55♥

 55. A látogató

 (Zene: Rihanna - Love The Way You Lie (solo))

Sajnos nagyon is annak tűnt. Eszembe jutottak Elena szavai. Jack kevés időt töltött otthon az elmúlt időben és senki nem tudta kiszedni belőle, hogy mi okból. Ez a bizonyos ok Mrs. Fillis lett volna? Jézusom...
- Üdvözlöm. - fordult felém egy csepp meglepődöttséget se tanúsítva az apám. Nem is csodálom. Ez a férfi nem normális. Persze ezzel szemben én a csodálkozástól nem bírtam megszólalni csak bólintottam. Mrs. Fillis meg riadtan kapkodta a fejét kettőnk között. Ennél már... na, na, na, na. Ha én ilyet mondok annak sosincs jó vége. Valószínű, hogy az ég már magát a gondolatot is bünteti mert a következő pillanatban Damon lépett be a szobába elég vicces látványt nyújtva egy üvegtálnyi cukrozott eperrel.
- Megjötte... - akadt el a szava, mikor rájött, hogy nem vagyunk egyedül. - Hogy vannak? - kérdezte zavarában, de láttam rajta, hogy nem sok kellene ahhoz, hogy elnevesse magát. Lopva rám nézett, de nem mertem reagálni.
- Akkor mi nem is zavarunk. - szólalt meg Jack megtörve a kínos csendet. - Menjünk Amanda. - ragadta karon a seriffet, aki lehet, hogy sokkos állapotba került mert még mindig megütközve bámult az eperre.
- Ja, persze. - rázta meg a fejét. - Viszlát. - ráncolta össze a szemöldökét és kiléptek a kórteremből. Damon arckifejezését látva kitört belőlem a nevetés. Valahogy az egyvelege volt a "Na, erre nem számítottam" és a "Vajon totál bolondnak néztek?" gondolatoknak. Felvonta a szemöldökét.
- Min mulatsz ilyen jól? - kérdezte leülve az ágyam mellé. - Halljam! - kapott be egy szem epret a tálból, amit hozott. Odanyúltam, hogy én is vegyek egyet, de elhúzta a kezem elől. - Á-á-á-á! - rázta meg a fejét.
- Damon! - emeltem fel a hangom, de mintha meg sem hallotta volna legyintett. - Add ide... - biggyesztettem le a számat. Mielőtt ideadta volna jelenlegi szerelmét az életemnek az arcát tartotta felém. Először nem tudtam mit akar, de mikor leeset mosolyogva nyomtam egy hatalmas cuppanós puszit az arcára. Meglett a jutalmam. Élvezettel haraptam bele az első tűzpiros gyümölcsbe ami a kezembe került.
- Te tudtál róluk? - nyögtem ki nagy sokára kb. tíz eperrel később mikor már kicsit lassítottam az evési tempómon. - Tudtál arról, hogy Jack és "Amanda" - nyeltem le egy hatalmas falatot. - kavarnak? - néztem rá kérdően.
- Fogalmazzunk úgy, hogy volt egy ilyen sejtésem. - mosolyodott el sejtelmesen. - Jack célzott rá a múltkor. - simogatta meg a kezem.
- És ez szerinted rendben van? - néztem rá. - Az a nő egyszer már majdnem megölt engem. - emlékeztettem Damont.
- Elhiheted, hogy nem örülök neki, de ez van. - sóhajtott. - És szerintem nem árt, ha tudjuk, hogy mi is folyik a rendőrségen. - pillantott a karkötőmre. - Jól áll. - vigyorodott el.
- Na, de most komolyan szerintem ez nem helyes. - kaptam be még egy szemet. - Neg is ogom neki ondani. - csámcsogtam.
 - Hogy bírsz ennyit enni? - kérdezte kissé undorodva a már majdnem üres tálra meredve.
- Ezt most meg se hallottam. - néztem rá szúrós szemekkel. - Amúgy mi tartott ennyi ideig? - tereltem a témát az epres tálról, ami lassan max az üvegtál két szem eperrel névért indulhatott volna harcba. Igyekeztem számon-kérő arcot vágni, de nem sikerülhetett valami jóra mert Damon vigyorogni kezdett.
- Összefutottam Stefannal. - dőlt hátra a széken. - És amúgy se hidd, hogy este hatkor olyan könnyű epret szerezni. - vonta fel a szemöldökét. - Erről jut eszembe mennem kell. - állt fel. Az utolsó falat megakadt a torkomon.
- Mi? - kiáltottam fel. - Ho-hova mész? - döbbentem le.
- Ne aggódj visszajövök. - puszilta meg a homlokom. - De tudod lejárt a látogatási idő. - vonta meg a vállát és egy kacsintás kíséretében távozott.
Hát ez gyors volt. Volt nincs pasi. Volt nincs kaja. Volt nincs... Percekig csak a plafont bámultam. Letettem a tálat a szekrényemre. Egy nagy sóhajjal fűszerezve az arcomhoz emeltem a karkötőmet. Megsimítottam a kezem minden pontját, ahol Damon hozzámért. Pár órával ezelőttig a pokolba kívántam és dühös voltam rá. Most meg... Furcsa, hogy miket válthat ki egy érzés az emberből. Egy érzés. Ahogy érezzük magunkat mellette. Mert mit ér az, ha haragszok rá mikor tudom, hogy megbánta. Mi értelme bántanom őt, ha tudom, hogy nélküle semmit sem érek. És mindezeket egy érzés juttatta eszembe. Egy furcsa bizsergető érzéstől ami felkúszik az ember gerincén és orvul kitöröl minden értelmes gondolatot az ember fejéből. A szerelem. A minden észérvet és logikát mellőző szerelem.
Amikor az embernek annyi gondja van, hogy azt se tudja melyikhez nyúljon a legegyszerűbb, ha egyikről se vesz tudomást. Mert hát ugye ott van Oliver, Stefan, a különös álmaim, Lee, Kathrine, Jack és Mrs. Fillis, Carol, aki megtudta, hogy terhes vagyok, egyáltalán az a tény, hogy terhes vagyok, és persze Damon. Túl sok minden. Ennek örömére hátradőltem az ágyon. Ez a legjobb. Talán ennyi gond meg is könnyíti a dolgokat. Könnyűnek éreztem magam mintha minden rendben lenne. Talán rendben is lesz... Bejött hozzám a doktor és már meghozták a vacsorát is de Damonnak még mindig nem volt nyoma. Hányingerem lett a szalámis zsemlétől, amit kaptam így félretoltam az ételt. Bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Szívesen maradtam volna még, de titkon azt reméltem, hogy Damon nemsoká beszökik. De nem jött. Nem volt itt se mikor visszafeküdtem, se mikor leoltottam a lámpát. Hiába ígérte nem jött vissza. Lehunytam a szemem és próbáltam aludni. Nem sikerült mondanom sem kell. Aztán arra eszméltem, hogy valaki megsimította az arcomat. Lassan kinyitottam a szemem. Rámosolyogtam Damonra.
- Visszajöttél... - motyogtam bágyadtan.
- Megígértem. - simogatott tovább. - Látom már inkább aludnál. - nevetett fel halkan.
- Ne menj el! - kaptam kétségbeesetten a keze után. - Ne, hagyj itt. - ijedtem meg, mire megint kinevetett.
- Eszemben sem volt. - suttogta majd felvett az ölébe és arrébb pakolt az ágyon. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt semmit csak levette a dzsekijét és mellém feküdt. Gyorsan hozzábújtam még mielőtt kiderül, hogy csak álmodom. Ujjai a hajamba siklottak és lassan játszadoztak a tincseimmel.
- Nem akarok elaludni... - mondtam. Talán inkább csak magamnak mert már alig bírtam nyitva tartani a szemem. - Annyi mindent akarok kérdezni és mondani... - sóhajtottam magamba szívva azt a finom férfias illatot amit úgy imádtam.
- Aludj csak... - puszilta meg a fejemet. - Lesz még idő beszélned és a híres kérdéseidre is. - suttogta. Nem kellett lássam, hogy tudjam, hogy vigyorog. Én is mosolyogtam. És most, régóta először mosolyogva aludtam el... Nem voltak rémálmok, nem riadtam fel. Csak aludtam. Nyugodtan és békésen. A helyemen voltam. Éreztem. Éa történjék bármi is ez soha nem fog megváltozni. Nekem itt lesz a helyem Damonnal...
Arra keltem, hogy valaki szólongatott.
- Lizi! - hallottam Damon hangját. - Lizi kelj fel! - rázta meg finoman a karomat.
- Mi az? - kérdeztem reggeli csodahangomon.
- Nekem mennem kell. - puszilta meg az orrom. - Nem kis meló lenne egy fél emeletnyi kórházi dolgozó memóriáját kitörölni. - mosolyodott el. Megcsókoltam. Finoman, hiszen az ember korán reggel ne legyen rossz kislány nem igaz? Kikelt az ágyból.           
- Visszajössz? - kérdeztem reménykedve, de már előre tudtam a választ. - Inkább ne mondj semmit... - húztam fintorra a számat.
- Még gyanút fognak, ha túl sokszor találkozunk. - vette fel a dzsekijét. - Ha megint Carolnál leszel, átmegyek. - puszilta meg a homlokom. - Persze még mindig ott van az a lehetőség is, hogy hagyod ezt az egészet és HAZA jössz. - nézett rám már-már sértődötten. Enyhén megráztam a fejem mire csak vállat vont.
- Sejtettem. - sütötte le a szemét. - Pihenjél jó? - nézett még vissza majd épp csak megvárta míg bólintok majd elment. Megint egyedül maradtam.
- Szia... - suttogtam a már üres ajtó felé. Lehunytam a szemem hátha még alhatok egy keveset. A doki szerint már csak egy nap és haza mehetek. Addig vajon nem is fogom látni? Ciki, hogy már ettől is elszomorodok...
A délelőtt úgy, ahogy csendesen telt. Dr. Flacher csinált még egy ultrahangos vizsgálatot mielőtt eldöntötte véglegesen, hogy holnap hazaenged. Mindent rendben talált már ahhoz képest, hogy mik történtek így azt monda, ha megígérem, hogy sokat pihenek és lehetőleg a napom nagy részét ágyban töltöm hazaenged. Nem fűzök véleményt hozzá. Mintha ez rajtam múlna... Oliverrel beszéltem telefonon és azt mondta, hogy holnap délelőtt bejön értem. Elég fárasztó volt vigyorognom hozzá. Persze nem kiállhatatlan alak, meg velem egész rendes. Csak hát nem Damon...
Unatkoztam. Na, jó halálra untam magam. De valahogy mégse hiányzott senki olyan, aki meglátogathatott volna. Jólesett egy kicsit a plafont bámulni.
- Szia Elisabeth. - köszönt egy ismerős hang, amitől kirázott a hideg. - Látom már jobban vagy. - mosolygott rám egy nő az ajtóból.
- Ki vagy te? - kerített hatalmába egy igenis rossz érzés. - Olyan mintha már... - szűköltek össze a szemein kutatva az emlékkép után, ahol már láthattam.
- Greta vagyok. - vigyorodott el elégedetten.
- Takarodj. - sziszegtem a fogaim között. - Tűnj innen! - keltem fel az ágyból. Elé léptem, de még mindig nem mozdult. - Mit akarsz még tőlem? - kérdeztem hisztérikusan.
- Már a múltkor is megmondtam. - tett egy fenyegető lépést felém. - Nekem a könyv kell. - mért végig leplezetlen undorral. - Szóval te vagy az a híres neves lány, akiért Damon annyira odavan. - szegezte rám a szemét, de én kitartóan álltam a pillantását. - Szánalmas... - húzta el a száját.
- Mondtam, hogy nincs nálam az, ami neked kell úgyhogy ne értem miért jöttél. - hagytam figyelmen kívül a sértését.
- Ne izgasd fel magad feleslegesen. - húzta erőltetett vigyorra a száját. - Még árt a babának. - vágott szánakozó fejet.
- Már mondtam, hogy nincs nálam semmi könyv. - rimánkodtam neki.   
- Csak egy gond van azzal, a kis mesével, amit előadtál. - sóhajtott egyet. - Nem hiszem el...

54♥

54. I hate you...

(Zene: Lifehouse - Everything)

Nem mertem megszólalni, de talán nem is lett volna értelme. Annyi mindent éreztem ebben a pillanatban, hogy biztos nem lettem volna képes szavakba önteni. Félelem, öröm, düh, fájdalom, csalódottság és remény kavargott bennem. Rémes egyveleg. Féltem Damon reakciójától arra, hogy gyereket várok tőle, ugyanakkor örültem, hogy itt van velem. Dühös voltam rá mérhetetlenül dühös, amiért megcsalt és ekkorát kellet csalódjak benne, de bármennyire fájt mélyen el akartam hinni, hogy tényleg nem jelentett neki semmit és reménykedtem benne, hogy el tudjuk felejteni az össze szarságot, amit hülyeségként elkövettünk. Akár Damon, akár én... Butaság tudom. De nem akartam, hogy ez a pillanat elillanjon. A sok kétség, ami bennem volt semmisnek tűnt ahhoz a gondolathoz képest, hogy ki kell bontakozzak az öleléséből. De tudtam, hogy mindenképp vége lesz. Az időt bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megállítani, ahogy visszapörgetni sem. Mint a bungee jumping. Mintha születésünk percében kezdtük volna az ugrást és ugye, amíg visz a lendület nem állhatunk meg... sajnos én sem találtam vészféket.

Damon finoman eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Nem könnyítettem meg a dolgát mert lehunytam a szemem. Éreztem, hogy nagyot sóhajt, és azt, hogy egy apró csókot lehel a homlokomra.

- Nézz rám. - suttogta homlokát az enyémnek nyomva. - Nézz rám Lizi... - halt el a hangja.

- Nem! - szipogtam megrázva a fejem. - Nem akarok... - bámultam a cipőmet.

- Ennyire gyűlölsz? - kérdezte kisimítva néhány haj tincsemet az arcomból. - Rám se bírsz nézi? - simított végig az arcomon.

- Nem erről van szó... - suttogtam még mindig a cipőmnek. - Csak félek... - markoltam meg az ingét az oldalánál.

- Tőlem? - döbbent meg.

Mivel ez csak úgy félig meddig volt igaz csak félig meddig bólogattam, amin ha jól hallottam elmosolyodott. Lefejtette magáról a kezeimet és szorosan fogva a mellkasára húzta.

- Nézz rám. - kérte megint. Lassan rá emeltem a tekintetemet. Olyan komoly volt. Olyan valószínűtlen. Olyan kék. Olyan csodálatos...

- Mit látsz? - kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. 

- Téged. - motyogtam magam elé. - Téged látlak... - suttogtam.

- Szerinted én... szerinted én bántani akarlak? - nyelt egyet, mire megráztam a fejem.

- Nem, dehogy... - nyögtem ki. - Igazából nem pont tőled félek... - nyeltem egyet. - De...

- Pedig én félek tőled. - mondta mire összeráncoltam a homlokomat, de nem érdekelte. - Gyűlölöm, hogy ennyire sebezhetővé teszel... - billentette oldalra a fejét. - Gyűlölöm, hogy valamit ennyire félek elveszíteni. - sóhajtott. - Gyűlölöm, hogy nem bírom elviselni ha nem tudom hol vagy és mit csinálsz. Gyűlölöm, hogy ennyire makacs vagy és mégse akarom, hogy megváltozz. Gyűlöllek mert képtelen vagyok arra, hogy gyűlöljelek Lizi. Gyűlöllek mert nélküled képtelen lennék létezni. Értesz engem? - szorította meg a kezeimet. - Érted mit jelentesz nekem? - mosolyodott el. - Jobban szeretlek, mint lélegezni... - nevette el magát. Én is nevettem, de azt hiszem csak kínomba. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek. A köztes állapot valósult meg mivel elkezdtek folyni a könnyem.

- Én is szeretlek... - nyögtem ki nagy sokára. - De ettől függetlenül fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután... - dőltem a mellkasára. Felemelte a fejem az államnál fogva és megcsókolt. Hihetetlenül hiányzott. Ő is így lehetett vele, mert közben kezével a hajamba túrt és a fejemnél fogva még közelebb húzott magához. Egy kicsit még sebes volt a szám, de talán még tetszett is a kis fájdalom. Végül alsó ajkát a fogaim közé véve egy kicsit megharaptam és elhúzódtam tőle.

- Damon mi lesz most? - váltott egy "kicsit" kétségbeesettre a hangom. - Mihez fogunk kezdeni? - néztem rá kérdően.

- Meg fogjuk oldani. - jelentette ki. - Minden rendben lesz ne aggódj. - simogatta meg az arcomat.

- De Damon ez egy gyerek. - tört fel belőlem, amit elfojtottam. - Hogy mondhatod, hogy minden rendben lesz? - nevettem fel kínomba. Láttam, hogy a tanácstalanság átsuhan az arcán, de csak egy pillanatra mert máris kivágta magát.

- Mert úgy lesz. - ölelte át a derekamat. - Végig melletted leszek. - mosolygott rám.

- Én… nem tudom! – fakadtam ki. Kezdtem teljesen összezavarodni. – Nem tudom, hogy jó-e így! Az ég szerelmére, Damon, hiszen még magamról sem tudok gondoskodni, nem hogy egy gyerekről! Még főzni sem tudok! - sírtam el magam, mire Damon gyorsan magához húzott, hogy megnyugtasson. Nem nagyon járt sikerrel...

- Ugyan Lizi... - mondta halkan.

- Még egy kibaszott pirítóst se tudok normálisan megsütni. – szipogtam, arcom a vállába fúrva. – Még azt is odaégetem... - tettem hozzá elkeseredve.

- Majd belejössz, – simogatta a hátam – ahogy az anyaságba is bele fogsz jönni.

- Gondolod? – kérdeztem halkan a szemébe nézve. - Mert én nem hiszem... - ráztam  meg a fejem. 

- Én nem hiszem, hanem tudom! - simogatta meg a hátam. 

- De Damon én rettenetesen félek… - sírtam. Nem is sírtam azt hiszem már zokogtam. Nem tudom hogy várhatja el tőlem hogy megnyugodjak. 

- Angyalom én mindenben támogatni foglak. - nézett a szemembe. - Mi kell még? - nevette el magát.

- Egy gyereket kell megszülnöm! - világosítottam fel, mert úgy tűnt eddig ez nem esett le neki. - Nem tudom, hogy képes leszek-e rá… - vizslattam megint a cipőmet.

- Hé néz csak rám! – mondta majd az arcom ismét maga felé fordította. - Képes leszel rá! Mert szeretlek és te is engem! Hidd el te leszel a legjobb anyuka a világon. – itt elmosolyodott mielőtt folytatta. – Hová lett a híres neves megingathatatlanul kemény és bátor lány akibe beleszerettem?

Nyelvet nyújtottam rá és most már én is elnevettem magam. Damon magához ölelt és lecsókolta a könnycseppeket az arcomról.

- Szeretlek Lizi! – mondta, majd mosolyogva hozzátette: - Mindkettőtöket. -suttogta a fülembe mire hozzá bújtam.

- Én is szeretlek! - suttogtam végül. - De ez nem jelenti azt, hogy nem haragszom rád. - töröltem meg az arcomat. Ugye tisztában vagy azzal, hogy igenis teperned kell azért, hogy felejtsek? - néztem rá várakozóan.

- És én, hogy a szavaiddal éljek teperni is fogok. - puszilta meg az orromat. - Kezdetnek visszaparancsollak az ágyadba és bármilyen édességet hajlandó vagyok beszerezni, amit csak akarsz. - kezdett tényleg az ágy felé tolni. Kelletlenül bár, de hagytam, hogy lefektessen és betakargasson. A rém ocsmány kórházni pizsamának ez a művelet úgyis előnyére vált.

- Pihenj egy kicsit. - simogatta meg a fejem.

- És mi lesz az epremmel? - kérdeztem incselkedve.

- Eper? - vonta fel a szemöldökét. - Érted mindent. - hajolt meg lovagiasan majd egy rövid csók után távozott.

Kimerülten dőltem hátra a párnán. Zúgott a fejem, de boldog voltam. Hogy retteghettem attól, hogy Damon... nem is tudom mitől féltem. Annyira fáradtnak éreztem magam, de nem akartam elaludni. Akárhányszor csak aludni készültem bevillantak a rémálmom képei. Még ez is... Egy nagy sóhajjal körítve mégis lehunytam a szemem. Bár temérdek okom volt ellene az a primitív dolog, hogy álmos voltam nem hagyta ezeket a gondolatokat érvényesülni. Nagyon fáradt lehettem mert ez egyszer nem álmodtam semmit. Tényleg olyan volt mintha fejbe vágtak volna egy bunkóval és k.o. Arra keltem, hogy valaki megrázta a vállamat.

- Damon... - suttogtam félkómásan, de mire kinyitottam a szemem rájöttem, hogy tévedtem.

- Nem talált. - szólalt meg Mrs. Fillis mellettem. - Nyilván közölte Dr. Flacher, hogy fel szándékozom keresni. - mosolygott rám erőltetetten. Egy dolog már biztos. Damon emlékmódosítása nem törölte el az ellenem érzett ellenszenvét...

- Persze. - bólintottam feljebb ülve. - Mire kíváncsi? - kérdeztem félénken.

- Mindenre. - hangzott a tömör felelet. - Kérem mondja el pontosan, hogy mi is történt azon az estén. - ült le az ágyam melletti székre valami papírt előkotorva, hogy jegyzetelhessen.

És hát jegyzetelhetett is mert mindent elmondtam neki többé kevésbé "pontosan", de mindenképpen részletesen leírva a történteket.

- Rendben van. - állt fel a beszámolóm végén. - Ha jól tudom jelenleg a Lockwood villában lakik. - nézett rám megerősítést várva.

- Igen, Mrs. Lockwood volt olyan kedves és ideiglenesen hozzá költözhetem. - mosolyogtam leplezve az idegességemet.

Már szinte átfutott rajtam a megkönnyebbülés mikor az ajtóban megszólalt a telefonja és így visszafordult. Mindenkinek a saját fantáziájára bízom, hogy mit gondoltam vagy, hogy kit áldottam, de  annyit mondhatok, hogy mindezt hosszan és teljes szívvel lélekkel tettem. 

- Halló?! - szólt bele a telefonba. - Szia Jack. - váltott kedvesre a hangja. Nem viccelek kedvesre. - Nem, még a kórházban vagyok, de pont most végeztem. - mosolyodott el. - Persze, megvárhatsz. - suttogta, gondolom azt remélve, hogy nem hallom. - Még pár perc. - húzta fel a cipzárját a kabátján, majd letette a telefont.

- Elnézést. - fordult felém lesütve a szemét. - De nem akartam a folyosón. - intett kifelé. - Ott még többen vannak. - szabadkozott. Mrs. Fillis szabadkozott? Ez kezd egyre különösebb lenni.

- Akkor viszlát. - indult végül kifelé. - Majd értesítem, a fejleményekről. - fordult hátra, aminek az lett a következménye, hogy fejjel előre nekiment az ajtón éppen belépő férfinak. Kellet pár perc mire felismertem az apámat.

- Jack, mondtam, hogy várj meg odakint. - sütötte le a szemét a seriff mire kérdőn Jackre néztem. Ez most komoly?  

53♥

53. "Vallomás"

(Zene: HIM - Vampire Heart)

- Figyelj én nem tudom, hogy mi van most köztetek. - kezdte Elena. - De szerintem beszélned kéne vele... - nézett rám.
- Semmit se kell tennem. - jelentettem ki. - Damon azt csinál, amit akar. - ültem fel. - Nem érdekel... - hunytam le a szemem sóhajtva.
- És a gyerek? - döbbent le Elena. - Damonnak joga van tudnia róla. - dőlt hátra a székén. - Vagy esetleg nem tőle...
- Jaj, Elena hát persze, hogy tőle. - emeltem fel a hangom. - De még én sem tudom, hogy mi lesz vagy, hogy, hogy lesz. - Honnan tudná ő? - tettem még hozzá idegesen. - Nagyon megbántott. - suttogtam magam elé. - És még nem tudom, meg tudok-e bocsátani neki. - rágtam a számat idegességembe.
Elena nem szólt többet erről a témáról, amiért hálás voltam. Igazából még így se járt más a fejemben, de legalább nem kellett beszélnem is róla. Végighallgattam Elena beszámolóját, az elmúlt napokról még nem találkoztunk, meg persze kaptam egy jó adag ömlengést a két hét múlva esedékes Alapítói partiról. Nem tudtam még erre koncentrálni. Én is elmondtam mindent, amit kiderítettem, de azokról amiket álmomban láttam hallgattam. Nem láttam értelmét, hogy beszéljek róla főleg mert még nem értettem meg, hogy mit is jelentett.
- És Jack? - kérdeztem előre félve a válaszától. - Mi van vele? - néztem Elenára.
- Őszintén nem sok időt tölt otthon. - mondta. - Senki nem tudja, hogy mivel tölti az idejét, de (már ne is haragudj) addig se megy az agyunkra míg elfoglalja magát. - nevetett. Eezen nekem is nevetnem kellett. Legalább vele nincs gond... Fáradtan nyúltam a fejemhez. Még mindig fájt ahol a padlónak csapódott. Még jó, hogy Tyler meghallott. Vagy nem jó? Magam sem tudom. Jézusom Tyler. Vajon akkor most Mrs. Lockwoodék mindent tudnak? Majd kiderül...
- Na, jó én hagylak pihenni. - mosolygott rám. - Stefan már biztosan itt van értem. - állt fel.
- Köszönöm, hogy bejöttél. - néztem rá hálásan. Tudom, hogy mostanában nem nagyon voltam oda meg vissza Elenától dehát akkor is. Barátnőm vagy mi... meg hát láttam rajta, hogy ő sem akarta szóba hozni, hogy mit is vágott a fejemhez legutóbb. Talán jobb is... Adott két puszit az arcomra és elindult kifelé.
 - Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - kacsintott rám majd kiment az ajtón. A szekrényemre néztem az ágy mellett. Megláttam rajta a karkötőt, amit Damontól kaptam. Mellette volt a medál is, amit rögtön felvettem a nyakamba, de a karperecet csak forgattam a kezeim között. "Angyal", olvastam a gravírozást. Miért van az, hogy az ellentétek végső soron mégis vonzzák egymást? Damon Salvatore... mi a fenét kezdjek veled és mit kezdenék nélküled?! Segítségért a plafonra néztem, de valójában tudtam, hogy nem fogok választ kapni. Végül is ha az ember meg tudja oldani a problémáit, ha képes döntést hozni bármilyen legyen is az, akkor a tapasztalat szerint magára marad. Megértem miért. Így a rossz döntéseink miatt is csak magunkat hibáztathatjuk...
- Jó napot! - köszönt Dr. Flacher. - Örülök, hogy felébredt. - mosolygott rám biztatóan.
- Maga mit keres itt? - döbbentem le. - Azt hittem... - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Mrs. Lockwood ragaszkodott hozzá. - lépett az ágyam mellé. - És tudja, ha ő akar valamit, akkor az úgy is lesz. - nevetett. - Hogy érzi magát? - kérdezte. - Nem éhes? Mindjárt dél. Carol meghagyta, hogy rendeljen, amit csak akar. - Én a helyében élnék a lehetőséggel. - tette még hozzá.
- Úgy érzem magam mintha száz évet aludtam volna. - sóhajtottam.
- Csak egy fél nap volt. - mondta. - Nyilván a gyógyszerek miatt, amiért utólag is elnézést. - bólintott. - Viszont, azt ugye tudja, hogy nagy szerencséd volt. - váltott komolyabb hangnemre belekezdve egy szentbeszédbe. Közel fél órás kiselőadás után, miben meghallgattam, hogy mi történt, mi fog történni, ha nem vigyázok és minek kell majd történni, ha igen. Mondanom se kell, hogy a végére kicsit beleszédültem.
- És ez elengedhetetlen? - kérdeztem. Jelen kétségbeesésem oka a következő kérdés volt: "Mrs. Lockwood a lelkemre kötötte kérdezzem meg, hogy ki az apa?". Na már most, ez végül is azt hiszem jogos kérdés volt, ha már velük élek, de semmiképp se tudhatják meg. Még azt se kellett volna, hogy terhes vagyok. Jézusom...
- Természetesen semmire sem kötelezhet. - mondta Dr. Flacher a rémült arcomat látva. - De aki ilyen szép ékszert vesz, azzal Carol mindenképpen elégedett lesz. - mutatott a karkötőre, amit még mindig a kezemben szorongattam. Lesütöttem a szemem. Igen, nem is azzal van baj. A személy kiléte az, ami problémákat okozhat...
- Mrs. Fillis is beszélni akart magával. - terelte el a dolgot, mikor meglátta, hogy elszomorodom. - Ha jól tudom még ma szeretne bejönni, hogy felvehesse a vallomását. - mosolygott.
- Persze és köszönöm. - suttogtam utána, mivel meg sem várva, hogy reagáljak egy intés után kisietett. Na, ez szép... Egy darabig nem jött be hozzám senki. Nagyon féltem attól, hogy Mrs. Fillis bejön majd. Mióta Damon kitörölte a velem kapcsolatos emlékeit még nem találkoztam vele. Pihennem kellett volna, de nem tudtam elaludni csak forgolódtam az ágyon. Az étel biztos finom volt, de nem éreztem az ízét. Mindent elrontott az a gondolat, hogy mi vár rám délután. Mindent. Valami isteni csoda folytán mégis elaludhattam, mert arra keltem fel, hogy valaki leült az ágyam mellet lévő székre.
- Szia. - köszönt egy csokor rózsa mögül valaki, mikor kinyitottam a szemem. Gyönyörű virágok voltak, de nem láttam tőle zaklatómat, míg bele nem tette a kis szekrényemen lévő vázába.
- Szia Oliver. - mosolyogtam rá. - És? Miért kapom? - intettem a virágok felé felülve az ágyon.
- Ez amolyan sajnálom, ami történt és hiányzol otthonról virág. - vonta meg a vállát. - Nem tudtam, hogy melyik a kedvenc virágod, de a rózsára tippeltem. - vigyorgott rám.
- Nyertél. - szagoltam meg a csokrot. - És majdnem stimmel a színe is. - dőltem hátra. Hát igen. Gyönyörűek a vörös rózsák, de még szebb a fekete. A fekete rózsa szépségét semmi nem pótolhatja...
- Carol néni teljesen maga alatt van. - kuncogott. - Beriasztózta az egész házat. - mesélte. - Meg lennék lepve, ha akár egy egér is büntetlenül bejutna. - ráncolta tettetett komolysággal a szemöldökét, amitől megint nevetnem kellett.
- És, hogy vagy? - kérdezte végül egy kicsit elkomorodva. - A doki elmondta, hogy mi a helyzet. - fogta meg a kezem. Jól esett. De tényleg. Nem tudom. Csak tudni, hogy valaki aggódik értem. Még, ha az ellenségem is...
- Már jól vagyok, köszi. - Bár azt, hiszem legközelebb nem hagyom nyitva este az ablakot. - tettem még hozzá. Oliver most is öltönyben volt. Ha jól tudom egy vállalatnál dolgozik, de hát akkor is. Elég mókásan nézett ki.
- És az a másik dolog? - nézett rám. - Az orvos mondta, hogy... - láttam rajta, hogy zavarba van ezért kisegítettem.
- Igen, terhes vagyok. - néztem a plafonra. - De ez nem változtat semmin... - néztem a szemébe. Olyan kék volt, mint Damoné. Talán azzal a különbséggel, hogy nála nem ragadott magával az a kék örvény ami elvarázsolt.
- Lehet, hogy nincs jogom ilyet kérdezni, de ki az apja? - simogatta meg a kezem. - Tudod mit? Ne válaszolj, buta kérdés volt. - nevette el magát.
- Nem butaság. - ráztam meg a fejem. - Az apja semmit nem akar tőlem vagy a gyerektől. - mondtam gondolkodás nélkül. - Csak egy tévedés volt. - sütöttem le a szemem.
- Hé, nehogy elszomorodj itt nekem. - állt fel mikor meglátta, hogy lefelé görbül a szám. - Na, menj arrébb. - bökött vállon, majd mellém feküdt és átölelte a vállamat. - Jobb egy kicsit? - kérdezte.
- Egy kicsi. - hajtottam rá a fejem. - Minden olyan gyorsan történt. - dörzsöltem meg a szemem. - Még nem volt se erőm, se időm feldolgozni. - sóhajtottam.
Megpuszilta a homlokom, mire elhúzódtam egy kicsit.
- Ne haragudj. - szabadkozott.
- Nem, félreérted csak ennyi bonyodalom most épp elég. - bújtam ki a keze alól.
- Nem zavarok? - hallottam egy nagyon ismerős hangot az ajtó felől. Damon volt az, de átnézett rajtam. Tekintetét mereven Oliverre szegezte mellettem. Olyan feszültség volt közöttük, hogy még bennem is megfagyott a levegő.
- Nem, dehogy. Oliver már épp menni készül. - mondtam Oliverre nézve. - Köszönöm a virágokat. - mosolyogtam rá, majd kicsit megböktem a lábammal, hogy mozduljon mert nem nagyon akaródzott neki felkelni. A szívem a torkomban dobogott. Nem gondoltam volna, hogy Damon idejön. Istenem, nem gondoltam...
- A híres Damon Slavatore. - állt fel az ágyamról közelebb lépve hozzá. - Őszintén már vártam, hogy találkozzak vagy veled vagy az öcséddel... - közelített Damonhoz, aki mozdulatlanná dermedt és ha jó tippeltem csak arra várt, hogy Oliver adjon neki okot arra, hogy nekimenjen.
- Nem mondhatnám, hogy úgyszintén. - préselte ki mégis magából. - Na, kotródj innen. - nézett rá keményen. - Nincs Lizi közelébe semmi keresnivalód. - szűrte a szavakat az állkapcsát megkeményítve.
- Mert annak van, aki befogadta őt, majd terhesen kidobta az utcára. - lépett még közelebb és lökött rajta egyet így Damon háta nekicsapódott az ajtókeretnek.
A szám elé kaptam a kezem. Remegni kezdtem mint a nyárfalevél. Ez nem lehet igaz. Mikor elképzeltem, hogy kitálalok Damonnak nagyon nem képzeltem ide sem Olivert sem azt, hogy kórházban vagyok.Úgy tűnt, hogy Damon is hasonlóképpen meglepődött. Ennek leginkább az volt a jele, hogy nem mosott be egyből Olivernek, hanem csak bámult maga elé.
- Me... Menj csak. - kapkodtam a levegőt. - Jobb ha mész. - néztem Oliverre kétségbeesetten hátha észreveszi, hogy most tényleg ezzel segítene a legtöbbet. Oliver is nagyon ideges lehetett, mert nem szólt semmit csak bólintott.
- Holnap bejövök. - mondta komolyan majd még a vállával lökve egyet Damonon távozott. Feszült csend telepedett közénk. Nem bírtam megszólítani. Nem tudtam mit mondani. Mintha ólomsúlyokon járt volna úgy sétált az ágyamhoz. Hiába próbáltam leolvasni valamit az arcáról, nem nézett rám. Mikor az ágy széléhez ért láttam, hogy a zsebéhez nyúl. Sírtam, de nem érdekelt. Leszorítottam a szemem. Csak akkor nyitottam ki mikor megéreztem, hogy valamit letesz az ágyamra. Egy szál fekete rózsa volt, ami a kezem mellé tett. Felnéztem, de most nem fordult el. Felálltam az ágyról, mire elhátrált. Úgy néztem mintha most látnám először. A fájdalmat nem tudta letagadni a szemében láttam. Elé lépem olyan közel míg a lábunk össze nem ért. Lenéztem a virágra, amit a kezemben szorítottam. Még mindig nem tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség. A fekete ingén keresztül végigsimítottam a mellkasán és megéreztem, hogy reszket. Megöleltem. Azt hittem el fog húzódni, de ehelyett még inkább magához szorított. Kétségbeesetten, erősen, szinte összeroppantva a csontjaimat...

52/2

52/2. Ébresztő...

(Zene : Superchick - Crawl)

Csak legyen álom. Legyen álom mindez. Szorítottam le a szemem. Felültem az... a padlón? Egyedül voltam egy régi házban. Felálltam a földről és körbenéztem. Furcsán is merős volt a tapéta a falon és a gyönyörű fapadló. Megkönnyebbülést éreztem. Hatalmas megkönnyebbülést. Csak egy álom volt. Annak kellett lennie. Egy rossz álomnak...
Jártam már ezen a helyen döbbentem rá. Egyre biztosabban éreztem, mikor körbejártam a szobában. Igen ez az a ház. Ez Oliver háza. Jutott végre eszembe. De valami nem stimmelt. Minden más volt, mint mikor körbevezetett. Mintha éveket léptem volna vissza az időben. Megbabonázva érintettem meg a kandallón lévő arany dobozkákat és díszeket. Megfagyott bennem a vér mikor meghallottam, hogy sír valaki. Kétségbeesetten kutattam a hang forrása után, de hiába jártam szobáról szobára nem találtam. A vékonyka kis hang egyre hangosabban kiáltott, amitől elszorult a szívem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy valahol egy kisbaba sír. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a bejárati ajtót. Megtorpantam. Odakint már alkonyodott. Nem láttam semmi mozgást, de a hang teljesen biztos, hogy innen jött. Visszafordultam a ház felé. Hirtelen csend lett. Túl nagy csend lett. Percekig álltam lélegzet visszafolytva, de semmi nem történt. Egy nagyot sóhajtottam.
- Emily... - hallottam egy nő kiáltását. Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Egy nő sietett felém a fák takarásából. Csak botladozott és a ruhája cafatokban lógott róla. Csak mikor közelebb ért ismertem fel azt az asszonyt akit azon a délutánon láttam mikor rosszul lettem.
- Segíts... - ért a lépcsőhöz. Oda akartam rohanni, de a lábam nem engedett. Felnézett rám és ekkor észrevettem, hogy valamit magához szorított. Remegő kezekkel tette le a "csomagot" a legalsó lépcsőfokra. - Meg fogja ölni. - takargatta be gyengéden összevérezve a pokrócot amibe bele volt csavarva a kisbaba. Sírni kezdtem. Akaratomon ellenére peregtek a könnyeim, mint a záporeső.
- Én... én nem Emily vagyok. - dadogtam, de nem hallotta meg.
- Már csak három nap Emily. - nézett megint rám. - Te is nagyon jól tudod, hogy már csak három nap és telihold. - köhögött egyet. - Emily segíts... - kezdett vért öklendezni. - Mentsd meg  lányomat. Mentsd meg a kisbabámat. - suttogta megsemmisülten. Esküszöm, hogy mozdulni akartam, de nem tudtam. Nem tudtam a testemnek parancsolni.
- Neveld fel mintha a sajátod lenne... - hagyott fel egy pillanatra a zokogással a zöld szemét rám függesztve. - Mindent megadok. - nyúlt a nyakához. Csak akkor láttam meg, hogy az a bizonyos medál volt ami most az én nyakamba is függött. Egyetlen egy rántással kitépte a nyakából és a közben megint sírni kezdő babára tette. Nem bírt lehajolni, összeesett utolsó erejével a korlátba kapaszkodva. - Ezt akarod? - nézett rám. - Vidd. - kezdett remegni. - Nekem nem kell... - törölte meg az arcát. - Titkold el. - sóhajtott, mintha az utolsó lélegzeteihez gyűjtene erőt. - Senki ne tudjon róla. - simogatta meg a kisbaba arcát. - Senki... - csitította a kicsit simogatásával. - Kérlek vidd el őt innen. - nézett fel rám. - Vidd el a kis Emilyt...- mosolyodott el miközben folyt a szájából a vér. - Klaus nem győzhet... - engedte el a korlátot a földre roskadva. - A könyv... - köhögött. - A könyvnek kell a kulcsa... - erőlködött. - Hogy vége legyen kell a kulcs, hogy megszerezd kell a könyv... - sóhajtott egyet. - Emily... - lehelte, majd lecsukódott a szeme. - Emily...
- Elisabeth! - hallottam egy határozott hangot magam mögül. Megfordultam, de nem láttam senkit. - Elisabeth... - hallottam a megint. A fülemre szorítottam a kezeim és térdre rogytam. Leszorítottam a szemem. Hatalmas fényességet láttam, ami teljesen elvakított.
- Elisabeth hall engem? - hallottam egy férfihangot magam mellől. Fehér volt minden körülöttem. Lassan eszméltem rá, hogy az előző képek szertefoszlottak. Szertefoszlott minden amibe kapaszkodhattam volna. Ami eddig csak álomnak tűnt most hirtelen valósággá vált. Kinyitottam a szemem. Forogni kezdett velem minden és olyan hányingerem lett, hogy nem bírtam tovább. Az oldalamra fordultam és hánytam. Lehet, hogy csak az ideg miatt volt, de úgy éreztem, hogy remegek. Egy kicsit megkönnyebbültem. Fojtott suttogást hallottam magam mellől, de nem tudtam a szavak értelmére koncentrálni. Fel akartam ülni, de nem engedték, valaki visszanyomott az ágyra.
- Ne erőltesse meg magát. - mondta valaki. Megint kinyitottam a szemem és megpróbáltam felmérni a környezetemet. Minden fényes volt. Lassan körvonalazódott előttem, hogy valószínűleg kórházban vagyok. De hát mi is történt? Igen a földre zuhantam, aztán... Damon... hogy tehette ezt... nyúltam a fejemhez, de nem tudtam behajlítani a kezem az infúzió miatt. Megütött. És fájt. Nagyon fájt... És az a sok vér... kezdtem el zihálni már a gondolatától is. Damon miért... kezdtem el sírni. Kívülről elég szánalmasan festhettem, de zokogtam. Régóta ez volt az egyetlen dolog, ami jól esett.
- Nyugodjon meg. - fogott le valaki, hogy mozdulni se tudtam. - Adjon be neki egy adag nyugtatót. - utasított valakit. A következő pillanatban pedig minden elsötétült. És most az egyszer imádkoztam, hogy nagyon sokáig tartson...
Arra keltem, hogy valaki megszorította a kezem. Lassan kinyitottam a szemem. Végül kivettem Elena arcát magam mellet.
- Lizi! - kiáltott fel mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem. - Istenem... - simogatta meg a fejem. - Hogy érzed magad? - szorította meg a kezem.
- Nem tudom... - nyögtem ki kábán. Gondolom még a gyógyszerek hatása alatt állhattam mert szokatlan békességet éreztem.
- Bonnie is itt volt. - ült le az ágyam mellé egy székre. - Ő hívott fel. - mesélte. - Őt meg Caroline, akit Tyler értesített... de ez most mindegy. - mosolygott rám zavartan. - Nagyon aggódtam... - simogatott meg.
- Mi történt velem? - kérdeztem megacélozva magam a válasza előtt. - Mond el... -nyögtem ki próbálva ülő helyzetbe tornázni magam.
- A doki szerint bent kell maradnod még pár napig... - mondta kitérve a válaszom elől.
- Elena... - néztem rá komolyan. - Mondd már!
- Nem sok kellett volna hozzá, hogy... hogy elvetélj. - nyelt egy nagyot. - De szerencsére minden rendben van. - tette hozzá gyorsan látva a holtra vált arcomat. - Viszont rengeteget kell pihenned... - mosolygott, de láttam, hogy nagyon bántja valami. Sajnos nagyon is tudtam, hogy mi...
- Sajnálom. - suttogtam neki. - Sajnálom, hogy nem mondtam el... - néztem rá bocsánatkérően.
- Hagyd. - intett le, hogy ne magyarázkodjak. - Bonnie elmondta, hogy nem szeretnéd, ha más is megtudná. - sütötte le a szemét. - Megértem, hogy féltél esetleg eljár a szám Stefan, Jack vagy éppen Damon előtt... - komorodott el teljesen. Megremegtem a neve hallatán. Istenem...
- De, Lizi mit törént? - nézett rám kérdően. - Tyler azt mondta, hogy megtámadtak este. - mondta csendesen. - De Damon tegnap... - vakarta meg a fejét. - A földig leitta magát és szétverte a berendezést. - nézett rám. - Jack és Alaric csak nagyon nehezen tudták megfékezni. - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nem számít. - húztam el a kezem a szorításából. - Már nem számít... - suttogtam. Butaság, de belesajdult a szívem. És nem azért mert nekem fájt, hanem mert tudtam, hogy bármit is tett Damon már ezerszer megbánta. Fájt, hogy neki fáj. Még ha ő okozta is. De azt hiszem, ha valaki az életünknél is fontosabb nekünk, akkor ez normális... De gyűlöltem is. Az egyik felem tiszta szívemből gyűlölte. Tipikusan a szív és az értelem harca. Még nem tudtam, hogy melyik felem győz majd... Mert hát nem lehet semmissé amit tett. És mi van, ha nem így alakul? Mi van ha elveszítem a kisbabám? Nem tudom. Én már semmit nem tudok...

52/1♥

52. Késő...

(Zene: AWIM - Kill Me)

Ismerős az az érzés mikor megszűnik körülöttünk a világ? Látunk, pislogunk, de mintha csak egy hangszigetelt szobába zártak volna. Igen, ilyen volt. Semmi mást nem hallottam mint Damon utolsó szavát. "Igen...". Ez lenne az idegösszeomlás? Nem hiszem. Akkor már rég eljutottam volna ide... Amúgy még szerencse, hogy ültem mert még így is szédültem amiből az következik, hogy ha állok összerogytam volna a padlón mint egy rongybaba.
Nem szóltam semmit. Fel se fogtam. Mindazok a dolgok amiken az elmúlt időszakban keresztülmentem semmisnek tűnt amellett, hogy, hogy megcsalt. És most csak állt velem szemben és ő sem szólt semmit. Nem nézett rám csak meredt maga elé. Fekete ingeben. És ismerős volt minden rezdülése, minden sóhaja. De mégis idegen volt. Nem tudom, hogy lehet, de idegenné vált. És már nem tudtam, hogy kicsoda. Mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a mellkasomra úgy kapkodtam a levegőt ugyanakkor szokatlanul lelassult minden. Nem éreztem fájdalmat. Talán azért mert az összetört darabokon kívül teljesen üres volt a mellkasom és már nem volt minek fájni. Fáradt voltam. Belefáradtam. Sírtam volna, de már nem maradt könnyem. Jól esett a csend. És nem akartam, hogy vége legyen... bár tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz.
- Lizi mondj valamit... - húzta ki magát. - Mondd el mire gondolsz... - lépett közelebb.
- Menj el. - motyogtam megsemmisültem. Nem voltam mérges, csak csalódott. Mérhetetlenül csalódott. - Csak menj... - ziháltam.
- Nem! - rogyott le elém már-már kétségbeesetten. Megragadta a kezem, de leráztam magamról. - Lizi ne csináld ezt. - nézett rám megrendültem.
- Menj-el! - szorítottam le a szemem. Nem voltam képes a szemébe nézni. Gyengének éreztem magam. Egy ostoba buta libának akit mindeddig csak dróton rángattak.
- Ne! - szorította meg a karomat. - Kiabálj, üss meg, nem érdekel, de ne küldj el. - könyörgött. Odébb húzódtam lefejtve az ujjait magamról.
- Nem akarom Damon! - szakadt fel belőlem a sírás. - Nem tudom ezt újra meg újra végigjátszani. - szorítottam a homlokomra a kezeimet. - És tudod mi a legrosszabb? - néztem rá. - Az, hogy nem fáj... - folytak le az első könnycseppek az arcomon. - Már összetörtél amennyire csak lehet, úgyhogy már nincs minek fájnia. - nyeltem egy nagyot. - Menj el... - rimánkodtam.
- Nem. - hajolt közelebb. - Nézz rám kérlek. - vette az arcomat a kezébe. Megpróbáltam elhúzódni, de nem hagyta. - Hibáztam rendben, de nem volt más választásom. - suttogta a homlokát az enyémnek támasztva. - Lizi én szeretlek. - hajolt közelebb és a következő pillanatban éreztem, hogy megcsókol. Olyan finoman érintette az ajkaimat, hogy bármikor máskor elolvadtam volna. De nem most. Valami elszakadt bennem és minden erőmet összeszedve felpofoztam és ellöktem magamtól. Az ölembe hajtottam a fejem és zokogtam. A fene essen bele. Miért van rám még mindig ilyen hatással.
- Lizi... - közeledett gondolom megérezve, hogy tétovázok, de nem hagytam, hogy célt érhessen. Most nem.
- Nem. - álltam fel elmenekülve. - Ennyivel nem úszhatod meg. - töröltem meg az arcomat. - Mégis mit hittél, hogy azt mondom: "Nem baj, hogy lefeküdtél vele, tegyünk úgy mintha meg sem történt volna." ? - Te tényleg ezt hitted? - kezdtem el fel alá járkálni. Istenem bármit megadtam volna, ha valaki eltünteti innen. Kellemetlen, ha az embert csak az tudná megnyugtatni aki kiborította. Kiborította? Damon nem csak kiborított. Megalázott, becsapott és a legrosszabb az egészben, hogy még csak gyűlölni se voltam képes. Inkább magamat. Miért kellett, hogy beleszeressek? Felállt ő is. Láttam rajta, hogy zihál a dühtől. Dühös volt, és ha jól tippeltem rám. Poénos. Még ő dühös rám...
- A vámpírok képesek az érzelmeket kikapcsolni Lizi. -  lépett mellém. - Nekem ő nem jelentett semmit. - fordított erővel maga felé mikor látta, hogy elfordulok. - Csak egy üzlet volt. - rázott meg, hogy a szemébe nézzek. - Semmi több... - simította a hajamat a fülem mögé.
- Akkor remélem megérte. - remegett meg a szám széle mikor ránéztem. - Mert én többet nem bírok a közeledben lenni. - löktem el két kézzel magamtól nekifeszülve a mellkasának. - Menj el. - mutattam az ablak felé ahonnan érkezett. - Takarodj... - nyeltem a könnyimet. - Nem hallod? - léptem közelebb, mikor még mindig nem mozdult.
- Lizi nem teheted ezt... - indult meg felém, de leintettem. - Ne mondd, hogy hiába volt. - túrt bele a hajába.
- Bocsánat, hogy fáj a késednek a hátam. - zokogtam fel. - Csak menj el. - ráztam meg a fejem. Kezdtem szédülni és féltem, hogy rosszul leszek. - Menj el vagy sikítok... - estem tényleg kétségbe. - Esküszöm, hogy megteszem. - meredtem rá remegve.
- Beszéljük meg. - emelte fel a kezeit úgymond védekezően.
- Nincs mit megbeszéljünk. - töröltem meg a szemem. - Menj el. - hátráltam, de a hátam beleütközött a szekrényajtóba. Damon kihasználva a helyzetemet elzárva a menekülés útját elém lépett és két karját a fejem mellett megtámasztotta.
- Nem. - ráztam a fejem mikor rájöttem, hogy mire készül. - Damon ne... - kezdtem, de  már megcsókolt. Nem voltam elég erős, hogy azonnal ellökjem, de ekkor bevillant az, hogy kit csókolt vajon előttem. Elszakadtam tőle, de még mindig szorosan tartott.
- Tudom, hogy szeretsz. - lehelte az arcomba.
- Undorodom tőled. - sziszegtem az arcába. Megint megpróbált megcsókolni, de kapálózni kezdtem. Minden erőmet latba vetettem, de természetesen ellene semmit se ért. A két kezemet kifeszítette a fejem mellé a testével pedig teljesen hozzám simult.
- Lizi állj le... - nézett a szemembe a tekintetével szinte felégetve bennem a hidat ami még visszaránthatott volna a józan útra. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, mire próbálta befogni a számat, de nem nagyon sikerült.
- Tyler, Oliver valaki... - üvöltöttem mikor elvette a kezét a szám elől. Kapálóztam mint hal a szárazon. És ami a legjobb, hogy egy olyan ember karjaiban aki az életemet jelentette. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy megfulladok mellette.
- Damon hagyj... - zokogtam. - Menj el... téptem ki a kezeimet a szorításából, de alig egy ütést mérhettem rá mert, megragadta a vállaimat és teljes erejéből a szekrénynek vágott. A fejem elég erős ütést kapott így szinte összeestem a karjaiban.
- Hagyd ezt Lizi... - könyörgött, Damon, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy minden izma megfeszül annyira ideges. Így visszagondolva lehet hogy le kellett volna állnom, de nem voltam rá képes. Kiabálni kezdtem mellkason vágtam Damont ismételten. Lábdobogások. Minden más eltűnt. Hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon. Hisztérikusan próbáltam kiszabadulni Damon kezei közül, amit egy ütés állított meg. Egy ütést éreztem az arcomon amitől a földre zuhantam. Damon ütésétől a szám felhasadt. Az alkaromra támaszkodva felnéztem és még pont elkaptam azt a pillanatot mikor egy tizedmásodperc erejéig visszafordult az ablakpárkányról. Sírt. Vagy csak nekem káprázott a szemem. Mindegy is volt. A következő pillanatban Tyler betörte az ajtómat.
- Lizi jól vagy? - térdelt mellém Tyler. - Mi történt? - tette a vállamra a kezét míg én összekuporodva zokogtam. Nem tudtam megszólalni. Csak zokogtam.
- Az ablakon bejött valaki... - nyögtem ki furcsamód még így is védve Damont. - Fáj a fejem... - nyögtem ki kábán, összekuporodva a padlón. A szoba forgott körülöttem. Minden elmosódott. Mindenem fájt. Mindenem remegett...
- Lizi te vérzel. - hallottam Tyler hangját homályosan. Az számhoz emeltem a kezem és megpróbáltam letörölni a vért.
- Nem. - ragadta meg a kezemet. - Nem ott... - nézett rám meredtem.
Kis időbe telt mire rá eszméltem, hogy csupa vér a nadrágom. A hasamban érzett szúró fájdalom megrémített. Elég volt. Nem bírtam tovább. Elvesztettem az eszméletem...  

51♥

 51. Greta...

(Zene: Timbaland feat One Republic - Apologize)

Azt hiszem nem állítok valótlanságot, ha azt mondom, hogy két méterrel a föld felett lebegtem vissza a Lockwood villába. Annyira boldog voltam, hogy minden ésszerűséget mellőzve meg sem fordult a fejemben, hogy mennyi kérdést hagyott maga után Damon úgymond "bocsánatkérése". Miért volt ott? Miért hagyott el? Miért pont most jött vissza? Butaság ha nem tud érdekelni? Lehet. Most csak az számított, hogy még éreztem a csókját a számon, hogy tudtam szeret. A világ hirtelen giccses rózsaszín vattacukorrá változott. És különös módon ez nem zavart. Most semmi sem zavart...
- Elisabeth. - zökkentett ki az álmodozásból Mrs. Lockwood hangja. - Vagy két órával hamarabb vártalak. - á nem számon kérő a hangja. - Hol voltál? - hoppá. Egy mély levegőt vettem mielőtt feleltem volna.
- Sétáltam egyet. - mosolyogtam rá. - Sok volt ma odabent a munka jól esett egy kis friss levegő. - legyintettem szórakozottan. Úgy tűnt maradéktalanul meggyőztem mert nem szólt többet a dologról.
- Jól van. - mondta majd beállta a hatalmas tükör elé ami az előszobában lógott a falon és ha jól láttam a haját nézegette. - Nekem most el kell mennem fodrászhoz, de Tyler itthon van. - mutatott az emelet felé. - Nem sokáig maradok. - mosolygott rám majd kiment az ajtón. Be kell lássam, hogy egyeseknek azért vannak problémáik. Inkább bele se gondoltam. Felmentem a szobámba és elnyúltam az ágyon. Elbóbiskolhattam mert telefoncsörgés ébresztett fel. Elmosolyodtam, mikor megláttam Damon nevét a kijelzőn. Kicsit kacérkodtam a gondolattal, hogy nem veszem fel, de végül nem bírtam megállni.   
- Szia. - nyújtózkodtam egyet. - Csak nem hiányzom? - suttogtam sejtelmesen. Beleborzongtam a gondolatba, hogy mi lenne, ha itt lenne. Lenne benne fantázia...
- Szia Elisabeth. - szólt bele egy ismeretlen női hang mire teljesen lefagytam. Megállni. Mi a fene folyik itt?
- Ki maga? - vált idegessé a hangom. - És mit keres magánál Damon telefonja? - tettem hozzá felülve az ágyon.
- A nevem Greta. - mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - És Damon Salvatore alig tíz perce ment el. - nevetett bele a telefonba.
Nem tudtam mit mondani és nem tudtam, hogy mit kérdezzek vagy, hogy mire gondoljak. Szerintem észrevehette a habozásom mert folytatta.
- Őszintén kíváncsi voltam, hogy ki is van a telefonján az egyes gyors hívón. - nevetett megint. - Fogalmad sincs mennyire irigyellek téged. - csevegett tovább. - Ha Damon eljött ide, hogy alkudozzon Elijahkal, akkor tényleg fontos lehetsz neki. - sóhajtott.
- Mit akarsz tőlem? - kérdeztem ridegebb hangon. - Miről beszélsz? - simítottam hátra a hajamat az arcomból.
- Hát nem mondta el? - tettetett döbbentséget, de hallottam a hangján, hogy mennyire élvezi a helyzetet. - Damon egy cserét ajánlott. - tartott egy kis hatás szünetet. - Átadná Elenát érted cserébe. - komolyodott el.
- Miért mondod ezt el nekem? - ráncoltam a szemöldökömet. - Én ezt nem értem. - dadogtam. Teljesen összezavarodtam.
- Én boszorkány vagyok Elisabeth. - jelentette ki. - És hidd el fogalmad sincs, hogy mibe keveredtél. - fenyegetett. - Klaustól nem fog semmi megmenteni benneteket. - Sem Damon Salvatore szánalmas próbálkozása, se az a Bennett. - tette hozzá. - Ezért ÉN ajánlok neked egy alkut. - mondta határozottan.
- Milyen alkut? - nyögtem ki. Meg is lepődtem magamon, hogy egyáltalán tudok beszélni.
- Van nálad valami ami kell nekem. Egy könyv. Emily biztosan odaadta neked. - jelentette ki. A tekintetem a hátizsákomra tévedt amiben a szóban forgó tárgy hevert.
- És ha tényleg nálam van? - kérdeztem.
- Hozd el. - vágta rá. - És én cserébe válaszolok az összes kérdésedre Oliver Karinesről. - éreztem a hangján, hogy már nyeregben érzi magát. - Vagy nem ezért száműzted magad a Lockwoodházba? - váltott vidámra a hangja. - Minden estre már így is hálás vagyok neked. - folytatta. - Damon fantasztikus szertő. - sóhajtott. - És hidd el megdolgozott azért, hogy találkozhasson Elijahkal. - sóhajtott.
- Nem hiszek neked. - ráztam meg a fejem szinte még fel sem fogva, hogy miket mondott. - Áskálódj más ellen. - készültem letenni a telefont.
- Ja, Lizi. - kiáltott, megállítva ezzel. - Ha találkozol Damonnal kérlek mondd meg neki, hogy várom a mobiljáért. - nevetett mire kinyomtam.
Na, jó ez nevetséges. Vontam le a helyes következtetést. Miért hinnék egy nőnek, akiről eddig életemben nem hallottam, aki olyan személyekről és dolgokról beszélt amit nem ismerek és, aki azt állította, hogy Damon gyakorlatilag megcsalt. Mindezen észérvek ellen persze ott volt az a dolog, hogy nála van Damon telefonja. Jézusom. Ennyire nem tudok bízni Damonba? Ez rémes. Temettem a kezeimbe az arcomat. Na, ennyit a rózsaszín felhőkről. Mondanom se kell, hogy nem bírtam visszaaludni. Elővettem a nagyi könyvét. El akartam terelni a gondolataimat Damonról, mivel elhatároztam, hogy amíg nem beszélek vele nem alakítok ki véleményt a hallottakról. Pokoli nehéz volt. Szerencsére viszont az is érdekelt, hogy mi érdekes lehet ebben a könyvben. Olvastam. Az elejétől kezdtem és néhol nem is tudtam teljesen kibetűzni a dolgokat, de olvastam. Igazából mindegy volt csak ne gondolkozzak. Még érdekes is volt. Rengeteg minden volt arról, hogy mivel is jár tulajdonképpen az, hogy betöltöm a huszadikat. Végül is alig négy hét van addig. Mielőtt még elolvastam volna az oldalt, megakadt a szemem az egyik sarokba firkált lábjegyzeten:
"Az átváltozás után minden felgyorsul a szervezetben. A terhesség időtartama gyakorlatilag a felére csökken és az immunrendszer sebezhetősége is." Megállt bennem az ütő. Tehát semmi esély arra, hogy tovább titkoljam Damon vagy épp a a többiek elől.
Motozást hallottam az ablakom felől mire összerezzentem. Lekapcsoltam a lámpát, hogy kilássak a lassan sötétedő udvarra. Nagy meglepetésemre Jeremy volt az ablakom alatt. Tulajdonképpen nem is az ablakom alatt volt, hanem az ablakom alatt lévő fán.
- Te meg mi a fenét keresel itt? - kérdeztem idegesen. - Mi lesz ha meglátnak? - suttogtam.
- Eddig se volt baj. - vont meg a vállát ami a jelenlegi helyzetét tekintve nem volt kis teljesítmény.
- Eddig? - döbbentem le. - Mióta leselkedsz utánam? - kezdtem gyanakodni.
- Hát Damon megkért, hogy tartsam rajtad a szemem szóval már vagy egy hete váltjuk egymást Jackkel. - sütötte le a szemét.
- Hogy mi??? - kiáltottam el magam, de rögtön a szám elé kaptam a kezem és suttogva folytattam. - Takarodj haza. - intettem a kapu felé.
- De, Damon azt mondta... - kezdte volna, de "valaki" leintette.
- Menj csak. - hallottam Damon hangját odalentről. Na, ez is remek lesz. Miután Jeremy lekászálódott még beszéltek valamit, de bármennyire is füleltem nem hallottam miről. Azonban nem nagyon tudtam ezen bosszankodni mert a következő pillanatban Damon már a párkányomon ült.
- Hiányoztál angyalom. - vigyorodott el és leugrott, hogy megcsókoljon, de én elhúzódtam tőle. Láttam, hogy nem érti, de mielőtt még tiltakozhatott volna, belekezdtem.
- Te kémkedtél utánam? - néztem a szemébe. Az égre kapta a tekintetét mintha onnan várna segítséget. Na, onnan aztán várhatja...
- Nézd, nem bízom a Lockwood családban. - fogta meg a kezeimet közelebb lépve. - Tudnom kellet, hogy mi van veled. - vonta meg a vállát mintegy beismerően. - Ne haragudj. - puszilta meg az arcomat. Fokozatosan haladt az ajkaim felé, de mielőtt még megcsókolhatott volna eltoltam magamtól.
- Nézd. - fontam karba a kezem. - Nincs valami amit el kellene mondanod nekem? - vontam fel a szemöldökömet. - A kémedésen kívül persze. Úgy értem, hogy amiről muszáj, hogy tudjak. - léptem közelebb. Nem szólt semmit, de láttam, hogy vadul kattog az agya.
- Mire gondolsz? - dobta le a dzsekijét az egyik fotelba. Ismertem azt a kifejezést ami az arcán volt és mivel nem voltam benne biztos, hogy ellen tudok állni neki így hátrálni kezdtem.
- Damon ki az a ? - kérdeztem mire elkomorult az arca. Olyan gyilkosan nézett rám, hogy megborzongtam tőle. - Damon, ki az a Greta? - tettem fel megint a kérdést látva, hogy nem akar válaszolni.
- Honnan... - kezdte volna, de a szavába vágtam.
- Nála hagytad a telefonodat és felhívott. - válaszoltam a feltételezett kérdésére. Nagyon rossz érzés kerített hatalmába. Mert amit Damon arcán láttam az nem értetlenség, vagy zavartság volt. Nem. Lehajtottam a fejét, hogy ne vegyem észre mert pontosan tudtam, hogy mit láttam a szemébe. Beletörődést. És ez általában olyan dolgokat előzött meg amik nekem borzasztóan fájtak.
- Damon mi ez az egész? - meredtem rá. - Ki ez a nő? - léptem közelebb.
- Mit mondott neked? - tért ki a kérdésem elől.
- Ez most nem számít... - ráztam meg a fejem. - Szerinted mit mondott? - kérdeztem leülve az ágy szélére.
- Lizi nem volt más választásom. - kezdett a mentegetőzésbe. - Meg tudom magyarázni. - sétált közelebb.
Ezt vajon vehetem beismerésnek? Nem kérdeztem nem kértem számon, de mégis mentegetőzik. Ezt nem hiszem el...
- Te lefeküdtél vele? - néztem rá megrendülten. Láttam, hogy mentegetőzésbe kezdene, de megállítottam.
- Igen vagy nem? - lábadt könnybe a szemem. - Igen vagy nem? - kiabáltam rá.
- Igen... - suttogta.

50/2♥

50/2. Mert egy tekintettel is el lehet mindent mondani...

(Zene: AWIM - Reflections)



Egy hét. Ennyi ideje nem láttam Damont. Ezerszer végigjátszottam magamban azt a napot, ezerszer felhívtam... és ezerszer nem válaszolt. Minden reggel mikor bementem az volt az első kérdésem Willhez, hogy beszélt-e Damonnal és ő mindig ugyanazt felelte: "Nem." Minden este mielőtt lefeküdtem elővettem az ultrahangos képet és nézegettem közben arra gondolva, hogy bárcsak Damon is itt lenne velem. De nem jött el... Bármennyire is azt akartam, hogy itt legyen, nem jelentkezett. Úgy éreztem, hogy Oliver figyel engem és talán gyanakszik ezért kerülni kezdtem, így jobbára Mrs. Lockwooddal töltöttem minden szabadidőmet. Unalmas volt nem mondom és azt sem élveztem, hogy mindenhová magával rángatott, de legalább addig se gondoltam Damonra amiből egyenesen következik, hogy nem bőgtem dagadtra a szemem. Legalábbis egyelőre...

Köszöntem Willnek és elindultam hazafele. Haza? Inkább csak egy házba, ahol jelenleg laktam. Mivel Oliver ma egy másik városba ment így végre sétálhattam egy kicsit. Ha csak tehette értem jött és az elmúlt napokban sajnos mindig tehette. Csak mentem. Cél nélkül, azt hiszem. Egészen addig, míg arra nem eszmélem fel, hogy a házamnál állok. Mármint ami megmaradt belőle. Egy megfakult neon sárga szalag kerítette körbe a hamut és az összedőlt alapszerkezetet. Már átkoztam magam, hogy a tudatalattimra hagyatkoztam. Nem véletlen, hogy nem akartam ide jönni. Túl sok mindenem elveszett azon a napon. Szerencsére a "házam" majdnem kint volt a városból így nem sok feltűnést keltettem, amit egy gyakorlatilag üres telken ácsorgok. Leültem a földre. Kellemesen fújt a szél így lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a hajam teljesen a hátamra söpri. Hogy is kezdődött ez az egész? Már magam se tudtam megmondani. Sütött a nap. Szinte éreztem, ahogy a D vitamin lassan beivódik a bőrömbe. Tudtam, hogy mennem kellene, de nem volt semmi kedvem hozzá. Percekig ültem ott. Nem is hagytam volna abba, ha nem borult volna be az idő. Még mindig nem nyitottam ki a szemem csak vártam, hogy újra kisüssön a nap. Mondanom se kell, hogy nem következett be. Lassan kinyitottam a szemem. Aztán gyorsan be is csuktam, mert megláttam, hogy mi vagy inkább ki árnyékol tulajdonképpen. Ez nem lehet igaz... Felálltam ügyelve arra, hogy ne nézzek fel. A düh gyorsan tört rám. Gyorsabban, mint eddig bármikor. Szerettem volna erre a baromra zúdítani az összes fájdalmat, amit miatta kellett elviselnem. Szerettem volna, ha szenved... Legalább egy kicsit...

- Jól áll a napsütés. - hallottam a hangját. - Így még inkább ragyogsz. - lehelte az arcomra. Megvártam, míg még egy lépéssel közelebb jön és már lendült is a térdem. Felordított a fájdalomtól és térdre rogyott mikor a kis orv támadásom eltalálta a legnemesebb pontján. - Basszus... – cincogta, míg én összeszedtem a bátorságomat és végre ránéztem. Eléggé szánalmasan festett, ahogy lassan feltápászkodott a földről. Nem baj még koránt sem fejeztem be.

- Damon Salvatore... - remegtem a dühtől. - Te utolsó szemétláda! - ordítottam az arcába. - Tudod, te min mentem keresztül miattad? - löktem rajta egyet. - Tudod te, hogy minden este sírva aludtam el, csak mert TE arra nem voltál képes, hogy felemeld azt a kibaszott telefont és elmond, hogy mi a fene bajod van? - csuklott el a hangom.

- Lizi én... - fogta meg a karom, de azonnal leráztam.

- Tűnj innen. - folyt le az első könnycsepp az arcomon. - Nem hallod?! - tettem felé egy tétova lépést, de inkább visszahátráltam. A kezemet a szám elé szorítottam, hogy ne kezdjek el sírni, de éreztem, hogy felesleges.

- Lizi sajnálom... - suttogta végigsimítva a karomon.

- Hagyj... - sepertem le magamról a kezét, de nem tágított. Mikor teljesen elém lépett és megpróbált átölelni, kapálózni kezdtem, de lefogta kezeimet és a mellkasához szorított. Megadóan kapaszkodtam a pólójába a nyakába fúrva a fejem.

- Jól van. Ssss... - simogatta a hátamat. - Úgy sajnálom. - szorított még inkább magához.

- Barom! - vertem egy hatalmasat a mellkasára. - Hülye barom vagy... - emeltem a kezem egy újabb ütéshez, de megfogta és a szájához emelte. Átkoztam magam azért, hogy erre minden porcikám bizseregni kezdett.

- Tudom... - csókolta a tenyerembe. - Sajnálom... - tolt el magától, hogy az arcomhoz nyúljon. Lassan emelte fel a fejemet. Ennek ellenére is igyekezetem kerülni a pillantását. Végül azt hiszem, hogy feladta a próbálkozást.

- Lizi nézz rám. - simogatta le a könnycseppeket az arcomról. - Kérlek. - rimánkodott. - Lizi legalább nézz rám. - rázott meg a kezeimnél fogva. Mit tehettem. Bár felnéztem rá, de amint megtettem megbántam. Könnyes volt a szeme. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek most. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, hogy összeesek. És mindez csak attól, hogy rám nézett...

- Kérlek, bocsáss meg. - csókolt az arccsontomra egyre lejjebb kalandozva az ajkaival. Végül mivel nem tiltakoztam tétován megcsókolt. Alig ért az ajkaimhoz. Olyan lágy volt, hogy szinte alig éreztem. Félt. Igen ezt éreztem. A féltést. Félt, hogy ellököm, hogy elhagyom, szóval attól, amit megérdemelne. Megérdemelne. Persze, ha létezhetnék nélküle. Meg, ha nem lennék terhes éppen az ő gyermekével. És ha nem tudnám, hogy milyen forrófejű és, hogy képes orbitális hülyeségekre, ha valami megsérti azt a hatalmas egóját.

Nem hagytam, hogy teljesen elhúzódjon. Belekapaszkodtam a pólója tetejébe. Nem csókoltam meg. Bármennyire is meg akartam erőt vettem magamon és nem tettem.

- Tudod, hogy szeretlek? - hunyta le a szemét. - Mondd, hogy tudod! - karolta át a derekamat.

- Tudom... - szipogtam. - beletúrtam az ujjaimmal a hajába. - Tudom... - ismételgettem. - Én is szeretlek! - hajoltam közelebb. Megcsókoltam. Lassan, ahogy ő tette. Éreztem, hogy remeg az igyekezettől, hogy uralkodjon magán. Tetszett. Kíváncsi voltam, hogy meddig bírja. Mint kiderült nem sokáig. Belemarkolt a hajamba és maga felé húzott. A nyelve lassan átsiklott a számba és vadul masszírozni kezdte az enyémet. Felnyögtem és teljesen átadtam magam neki. Csak nagy sokára váltunk szét mikor már annyira szaporázva szedtem a levegőt, hogy félő volt, megfulladok. Nem bántam volna. A legédesebb halál lett volna a világon...

- Mégis mi ütött beléd? - kérdeztem a szemébe nézve. - Miért csináltad ezt? - bújtam hozzá hagyva, hogy lassan simogasson bebarangolva az egész testemet. Mintha a hiány foltjait akarná feltölteni az érintés érzéseivel.

- Sajnálom... - suttogta. - Lizi nem akartam... - sóhajtott.

- Nekem egy "sajnálom" nem elég. - sütöttem le a szemem. - Nem fogom tudni... nem fogom tudni csak úgy elfelejteni. - simítottam végig a mellkasán.

- Mindent megteszek, amit csak akarsz. - váltott kétségbeesettre a hangja. - Mindent... - fogta meg a kezem. – Kérj, amit csak akarsz. - szorította meg.

- Törődj bele. - néztem rá. - Törődj bele, hogy Mrs. Lockwoodnál lakom. - mondtam ki mire megkeményedett az arca.

- Muszáj? - kérdezte reménykedve. - Kérj mást. - könyörgött.

- Mindent. - suttogtam. - Talán még magadat is meghazudtolod? - csókoltam a járomcsontjára.

- Tudod, hogy én mennyire aggódtam érted az elmúlt napokban? - emelte fel a hangját. – Az, az Oliver nem tiszta alak. - komorodott el.

- Aggódtál? - döbbentem meg. - Érdekes, elkerült a telefonod. - fontam karba a kezem egy jelentőségteljes fintor kíséretében.

- Jól van. - emelte fel a kezét védekezően, mikor meglátta, hogy megint dühös kezdek lenni. - De mindenképpen tisztáznunk kell valamit. - lépett elém. - Nem lehetsz vele kettesben. - jelentette ki.

- Hogy mi? - meredtem rá. - Damon bennem nem bízol? - emeltem fel a szemöldököm.

- Nem. - Abban a fickóban. - szorította ökölbe a kezét. - Felhívlak minden este és te felveszed. - simogatott meg ezzel próbálva leplezni a burkolt célzását arra, hogy ha nem veszem fel azonnal, szétveri a tagot és nem fogja érdekelni, hogy Olivernek valójában köze van-e hozzá vagy nem.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. - eresztettem egy mosolyt felé. - Modtam, hogy még nem felejtettem el, hogy mekkora... - kezdtem volna, de olyan közel jött, hogy összeért az orrunk.

- Szeretlek Lizi, de ha még egyszer baromnak mersz hívni esküszöm, hogy itt és most elfenekellek. - vigyorodott el. Nekem is nevetnem kellett. Régóta először. Bármennyire is csábított a gondolat nem szóltam többet, amit, ahogy láttam Damon csalódottan könyvelt.

- Kérdezhetek valamit? - néztem a szemébe. - Mikor megláttad, hogy Oliver karjában vagyok miért nem szóltál egy szót sem? - nyeltem egy nagyot. - Tönkretehetted volna ezt az egészet és visszamentem volna... - sütöttem le a szemem. Sokáig nem válaszolt.

- Tudtam, hogy milyen fontos neked... - nézett az égre. - Nem mondom, hogy nem átkoztam magam miatta, de... sokkal inkább érdekelne, hogy mégis miért mentetek az orvoshoz és, hogy miért vérzett az orrod? - simogatta meg az említett testrészem mintha csak ellenőrizné.

- Nem érdekes... - kezdtem el a cipőmet fixírozni. - Csak, kint aludtam és arra keltem, hogy vérzik az orrom. - Nem lényeg... - mosolyogtam. Fogalmam sem volt, hogy, hogy csinálja, de már megint én magyarázkodtam neki és nem fordítva. Ez elképesztő...

- És az orvos mit mondott? - vágott aggódó fejet. Lehet, hogy hülyeség, de megállt bennem az ütő. Mit is mondott? Két hónapos terhes vagyok és, hogy vigyázzak magamra. Szinte elképzelem, ahogy Damon megértően elfogadja. Ééésssss ennyit az álmodozásról. Erre most biztos nem leszek képes...

- Csak annyit, hogy legyek óvatosabb. - mosolyogtam rá, amire szemmel láthatóan mintha csalódott lett volna. Egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe nézett, de inkább feladta a próbálkozást, hogy eldöntse hazudok-e.

- Gyere, elviszlek. - intet a fejével a kocsija felé. Furcsa. Nem is hallottam, hogy kocsival jött.

- Nem lehet. - sóhajtottam. Láttam rajta, hogy számított rá. - Gyalog kell érkeznem és bárki megláthat. - sétáltam elé. Nem szólt semmit csak megölelt majd megcsókolt.

- Ugye nem kell külön kérnem, hogy siess haza? - simította a hajam a fülem mögé.

Erre csak nyomtam egy puszit az arcára és elindultam az utcán Mrs. Lockwood háza felé.

- Imádlak angyalom! - hallottam magam mellől mire észrevettem, hogy a járda mellett gurul a kocsival. - Este felhívlak. - vigyorodott rám és egy utolsót kacsintva felvette a napszemüvegét és elment. Ha fizettek volna se tudtam volna letörölni a vigyort az arcomról. A tekintete mindent elmondott. És tele volt ígérettel. Gyönyörű ígéretekkel... 

50/1♥

50/1. Mert egy tekintettel is el lehet mindent mondani...

(Zene: Gary Jules - Mad World)

- Hogy micsoda? - szorította meg a kezem. - Lizi, tudod te mit beszélsz? - meresztette rám a szemét.

- Igen Bonnie. - lett könnyes a szemem. - Pontosan tudom, hogy milyen nagy szarban vagyok... - szipogtam. - Nem kell ragozni... - emeltem fel a kezem, mikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját.

- És Damon? - kérdezte keresve valamit. - Ő tudja már? - adott a kezembe egy csomag zsepit. Megráztam a fejem.

- Nem és még jó darabig nem is szabad megtudnia. - fújtam ki az orrom. - Ha rájön, nem fogja engedni, hogy tovább maradjak Lockwoodéknál. - töröltem meg a szemem. - Pedig már érzem, hogy közel járok. - tettem hozzá suttogva.

- Még csak egy napja vagy ott. - ráncolta a szemöldökét Bonnie. - Azt ne mond, hogy már...

Elmondtam mindent Bonnienak. Mindent. Damont, azt, hogy Oliveré a ház, a kulcsot a nyakában azt, hogy mi miatt lettem rosszul... Először is nem azért tettem, mert megbíztam Bonnieban. Nem is azért, mert különbnek tartottam Elenánál. Viszont ő nem hiszem, hogy magába tudná tartani. És nem engedhetem, hogy Stefan megtudja. Sem én, sem Damon sem pedig... sem pedig a... na jó nem vagyok képes kimondani. Úr Isten... Szóval az érdekünkben.

Bonnie, miután befejeztem még sokáig hallgatott. Nem vádoltam érte. Igazság szerint nem is nagyon vágytam a véleményére, bár tudtam, hogy nem kerülhetem el. 

- Szerintem vissza kellene költöznöd. - mondta végül Bonnie.

- Ezt nem mondod komolyan?! - néztem rá döbbenten. - Már te is kezded? - komolyan mondom, hogy már elegem van az aggódásukból. Mikor fogják már fel, hogy tudok magamra vigyázni?

- Csak úgy gondolom, hogy most pláne szükséged lenne Damon és Stefan védelmére. - mondta miközben felállt és a telefonjáért nyúlt. Nem vártam meg, míg sikerül tárcsáznia odarohantam és kitéptem a kezéből a telefont.

- Nem lehet Bonnie. - kezdetem rimánkodni. - Nem mondhatod el nekik. - léptem hátrébb mivel a telefonját vissza akarta szerezni.

- Rendben, hogy Damonnak nem akarod elmondani, de legalább Stefannak szóljunk. - nyújtotta a kezét a telefonjáért. - Add ide Lizi. - lépett közelebb.

- Te ezt nem érted Bonnie. - hátráltam tovább. - Stefan nem tudhatja meg. - néztem rá remélem sokatmondóan.

- Mi folyik itt? - ráncolt össze a szemöldökét.

- Stefan gyakorlatilag a halálomat akarja. - löktem neki vissza a telefont. - A saját fülemmel hallottam. - léptem közelebb. - És ha megtudja, hogy gyermeket várok, bele se merek gondolni, hogy mire lenne képes. - roskadtam vissza a fotelbe.

Ha Bonnieban eddig maradt egy leheletnyi józanság is, ezzel a kis kegyelemdöféssel az idegösszeroppanás szélére sodorhattam.

Nem vártam meg, míg magához tér, gondoltam, ha már egyszer el kell neki mondanom, legyen hirtelen halál. Mindent elmeséltem. Innen csak egyszer kell magához térjen. Bár gondolom az nem a közeljövőbe lesz várható. Mikor már vagy öt perce bámult maga elé, felálltam és indulni készültem.

- Várj. - rohant utánam, mivel már kiléptem az ajtón. - Ezt eddig miért nem mondtad el? - nézett rám komoran.

- Nem akartam mocskolódni... meg bíztam benne, hogy megváltozik idővel a véleménye… - húztam mosolyra a számat. - Meg hát persze akkor még nem gondoltam, hogy igaza lehet. - nevettem fel kínomba.

- Ha bármi baj van, kérlek, azonnal hívj. - ölelt meg. Nem akartam kötekedni, de olyan szorosan tette ezt, hogy féltem eltöri a bordám.

- Köszi Bonnie és ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam, de valakinek el kellett mondanom. - töröltem meg a szemem. - Mennem kell. - bontakoztam ki az öleléséből. - Ha észreveszik, hogy eltűntem tényleg bajba leszek. - mondtam majd elindultam a taxi felé, ami még mindig a ház előtt várakozott. Bonnie még utánam kiáltott valamit, hogy maradjak, de ügyet se vetettem rá. Úgy se tudna meggyőzni. Mindenképp folytatni fogom, ha törik, ha szakad.

Kifizettem a taxit majd visszabotorkáltam a házhoz a parkon át. Minden rendben ment, míg el nem értem az ajtóig. Zárva volt. Nem hiszem, hogy lehetne még rosszabb. Mintha az ég egy rémes játékot űzött volna velem abban a pillanatban mikor ezt kigondoltam elkezdett esni az eső. Nem akartam csengetni, de az világossá vált, hogy nem fogok tudni bejutni. Leültem a terasz fedett részén lévő kis asztalkához. Csak ültem. Semmire nem akartam gondolni. Az eső lassan kopogott a fejem fölött. Eléggé megáztam így én is vizes voltam. A legviccesebb az ebben az egészben, hogy valójában már semminek se láttam az értelmét. Jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor, de furcsamód mégis kívülállónak éreztem magam az eseményektől. Mintha nem is velem történt volna mindez. Észre se vettem és már megint folytak a könnyek az arcomon. Hiány. Azt hiszem ezt éreztem. Damonét, egy aprócska támaszét, a reményét. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam Damon számát. Kinyomta. Csalódottan tettem a zsebembe a telefont, bár számítottam arra, hogy így fog reagálni. Egy kicsit fáztam, de inkább belül, mint az időjárás miatt. - Hol vagy Damon? – suttogtam az éjszakába. - Hol a picsába vagy, ha szükségem van rád? - zokogtam az asztalra borulva. Nem tudom meddig feküdtem így. Lassan összefolytak a percek. A fáradság erőt vett rajtam és bármennyire is próbáltam nem bírtam ébren maradni...

- Elisabeth! - hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. - Elisabeth! - simogatta meg a karomat. Lassan kinyitottam a szemem. Először nem tudtam beazonosítani, hogy ki is térdel előttem. Kellet pár perc mire ráismertem Oliverre.

- Mit keresel te idekinn? - húzott fel a székről, de annyira remegett a lábam, hogy nem tudtam megállni.

- Sajnálom... - kapaszkodtam bele, mire a karjába vett és elindult velem a kocsija felé. Épp kérdőre akartam vonni, de megláttam, hogy csupa vér a kezem is.

- Elviszlek az orvoshoz. - mondta majd bepakolt a hátsó ülésre. - Lehet, hogy tüdőgyulladást kaptál. - célzott a csuromvizes hajamra és ruhámra. Arról, hogy a vérző orrom miatt még egy réteg alvadt vér is borított szerintem már nem is érdemes említést tegyek. Ennél jobban nem is érezhettem magam szerencsétlenebbnek... És mint, ahogy az egy ilyen kijelentés után lenni szokott rosszabb lett. Ezerszer rosszabb...

Oliver kiszedett a kocsi hátsó üléséről és ismételten a karjaiba vett. Nem tiltakoztam. Nem is tudtam volna. Bár lehet, ha csak sejtem is, hogy mi jön ezután, megteszem és kapálózva harcolok a szabadulásomért. De mivel nincs jövőbelátó képességem nem tettem. Megadón a mellkasára hajtottam a fejem. Minden mozzanat a fejembe égett az elkövetkező pillanatokból minden átkozott pillanat. Amikor találkozott a szemem Damon pillantásával, aki a fene tudja, honnan és miért volt ilyen korán az utcán. Mikor megláttam a keserűséget a szemében egy végtelennek tűnő másodpercben. És mikor leszorítva azt hátat fordított és elsétált. Oliver semmit nem vett észre. Lassan lépkedett a járdán, míg én szinte éreztem, ahogy a szívem egyik felét valami láthatatlan erő kitépi a mellkasomból kegyetlenül, hogy magával vigye. És én véreztem. Hangtalanul sírva. Éreztem, hogy valami tényleg elszakadt és összetört bennem. Nem bírtam elviselni. Isten a tanúm rá, hogy akartam, de nem bírtam. Ezt a fajta fájdalmat nem. Az ő hiányát már sosem lesz6ek képes elviselni. Mert mit csinál az árny fény nélkül? Mit csinál az ember szív nélkül? Mit csinál a tegnap holnap nélkül? És én? Mit csinálok majd Damon nélkül? Mert ezt láttam a szemében. A döntést. Azt a döntést, amitől mindennél jobban rettegtem. Úgy érezte, hogy elhagytam őt és most ő is elhagyott engem. Tudtam, hogy ez a tekintet a búcsút jelentette számára… Szinte öklendeznem kellett, mikor megcsapott az orvosi rendelő fertőtlenítő szaga. Tekintettel az állapotomra soron kívül bemehettünk. Oliver miután bevitt nem nagyon akart elmenni, de a doki láthatta kétségbeesett arcomat, mert kitessékelte.

- Nos, nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátom. - fordult felém Mr. Pirson. - A barátja azt mondta, hogy odakint töltötte az éjszakát. - sóhajtott egy nagyot közelebb lépve a vizsgálóasztalhoz ahol feküdtem. - Talán nem voltam elég világos az állapotát illetően. - váltott komorra a hangja. - Azt hiszem nem említettem, hogy a pihenés és a nyugodt lelkiállapot elengedhetetlen lesz az elkövetkező időszakban. - nyújtott felém egy zsebkendőt. Hálásan bólintottam.

- Köszönöm. - nyögtem ki nagy sokára. - De tudja ez nem lesz olyan egyszerű... - szipogtam törölgetve a vért az arcomról.

- Felírok magának pár vitamint. - nyúlt a receptjeihez. - Aztán pedig mit szólna egy ultrahangos vizsgálathoz? - tette fel a gondolom költői kérdését, mert amint befejezte az íróasztalnál a dolgait gyorsan megvizsgált majd szólt egy nővérnek, hogy jöjjön be segíteni. A szívem a torkomban dobogott mikor átültettek egy másik ágyra a szomszéd szobában és a nővér bekapcsolta a gépet, valamit hideg zselét öntve a csupasz hasamra.

- Nyugalom. - szorította meg a kezem a nő. Elég kellemetlen volt, ahogy a hasamat nyomkodta, de mégsem annyira, mint azaz izgalom, ami a hatalmába kerített. Az ápoló közben diktált valamit a doktornak. Már abbahagyta a vizsgálatot mikor felém fordította a képernyőt.

- Gratulálok, minden a legnagyobb rendben van. Ha jól látom, körülbelül két hónapos. - mosolygott rám, de ezt már csak fél szemmel láttam, mert túlságosan is lekötött a monitor látványa. Pici volt. Annyira pici, hogy alig láttam, de ott volt. Az enyém volt. És Damoné... könnybe lábadt a szemem.

- Szeretne egy képet? - kérdezte a nő egy papírtörlőt adva a kezembe, hogy töröljem meg a hasamat. Tétován bólintottam. Még végig hallgattam egy kiselőadást, hogy mit nem szabad, hogy nem szabad, hol nem szabad félét, majd miután megígértette velem, hogy egy hónap múlva mindenképp visszajövök hagyott elmenni. Kábán botorkáltam ki a folyosóra gondosan a ruhám alá rejtve a papírokat.

- Minden renden? - kérdezte Oliver, amint meglátott.

- Persze. - mosolyogtam rá. - Megtennéd, hogy beviszel dolgozni? - húztam ki magam.

- Szó se lehet róla. - komorodott el. - Nézz már magadra. - rimánkodott a kezét nyújtva, hogy karoljak bele.

- Muszáj, hogy eltereljem a gondolataimat... - sütöttem le a szemem. – remélem megértette.

- Rendben van. - nyitotta ki nekem a kocsiajtót. - Először hazaviszlek, aztán ha még mindig úgy érzed, hogy már elég erős vagy akkor beviszlek. - csukta be rám az ajtót.                 

49♥

 49. Meglepetés...

(Zene: Plumb - Damaged)

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban dobogott. Ezek szerint Damonnak igaza volt. Tényleg ő állt ennek az egésznek a hátterében. Egyre  inkább kezdett frusztrálni, hogy kettesben vagyok vele. Főleg itt...

- Kié ez a ház? - kérdeztem nézelődve mintha nem lennék rosszul a látványától.

- Ősidők óta a családomé. - mondta majd mosolyogva felém fordult. - Nézzük meg közelebbről. - nyitotta ki a kocsiajtót majd kiszállt. Nem mondom, hogy nem átkoztam el az ükapjáig. Persze még esetleg menjünk is be. Ilyen nincs...

Ki akartam szállni megadóan, de leintett még oda nem ért az esernyővel. Nevetségesnek éreztem ezt a gesztust, de nem tiltakoztam. Tiltakozni... Mintha lett volna esélyem.

- Elárulnád, hogy miért jöttünk ide? - kérdeztem mikor már azon a bizonyos teraszon álltunk. Valaki elég rendesen kipucolta mert már nyoma sem volt az itt történteknek. Talán csak a falakon éktelenkedett néhány koromfolt Bonnie varázslata miatt.

- Szeretném rendbe hozatni és gondoltam lehet, hogy érdekelnek a régiségek. - mondta majd elővett egy kulcsot és kinyitotta a hatalmas bejárati ajtót.

- Miért van ilyen égett szag? - kérdeztem mikor beléptünk. Nagyon is jól tudta, hogy én gyújtottam fel, de nem akartam gyanút kelteni.

- Nemrég tűz ütött ki egy szobába. - mutatott az egyik benyíló ajtó felé. - A gondnok hívott fel pár napja. - mondta elindulva a kopott parkettán ami korhadtan recsegett a talpa alatt. - Szerencsére nem esett nagy kár. - nézett körbe.

Mikor itt voltam nem tudtam szétnézni. Akkor minden komornak és vacaknak tűnt, de csak most vettem észre, hogy valójában rengeteg régi holmi van a polcokon és ősrégi olajfestmények borítják a falakat. Az aranyozott keretekből komor tekintetek kísértek minket végig és az a sejtésem támadt, hogy nem kis pénzt érhetnek ezek a műtárgyak.

- A családod miért hanyagolta el ennyire ezt a házat? - kérdeztem megállva egy öreg kandalló előtt. - Gyönyörű... - suttogtam ledöbbenve. És tényleg nem hazudtam. Még így kipucolatlanul is egy elvarázsolt kastélyhoz hasonlított.

- Hosszú történet. - zárkózott el Oliver, de nem hagyhattam neki békét.

- Ráérünk. - sétáltam mellé. - Persze, ha nem akarod... - szabadkoztam mikor megláttam, hogy mennyire feszült kezd lenni.

- A nagyanyám családja élt itt. - kezdte fájdalmas arccal. - Azt mondják minden évben pazar bálokat rendeztek. - sétált beljebb kinyitva egy ajtót, ami egy hatalmas bálteremre nyílt. - Biztos csodás volt... - jelent meg egy fanyar mosoly az arcán. - Aztán ötven évvel ezelőtt egy éjszaka történt valami. - tette zsebre a kezeit. - A mai napig senki nem tudja a részleteket. - sóhajtott. - Azt mondják egy idegen érkezett hozzájuk vendégségbe, akit addig még nem láttak Mystic Fallsban. - mesélte. - Estére már az egész háznép halott volt... - fejezte be.

- Sajnálom... - komorodtam el. - Nem akartam...

- Nem gond. - Tényleg. - tette hozzá arckifejezésemet látva. - Amit akartak nem sikerült megkapni. - simított végig a mellkasán.

- Mire gondolsz? - léptem mellé.

- Mára épp elég volt a régi történetekből. - váltott vidámabb hangnemre. - Szerinted érdemes felújítani? - kérdezte rám nézve.

- Mindenképpen. - fordítottam el a fejem. Vajon mi lehet az a titok? Vajon erre jött rá a nagyi? Ezért kellett, hogy meghaljon? Annyi kérdés kavargott a fejembe, hogy azt se tudtam melyikre kezdjem el keresni a választ. Nagyon fülledt és dohos volt a levegő és lassan kezdtem rosszul érezni magam. Oliver még pár helységet megmutatott, majd szerencsére ő is indulni akart.

Mélyet szippantottam a nedves levegőből mikor kiértem. Remélem, hogy nem látta, de nekitántorodtam a korlátnak a ház előtt. Kár volt. Mintha csak a 220 volt futott volna végig rajtam képek villantak be a fejembe mire ellöktem magamtól a korhadt famunkát és lassan próbáltam megnyugodni. Úgy tűnt Oliver nem vett észre semmit az egészből. Csörgött a telefonja így egy bocsánatkérő pillantást eresztve meg felém félrevonult. Megint közelebb mentem. Lassan megérintettem a nedves fát és lehunytam a szemem.

- Segíts... - tűnt fel előttem egy nő véres arca. - Meg fogja ölni. - rimánkodott. - Meg fogja ölni... - halt el a hangja. - Már csak három nap és telihold. - Emily segíts... - köhögött a vér miatt ami folyt a szájából. - Mentsd meg a lányomat. Mentsd meg a kisbabám. - sírta. - Neveld fel mintha a sajátod lenne ... - nézett rám üveges zöld szemeivel. - Senki ne tudjon róla... - rogyott össze ebbe a korlátba kapaszkodva sötét vérfoltot hagyva a keze nyomán. - Senki... - lihegte. - Kérlek... - Vidd el őt innen. - mutatott maga mellé ahol egy csecsemő feküdt a földön. - Klaus...

- Elisabeth minden rendben? - fogta meg a karomat Oliver mire összerezzentem és elkaptam a kezemet.

- Persze. - vágtam rá rögtön. - Csak egy kicsit elgondolkodtam. - Ráztam meg a fejem még mindig nem térve magamhoz. Mi a fene volt ez?

- Akkor induljunk. - húzta fel az ernyőt és megvárta még belekarolok. Reméltem, hogy nem tűnt fel neki, hogy mennyire remegek. Mindig az történt, ha valamilyen formában használtam a képességemet.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte mikor már mellett ültem a kocsiban. - Mintha kísértetet láttál volna. - nézett rám aggódva.

Még magam sem tudom, hogy mit láttam. Futott át az agyamon. Nagyon hányingerem volt így nehezen viseltem a kocsikázást, de szerencsére hamar a Lockwood villához értünk. Nem bírtam megvárni míg  udvariaskodik kinyitottam a kocsiajtót és a lábammal kilépve ráhajoltam a térdemre. Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem segített. Az ebéd címszó alatt megevett pizza úgy tűnt nem szeretett volna tovább bennem maradni. Mielőtt még figyelmeztetni tudtam volna Olivert távozott is belőlem. Aggódva futott mellém.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva mire kábán bólintottam pedig nagyon nem éreztem így. Nagyon nem voltam jól... Mielőtt tiltakozhattam volna felvett az ölébe és elindult a bejárat felé. Nem ájultam el, de olyan volt mintha minden elmosódott volna körülöttem. Csak homályosan hallottam a hangokat és nem értettem az értelmüket. Az idő annyira lelassult, hogy óráknak tűnt míg végre kitisztult a kép. Éreztem, hogy egy ágyban fekszem. És éreztem egy idegen kéz érintését a csuklómon...

- ...hall engem? - hallottam a kimért férfihangot. Kábán bólintottam. - Kérem menjenek ki had vizsgáljam meg. - hangzott a tömör utasítás. Lábdobogás hallatszott majd ajtócsapódás.

- Kérem nyissa ki a szemét. - megpróbáltam engedelmeskedni, de csak másodjára sikerült. Még így is nehezen fókuszáltam rá az ágy szélén ülő fehér köpenyes férfira. Tehát egy orvost hívtak.

- Milyen gyakoriak a rosszullétei? - kérdezte. - Sóhajtson. - mondta közbe a fonendoszkópjával a mellkasomon.

- Mostanában elég gyakori... - sütöttem le a szememet. Vagy tizenöt perces vizsgálódás után, megint kézbevette a kezemet. Láttam, hogy elkomorul az arca.

- Hát kisasszony azt hiszem, hogy gratulálhatok... - engedett el.

- Mégis mihez? - kérdeztem teljesen értetlenül. - Beteg vagyok vagy mi? - nyögtem döbbenten.

- Nem így nevezném. - kezdte elpakolni a dolgait. - Ha nem tévedek ön állapotos. - mosolygott rám. A vér is megfagyott bennem.

- Hogy micsoda? - kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. - Az nem lehet... - fakadtam ki.

- Elnézést, de úgy érti, hogy nem volt... - ráncolta össze a homlokát, de a szavába vágtam.

- Nem úgy nem lehet hanem... - a kezembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy lehet. Sajnos nagyon is jól tudtam hogy lehet.

- Persze nem száz százalék. - csatolta be a táskáját. - De az ön helyébe mindenképpen utánajárnék a dolgoknak. - mosolygott rám együtt érzően.

- Kérem ne mondja el senkinek. - ragadtam  meg a kezét kétségbeesetten. - Kérem ne mondja el... - sírtam.

- Természetesen köt az orvosi titoktartás. - bólintott felém. - Most pihenjen. Ne aggódjon kimentem a barátinál. - mosolygott rám. - De kérem keressen fel minél hamarabb a rendelőmben. - adott egy névjegykártyát a kezembe. - Várni fogom. - mondta majd kiment a szobából.

Forgott velem a világ. Ez nem lehet igaz. Nem lehet. Stefannak igaza lett volna? Hitelen annyira nyilvánvalóan világos volt minden, hogy totális hülyének éreztem magam. Damon... Istenem, hogy fogom neki ezt elmondani... Az arcomhoz nyúltam és letöröltem a könnyeim. Miért pont én? Sírtam fel feleslegessé téve az előbbi mozdulatomat. Az ágy szélére ültem és megpróbáltam felállni, hogy a mosdóba menjek, de visszaszédültem ülő helyzetbe. Hirtelen a nő arca tűnt fel előttem akit a háznál láttam. Olyan volt mint egy rossz ómen ami kísért.

- Mégis mi a fene történik velem?! - sóhajtottam próbálva rendbe hozni a légzésemet és kiüríteni a fejemet. Miért romlik el minden... Nem tudtam felfogni az orvos szavait. Hallottam, megjegyeztem, de nem tudtam feldolgozni. Az orvossal ellentétben viszont nem volt kétségem. Már lassan egy hónapja késett a havibajom és a rosszulléteim is csak nemrég jelentkeztek. Francba... A telefonomhoz nyúltam az éjjeliszekrényemen. Az első gondolaton az volt, hogy Damont hívom, de aztán eszembe jutott, hogy lehet fel se venné így Bonnie mellett döntöttem.

- Lizi. - köszöntött a telefonba. - Annyira aggódtam. Miért nem hívtál korábban? - kérdezte hadarva.

- Ne haragudj Bonnie, de muszáj valakivel beszélnem... - hallt el a hangom. - Találkozhatnánk valahol? - kérdeztem szipogva.

- Mi történt? Valami gond van, menjünk érted? - aggódott.

- Nem, nem de muszáj beszélnünk... - suttogtam. - Kérlek ne szólj senkinek. - kértem.

- Rendben van. - mondta. - Most itthon vagyok ide tudsz jönni?

- Igen megpróbálok... - vettem el a telefont a fülemtől majd kinyomtam. Már csak azt nem tudom, hogy milyen ürüggyel fogok elmenni. Végül azt találtam a legjobbnak, ha megvárom míg elalszanak és akkor indulok. Úgy tűnt nagyon megijesztettem őket mert bár az orvos azt mondta, hogy csak egy kis gyomorrontás, többször is meglátogattak Mrs. Lockwood és Oliver is. Végül mégiscsak csend lett odakint és megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy induljak. Gond nélkül kijutottam a teraszajtón és szerencsére már odakint sem esett az eső. Amint távolabb értem az utcába a háztól hívtam egy taxit. Hamar kiért. Bemondtam Bonnie címét. Az, hogy megint kocsiba ültem nem tett túl jót, de ez érdekelt most a legkevésbé. Nagyon féltem. El se tudom mondani, hogy mennyire...

A bejárati ajtaja nyitva volt. Bonnie a nappaliban ült és tévézett, de amint meglátott felugrott és elém sietett.

- Gondoltam, hogy csak későn jössz. - ölelt magához. - Ülj csak le. - vezetett az egyik fotelhez. - Nem nézel ki valami fényesen... - fogta meg a kezemet.

- Terhes vagyok Bonnie... - kezdetem bele mire azt hiszem beállt nála a teljes zárlat. Percekig mozdulatlan maradt. Teljesen ledöbbent. - Gyereket várok Damontól... - tettem hozzá inkább magamnak, mint Bonnienak.