28♥

28. Lehetne egyszerű is, de nem ez bonyolult...

Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Érzések és kérdések kergették egymást a fejemben és se magyarázatokat se pedig válaszokat nem tudtam. Egy antik óra kattogott a szemközti falon valamelyest elterelve a gondolataimat....tizenegy, tizenkettő, tizenhárom... próbáltam a másodperc mutatóra koncentrálni, de nem ment túl sokáig. Felültem az ágyon. A lélegzetvételeimet is szúró fájdalmak kísérték. Magam sem tudom, hogy hogyan, de az ablakhoz botorkáltam, hogy ismét beengedje egy kis hideg levegőt, hátha kicsit múlik a fájdalom. A csontomig átfagytam a beáradó hidegtől. Köd volt odakint. Minden szürke volt és komor, mintha az időjárás kilopta volna a színeket a világból. Unottan szemléltem a tájat. Minden mozdulatlan volt. azaz mégsem.  Mozgásra lettem figyelmes az egyik fa alatt. Az ütemesen felvillanó kis fényből cigarettának gondoltam. Valaki állt ott nem is olyan messze az ablakomtól. Csak ne lenne ekkora köd. Engem az emeleten nem láthatott, de az biztos, hogy a házat figyelte.  

- Lizi! – hallottam Elena hangját mögöttem. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, de mire visszafordultam a férfinak már, ha jól vettem ki a körvonalait nyoma sem volt. – Damon azt mondta, hogy nem kellhetsz fel. – oktatott már messziről.

- Nem fagysz meg? – jött oda mellém Bonnie kizökkentve a gondolkozásból. – Hagyd, majd én becsukom, te csak feküdj vissza. – tolta el a kezem az ablaktól mikor a zárért nyúltam.

- Jól van na, csak olyan jól esett a friss levegő. – magyarázkodtam az ágy felé véve az irányt. Igyekeztem nem mutatni a fájdalmaimat, de nem sikerülhetett valami jól, mert Elena odajött és megtámogatott oldalról.

- Nem gyakran mondok ilyet, de Damonnak igaza volt. – mosolygott. – Nem vagy tejesen normális. – vigyorogta.

- Miért is? – nyögtem miközben lerogytam az ágyra. Úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

- Azt mondta, hogy annyira bolond vagy, hogy nem bírsz nyugton maradni és, hogy figyeljünk oda, mert nem szabad felkelned. – csatlakozott Bonnie is az ágyam mellé húzva egy másik széket is. – Mellesleg szerintem se kellene ugrálnod. – tette még hozzá.

Elena betakart, de még így is rázott a hideg. Lehet, hogy tényleg sokáig álltam az ablakban.

- És mond, hogy vagy? – ült le Elena is. – Amikor a fiúk felhívtak minket, hogy mi történt el se akartam hinni. – borzongott meg.

- Már jobban. – mondtam. – De azt hiszem, hogy Mrs. Fillist kerülni fogom még így is, hogy nem emlékszik történtekre.   

- Hát igen. Mrs. Fillis sajnos tud a vámpírokról. – motyogta Bonnie.

- De hát honnan? – értetlenkedtem. – Hogyan tudhatja ennyi ember a városban?

Elena és Bonnie egymásra néztek. – Tényleg nem sejted? – kezdte Bonnie. Megráztam a fejem. El sem tudtam képzelni, hogy mi állhat a hátérben.

- Tudod a város, alapító családjai mind tudnak a vámpírokról. – magyarázta Elena. – 1864-ben mikor Stefan és Damon vámpír lett és azt hittük, hogy Kathrine meghalt...

- A többi vámpírral együtt, akiket bezártak a sírba amiből kiszabadultak... – egészítettem ki próbálva összerakni az információkat. – Tehát akik üldözték őket...

- Az alapítók. – fejezte be helyettem Bonnie. – Az én ősöm volt az, aki, hogy úgy mondjam életben tartotta őket. - Emily Bennett.

Bólintottam, hogy innen a többit már össze tudom rakni. Zúgott a fejem a dolgoktól. Tehát ez a várok koránt sem olyan békés és tudatlan, mint, ahogyan azt én elképzeltem.

- Szerencséd, hogy Damon megtalált. – mondta Elena. – Őszintén szólva, nem tartottam túl jó ötletnek, hogy ő vigyázzon rád. – dőlt hátra a székén.

- Miért? – hökkentem meg.

- Tudod nem igazán hittem, hogy Damonban maradt némi emberség. – húzta el a száját. – Talán csak nehezemre esett elhinni, hogy képes törődni valakivel. – monda mosolyogva. – De hát tévedtem. – tárta szét a karjait.

- Na az biztos... – hallottam Bonnie gúnyos megjegyzését, de még csak egy pillantással se méltattam.

- És mitől lett jobb véleményed? – kérdeztem. Tudtam, hogy Damon sok mindent elkövetett már életében akár Elena ellen is, de az, hogy ennek ellenére mégis kezdi elfogadni egy kicsit megnyugtatott.

- Miután megtalált szinte le sem mozdult mellőled és ápolt téged. – válaszolta. – Szóval valamilyen szinten hálás vagyok neki. – ráncolta össze a szemöldökét.

Nem is mondtam semmi csak mosolyogtam. Bonniera néztem aki a szemét forgatta.

- Szerintem azért még korai ez a dicshimnusz. – morogta. – De annak tényleg nagyon örülök, hogy semmi bajod. – mosolygott rám. – Na, de Stefan nem azt mondta, hogy hoz majd teát? – terelte el a témát.         

- Bele se merek gondolni, hogy hány litert csinálnak. – nevettem fel arra gondolva, hogy már majdnem fél órája azzal foglalatoskodnak elvileg.

- Utána nézek. – nevetett Elena is és kiment. Igazából még örültem is neki, mert szerettem volna Bonnieval beszélni.

- Semmit nem tehetek azért, hogy el hidd, hogy Damon nem egy szörnyeteg, mint, ahogy gondolod? – kérdeztem végül. 

- Nézd Lizi. – vette mély levegőt. – A múltkor sok szörnyűséget mondtam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. De maradjunk annyiban, hogy talán, de csak talán lehet, hogy tévedek vele kapcsolatban. – sütötte e a szemét. – De valami más is bánt igaz? – nézett rám. – És ha jól sejtem annak semmi köze nincs Damonhoz. – mosolygott. Persze hisz ő boszorkány és megérzi. Vontam le a következtetést és így a tárgyra tértem.  

- Tudod – kezdtem bele. – mikor eszméletlen voltam láttam a nagymamám... – sütöttem le a szemem. – És beszélt hozzám. – Olyan volt mintha csak egy álomban lettem volna, de úgy érzem, hogy nem csak egy álom volt. – suttogtam. - Azt mondta, hogy... azt mondta, hogy meghalt. – ejtettem ki a szavakat. – És én nem tudom, hogy... hogy mit higgyek. – nyeltem egy nagyot. Felnéztem Bonniera. Megrázta a fejét mintha tiltakozni akarna a hallottak ellen.

- Sajnálom Lizi, de azt hiszem, hogy amit láttál az nem csak képzelődés volt. – szorította meg a kezem. – Mert mikor egy éve az én nagyim meghalt akkor én is láttam hasonlót. – törölte meg az arcát, mert közben könnyes lett a szeme. – Sajnálom, de szerintem tényleg meghalt. – motyogta megsemmisülten.

Kitört belőlem is a sírás. Nem igazán tudtam, hogy a gyász gondolata vagy a történtek miatt sírok-e, de tudtam, hogy ideje volt. Már olyan régen éreztem, a feszülést a mellkasomban, hogy szinte megkönnyebbültem, ahogy feltört a zokogás. Akaratlanul is ívbe feszült a hátam, ami azt eredményezte, hogy felordítottam a hasamon lévő seb feszülésére.

Bonnie próbált lenyomni az ágyra, de nem ment valami könnyen neki.

- Lizi nyugodj meg hallod. – simogatta meg a fejemet. – Vegyél mély levegőt. – adta az utasításokat. Teljesen az ágyhoz szögezve. Felhajtotta a takarót, hogy le tudjon fogni. Nem tudtam megérteni, hogy miket is mond csak a fájdalmat éreztem, ami a hasamtól indulva egyre jobban szétáradt a testemben.

- Nagyon fáj... – suttogtam elgyötörten.

- Jézusom... – hallat el a hangja. – Te vérzel... – hallottam, hogy az ajtóhoz rohan és, hogy lekiált a többieknek. Fojtott lábdobogás hallatszott, majd kivágódott az ajtó és Damon az ágyhoz rohant.

- Mi történt? – Bonnie nem tudott megszólalni csak sírt ugyanúgy, mint én. – Két seb felszakadt... – suttogta Damon majd felnyalábolt gondolom azzal a céllal, hogy a fürdőbe visz.

Elena és Stefan állt az ajtóban egy tálcával és megkövülten figyelték az eseményeket.

- Damon... – ziháltam a vállába mélyesztve a körmeimet.

- Kifelé! – kiáltott oda nekik Damon az ajtóba. – Gyerünk! – ismételte meg mikor nem mozdultak.

Bonnie még utoljára visszanézett, de végül ránk zárta az ajtót.

Amint Damon lemosta a sebeimet visszavitt az ágyba. Még mindig rázott a zokogás. Nem is próbálta megtudni, hogy mi a baj, csak átölelt. A csapnál belém nyomott valami fájdalom csillapítót, ami biztos, hatott mert már koránt sem éreztem a feszülést.  Az ajkait a homlokomhoz nyomta és fimon csókokkal halmozott. Lassan elapadtak a könnyeim. Igen azt hiszem, egy jó darabig nem leszek képes a sírásra. Gyász lenne? Talán nem is a gyász kerített hatalmába, hanem a félelem. Egyedül maradtam. Olyan dolgok és történések előtt állva, amiket nem értek. Önző dolog, de ezt éreztem.

- Jobb már? – kérdezte végül Damon mikor látta, hogy egy kicsit elcsendesedtem. – Bonnie mondott valamit? Vagy csinált valamit? –emelte fel az államat, hogy a szemébe kelljen, nézzek.

Némán megráztam a fejem és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Azt mondtad, hogy a nagyi vezetett el hozzám. – sóhajtottam. – Mit mondott neked? – tettem a kezem a mellkasára. Az inge teljesen átázott a könnyeim miatt.

- Szinte csak egy pillanata láttam. – mondta. – Nem tudom már visszaidézni, hogy mit is mondott pontosan csak azt tudom, hogy azt mondta, hogy vigyázzak rád. – simította meg a fejemet.

Elmondtam neki, hogy mi történt. Onnantól, hogy otthagyott az esőben azon a kedd reggelen egészen Bonnie-ig. Tudtam, hogy mondani akar valamit, de végül hallgatott. Nem firtattam. 

Hallottam a fülemnél a szívverését, ami egyre álmosított. Nem akartam elaludni. Annyi mindent mondtam volna még, de a fáradság győzött. Egyedül az vígasztalt, hogy tudtam, hogy Damon velem lesz, mikor felkelek...

Két nap telt el a kiborulásom óta. A lányok minden nap meglátogattak, de Bonnien láttam, hogy nagyon bántják a történtek. Fájó szívvel, de át kellett költöznöm a szobámba mivel már jobban voltam és kezdett feltűnő lenni, hogy Damon velem alszik. Persze a hímek gyöngye koránt sem talált ennyire súlyosnak a helyzetet. Mikor átrámolta Stefan a cuccaimat még sokáig duzzogott. Nem is duzzogott inkább visszavedlett a régi seggfej énjéhez. Kezdetnek nem szólt hozzám egy szót sem.  

- Damon! – kiabáltam neki az ágyból. A többiek mind a suliban voltak, így kedvére cseszegethetett. – Damon átjönnél egy percre? – kértem. A nap legnagyobb részében a nagymamám után nyomoztam az interneten. Szerettem volna többet megtudni a halála körülményeiről, de nyom nélkül olyan volt mintha csak tűt keresetem volna a szénakazalban. És ebben Damon sem volt a segítségemre. Nyögve feltápászkodtam és elindultam a szobája felé. Idegesen kivágtam az ajtót. – Figyelnél rám egy percre? – húztam negédes mosolyra a száját.

- Jaj szóltál? Nem is hallottam. – vigyorgott letéve egy könyvet amit minden bizonnyal csak a bosszantásom miatt vett a kezébe.

- Elárulnád, hogy mi bajod van? – rimánkodtam. – Csak kérdezni akartam valamit. – mondtam idegesen. Komolyan, ha nem olvad le a vigyor a képéről határán voltam, hogy sebesülés így fájdalom úgy, de leverem a képéről.   

Felállt az ágyról és elém sétált.

- Ugye, hogy nincs is ez a két szoba olyan közel. – célzott a lihegésemre. Igaz, hogy csak ezért volt mert még mindig nem voltam túl fényesen, de Damon tekintetéből úgy vettem ki, hogy nagyon is tetszik neki a dolog.

- Mit akartál kérdezni? – suttogta a számra, amitől megremegtem. Hát ki a fene tudja azt már?

Damon mintha olvasott volna a gondolataim között elmosolyodott.

- Imádom, ha zavarban vagy... – simogatta a fülem mögé kósza hajtincseimet.

- Utállak. – sóhajtottam és átkaroltam a nyakát. – És most, hogy átjöttem mit tervezel? – kérdeztem a szája sarkába csókolva.       

Egy gonosz vigyor terült szét az arcán és lecsapott az ajkaimra. Majdnem felkiáltottam mikor megéreztem nyelve sürgető érintését.

- Unom már, hogy beteg vagy... – zihálta egy kicsit eltávolodva. – Mi szólnál egy kis vérhez? – csapott le a nyakamra hátra seperve a hajamat.

Alig bírtam gondolkodni. A hajába markoltam, hogy egy kicsit elhúzzam magamtól.

- De Bonnie azt mondta, hogy nem szabad több vért kapjak. – suttogtam. – Mert, még a végén átváltozom. – támasztottam a homlokomat az övének. – Ne feledd, hogy Stefan is megtiltotta. – néztem a szemébe. – Nem gondolod, hogy csúnyán néznének, ha mire hazajönnek már kutya bajom se lenne? – csókoltam meg megint.

- Nem érdekelnek. – adott hangot tömören a véleményének és mielőtt még tiltakozhattam volna hanyatt döntött az ágyon. Megharapta a kezét és a számhoz emelte. -  Igyál. – hangzott az utasítás és nekem eszem ágában sem volt ellenkezni. Felnyögtem mikor megéreztem vér vasas, fűszeres ízét. Nem tudtam parancsolni a testemnek, ami vadul vonaglott alatta. Bár megrémített a tudat, de élveztem. Éreztem, hogy nem csak én, de Damon is remeg. Mielőtt még tiltakozhattam volna a nyakamhoz hajolt és belém mélyesztette a fogait. Méltányos cserének értékeltem és hagytam, hogy lassan lesimíthassa rólam a köntösömet. Nem tudtam, hogy mi felé haladunk, de egyre jobban vágytam rá. Feltüzelt, ahogy a vére szétáradt bennem és szinte pezsegve száguldott az ereimben. Egyre kevesebb ruha volt rajtunk, de a józan eszem ami még megálljt parancsolhatott volna szerintem valami mediterrán helyen nyaralhatott engem teljesen egyedül hagyva.

Átfontam a lábaim a derekán, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Végül nagy nehezen, de elhúzódtam a kezétől. Ő is így tett, de még mielőtt búcsút mondott volna a nyakamnak belecsókolt a véres harapásra ami már gyógyulni kezdett a vérének köszönhetően. Véres ajkaira néztem és hatalmas vágy kerített hatalmába, hogy lecsókoljam róla. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejébe mert lehajolt hozzám és megcsókolt. Kívülről elég perverzen festhettünk, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Éreztem, hogy Damon mire vágyik még így nadrágon keresztül is. Belevigyorogtam a csókba belegondolva, hogy mi is jön majd ezután...

Egy óra múlva még mindig egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyba. Minden megszűnt körülöttem csak Damon vakító kék szeme létezett. Olyan csodálattal néztem rá mintha most látnám először. Minden mozdulatát az agyamba akartam vésni.

- Min gondolkozol? – kérdezte az oldalára fordulva.

Nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Teljesen belepirultam.

- Csak azon, hogy... – Hogy milyen lenne minden nap melletted ébredni. – sütöttem le a szemem. – Hogy milyen lenne, ha nem kellene titkolóznunk és együtt lehetnénk. – simítottam hátra az arcából néhány izzadt hajtincset. – Butaság... – ráztam meg a fejem.

- Nem, nem az. – komorult el Damon. – És ha tehetném hidd el...

- Damon! Fent vagy? – hallottam a földszintről egy ismerős hangot. A vér is megfagyott az ereimben. Ez meg ki lehet?

- Alaric... – suttogta Damon é fölkelve öltözni kezdett. – Egy perc és megyek! – kiáltott le. Már indult volna, de megállítottam jelezve, hogy menjen a fürdőbe és mossa le az arcát. Amint végzett még utoljára megeresztett egy bocsánatkérő pillantást majd kisietett a szobából az ingét gombolgatva.

Átrohantam a szobámba és én is felkaptam valami göncöt. A tükörnél rendbe szedtem magam majd rohantam a földszintre.

A fiúkat a nappaliban találtam meg.

- Mi történt? – kérdeztem a komor arckifejezésüket észrevéve.

Kicsit összerezzentek a hangomra.

- Szia. – köszönt rám. Egy kérdő pillantást eresztett meg Damon felé, mire ő csak bólogatott. – Hát nem túl sok jó.

- Bővebben? – ültem le a kanapéra Ric mellé. – Na! – sürgettem mivel még mindig nem volt hajlandó kitálalni.

- John Gilbert visszatért a városba. – mondta halkan. – És nem is egyedül. – tette még hozzá. – Három férfi is van vele, akik ha minden igaz mind az alapító családok leszármazottjai...   

27♥

Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb frissíteni mint ígértem, de most minden összejött. Ígérem a továbbiakban igyekszem tartani a határidőt. :)

27. Romeo...

Nem hittem a fülemnek. Csak kevés kellett volna ahhoz, hogy fel ne nevessek.              

- Hazudsz. – sütöttem le a szemem. – Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy a vámpírok nem éreznek.  – néztem ismét fel rá. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet. A kezéhez nyúltam, ami még mindig a mellkasomon pihent. Imádtam a közelségét. Végigsimítottam a gyűrűjén. Olyan meghittnek éreztem ezt a pillanatot. Túl meghittnek.

- És ha azt mondom, hogy eddig én se éreztem? – csókolta meg a fejem búbját. Elmosolyodtam. Egy vámpír szerelmi vallomása mindenképpen vicces gondolat főleg, ha nem tudjuk pontosan, hogy igaz-e egyáltalán amit mond.

- Ó Romeo, miért vagy te Romeo? – gúnyolódtam szavain. Valahol mélyen hinni akartam neki, de Damon mégis csak Damon volt. Megszorította a kezem. 

- Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz:

  Nem lesz a nevem többé Romeo... – suttogta a nyakamba. Beleremegtem a csókba amit a bőrömre égetett.

- Nem is tudtam, hogy ilyen költői vagy. – vigyorodtam el.

- Bizony ilyet is tudok. – nézett a szemembe. Felemeltem a karom, hogy megölelem, de iszonyú fájdalom hasított a karomba.

- Jól vagy? – komolyodott el Damon is. – Öt golyót szedtem ki belőled. Ha lehet, ne nagyon ugrálj. – gabalyodott ki belőlem és felállt mellőlem.

Az ágyat megkerülve az én oldalamhoz sétált. Kitakart és kinyitotta a köpenyt, ami rajtam volt. Az egyik gézdarab a csípőmnél már teljesen elázott.

- Na, gyere, ezt le kell mosni. – mondta majd felnyalábolt az ölébe. Felnyögtem a fájdalomtól, ahogy a begémberedett tagjaim újra mozgásra lettek kényszerítve. A fürdőben lepakolt egy székre és a sebeimet vette szemügyre. Biztosan nehezére eshetett a vérző tagjaim közelébe lenni, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy ez valóban így lenne.

- Mióta voltam eszméletlen? – kérdeztem próbálva elterelni a figyelmemet a fertőtlenítőszer maró folyadékától amit Damon a sebeimre öntött.

- Második napja. – hangzott a tömör válasz. – Elena, Bonnie és a többiek is szinte kétóránként meglátogattak. – mosolygott.

- Au. – Kiáltottam fel mikor Damon letépett egy adag ragasztószalagot a karomról. - És mi történt Mrs. Fillissel? – kérdeztem hirtelen mikor belegondoltam a történtekbe. – Honnan tudott a vámpírokról? – kezdtem a legkézenfekvőbb kérdéssel, ami az eszembe jutott.

- Ez készen van. – ragasztotta le ismét a sérüléseimet. – Menjünk be, majd ott mindent elmondok. – intett a szoba felé majd mozdult, hogy ismét a karjaiba vegyen.

- Magamra hagynál egy kicsit? – kértem eltolva a kezeit. – Azt hiszem, egy kicsit rendbe kellene, hogy szedjem magam. – mosolyogtam. Megpróbáltam felállni a mosdóba kapaszkodva.

Bár Damon elhúzódott, de még mindig úgy állt mellettem ugrásra készen, mint aki bármelyik pillanatban készen lenne elkapni, ha megszédülnék.

- Csak sikíts, ha kellenék. – lépett hátrébb majd rám kacsintva behúzta rám az ajtót.

Valójában nem voltam annyira jól, mint amennyire Damonnak mutattam, de nem akartam, hogy még inkább aggódjon miattam. A tükörbe nézve tényleg majdnem felkiáltottam. A homlokom bal tetején egy hatalmas lila folt elékeztetett a padlóval való randevúmra. Bájos... hányingerem volt és szédültem is kellőképpen, de azt hiszem, hogy a történtek után ez egész normális. Miután végeztem a fürdőben megpróbáltam elbotorkálni az ajtóig, de szomorúan kellett megállapítanom, hogy ez egyedül nem sikerülhet.

- Damon... – emeltem fel egy kicsit a hangom mire már mellettem is állt, hogy belekapaszkodjak.

- A nők és az ő hiúságuk. – húzta gúnyos mosolyra a száját immár frissen fésült hajamra nézve. Úgy döntöttem tudomást sem veszek a megjegyzéséről, „Ezt egy férfi nem értheti!” alapon.

Mikor ismét az ágyba kerültem meglepődve konstatáltam, hogy Damon immár teljesen felöltözve az ágy melletti székre telepedett.

- Telefonáltam Elenának, hogy felébredtél. – felelte a ki nem mondott kérdésemre. – Nem soká itt lesznek. – mondta.

- Na, szóval akkor mi történt? – kérdeztem megint. – Honnan tudtad meg, hogy hol vagyok? – faggattam.

- Kezdjük az elején. – sóhajtott. – Mikor felhívtál rögtön a könyvtárhoz mentem, de ott Will azt mondta, hogy a kapitányságra mentél. Ott azt mondták, hogy nem tudják, hogy hol vagy, mert Mrs. Fillis két járőr kíséretében távozott. – hadarta. – Aztán meg...

- Aztán mi? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Mi volt aztán Damon?

- Figyelj. – vakarta meg a fejét. – Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de mintha Emilyit láttam volna. – mondta. – Mármint a nagyidat. – sütötte le a szemét kerülve a pillantásomat.

Talán a tudatalattim közbenjárásával eddig még nem gondolkodtam el azon, amit akkor láttam, míg nem voltam magamnál. Azt sem tudom, hogy valójában megtörtént-e. Hogy az akkor elhangzott dolgok közül bármi igaz volt-e. Egyelőre úgy döntöttem, hogy későbbre hagyom ezt a problémát...

- És mi történt Mrs. Fillissel? – tértem ki a téma elől. Láttam, hogy Damonnak szemet szúrt a dolog, de szerintem sejtette, hogy nem akarok beszélni róla így válaszolt.

- Ő tegnap ment el. – komorult el Damon arca. – Miután a vérbéna teljesen kiürült a szervezetéből azt hiszem Stefan módosította az emlékeit így úgy tudja, hogy egy állat támadta meg az erdőben. – mondta. – És persze a veled kapcsolatos dolgokra sem emlékszik. - tette még hozzá.

- De hát ő nem is sérült meg. – emlékeztem vissza.

- Na, ezt azért nem mondanám. – jelent meg Damon ördögi félmosolya az arcán. – Csodálkoztam rajta, hogy rendbejött. – húzta el a száját. – Abban reménykedtem, hogy kitéptem a torkát. – vicsorgott.

Mosolyogtam bár élt bennem a gyanú, hogy ezt Damon teljes mértékben komolyan gondolta.

Egy kicsit lecsuktam a szemem, hogy ne érezzem annyira a fejfájást, ami ébredésem óta egyre csak erősödött.

- És a munkám? – kapcsoltam hirtelen. – Ki fognak rúgni. – suttogtam.

- Will úgy tudja, hogy vidékre kellett utaznod a rokonaidhoz és majd ott a neten dolgozol. – vigyorgott. – És hát Stefan meg vállalta, hogy ezt meg is teszi. – nevetett fel. – Két napja ész kis titkárnő.

Erre nekem is nevetnem kellett. Kopogtak az ajtón. Épp az említett nyitott be.

- Szia Lizi. – jött közelebb. – Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.

- Mint akibe ötször belelőttek és leütötték. – nyögtem ki feljebb tornázva magam. – De Damon szerint megmaradok. – mondtam.

- Kérsz valami enni? – kérdezte. – Épp lefelé megyek. – intett az ajtó felé.

Bár éhes voltam olyannyira fel volt fordulva a gyomrom, hogy azt hiszem nem nagyon maradt volna meg bennem semmi.

- Ha hozol egy kis teát, azt nagyon megköszönöm. – válaszoltam végül. – És köszönöm azt is, hogy dolgozol helyettem. – mosolyodtam el. – Nagyon köszönöm.

Stefan egy jelentőségteljes pillantást vetett Damonra majd távozott.

- Mi bajotok van már megint egymással? – kérdeztem elhelyezkedve az ágyon.

- Nem érdekes. – hajol közelebb a homlokomra téve a kezét. – Nagyon ki vagy pirulva. Nem vagy lázas? – kérdezte talán némi aggódással a hangjában. Lehunytam a szemem a keze alatt. Hihetetlen, hogy már egy érintése is teljesen megnyugtat.

- Jól vagyok. – suttogtam a tenyerébe. – Azt hiszem, csak egy kicsit melegem van. – motyogtam.

- Nyitok egy ablakot. – állt fel Damon. – Takarózz be nyakig. - parancsolta. Nagyon jól esett mikor megcsapott a hűs levegő. Csak nemrég állhatott el az eső, mert még mindig friss és nedves volt a levegő.   

Mikor már kellően kihűlt a szoba Damon becsukta az ablakot és visszajött mellém.

- Biztos, hogy jól vagy? – vizslatta az arcomat. – Még mindig nagyon csillog a szemed. – simogatott meg.

- Jól vagyok. – mosolyogtam. – Csak ez a kérdés megy lassan az agyamra. – nevettem.

Kintről ajtócsapódás hallatszott.

- Biztos megjöttek a lányok. – mondta majd egy gyors csók után az ajtóhoz sétált. – Megnézem Stefan, hogy halad a teával. – vigyorgott majd kiment öccse után.

26♥

26. Ébredés

A hideg lassan áradt szét a mellkasomban megfagyasztva még a lélegzetemet is. Elmosódtak az arcok és a komor kőmennyezett repedései. Fojtott kiabálás és lábdobogás hallatszott. Minden egyes lépés körülöttem földrengésként futott végig a gerincemen. Eltompult a fájdalom. A hideg, mint jeges kezű gyógyító kerítette hatalmába érzékeimet. Lehunytam a szemem. Szinte rögtön megcsapott az eső friss illata. Gyengéd kezek simítottak végig a vállamon. A földön feküdtem. Éreztem a nedves füvet a kezeim alatt és az esőcseppek szitálását az arcomon.

- Lizi. – hallottam meg a nagyi hangját. – Kelj fel. – suttogta a fülembe.

Kinyitottam a szemem és felültem. Olyan volt mintha lebegtem volna. Minden súly és gond semmisnek tűnt ebben a pillanatban. Körülnéztem. A nagyi mellettem ült és engem nézett szokatlan komorsággal, mely baljós érzéseket keltett bennem.

Valami nem volt rendben. Valami, amit tudom, hogy meg kell értenem, de képtelen voltam kiolvasni barna szemeiből.

- Valami történt igaz? – kérdeztem furcsán idegennek hallva a hangomat. – Azért vagy most itt... – kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Lizi... – fogta meg a kezemet. – Azért vagyok itt, mert másképp már nem lehetek veled. – mosolygott rám fájdalmasan. 

Láttam a szemében az el nem sírt könnyeket, a fájdalmat, ami engem is magával ragadott és mardosni kezdett belülről. A kérdésre már tudtam a választ mégsem tudtam hallgatni.

- Miért? – suttogtam. Mosolygott. Nem vidáman, inkább csak beletörődötten. Ő már mindent elfogadott.

- A halál nem olyan borzalmas, mint, ahogyan gondolod. – mondta. – Amikor elhagytam Mystic Fallst tudtam, hogy nem térhetek már többet vissza. – simogatta meg a kezemet, amivel úgy szorítottam a másikat, hogy teljesen belefehéredtek az ujjaim.

Annyi kérdésem lett volna, de azt sem tudtam, hogy melyikkel kezdjem. Meglepődtem a reakcióimon. Nyoma se volt bennem döbbenetnek vagy haragnak. Olyan érzésem volt, mint mikor egy olyan hírt kapunk amire már számítunk és tudtuk, hogy meg fog történni. Talán én is tudtam. Valahol mélyen megéreztem. Tudtam, hogy utoljára látom.

A nélküle töltött hónapok, amik mögöttem vannak, lényegében már felkészített erre. De mégis... Hogyan búcsúzzak el attól, aki talán az egyetlen ember akire számíthatok.

- Sajnálom, hogy nem lehetek majd melletted. – mondta. – Két hónap múlva betöltöd a huszadik életévedet. – nézett a szemembe. - Nem lesz könnyű elfogadnod és megértened a változásokat, amik végbe fognak menni. – simogatta meg az arcom. – Bízz a barátidban. – mosolyodott el ismét. – Ők segíteni fognak neked. És olvasd el családunk történetét. Sok olyan dolgot találsz majd benne, ami a hasznodra válhat. – engedte el a kezem és felállt mellőlem.

Kétségbeesetten kaptam utána.

- Nem hagyhatsz csak így itt. – ragadtam meg remegve. – Hogyan segíthetne nekem az, aki ellökött magától?

- Néha nem látunk mások tettei mögé. – mondta. - Próbáld meg megérteni a miérteket és elfogadnia válaszokat, amiket mások hoznak. - Idővel majd rájönnek, ha hibáztak. – fordult felém.   

Leengedtem a karom magam mellé. Összefutott a ránc az arcomon mikor egy vörös kézlenyomatot láttam a ruháján a kezem helyén. Végignéztem magamon. A ruhám csupa vér volt. Az eső se mosta le rólam és olyan volt mintha újabb és újabb sebből kezdett volna körútjába végig a végtagjaim felé.

- Meg fogok halni? – lábadt könnybe a szemem a kétségbeeséstől.

Nagyi leguggolt és megérintett egy tócsát a földön. Magamat láttam benne. A földön feküdtem vérbe fagyva. Az emlékek villámként hasítottak belém. Az előbbi gondtalanságnak már nyoma sem volt. Eszembe jutott a kapitányság, a fa golyók a testemben, a fájdalom és Damon szavai. Damon...

Mintha csak szólítottam volna megjelent a víztükörben. Lerogyott mellém és a pulzusomat vizsgálta a nyakam alatt. Szinte tisztán hallottam, hogy szólongat. Kétségbeesetten és megtörten.

- Én nem tudok dönteni helyetted. – suttogta a nagyi mellettem. – Döntések Lizi. Azokon múlik minden. – szorította meg a kezem.

Néztem, ahogy Damon próbál vért adni nekem. Hamar rájött, hogy nem fogom tudni lenyelni majd így végül a karjába kapott és láttam, hogy egy kopott kő lépcső felé rohan, ami felfelé vezetett. Minden eltorzult és semmi sem láttam körülöttünk a gyors mozgása miatt. És végül eltűnt a kép. A vér, ami végigfolyt a testemen elérte a tócsát és vörösre festve elmosta a valóság képei. Megszűnt a szorítás a karomon. Tudtam, hogy már újra egyedül vagyok. – Döntések... – ismételgettem magamban. Lerogytam a földre. Éreztem az arcomon az eső hűs érintéseit. Fázni kezdtem és összekuporodtam. Döntések. Hogy hozhatnék döntést, ha nem tudom, hogy mi között döntök. Lehunytam a szemeim. Már tudtam a választ. Nem értettem, de éreztem. Elaludtam, azt hiszem és magával ragadott egy örvény. Egy olyan kék örvény, ami tudtam, hogy örökre az életem része lesz.

- Damon... – suttogtam magam elé. Csak miután kimondtam értettem meg, hogy valóban ki is mondom a szavakat. Belém hasított a fájdalom és eltompított a vér vasas illata. Ólomként nehezültek a karjaim és testem így nem tudtam megmozdulni.

- Sssshh... Itt vagyok. – suttogta mellőlem. Nem tudtam, hogy hol lehetünk. De örültem, hogy itt van mellettem. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, amitől libabőrösen remegtem meg. Nagyon fáztam és ugyanakkor égett a bőröm. Lázas voltam. Valami hideget éreztem a homlokomon. Felnyögtem, ahogy a jóleső hideg elborított az arcomat. Sajnos nem tartott sokáig, mert átvette a hőt ami belőlem áradt. Nyögve fordítottam félre a fejemet mire éreztem, hogy valaki leveszi a homlokomról és visszaegyenesíti a fejem mivel még ere se voltam képes.

- Hogy van? – hallottam Elena hangját magam mellől. Ezek szerint már nem vagyunk a pincébe ahol voltam.

- Kiszedtem a golyókat és kapott vért, de nem tudom. - Nagyon legyengült a szervezete. – tette még hozzá.

- Hozok még borogatást. – mondta Elena és a léptekből, amiket hallottam elment.

Megnyugtató dobogás. Damon szívverése mintha új életet öntött volna belém. Csendben hallgattam. Talán órákig. Talán napokig. Teljesen elvesztem a megnyugtató dobbanásokban, ami körülölelt.

Kinyitottam a szemem. A Salvatore ház díszes mennyezete volt az első, amit megpillantottam. Damon szobájában vagyok. Állapítottam meg. Éreztem Damon szuszogását a nyakamon. Aludt. Mellkasa egyenletesen emelkedett fel s le a hátam mögött. Miközben karjaival még mindig az ölébe tartott. Megpróbáltam megmozdulni, de belém nyilallt a fájdalom. Egy köntös volt rajtam, de éreztem, hogy több helyen is gézbe vagyok kötve. Nem próbálkoztam tovább inkább megint ránéztem.

Nem volt szívem felébreszteni. Féltem, hogy ha megteszem, megint elveszítem. Csak feküdtem a karjaiban. Megnyugtatott az illata így még inkább hozzábújtam. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából. Nem is tudom hanyadszorra mentette meg az életemet.

Meg akartam csókolni, de nem voltam benne biztos, hogy helyes volna. Végül győzött a vágy. Hisz lehet, hogy utoljára tehetem. Vigasztaltam magam Damonnal töltött legutolsó perceimre gondolva mielőtt leváltunk.

Kinyitotta a szemét, amint megérezte ajkaimat az övén. Csak nézett. Azt hiszem úgy, mint aki nem is hisz a szemének. Ujjaival végigjárta az arcomat bebarangolva az ajkaimat. Megcsókolt. Olyan forrón tapadt az enyéimre, mint aki évek óta csak erre a csókra vár. Alig kaptam levegőt, de mégse akartam abbahagyni. Végül ő húzódott el helyettem, de a homlokaink még mindig egymáshoz préselődtek. Ennél messzebb nem is engedtem volna. Görcsösen kapaszkodtam a karjába szinte összeroppantottam.

- Azt mondtad, hogy felejtselek el, hogy... – vettem egy mély levegőt. – Hogy hagyjalak el... – suttogtam a vállába ahova a fejemet temettem, hogy még közelebb lehessek hozzá.

- Na azt próbáld, csak meg. – emelte fel a hangját. – Törődj bele, hogy nem fogsz többé szabadulni tőlem. – vigyorodott el.

- Ezt vehetem ígéretnek? – néztem fel rá mosolyogva.

- Nem. – csókolta meg a homlokomat. – Eskünek. – mondta. – Szeretlek Elisabeth Wattson...    

25♥

25. Eső...

Még mindig remegve nyitottam be az előcsarnokba. Szinte csak háttérzörejként érzékeltem, ahogy valaki a nevemen szólított. Nem is figyeltem rá csak mentem tovább. Az arcom előtt még mindig Damon lebegett. Nem tudtam elhinni, amiket mondott. Mintha a hangja mögött ugyanolyan fájdalom és kétségbeesés rejtőzött volna, mint ami most engem gyötör. Egyszerűen nem akarom elhinni...

- Miss Watson. – ragadta meg valaki a csuklómat. – Beszélnem kell magával. – hallottam a rideg, kemény felszólítást. Sajnos nagyon is ismerős volt. 

Ránéztem Mrs. Fillisre. Kicsi kellett csak, hogy elkáromkodjam magam mivel megfordult a fejemben az a gondolat, hogy ma úgy néz ki, a Jóisten se akarja, hogy jó dolgok történjenek velem.

- Elnézést csak egy kicsit elgondolkodtam. – szabadkoztam lerázva magamról a kezét. – Milyen ügyben szeretne velem beszélni? – kérdeztem nyugodtságot erőltetve a hangomra.

Nem válaszolt rögtön. Az arcomat fürkészte mintha valami bűnöző lennék, akinek fel akar készülni minden trükkjére.

- Szeretném, ha velem jönne a kapitányságra. Fel kell tennem önnek néhány kérdést a házát ért tragikus tűzeset és a körülmények tisztázását illetően. – hadarta szinte egykedvűen és a kijárat felé kormányzott.

- Gondolom ráér, ha majd végzek a munkával. – próbálkoztam eltolni a találkozót annyira amennyire csak lehet. Elvégre még mindig nem tudtam eldönteni, hogy idegbajt vagy sírógörcsöt fogok-e kapni amint egyedül maradok, de azt hiszem, valamelyikre mindenképpen szükségem lenne, hogy ez kicsit helyrerázzam magam.

- Mr. Lucas nagyon megértő volt és elengedte önt erre a napra. – jelent meg egy önelégült vigyor az arcán. – Jöjjön velem. – tette még hozzá majd elindult a kocsija felé.

Mit tehettem volna, követtem. Bár minden idegszálam tiltakozott, beszálltam a kocsiba. Olyan rossz érzés fogott el. Azt hiszem, hogy szólnom kellene Damonnak, hogy elhagyom az épületet. Nem vette fel a telefont, amin nem lepődtem meg túlzottan. A többiek meg suliba vannak. Remek...

Nem gondolkozhattam tovább, mert lefékeztünk a komor téglaépület előtt. Még mindig zuhogott az eső.      

Mrs. Fillis nem szólt hozzám egy szót sem csak miután kiszálltunk intett a fejével, hogy kövessem.

Irodák és tárgyalók mellett mentünk el ahonnan végig kíváncsi tekintetek kísértek minket.

Kezdtem kínosan érezni magam így majdhogynem fellélegeztem mikor a hosszú folyosó végén megérkeztünk az irodájához. Illett hozzá, állapítottam meg mikor beléptünk. Komor szürke falai gyanúsítottak képeivel voltak teleragasztgatva, és még csak egy ablak se volt, ami egy kicsit oldotta volna a plafoni neon égők vibráló fényét.

- Kezdjük az elején. – szólalt meg helyet foglalva az íróasztala túloldalán. – Feltehetném a szokásos körkérdéseket, amikre maga válaszolna és így tovább és így tovább. – vágott unott arcot. – De szerintem mindketten tudjuk, hogy ilyen hazugságoknak nem lenne túl sok értelme. – húzta el a száját.

Nyeltem egy nagyot. Egyedül abban bíztam, hogy nem jött rá semmi olyasmire, ami bajba keverne.

- Akkor miről is akart velem beszélni? – tettem fel a nyilvánvalóan fölösleges kérdést. Ahogy összeszűkülő pillantásából kivettem már nagyon égett a vágytól, hogy a fejemhez vághassa.

Hátradőlt a székén. És karba fonta kezeit maga előtt.

- Megérkeztek a laboreredmények, amikre a tűz keletkezése kiderítése okán gyűjtöttünk. – És hát több mint meglepő lett az eredmény. – tartott szünetet miközben elővett egy mappát, amit kinyitva elém helyezett.

- Érdekesmód, többek között emberi csontok maradványait találtuk. – vett elő néhány képet az iratgyűjtőhöz tűzött borítékból, hogy igazolja állításait. – És mindezek mellett megtalálták a tűz kiindulópontját, ami szándékos gyújtogatásra utal. – adta a kezembe a képeket.

Falfehéren lapoztam végig a fotókat. Erről a napról alkotott véleményem eddig se volt valami fényes, de most lassan az „Életem legrosszabb napja” cím várományosává vált.

- Fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel célozni. – szólaltam meg megtörve a csendet. – Mikor kigyulladt a ház én épp a kanapén aludtam. Amint észrevettem a tüzet elhagytam a házat. A tűzoltók utána érkezhettek ki. – mondtam. – Fogalmam sincs, hogy honnan szedte ezeket a marhaságokat. – tettem vissza a képeket a borítékba az asztalon.

Nem szólalt meg rögtön, hanem megint méregetni kezdett. Álltam a pillantását bár legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Végül azt hiszem feladva az elemzésemet a fiókjába nyúlt néhány papírért.

- Ezeket töltse ki. – tette elém, amiket elővett. - Csak néhány adatot és persze elérhetőséget, kell feltüntetni, hogy később kapcsolatba léphessünk magával. - húztam mosolyra a száját.

Átfutottam a lapot majd gyorsan ki is töltöttem. Címnek a Salvatore házat írtam, ami mikor átadtam a papírt, szemet is szúrt neki.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó a kapcsolata a Salvatore testvérekkel. – ráncolta össze a szemöldökét. – Rendben van. Ja, várjon... – hajolt vissza az asztalához. – még szükségem lenne egy telefon számra is. – adta vissza a papírt a kezembe. A karkötője a kézfejére szorult, ahogy előre csúszott krém színű egyenruhája alól. Mikor hozzáértem a papírért nyúlva majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Elrántottam a kezem, ami égett azon a helyen ahol hozzámért. Kérdőn néztem rá aztán megértettem. Vérbéna... reméltem, hogy nem vette észre, de nem volt ekkora szerencsém. Az önelégült mosolyt gyűlölet váltotta fel az arcán.

Mintha mi se történt volna elvettem a papírt és rávéstem a számokat ügyelve arra, hogy ne láthassa meg az égésnyomokat a kézfejemen. Nem nagyon vagyok biztos, hogy Mrs. Fillis tud a vámpírok vagy boszorkányok létezéséről, de az, hogy vérbéna karkötőt visel semmiképpen sem bizonyul jó jelnek.

- Akkor ennyi lenne? – kérdeztem kerülve a pillantását.

- Igen. – felelte mire felálltam a székről és az ajtóhoz léptem. Hallottam, hogy követi példámat, de úgy döntöttem, hogy nem veszem figyelembe. Hiba volt. Már épp lenyomtam volna a kilincset mikor egy erős szúrást éreztem a nyakamon. Mintha megbénultam volna. Lassan kicsúszott a lábam alól a talaj majd a látásom is homályosult. Aztán sötét lett és elvesztettem az eszméletem...

Kint voltam a szabadban. A nagy tölgyfa alatt ültem a régi temetőben. Régen jártam itt. Túl régen. Különös megnyugvás kerített hatalmába, ahogyan az eső kopogását hallgattam a leveleken. Valaki a vállamra tette a kezét, de nem ijedtem meg. Olyan biztonságban éreztem magam, amiről talán D... nem... nem akartam most rá gondolni.

- Gyönyörű idő van. – ült le mellém a nagyi átkarolva. – És ez a csodás illat. – szippantott bele a hűs levegőbe. – Nincs finomabb az ázott erdő nyirkos illatánál. – mosolygott. – Nem gondolod? – sandított rám.

- Talán... – bújtam hozzá egy kicsit én is magamba szívva a hűs fenyőillatot. – Úgy hiányzol... – suttogtam szipogva. – Minden összeesküdött ellenem mióta elmentél. – mondtam, a földbe csapódó cseppeket bámulva, ahogy, lassan kis tócsákká gyűltek az ázott talajon.

Fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyunk itt és, hogy egyáltalán itt vagyunk-e, de az biztos, hogy nagyon jó volt újra látnom őt. Annyi mindent akartam mondani, hogy inkább nem is mondtam semmit csak lehunytam a szemem.

- Jaj, Kisunokám. – simogatta meg a fejemet. – Tudod, azt mondják, hogy pirkadat előtt a legsötétebb az éjszaka. – suttogta. – Ha most sötéten is látod a dolgokat, valójában közel sem annyira borzasztóak. – nevette.

- Nem vagy valóságos ugye? – néztem rá.

- Nem, azt hiszem nem. – mosolygott. – De ez most nem is számít. – mondta átkarolva ismét a vállamat. – Aludj egy kicsit. – simogatta meg a homlokomat.  – Aludj... – suttogta, mire azt hiszem, hogy elaludtam. Mire ismét kinyitottam a szemem megint egyedül voltam. Azaz nem mégsem teljesen. Mintha egy férfi rohant volna be a bokrok közé. Utána eredtem. Sokáig követtem mire megláttam, hogy befutott egy sírkő mögé. Ahogy én is így tettem egy mennydörgést követően hatalmas fájdalom hasított bele a lábamba. Térdre estem. Éreztem, ahogy a vér forrón átáztatja a nadrágom és elindul a bokám felé. Ordítottam, leszorítva a szememet. Ódon dohos illat csapta meg az orromat. Tudtam, hogy ez már nagyon is valóságos. Körülnéztem, hogy hol is lehetek. A régi várak pincéi jutottak eszembe, amiket még kisiskolás koromban látogattunk meg az osztállyal. Lassan tisztult a kép és észrevettem, ahogy Mrs. Fillis és még két férfi áll körülöttem fegyverrel a kezében.

- Kik voltak a cinkostársai? – hallottam a sheriff eltompult hangját. – Kik az áldozatok?

A fájdalom mindent elhomályosított. Megpróbáltam felállni, de az újabb lövés ezúttal a mellkasomba fúródott úgymond meggyőzve arról, hogy jobb, ha fekve maradok. Már ordítani se volt erőm.

- Mióta vagy vámpír? – hallottam távolról egy férfi hangot. Forgott körülöttem minden. Minden erőmet összeszedve préseltem ki magamból a szavakat.

- Nem vagyok az... - ...nem vagyok vámpír... - nyögtem ki kétségbeesetten.     

24♥

24. Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért...

 (Zene: Hurts - Stay)

Nem tudom, hogy miért mondtam ki. Talán mert hosszú idő óta most tört rám először e-gondolat, mint egy rég nem várt ismerős. Csend nehezedett közénk. Mintha a külvilág összeomlott volna szavaim súlya alatt. Damon nem nézett rám, inkább a vízcseppeket figyelte, amik lustán futottak le a hajamból végig a vállaimon.

- Miért? – kérdezte végül felemelve a fejét. Megborzongtam a pillantásától. Szinte fejbevágott a kétség és a töménytelen gúny, amit kiolvastam a szemeiből. – Miért mondod ezt? – meredt még mindig rám.

Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Hogy miért is szeretem? Milyen buta kérdés. Az ember sosem tudja, megmagyarázni, hogy miért szeret valakit. Több oldalas listát ugyan készíthet, hogy miért hagyná el, de azt sose tudja megindokolni, hogy a lista ellenére miért marad mégis a szeretett ember mellett.

- Nem tudom... – rebegtem végigsimítva az arcán. Lehunyta a szemét a kezem nyomán, de mikor újra kinyitotta már nyoma sem volt a kék tengernek. Az eltorzult arcról vérvörös izzó szempár tekintett rám szinte a csontomig hatolva.

- Ez vagyok én. – szűrte megnyúlt szemfogai között. – Nem vagyok ember, és soha nem is leszek az. – mondta. – Ne szeress engem Lizi. – vicsorgott kisimítva egy vizes tincset az arcomból. – Nem szerethetsz.

Az első könnycsepp lefutott az arcomon végig a nyakamon a habok közé. Fájt, ahogy Damon érzett. Fájt, hogy nem hitt bennem. De a leginkább az a tény rémisztett meg, hogy bár itt ült velem szemben az elmúlt pár percben mérföldekre került tőlem. A hiánya fájt. Az értelmetlen üresség.

- És ha azt mondom, hogy még ennek ellenére is így érzek? – fogtam meg a kezét kiemelve a vízből.

Megragadta a vállaimat és közelebb húzott magához.

- A vámpírok nem éreznek. – mondta végigsimítva a nyakamon. – Egyedül a vér érdekli őket. – nevetett fel. – Miből gondolod, hogy a kedvedért átváltozom majd Stefanná? – dőlt hátra engem elengedve. 

- Sosem akarnám, hogy olyan legyél, mint ő. – nevettem. – Egy vámpír, aki csak vért akar. – ízlelgettem szavait. – És engem mégse nem harapott meg. – incselkedtem vele lassan ráfeküdve a mellkasára. Hallottam, hogy mordul egyet, amint egyre közelebb kerültem. De bennem már megszületett az elhatározás. Félresöpörtem a hajamat a nyakamból és letépem baloldalról a kötést. Láttam, hogy Damon nyel egy nagyot.

- Hagyd abba. – fenyegetett, de nem sikerült valami meggyőzően.

Elértem a nyakát és megharaptam nedves bőrét.

- Na, mi van vámpír? - Azt hittem vérre szomjazol. – suttogtam a füléhez hajolva. Megborzongtam, ahogy közelebb hajolt és fogai megkarcolták a bőröm.

- Megőrjítesz... – lehelte a bőrömre. – Fogalmad sincs róla, hogy mire készülsz... – karolt át. Ezzel a kijelentésével azért vitatkoztam volna. Nagyon is jól tudtam, hogy mit teszek. És be kellet, hogy valljam egyre jobban tetszett...

Éreztem, hogy Damon karja megremeg a csípőmön. Átkulcsoltam a lábaimmal, hogy még szorosabban tarthassam.

- Bolond vagy... – hallottam hangját majd utána a bőröm roppanását fogai nyomán. Felnyögtem a fájdalomtól, mire még szorosabbra vonta a karjait körülöttem. Aztán lassan elmúlt a fájdalom. Valami egészen más édes bódultság vette át a helyét, ahogy egyre vadabbul ivott belőlem. Aztán nem is tudom... minden elsötétedett...

Hidegre ébredtem. Dermesztő hidegre ami a csontomig hatolt. Kinyitottam a szemem és próbáltam felismerni, hogy hol is lehetek tulajdonképpen. A szobámban voltam az ágyban. Egyedül. Újra lepörögtek az utolsó filmkockák, amikre még vissza tudtam emlékezni, de miután Damon fogai a nyakamba mélyedtek semmire sem emlékeztem. Felültem és körülnéztem. Az ablakom tárva nyitva volt, ami megmagyarázta a már-már sarki időjárást. A nyakamhoz nyúltam, de nyoma sem volt semmi sérülésnek. Minden olyan zavaros volt, semmit nem értettem. És a leginkább a hiányt nem, ami fojtogatott. Felkeltem és az ablakhoz mentem. Odakint már kezdett világosodni, de még így is éreztem, hogy hamarosan esni fog az eső. A szél vadul csapkodta a fa gallyait és csend volt. Vihar előtti csend. Gyorsan bezártam az ablakot majd felöltöztem. A szobám belülről volt bezárva. Akaratlanul is az ablak felé néztem. Tehát itt hagyott. Minden magyarázat nélkül.

Lerogytam az ajtónak vetve a hátamat. Tudtam, hogy nincs a házban és, hogy nem is találnám meg. nem tudom, hogy meddig ülhettem ott a földön. Talán percek, talán órák. Kopogtattak az ajtómon. Olyan gyorsan ugrottam fel és nyitottam ki, hogy kis híján kizuhantam a folyosóra.

- Lizi minden rendben? – kérdezte Elena, akinek majdnem nekimentem. – Bocsi, hogy nem szóltam, hogy nem leszünk itthon, de Jenna hallani sem akart arról, hogy megint itt aludjak. – mosolyogta. – Bonnie meg átment Carolinehoz és hát Stefan meg nálam aludt szóval bocsi, hogy nem szóltam.

A csalódottságtól nem is tudtam, hirtelen, hogy mit feleljek. Annyira bíztam abban, hogy Damon fog az ajtóban állni, hogy bele se gondoltam az ellenkezőjébe.

- Ugyan semmi baj. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Minden rendben volt. De, hogy-hogy akkor mégis itt vagy? – ráncoltam össze a szemöldököm. Valahogy semmit nem fogtam fel az ébredésem óta történtekből.

- Lizi reggel hét óra van. – döbbent meg. – Stefannal csak a cuccaiért ugrottunk haza aztán irány Bonniért utána meg suli. – hadarta. – Biztos, hogy minden rendben? – nézett a szemembe. Gyorsan elkaptam a pillantásom.

- Persze minden oké. Nem láttad Damont? – kérdeztem meg végül kiszáradt torokkal.

- Hát a nappaliban nem találkoztam vele. – mondta. – De nektek is mindjárt indulnotok kell, szóval szerintem hamarosan előkerül.   

- Elena fent vagy? – hallottam lentről Stefan hangját.

- Igen mindjárt megyek! – kiáltott vissza majd megint hozzám fordult. – Figyelj, most mennem kell, de délután majd átjövök és beszélünk. Még el sem mesélted, hogy milyen volt az első napod a könyvtárba. – nézett rám szemrehányóan majd egy puszit nyomva az arcomra leszaladt a földszintre.

- Ja, és szerintem vigyél ernyőt, mert mindjárt esni fog. – kiáltott még vissza majd már csak a bejárati ajtó csapódása hallatszott.

Gyorsan rendbe hoztam magam majd én is lementem. Csend volt. Szinte ágyúdörgésként érzékeltem, mikor az első esőcseppek az ablaknak csapódtak. A konyhába mentem és magamba erőltettem valami szendvicset. Nem voltam éhes, de valamivel el kellett üssem az időt, míg várta arra, hogy előkerüljön. Tudtam, hogy bármi baja is van, nem fogja megszegni az ígéretét miszerint nem hagy egyedül hagyni. 

Dudálás hallatszott a ház elől. Felkaptam egy esernyőt, ami az ajtó mellé volt támasztva majd kirohantam. Damon ült a kocsiban efelől nem volt kétségem.

Beültem mellé és ránéztem. Rezzenéstelen arccal gázt adott és elindultunk. Mivel nem úgy tűnt, hogy meg szándékozik törni a csendet én kezdtem bele. 

- Damon mi a baj? – kérdeztem végigsimítva a kezén, ami a váltón nyugodott, de elrántotta tőlem. – Velem van a baj? Én tettem valamit, ami miatt haragszol? – próbálkoztam kétségbeesetten, de semmi válasz nem érkezett. Lassan haladtunk az eső miatt. Az ablaktörlő kattogása és az eső kopogása nem nagyon segített a fejfájásomnak. Szinte fellélegeztem mikor Damon leállította a motort a könyvtár előtt.

- Csörögj rám és érted jövök. – hangzott a kurta utasítás.

Nem mozdultam meg. Talán a döbbenettől vagy épp dacból, de elhatároztam, hogy nem szállok ki magyarázat nélkül.

- Nem megyek, míg nem közlöd, hogy mi a fene ütött beléd. – kiabáltam. Láttam, hogy leszorul a szemhéja és vesz egy mély lélegzetet.

- Menj. – nézett rám végre. Elég ramatyul festett, de nem tudnám megmondani, hogy mitől éreztem így. Viszont az nyilvánvaló, hogy dühös rám valami miatt.

- Ne-em. – tagoltam neki hátha így felfogja. Nem jött be túlzottan, ugyanis kipattant a kocsiból. A következő pillanatban feltépte a kocsiajtót az én oldalamnál és kirángatott.

- Azt mondtam, hogy menj. – kiabált most már ő is.

- Mi a bajod velem, mit tettem? – rimánkodtam neki már majdnem sírva.

Elengedte a karomat majd szinte megsemmisülten hátrasimította a vizes haját az arcából.

- Hogy te mit tettél? – nevetett fel gúnyosan. – Hogy te mit tettél Lizi? – nézett megint rám. – Én mit tettem. Majdnem megöltelek fel tudod ezt fogni? – ragadta meg ismét a vállamat. - Nem lenne szabad a közelembe se lenned. – kiabálta az arcomba.

Kezdtem megérteni, hogy mi ez az egész.

- Damon ennek semmi értelme. – mondtam mire ellökött magától.

- Nagyon is sok értelme van. – morogta. – Felejts el Lizi, mert én is elfoglak. És tudod miért? – Mert nem vagyok ember! Nekem semmi mást nem jelentesz, mint potenciális vér forrást. Ha nem akarsz meghalni, tűnj a közelemből. – sziszegte majd a kocsi felé indult.

Utána akartam rohanni, de a lábam nem engedelmeskedett. Hallottam, hogy beindul a motor és láttam a távolodó autóját. Fel se fogtam, hogy mi történt. A döbbenet és a sokk hatása alatt lépkedtem fel a márvány lépcsőn. „... nem vagyok ember!”, „Felejts el...”, visszhangoztak Damon szavai a fejemben. De én az vagyok. És egy ember nem tud felejteni...