20♥

20. Lángok között

Összetört üvegek hangja ugrasztott szét minket. Kérdőn néztem Damonra, de láttam az arcán, hogy ő is ugyanolyan tanácstalan, mint én.

- Mennünk kell. – mondta majd a karomat megragadva, az ajtó felé lökött.

- Nem hagyhatjuk csak így itt... – intettem a konyha felé. Remegett a kezem. Még mindig nem tudtam megemészteni a történeteket. Olyan hihetetlenül hangzott ez az egész. Az események mintha nem is velem történtek volna. Külső szemlélőnek éreztem magam.

- Ígérem, mindent el fogok intézni, de most nincs erre időnk. – Már itt vannak.

Megcsörrent a telefonja. Intettem neki, hogy míg beszél, bemegyek a fürdőbe. Ráncolta a szemöldökét, de szerintem belátta, hogy fél kézzel nem fog tudni kirángatni a kocsiig.

- Rémes... – állapítottam meg, a tükörbe nézve. A hajam csapzott volt, a szemem alatt pedig az elfojt szemfestékem maradványai éktelenkedtek. Megmostam az arcom. Ahol a csapnak támaszkodtam vörös vér csíkokat hagytam magam után. Ledobtam a kabátom, de a sötétkék topom és farmerem is csöpögött a vértől. Sírni akartam. Fojtogatta a torkomat, de nem bírtam könnyezni. Képtelen voltam rá. Most még semmiképp. Összefogtam a hajam egy csattal majd indultam vissza Damonhoz. A folyosón furcsa szag csapta meg az orrom. Olyan volt mintha égettek volna valamit.

- Damon! – kiáltottam, de mivel nem kaptam választ elindultam az orron után. A szobám ajtaja alól fekete füst szivárgott. Rosszat sejtve nyitottam be. A kiáradó hő nekitántorított a falnak. Az ablakom be volt törve nyilván azon dobtak be valamit. Megpróbáltam becsukni az ajtót de a kilincs úgy átforrósodott, hogy hozzá se bírtam nyúlni.

A lángok már szinte engem is égettek így a visszafutottam a nappaliba. Damont nem láttam sehol. A terjedő lángok narancs sárga fénnyel borították be a házat. Olyan volt mintha táncoló démonok jártak volna körül. A bejárati ajtó kicsapódott és Damon rohant be rajta.

- Felgyújtották a házat. – közöltem rémülten a minden bizonnyal magától értetődő tényt.

- Körbevették a házat egyelőre, nem mehetünk. – közölte elhúzva a függönyöket, hogy senki ne láthasson be. – Stefan elvitte a lányokat Elenához. Hozza Alaricet is. Vagy tízen vannak itt. Nélkülük nem jutunk ki élve. – zihálta. Nyilván futnia kellett odakintről. Kezdtem kétségbe esni. 

- De itt sem maradhatunk. – köhögtem. – Damon ég a ház. Megégünk vagy megfulladunk. – nyögtem. Rá se ismertem saját hangomra. Olyan volt mintha nem is én beszéltem volna. Járkálni kezdtem fel alá hátha egy kicsit meg tudok nyugodni. Ebbe persze a tűz ropogása és a villódzó árnyak kicsit se segítettek. Gyűlöltem a tüzet már egészen kicsi koromtól kezdve. Legszívesebben kirohantam volna a házból.

Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordított.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Remegve bólintottam. Megölelt magához szorítva olyan erősen, hogy szinte hallottam a csontjaim ropogását. Egy cseppet se bántam. Olyan közel akartam lenni hozzá amennyire csak lehet.

Mikor kibontakozott az ölelésemből, az étkezőasztalhoz sietett. Olyan forróság kezdett lenni, hogy már folyt rólam az izzadság. Felemelte az egyik széket és a padlóhoz vágta. Az egyik kitört lábát a kezébe vette és a konyhába sietett. Az egyik fiókból egy kést vette elő.

- Mi csinálsz? – kérdeztem.

- Ha nem érnek ide időben nem tehetünk mást, mint, hogy kimegyünk. - Az immár kész karót a kezembe adta. – Fogd. – mondta majd egy másik fadarabot vett kezelésbe. Szinte olyan hosszú volt mint az alkarom. Képtelennek éreztem magam, hogy valakibe beleállítsam.

- Ha szembekerülsz egyel, célozz a szívére. – oktatott Damon. – És jegyezd meg. – lépett megint elém.  – Amint kilépsz innen fuss, és ne nézz hátra. Itt a kocsi kulcs. – adta a kezembe a kulcstartót. – A szomszéd előtt parkoltam le nem hinném, hogy kárt tettek volna a kocsiban. Ne törődj semmivel. Értetted?

- Igen, de...

- Semmi más nem számít. Ha Stefan és a többiek nem érnének ide mire a tűz eléri a nappalit muszáj kimennünk.

- És te? Veled mi lesz? – kérdeztem. Az rendben van, hogy bíztam Damonban, de azért nem vagyok teljesen hülye. Nem tűnt annyira meggyőzőnk, amiket itt elmondott.

- Megleszek. Ne aggódj. – vigyorogta. – Na, gyere ide. – mondta majd megcsókolt. – Emlékszel még mit mondtam neked este? – nézett a szemembe. – Azt mondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. – mosolyodott el. - Egyvalami tudnod kell. – váltott komolyabb hangnemre. – Én mindig betartom, amit ígérek.

Elnevettem magam. Annyira képtelen volt ez az egész. Ha eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam mikor ma felkeltem a karjai között. És most még azt sem tudom, hogy egyáltalán megérjük–e a holnapot.

Köhögöm kellett a száraz levegőbe vegyült füsttől ami kezdte betölteni a szobát. Már könnyes volt a szemem.

- Mindjárt mennünk kell. – mondta körbenézve. – Készen állsz?

- Ha azt mondom nem, számítana valamit? – nevettem fel kínomba. Úgy szorítottam a karót, ami a kezemben volt mintha az életem függött volna tőle.

Hatalmas robajlás hallatszott. A hangokból ítélve leszakadt a tető a ház hátsó részébe. Damon megragadta a karomat és az ajtó felé tuszkolt.

- Ne feledd. – suttogta. – Csak fuss, és ne nézz hátra. – megcsókoltam majd miután kinyitotta az ajtót futásnak eredtem. Már mikor kiléptem megláttam a kocsit, úgyhogy igyekeztem minél rövidebb úton elérni. A friss levegő szinte az arcomba vágott, ahogy loholtam.

Túl simán ment. Nem szegődött a nyomomba senki. Legalább is nem láttam. Ezért is fagyott meg bennem annyira a vér mikor egy nő előttem termett.

- Hova, hova? – húzta negédesen mosolyra a száját.

- Takarodj az utamból. – sziszegtem magam előtt tartva a rögtönzött karót. – Engedj.

- Hmm... – méregetett. – Nevetséges vagy. – húzta fintorra a száját.

Egy gyors ötlettől vezérelve nekiiramodtam és megpróbáltam elfutni mellette. Ez több okból is rossz döntés volt. Csupán azt nem vettem figyelembe, hogy egy talán több száz éves vámpírral állok szemben. Fél kézzel a földhöz szögezett. Szinte minden levegő kiszorult belőlem, ahogy a hátamat a vizes fűhöz csapta. A karó kihullott a kezemből és az esés miatt még csak el se értem. próbáltam szabadulni, de tudtam, hogy nem sokat ér. Vicsorogva hajolt képembe.

- Lehet, hogy nem ölhetlek meg... – mondta, miközben végigsimított a nyakamon. – De azt senki nem tilthatja meg, hogy igyak belőled. – nevette. Egy gyors mozdulattal fölém hajolt és a következő pillanatban éreztem, ahogy a fogai a nyakamba mélyednek. Furcsán tiszta maradt a tudatom. A múltkor teljesen elvesztettem az eszméletem, de most inkább még éberebb lettem, annak ellenére, hogy éreztem, ahogy az erő elhagyja a testemet. Az ujjaimmal lassan a karó felé araszoltam. Felkiáltottam a fájdalomtól. Végre elértem. Erősen rámarkoltam, de másodpercek kellettek hozzá, hogy elegendő erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felemeljem. Végül minden erőmet összeszedve a hátába vágtam. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem sikerült, mert még mélyebbre süllyesztette a fogait. Aztán éreztem, ahogy rám nehezül. Legördítettem magamról. A nyakamhoz nyúlva majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Feltápászkodtam és szédelegve a kocsihoz vánszorogtam. Alig találtam bele a kulcslyukba. Beülve azonnal indítottam. Épp időben, mert egy csapat közeledett felém az aszfalton. Nem gondolkodtam csak gázt adtam. Az egyiket elüthettem, mert hallottam, hogy a teste végiggurul a kocsi tetején. Most ez sem érdekelt. Túl sok vért veszíthettem, mert lassan kezdtem homályosan látni. Nem is emlékeztem rá pontosan, hogy hogyan jutottam el a Salvatore házig. Azt hiszem belehajtottam egy másik kocsiba, ami ott parkolt. Az ajtóhoz tántorogtam. Még a kilincset is alig bírtam lenyomni. Szinte beestem az ajtón.

- Úristen Lizi! – kiáltott fel Elena mikor meglátott. – Bonnie! Lizi csupa vér, hozz vizes ruhát és kötszert. – kiabált miközben a kanapé felé kormányzott, hogy leülhessek. Hallottam, mikor Bonnie is mellém ért, de nem bírtam kinyitni a szemem.

- Mi történt? – kérdezte Bonnie miközben a nyakamat kezdete tisztogatni. Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól. – Hol vannak a többiek? – kérdezte.

- Nem tudom... körbevettek...- nyögtem ki. – Égett a ház... és Damon azt mondta, hogy rohanjak a kocsihoz... – köhögnöm kellett, mert a füst még kegyetlenül marta a tüdőmet. – Aztán egy követett... – zokogtam. – Megharapott... és ...és én... ledöftem...- Damon azt mondta, hogy ne figyeljek semmi másra csak... csak jöjjek ide... – ziháltam. – És nem tudom, hogy mit lett vele... nem tudom...- löktem el magamról Bonnie kezét. Fel akartam állni, de Elena a kanapéra szorított. Nem sok erőt kellett kifejtenie annyira ki voltam merülve.

- Biztos minden rendben van. – mondta Bonnie. - Stefan elment Alaricért. És mindjárt hajnalodik.

Bekötötték a nyakamat. Még így is borzasztóan fájt, de legalább már nem vérzett.

- Gyere segítünk zuhanyozni. – mondta Elena és a hónom alá nyúlva Bonnieval felemeltek a kanapéról. Feltornáztak az emeletre és segítettek levetkőzni. Végül mikor már csak a fehérneműim voltak rajtam beállítottak a tus alá és megnyitották a csapokat. Felkiáltottam, mikor megéreztem a víz cseppek forró dobolását a bőrömön. Még mindig tartottak, de nem is baj, mert szerintem egyedül összeestem volna. Sírtam. És most az egyszer tudtam is az okát. Otthagytam őt... És még csak azt se tudom, hogy mi van vele... 

- Hozok törölközőt. – ment be a szobába Elena. Bonnie ott maradt velem.

- Miért sírsz? – kérdezte megsimogatva a karomat. Nem bírtam elmondani amit éreztem. Egyszerűen nem bírtam. Csak egy nevet suttogtam magam elé:

- Damon...