41♥

41. Apa?

Amint kiléptem a bejárati ajtón szinte mellbe vágott a friss levegő. Zihálva támaszkodtam az ajtófélfának. El akartam menni. El akartam menni innen olyan messzire amennyire csak lehet. Visszafordultam és lekaptam Damon kabátját a fogasról. Nem csalódtam benne a kocsija kulcsát a zsebébe találtam. Sírtam azt hiszem, de minden annyira zavaros volt bennem, hogy szinte el sem jutott a tudatomig. Csak nagy sokára tudtam beülni a kocsiba mert annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam a kulcsot beletenni a zárba. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem mikor becsaptam magam mögött az ajtót. Ráborultam a kormányra és próbáltam kitisztítania gondolataimat. Még mindig annyira hihetetlennek tűntek Stefan szavai. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy meg akar ölni. Meg akar ölni...
- Lizi hová mész? - hallottam Elena hangját a bejárat felől amint utánam rohant. Nem vártam meg, hogy megállíthasson gázt adtam és a Salvatore ház elől kitolatva elindultam. Még néhány méteren hallottam, hogy a nevemet utánam kiabálja, de aztán végleg magam mögött hagytam őt is. Nem is tudtam, hogy merre megyek csak akkor kapcsoltam mikor elhagytam a Mystic Falls táblát. Kiértem a városból. Csörgött a mobilom, de nem szándékoztam felvenni. Nem tudtam volna mit mondani...
Lehúztam a tetőt és élveztem, ahogy a szél szinte kisöpör minden gondolatot a fejemből. Ez első dolog ami az eszembe jutott olyan nyilvánvalónak tűnt, hogy szinte már nevettem is rajta. Hogy hová is fogok menni? Oda ahová már régen el kellett volna mennem.
Már majdnem két órája úton voltam mikor egy kicsit már kezdett zavarni, hogy a mobilom folyamatosan csörög. Végül lehúzódtam egy pihenőnél. Damon volt az, nyilván aggódva, hogy hava a fenébe tűntem. Sokáig néztem a csörgő telefont, de végül mégis csak felvettem.
- Lizi? - hallottam a kétségbeesett hangját a túloldalról. - Hová mentél? - kérdezte meg sem várva, hogy válaszoljak.
- Csak... - nem is tudtam, hogy mit mondjak. Elvégre nem tudja, hogy hallottam őket. Legalábbis nem biztosan. - Muszáj volt eljönnöm. - mondtam egy kicsit elcsukló hangon. - Ne aggódj minden rendben csak...
- Hallottad igaz? - suttogta megtörten. - Figyelj lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzott, de hidd el, hogy egy percig se gondolta....
- Hagyd Damon... - állítottam le. - ...kérlek csak ne mentegesd. - szorítottam le a szemem. - Hallottam amit hallottam és...
- Lizi... - próbált közbeszólni, de nem hagytam.
- Csak idő kell Damon. - emeltem fel a hangom. - Csak egy kis idő kell.
- Hol vagy most? - kérdezte.
- Szia Damon! - vettem el a fülemtől a telefont.
- Ne, Lizi... - hallottam még távolról majd a telefonomat kikapcsolva végleg elnémítottam. Kifújtam a levegőt és hátradőltem. Talán nem kellett volna eljönnöm tőle. Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy hol is vagyok. De nem tudtam volna a szemébe nézni. Még nem lettem volna rá képes. Kisöpörtem a könnyeket a szememből és ismét elindultam. Délután négy is elmúlt mikor végre lefékeztem a New Yorki temető parkolójában. A portástól hamar megtudtam, hogy merre is kell mennem így gond nélkül eltaláltam a sírokig. Furcsa volt a kopott márványon olvasni a neveket. Christian Wattson, Emily Bolton és Elisabeth Wattson. Leültem a három márvány tábla elé a fűbe. Hát borzongató... Ha az ember a saját nevét olvassa egy sírkövön az akaratlanul is elgondolkodtatja. Főleg ha mindenki a halálát akarja... Milyen egyszerű lett volna ha akkor tényleg a kocsiban vagyok. Ha akkor tényleg vége van... Nem kellett volna végignéznem a halálát a szeretteimnek. A szenvedésüket és, hogy én is csak fájdalmat okoztam és okozok nekik. Milyen egyszerű lett volna...
Arra gondoltam, hogy hogyan is indult ez a nap. Tele reményekkel boldogsággal. Damonnal... De vajon van-e jogom a szeretetére. Van-e jogom arra, hogy ennyire fontos legyek bárkinek... Van-e jogom még élni...
Szipogva hanyatt feküdtem a felhőket bámulva. Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig. Se távol Mystic Fallstól, se távol a történtektől. Talán csak ez a nap még az enyém. Az enyém egyedül. Távol mindentől. Damontól...
Azt hiszem, hogy talán ő az egyetlen ok arra, hogy visszamegyek majd. Ő az egyetlen aki miatt nem kívánom igazán, hogy bárcsak meghaltam volna. Hisz akkor őt sem ismertem volna meg. Valahogy olyan volt ez a dolog mint mikor elesünk a lejtő alján a biciklivel, de valahol boldogok vagyunk, hogy leértünk és igen felállunk, és titkon bármikor nekifutnánk újból, hogy megint végigcsinálhassuk.
Megkordult a hasam az éhségtől. Bár nem voltam terhes, de akkor is szöget ütött a fejembe Stefan mondata. És mégis mihez akarsz kezdeni ha... Vajon mihez kezdenének ha terhes lennék? Megölnék őt is és engem is? Megölnének egy ártatlan gyereket aki az utukban áll? Elborzasztott a kegyetlensége Stefannak. És valahol azt is tudtam, hogy volt idő mikor ezt Damon is megtette volna rezzenéstelen arccal. De ő most más. Vagy csak nekem tűnik úgy, csak velem más? Már, már emberi... Felültem és indulni készültem. Vetve még egy utolsó pillantást a sírokra lassan kifelé kezdtem sétálni.
- Sziasztok... - suttogtam még visszafordulva egy pillanatra. A múltam hátrahagyva sétáltam a kapu felé. Azt vártam, hogy erőt ad majd az, hogy eljöttem ide. Azt vártam, hogy majd jobb lesz, hogy majd valahogy ki fogom ettől bírni. De sajnos semmi más nem segíthet mint az idő... És erre ez kellett, hogy rádöbbentsen. A sírkövek nem többek mint emlékek. Emlékek megörökítései. De minek is? A halálnak. De ahogy most néztem nem a halált láttam. Láttam az arcukat. Magam mellett éreztem őket. De ehhez nem kellett volna, hogy kijöjjek a temetőbe. Még mindig nem fogadtam el, hogy nincsenek mellettem. Tudomást se akartam venni, arról, hogy elvesztettem őket. Talán majd idővel el tudom fogadni. Igen talán. Idővel... Feloldozást akartam keresni itt. De feloldozást csak az adhat ha bennem megoldódnak a dolgok. Ha magamban is rendbejön minden. Becipzároztam Damon dzsekijét magamon. Lógott rajtam, de kellemes Damon illata volt és ez megnyugtatott. Kiléptem a kapum és a kocsi felé indultam. Épp ki akartam nyitni az ajtót mikor valaki a vállamra tette a kezét.
- Elisabeth Wattson? - szólított valaki a nevemet. Megpördültem. Egy férfi állt mögöttem aki még soha életemben nem láttam.
- Ki maga? - vettem le a kezét magamról egy kicsit hátrálva tőle.
- Hát hívhatsz apának, de ha nem muszáj inkább ne tedd. - tette zsebre a kezeit. - A nevem Jack.
- Az apám meghalt. - jelentettem ki megkeményítve a hangom. - És ha most megbocsát. - fordultam meg, hogy beszálljak a kocsiba de ekkor elkapta a csuklómat és maga felé fordított ismét. Az arca teljesen eltorzult és vérben kezdtek forogni a szemei.
- Már pedig meg fogsz hallgatni, ha tetszik ha nem. - sziszegte a fogai között.
Megpróbáltam lerázni magamról, de olyan erővel szorított, hogy esélyem se volt.
Ezek szerint mégis csak igaz, hogy egy vámpír volt az apám. Remek... Már csak ez kellett mára, hogy hirtelen még ennek is kényszere támadjon megkeresni. De egyáltalán honnan tudta, hogy hol vagyok?
- Hogyan talált meg? - ráncoltam össze a szemöldökömet. - Egyáltalán miért? - méregettem a majdnem kopasz idegent aki hirtelen az apámnak vallotta magát.
- Ha Damon Salvatore New Yorkba érkezik arról minden vámpírnak tudnia kell. - húzta egy gonosz mosolyra a száját. - Felhívott és kérte, hogy keresselek meg. - engedte el a csuklómat. - Jobban ismer téged mint gondoltam. - nézett a temetőkapura. - Tudta, hogy ide fogsz jönni.
- Damon ismeri magát? - kérdeztem ledöbbenve. - Hogyan lehet ez?
- Emilyvel eljöttek hozzám. - mondta. - Információkat akartak Kathrineről és, hogy miket tudok a terveiről. - hadarta. - Részvétem a nagymamád miatt. - tette még hozzá.
- Nem kell a részvéte... - szűkültek össze a szemeim. - Csak hagyjon elmenni. - rimánkodtam hátha megenyhül, de megrázta a fejét.
- Megígértem, hogy nem hagylak egyedül tehát nem tehetem. - vonta meg a vállát. - De mehetünk a Salvatore kocsijával. - vigyorodott el és mielőtt még kapcsolni tudtam volna már be is ült az anyós ülésre.
- Meglep, hogy Damon nem mesélt rólam. - mondta miután már bár vonakodva, de bültem mellé. - Talán úgy gondolta, hogy így is több mint elég az új információ. - nézett rám.
- Maga semmi nem tud rólam. - viszonoztam a pillantását. - Se a nagyimról. - szűrtem a fogim között.
- Érdekes. - mosolyodott. - Veled ellentétben azt azért tudom, hogy a gyilkosa Mystic Fallsban van...

39-40♥

39. Gyűlnek a viharfelhők

Elmeséltem mindent ami azután történt, hogy a fejébe vette azt a képtelenséget, hogy feláldozza magát. Láttam rajta, hogy egyes részek igen-igen a kedve ellen voltak, de egyenlőre nem mondott semmit csak komoran figyelt, és hallgatott.
- És hát tudod egy döntésre jutottam... - tértem ki a legutolsó pontra. Nem tudtam, hogy mennyire fogja értékelni azt, hogy elmondjuk a barátainknak, hogy együtt vagyunk így lélekben felkészítettem magam a reakciójára.
- És pedig? - cirógatta a vállamat. Az elmúlt időben a kiselőadásom alatt szinte az egész testemet bebarangolta mintha csak ellenőrizné, hogy minden rendben van-e. Imádom...
- Nem akarok többet hazudni. - mondtam a kezét elvonva a felfedezésemtől és az enyémmel összekulcsoltam. - Sem Elenának, se Stefannak, se másoknak... - sütöttem le a szemem. - Én csak... - akartam folytatni, de a számra tette az úját, hogy hallgassak.
- Tudom. - mosolygott. - Rendben van. - kalandoztak az ujjai az ajkaimon. - Addig amíg csak olyanok tudják akikben megbízok semmi ellenvetésem. - puszilta meg a homlokom. Bár mosolygott akkor is láttam, hogy gondolatban bántja valami. Még közelebb húzódtam hozzá, hogy szinte már összeért az orrunk.
- Mi nyugtalanít? - kérdeztem. Tudtam, hogy nem akarja elmondani, de nem hagyhattam neki békét. - Damon...
- Beszélnem kell Stefannal. - komorodott el. - Hallottam néhány dolgot amit feltétlenül tudnia kell. - vette egy mély lélegzetet. - A gond pedig az, hogy téged sem vonhatlak ki a dolgok alól. - sóhajtott.
- Mondd el. - szorítottam meg a karját. - Ha engem is érint akkor jobb ha minél hamarabb túlesünk a dolgon. - simítottam végig a mellkasán. - Aztán egy kicsit még bizonygathatnád, hogy mennyire is hiányoztam. - csókoltam bele a nyakába amitől láttam, hogy megint vigyorogni kezdett.
- Hogy mennyire azt el se tudom mondani... - húzott a mellkasára. - De esetleg megmutathatom... - hajolt közelebb és egy "apró" csókot adott a számra.
- Na, na, na, na, na... - toltam el magamtól. - Valamit valamiért drágám. - gördültem le róla. - Miért is kell beszélned Stefannal? - kérdeztem egy kicsivel távolabb húzódva "biztos ami biztos" alapon. Na, nem az ő ön kontrolljában nem bíztam hanem az enyémben... Damon ezt a mozdulatomat jól meg is mosolyogta. Nincs igazság. Végül megadóan az oldalára támaszkodott.
- Hallottam egy, két dolgot ami elég fontos lehet a továbbiakban. - kezdte. - Lee azt hitte, hogy meghalok így szerencsére elárult néhány részletet. - ráncolta a homlokát. - A helyzet valahogy úgy fest, hogy Lee csak utasításokat követ. Egy parancs miatt jött Mystic Fallsba és annak a parancsnak semmi köze sincs a kis magán akciójához. - húzta el a száját.
- Akkor mégis miről van szó? - kérdeztem igen-igen rosszat sejtve.
- A valódi ok Elena. - mondta nem kis meglepetésemre.
- Elena? - döbbentem le. - De hát miért?
- Mennyit tudsz róla és Kathrineről? - nézett rám.
- Arra gondolsz, hogy miért néznek ki ugyanúgy? - ráztam meg a fejemet mire Damon csak bólintott. - Ha jól emlékszem Elena is kell ahhoz a varázslathoz ami képes megtörni az átkot ami a vámpírokon van. - Mármint, hogy nem képesek a napon járni. - nyögtem ki nem kevés gondolkozás után. Damon még mindig nem szólt semmit csak bólintott.
- Ő, te a három medál és egy boszorkány kell ahhoz, hogy megtörjék az átkot valamely teliholdkor. - mondta. - De szerencsére Leet nem avatták be a teljes történetbe. - folytatta. - Ez is volt az oka annak, hogy...
- Hogy futni hagyott. - fejeztem be helyette. - De ki adta neki az utasítást, hogy idejöjjön? - tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést.
- Azt hiszem, hogy az a férfi aki Johnatan Gilberttel érkezett. - mondta egy mély levegőt véve. - Nem vagyok benne egészen biztos, de ha jól vettem ki Lee szavaiból akkor akkor a szálak egészem Kathrineig futhatnak. - fogta meg a kezemet és közelebb húzott. - Meg kell ígérned hogy az elkövetkezőkben szót fogsz nekem fogadni. - fordította maga felé az arcomat. - Megegyeztünk? - fúrta bele a tekintetét az enyémbe. Nem tehetek róla, de elnevettem magam.
- Nem vagyok gyerek Damon. - nyögtem ki végül. - Tudok vigyázni magamra. - simogattam meg az arcát. Ha a tekintettel ölni lehetne akkor én már biztosan halott lennék. Lehet, hogy egy kicsit túloztam...
- Ja, mint általában. - vigyorodott el gúnyosan.
- Ne duzzogj már. - csókoltam a szája sarkába. - Mindjárt felkelnek a többiek. - mosolyodtam el sejtelmesen. - És végül is megtetted ami kértem... - adtam még egy csókot az arcára.
Ezúttal azonban nem hagyta válasz nélkül és közelebb araszolt.
- Semmi esély arra, hogy egy kicsit vigyázz magadra igaz? - karolta át a derekamat. Nem is válaszoltam csak vigyorogva a szájához hajoltam. Már épp megcsókoltam volna mikor kopogtak az ajtón.
- Lizi itt vagy? - hallottam Eelna hangját. Gondolom bement a szobámban és kissé ideges lett, hogy nem talált ott. Egy bocsánatkérő pillantással körítve felültem az ágyban.
- Igen. - kiabáltam. - Gyere be nyugodtan. - mondtam közben Damonra sandítva, aki csalódottan szintén ülő helyzetbe tornázta magát. A hangokból ítélve vacillált, hogy benyisson-e, de végül mégiscsak megmozdult a kilincs. A döbbent fej amit gondolom az ágyban ölelkező párosunk látványa okozott az arcán felért egy szülinapi ajándékkal. Még Damonon is láttam, hogy a csalódottságát lassan felváltja a jókedv.
- Bocsi, én nem akartam zavarni... - cincogta majd lesütötte a szemét és hátat fordítva ki akart rohanni a szobából.
- Elena. - szóltam rá épp időben megállítva ezzel. - Nyugodtan gyere vissza. - nevettem. Végül mégiscsak megfordult és döbbenten ült le az ágy melletti fotelbe.
- Szóval akkor ti tényleg... - fogta meg a fejét. - Ti tényleg...
Damon hamarabb megunta a szenvedését mert közbeszólt.
- Igen. - mondta átkarolva a vállamat. - Együtt vagyunk. - nézett rám valami olyan gyerekes büszkeséggel ami teljesen meghatott. Az ábrázatán egy amolyan"bibi az enyém" kifejezés ült amiért legszívesebben itt és most ráugrottam volna. Mondjuk nem hiszem, hogy ez Elena lekiállapotán javítana... Néztem a még mindíg zavartan pislogó barátnőmre.
- Nézd Eelna ez nem olyan nagy ügy. - mosolyogtam rá. - Főleg mert azt hiszem Damon nem sok jó hírrel fog szolgálni... - néztem az említettre.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte Elena.
- Szólj Stefannak és akinek csak tudsz. - mondta Damon kitérve a kérdés elől. - Fél óra múlva találkozunk a nappaliba. - komorodott el majd az ágy szélére ülve készült felállni.
- Rendben. - bólintott Elena majd még utoljára vetve rám egy aggód pillantást kiment a szobából.
Én is kibújtam a takaró alól, hátat fordítva Damonnak, de azt még pont elkaptam, hogy megszédülve majdnem visszaesett az ágyra.
- Valami baja van? - siettem mellé, hogy belém kapaszkodhasson.
- A vérbéna még nem ürült ki teljesen a szervezetemből. - hunyta le a szemét. - Nyugi semmi bajom. - nézett rám majd a szekrényéhez indult gondolom ruhákért. - Menj és öltözz fel te is. - nézett hátra majd remegő kezekkel kinyitotta bútora ajtóit. Nem nagyon akaródzott menni, de láttam rajta, hogy úgyse hagyná, hogy segítsek. Végül abban maradtunk, hogy ha végzek visszajövök. Hamar letusoltam és átöltöztem. Nem akartam túl sok időt elvesztegetni úgyhogy csak felkaptam a legelső ruhát ami a kezembe akadt és rohantam Damonhoz. Még a zuhany alatt állt mikor benyitottam, de amint meglátott kilépett alóla. Mikor elment mellettem adott egy puszit az arcomra majd a székre dobott ruháit elkezdte magára rángatni.
- Már elegem van az elkövetkező órákból. - szólalt meg végül nem kissé idegesen. - Az egyetlen ami vigasztal, hogy most már legálisan is tehetek ilyet. - lépett elém immár felöltözve és jó alaposan megcsókolt.
- Akkor gondolj arra, hogy ha lent végeztünk esetleg befejezhetjük majd amit az előbb megzavartak. - mosolyogtam, ami úgy néz ki elérte a kívánt hatást. Damon kissé megenyhülve kísért le a többiekhez...

40. A kegyelem döfés...

 Mondanom se kell, hogy mi értünk le utoljára. Már itt volt Will, Caroline Jeremy és Alaric is, hogy ne is említsem Bonniet és Stefant. Egy kissé feszélyezte őket a közös belépőnk és mindenki ránk mered, mire tétovázva megtorpantam. Mintha a világ legtermészetesebbb dolga lenne Damon kézen fogott és magával húzva leült az egyik fotelbe és az ölébe húzott. Az, hogy Stefan nem ájult el arra engedett következtetni, hogy Elena vagy Bonnie már nyilván közölte vele a tényállást. Bárki is volt hálás voltam neki, hogy megkímélt a kínos kérdésektől. A többi jelenlevő se adott hangot a megrökönyödésének sőt Caroline szabályosan egy "na ugye én megmondtam" arccal fixírozott.
- Ezek szerint már jobban vagytok. - húzta el a száját Bonnie. - Na, és miért is kellett hajnal hétkor iderohannunk? - kérdezte álmosan Willnek dőlve aki ugyancsak ilyen ramatyul festett amiből arra következtettem, hogy nem csak a mi reggelünket tették tönkre. Elégtétel...
Damon hamar vázolta a tényeket amiket nekem is elmondott nem is olyan sokkal ezelőtt. Aki a legjobban megdöbbent az azt hiszem, hogy Jeremy volt. Szegény srác annyira ideges lett, hogy inkább felállt és járkálni kezdett.
- Ezek szerint Lee valamilyen szinten kapcsolatban állt Kathrinnel? - kérdezte Alaric.
- Úgy fest a dolog. - mondta Damon. - De nem hiszem, hogy tudott róla. - tette még hozzá.
- Amint lehet ki kell kérdeznünk, hogy még többet megtudjunk. - szólalt meg Stefan is komoran. - Egy ilyen helyzetben minél többet tudunk annál jobb. - fonta keresztbe a karjait.
- De hát Lee meghalt. - ráncoltam össze a szemöldököm. - Megöltétek. - Igaz, Stefan? - kérdeztem gyanakodva mivel kerülte a pillantásomat.
- A helyzet az, hogy nem egészen. - nyelt egyet Will. - Azt mondta, hogy hatalmas hibát követünk el ha megöljük meg, hogy nélkülözhetetlen információkkal tud szolgálni. - mondta megvakarva a fejét.
- Bővebben? - kérdezte Damon. Ééreztem, hogy megfeszül a karja az idegtől.
- A pincében van. - sóhajtott végül Elena. - Már három napja mióta hazahoztunk titeket odalent van. - De legalább nem hazudott az infókat illetően. - suttogta ledöbbenten. Nem irigyeltem. Bár végül is lényegében mind a ketten ugyanúgy célpontokká váltunk.
- Beszélnem kell vele. - mondta Damon majd megsimogatta a hátamat próbálva rávenni arra, hogy álljak fel az öléből.
- Szó sem lehet róla. - néztem rá remélem meggyőzően. Tudom, hogy sose vallotta volna be, e még gyenge volt és eszem ágába sem volt közel engedni egy ilyen alakhoz. - Már mint... - kezdtem szépíteni a dolgot. - ...szerintem ez még ráér. - mondtam mosolyogva és remélve, hogy vette a lapot. Némán bólintott amit igennek könyveltem el.
- Szerintem egyenlőre mindenki menjen haza és este nyolc körül gyertek megint el. - adta ki az utasításokat Stefan. - Addig lehet gondolkodni a dolgokról. - nézett Alaricre majd Damonhoz fordult. - Veled meg beszélhetnék? - nézett rá komoran engem gondosan kikerülve a látókájával. A többiek köszöngetve lassan távoztak. Damon bólintott és egy bíztató mosollyal az arcán felsegített és átment Stefan után, aki addigra már elvonult a szomszéd szobába. Kettesben maradtam Elenával aki még mindig maga elé bámulva ült a kanapén. Mellé ültem és bátorításként átkaroltam a vállát.
- Ne aggódj. - próbáltam egy kicsit feldobni. - Minden rendben lesz. - suttogtam a tőlem koránt sem hitelesnek hangzó szavakat.
Annyit legalábbis elérem, hogy felnézett a szőnyeg minta tanulmányozásábóll.
- Miért nem mondtad? - nézett rám egy kicsit talán csalódottan. - Miért nem mondtad, hogy te meg Damon... - temette ismét a kezébe az arcát. - Miért Bonnienak mondtad el? - kért számon. Annyira ledöbbentem, hogy hirtelen nem is jutott eszembe semmi. Hogy miért nem neki mondtam el? De hát mi Bonnienak se akartuk elmondani könyörgöm.
- Elena hidd el, hogy ez nem az én döntésem volt. - fogtam a magyarázatba. - Damon nem akarta, hogy megtudjátok és hát Bonnienak meg elszóltam magam így meg kellett ígértetnem neki, hogy nem mondja el. - sütöttem le a szemem. - Hidd el eszem ágában se volt hazudni neked... - fordultam ismét felé. - Ugye meg tudsz nekem bocsátani? - néztem rá esdeklően.
Elnevette magát és megölelt.
- Hát persze. - nevetett. - Csak még midig a sokk hatása alatt vagyok. - mondta egy kicsit hisztérikus hangon. - Ha belegondolok, hogy milyen vak voltam... - simította hátra a haját. - Meg persze ez az új dolog... - rázta meg a fejét. - Ahhoz, hogy feldolgozzam még kell egy kis idő. - szabadkozott. - Túl sok volt ez a reggelre... - mosolygott.
Épp meg akartam szólalni mikor megcsörrent a telefonja.
- Jenna. - mondta rápillantva a villogó képernyőre. - Egy pillanat. - mondta szemforgatva és kiment a teraszra. Úgy határoztam, hogy míg beszél keresek magamnak valami reggeli félét. Végül csak kivettem egy almát a gyümölcs kosárból. Egész finom volt. Bár az kicsit rontotta az összképet, hogy a nagy csendben szinte minden szavukat hallottam a dolgozóban vitatkozó testvér párnak. Nem tudom mi ütött belém. Sosem szoktam hallgatózni, de most az egyszer nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Közelebb lopóztam az ajtóhoz és fülelni kezdtem.
- ...hittem világosan megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle. - hallottam Stefan hangját. - Abba bele se gondoltál, hogy mindnyájunk jövőjét veszélyezteted? - kiabálta.
- Nem látom be, hogy mi köze lenne Lizinek mindnyájunkhoz... - gúnyolódott Damon. - Szerintem csak rám tartozik... - jelentette ki. A hangokból ítélve Stefan az asztalra csapott.
- Damon lásd be végre. - Lizi nem maradhat életben. - vette kissé halkabbra a hangját. - A családjának már rég el kellett volna pusztulnia. - folytatta. - Ha Klaus nem öli meg akkor nekünk kell megtennünk ezt te is tudod. - mondta. - Nem dönthetsz közte és a föld összes vámpírja között...
- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. - monda Damon ridegen. - El kell pusztítanunk a három medált. - Ehhez Lizinek semmi köze. - sziszegte a fogain keresztül. - És attól még, hogy megvan a kis mentő akciód Eelnának ne gondold, hogy ő nincs ugyanúgy veszélyben. - vágott vissza.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte Stefan.
- Úgy öcsé, hogy ha Lizinek akár a hja szála is meggörbül saját magam tekerem ki Elena nyakát. - suttogta. - Erre megesküszöm. - mondta ridegen.
- Mi a fene ütött beléd? - tiltakozott Stefan. - Régen még te is mindent megtettél volna, hogy megvédd Elenát. - mondta. - Mi változott?
- Szeretem őt Stefan. - suttogta megsemmisülten Damon. - Szeretem Lizit akár tetszik akár nem. - folytatta. - És mint mondtam nem fogom hagyni, hogy bántsd.
- Damon tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű... - mondta. - Amíg élnek a félvámpírok addig mindig lesz valaki aki megkísérli majd azt, hogy elpusztítson minket. És ráadásul egy lány... - emelte fel megint a hangját. - Abba bele se gondoltál, hogy mi van ha gyereke születik majd? - kiabálta. - Az eszedbe se jutott, hogy lehet, hogy máris felcsináltad? - kelt ki teljesen magától. - Bonnie azt mondja, hogy nem érti a rosszulléteit és, hogy az átváltozása nem járna ezzel. - mondta. - Mihez akarsz kezdeni ha...
Nekem ebből elég volt. Mint akai kísértetet látott úgy hátráltam el az ajtótól. Stefan a halálomat akarja mindenki érdekében? Olyan szaporán szedtem a levegőt, hogy kételkedtem afelől, hogy egyáltalán marad-e majd a szobában. És amit azután mondott... Nem ez nem lehet igaz... ráztam meg a fejem. Az alma kiesett a kezemből és nagyot koppant a tömör fa parkettán. Nem, nem, nem, nem... Én nem is voltam itt, ezt nem is hallottam. Ziháltam visszafutva a nappaliba. Levegőt. Kiáltottam volna legszívesebben. Egy cetlire ráfirkantottam Elenának egy" Kicsit sétálok majd jövök. Sorry" szöveget majd kiléptem a házból. Igaza volt Elenának. Túl sok minden volt ez egy reggelre....

38♥

38. Új kezdet...

 

Nem volt elég erőm ahhoz, hogy felegyenesedjek, így visszahanyatlottam Damon mellkasára. Még sosem éreztem magam ennyire kimerültnek. Mintha mindeddig hatalmas súlyokat cipeltem volna, s most a hiánya alatt roskadtam volna össze. Forgott velem a világ. A szememet megadóan lehunytam hátha ez enyhíti egy kicsit a szédülésemet. A sötétség olyan pillanatok alatt lepett meg, hogy időt se hagyott tiltakozni. Kábán az arcomhoz nyúltam, hogy megtöröljem, de alvadt vérre tapintottam. Vérzett az orrom legalább is azt hiszem. Beletörődve próbáltam a körülöttem történő dolgokra összpontosítani. Az emberek azt hiszem túlértékelik az érzékszerveinket. Szinte háttérzörejként hallottam a felém közeledő lépteket. Csak halványan figyeltem a vér és a korom maró illatára. Nem is hiányzott, hogy lássam a dolgokat. Az egyetlen ami számított az Damon volt és őt ezek nélkül is éreztem. Nem a szememmel, nem a fülemmel. A szívemmel. Éreztem, hogy mindkettőnké egyszerre dobban, éreztem a teste melegét. Éreztem, hogy él. És ez elég volt. Elég volt ahhoz, hogy én is élni akarjak. Igen talán ez kellett ahoz, hogy rádöbbenjek mik is számítanak igazán. Akár a múltamban akár a jelenben vagy akár majd a jövőmben. Ami igazán számít az azt hiszem a szerelem. Hisz nem ez mozgat mindent? Nem ez az oka a tetteinknek? De igen. Az én életemben biztosan. Legszívesebben nevetnék azon, hogy milyen bolond voltam. Néha egy kicsit el kell veszítenünk a fontos dolgokat ahhoz, hogy rájöjjünk milyen sokat is jelentenek. Én megtanultam a leckét. Egy percig se akarom tovább színleni, hogy Damon nem jelent nekem semmit. Ölelni akarom és csókolni. Akkor és ott ahol és amikor csak tudom. És ebben többet nem érdekel Damon védelmi elmélete. Most, hogy majdnem elvesztettem hiábavalóvá vált a sok színlelés és hazugság. Mindez mások véleménye miatt. Mások véleménye. Miért számít ez annyira? Tényleg másoknak akarjuk élni az életünket? Tényleg? Mert én erre többet nem leszek hajlandó. Elegem volt a látszatból és a képmutatásból. Élni akarok. És legyen hátra akár csak egy perc is az életemből azt úgy akarom eltölteni, hogy önmagam vagyok és azzal akit szeretek. Ezt a döntést nekem kell meghoznom. És most talán életemben először tényleg én fogok dönteni Damon. Értem. Érted. A jövőnkért. Megfogtam a kezét és gyengéden megszorítottam. Mostantól minden más lesz. Ígérem...

- Lizi? - hallottam Elena aggódó hangját magam mellől. - Jól vagy? - rázta meg a karomat. - Nyisd ki a szemed! - Nyisd ki a szemed kérlek. - söpörte ki a hajamat az arcomból.

- Mi történt? - szólt Bonnie is és éreztem, hogy a pulzusomat vizsgálja. - Nem kellett volna bent lennie. - keményedett meg a hangja. - Arról volt szó, hogy nem hagyjátok, hogy részt vegyen ebben. - kiabálta bár gyanítom, hogy nem Elenának szánta a mondandóját.

- Én mondtam neki, hogy ne avatkozzon bele. - védekezett Caroline. - Nem tehetek róla, hogy hős szerelmest akart játszani... - váltott "kissé" gúnyosra a hangja.

- A fiúk elmentek a kocsikért. - jött oda Stefan is. - Jobb lenne minél hamarabb visszaérni a ház... - a rövid kis szünetből ítélve meglátta a földön fekvő párosunkat. - Mi a fene folyik itt? - komorodott el. - Minden rendben? - kérdezte szinte feleslegesen.

- Igen... - préseltem ki végül magamból döbbent csendet okozva. - Minden rendben... - szorítottam meg Damon kezét.

- Lizi miért csináltad ezt? - kérdezte Elena a fejemet simogatva.

- Te is megtetted volna... - mosolyodtam el halványan. - ...Stefanért. - nyitottam ki a szemem egy pillanatra majd mintha ezzel végleg kimerültem volna tényleg elájultam. Tudva, hogy ezután minden jobb lesz. Jobbnak kell lennie...

Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlen. A világ lassan és fokozatosan kezdett tiszulni ismét. Furcsa volt. Úgy éreztem, hogy lebegek. A kemény fapadló helyett most sokkal kellemesebb helyen lehettem. A szemeimet ólomsúlyok igyekeztek lent tartani, de én minden erőmet összeszedve kinyitottam. A hirtelen fényesség kis híján elvakított. Csak nagy sokára sikerült rápislognom arra, hogy hol is lehetek. A Salvatore házban voltam a szobámban. Az ágyam körül lévő székekből és poharakból ítélve a barátaim igen sok időt tölthettek mellettem. Az ágy szélére ültem és az arcomat a kezeimbe hajtottam. Zúgott a fejem és bár alig tudtam kiegyenesedni, de felálltam és tettem pár bizonytalan lépést. Egy szál fekete hálóingben, mezitláb úgy ahogy voltam elindultam (botorkáltam) az ajtó felé. Lehet, hogy okosabb lett volna a viszafekszem, de eszemben sem volt megállni addig semmiképp míg el nem érem Damon szobáját. Lihegve támaszkodtam az ajtó keretbe. Az óra szerint reggel fél hat volt. A folyósón nem volt semmi mozgás, de csodáltam is volna ha ilyen korán összefutok valakivel. Egy örökkévalóságnak tűnt még végre átjutottam a szobájába. Odabent teljesen sötét volt a behúzott függönyök miatt, de még így is láttam, hogy Damon az ágyban fekszik. Deréktól lefelé paplan takarta, de a felsőteste teljesen meztelen volt. Megmosdathatták mert már nyoma sem volt rajta a véres sebeknek. Lerogytam az ágya mellé. Olyan aranyosan aludt minta semmi nem történt volna. Mintha csak egy kisfiú lenne aki épp szépet álmodik. A vonásai kisimultak és hihetetlen békét sugárzott. A szobában évő üres zacskókból ítélve már kapott vért, de még így se volt eszméleténél. Megsimogattam az arcát. Jéghideg volt a bőre. Akaratlanul is könnybe lábadt a szemem, hogy így kell lássam. A kezét az arcomhoz szorítottam és sírni kezdtem. Vagy inkább zokogtam. Kétségbeesetten ráztam a karját, de semmit nem reagált. Elengedve a padlóra rogytam. Remegve támaszkodtam a karjaimra. Az illózióim amik a boldog visszatérést jósolták szertefoszlottak és helyükre kétség és reménytelenség férkőzött. Mert mi van akkor ha bármennyire akarjuk is mégse lehet jobb ezután?

- Angyalkám... - hallottam egy halk hangot az ágy felől mire nagyot dobbant a szívem. Fel se mertem nézni csak mikor megéreztem a simogatását a kézfejemen.

- Damon?! - suttogtam kábán a szemébe nézve. - Istenem... - sírtam el megint magam. Olyan hihetetelen volt, hogy felébred, hogy fel sem tudtam fogni igazán. Még így is jobb erőben lehetett mint én mert felhúzott a földről és magán is átfordítva úgy intézte, hogy a balján feküdjek. Átkaroltam a nyakát és magamhoz szorítottam. Beletúrtam a kócos hajába és végigfuttattam ujjaim a gerincén. Ő is hasonló hadjáratot indított ellenem.

- Miért sírsz? - csókolt bele a nyakamba. - Most már itt vagyok. - simogatta a hátamat majd egy kicsit eltolt magától, hogy ismét a szemébe nézhessek. Még mindíg zinte csodálattal méregettem és nem bírtam egy szót se kinyögni. Azt hiszem féltem is, hogy kiderül, hogy csak álmodok.

- Nem mondassz semmit? - fogta meg az államat és aggódva maga felé fordított.

- Soha töbet ne merj ilyet csinálni... - sütöttem le a szememet szipogva. - Soha ne hagyj egyedül... - suttogtam a mellkasát fixírozva. - Mert én...mert én többet nem... - folytattam volna még, de egy csókkal belém folytotta a szót. Annyira szomjaztam már rá és annyira hiányzott, hogy egy pillanat alatt minden harag kiszállt belőlem. A nyögés ami elhagyta a torkát arra a következtetésre juttatott, hogy ő is így lehetett ezzel. Lassan szinte már örjítően lassan masszírozott a nyelvével majd gyengéden az ajkamba harapott. Percekig elvesztünk egymásba és csak nagy sokára váltunk szét.

- Szeretlek. - pusziltammeg az orrát mire az a régen hiányolt félmosoly szétterült a képén.

- Tudom... - vigyorgott átölelve a derekamat. A vállába boxoltam mire színpadiasan feljajdult. - Kegyelem. - nevetett majd a kezeimet lefogva felém gördült. - Egy betegnek sok pihenés kell... - helyezkedett el a mellkasomon és a kezeivel átfonva teljesen rám nehezedett. Bár szinte minden levegőt kiszorított belőlem mégse bírtam levakarni a vigyort az arcomról. Ez már Damon volt. Le se tagadhatta volna.

Végül ő kegyelmezett meg nekem és mellém feküdt. Na, nem mintha akár egy centire is eltávolodott volna tőlem, de ezt nem is bántam. A lényeg az volt, hogy mellettem volt megint.

- És most te jössz. - nézett rám a nagy kék szemeivel. - Mindent hallani akarok. - simogatta meg az arcomat.

- Nem lesz rövid történet. - sütöttem le a szememet. - Nem érne még rá? - próbálkoztam hátha egy kis időt nyerhetek magamnak, hogy feldolgozzam a dolgokat. Az arckifejezéséből rájöttem, hogy hiába, így egy nagy sóhaj után belekezdtem...

37♥

37. A vége...

- Damon! - kiáltottam az ajtót rángatva. Minden összezavarodott bennem. A zár nem engedett, de én annál erősebben rángattam és annál kétségbeesetten próbáltam bejutni. Azt hiszem, hogy nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy még sosem féltem ennyire, hogy elveszítem. Láttam dühösnek, pimasznak, meggondolatlanul vakmerőnek, talán bolondnak. Féltettem mindig is. Éreztem már veszélyben. Tudtam, hogy ha akarnám se tudnám mindentől megvédeni. De még sosem akartam még ennyire mellette lenni. Sosem kívántam még azt, hogy bárcsak én lennék a helyébe... Nem sírtam. Tényleg nem. Csak a könnyek apró ütéseit éreztem a kezemen. De nem sírtam. Ezek csak könnyek voltak. A síráshoz fel kell fogni, hogy miért is sírunk, de én most nem találtam okokat. Kifáradva kapaszkodtam, a nedves fém szagot árasztó rácsokba. A bilincsek a karján még nem volt elég annak aki megkötözte. Mindkét csuklója át volt szúrva egy-egy fa karóval ami így nem hagyta a seb gyógyulását. Vérzett. Valaki itt hagyta még annyi vért nem vesztett, hogy elvesztette az eszméletét. Körbenéztem, hogy most mit is csináljak, de semmi nem jutott eszembe. A fa golyó ami a pisztolyomban volt most nyílván nem segíthetett és körbenézve az egyetlen dolog amit mozdíthatónak ítéltem egy kavics volt a földön aminek azt hiszem nem vehetem hasznát. Épp a fáklyáért akartam nyúlni, hogy levegyem a helyéről mikor, lépéseket hallottam közeledni a lépcső felől. Még vetettem egy fájdalmas pillantást Damonra majd igyekezve, hogy ne csapjak zajt beosontam a szomszéd helységbe.
- ...neked, hogy a színüket sem láttam már vagy egy órája. - hallottam egy mély eddig ismeretlen hangot. - Pedig a keleti bejáratnál kellett volna őrt állniuk. - mondta idegesen.
- Kerítsd elő őket. - hallatszott Lee ideges hangja. Azt hiszem, hogy mostanra bárhol felismertem volna. - Nem hagyhatják el a helyüket. Ez a környék nem biztonságos többé.
- Hát igen ha a lány...
- Csend legyen. - korholta le. - Igen ha a lány nem szökik meg akkor minden másképp lenne. - mondta ridegen. - De többet akkor se várhatunk. - hallottam egyre közelebbről. - Hívj le ide pár embert és hozzátok fel. - mondta. Kár, hogy ilyen vastagok voltak az ajtók mert örültem volna ha nem csak hallom őket. - De nem kockáztatok...
- Úgy érted, hogy...
- Igen úgy. - mondta Lee. - Már elég vért vesztett, úgyhogy három milli elég lesz. - jelentette ki majd hosszabb csend következett. - Nyisd ki. - Annyira igyekeztem visszafojtani a lélegzetem, hogy szinte már kapart a torkom. Hallottam, hogy kattan a zár szóval minden jel arra utalt, hogy beléptek a cellába. Ott már alig hallottam őket, de szerencsére hamar végeztek.
- Menjünk. - mondta a másik férfi. - Ezzel itt már nincs dolgunk... - nevetett majd egyet ráverhetett az immár megint csukott ajtóra. A távolodó léptek zaja a távozásukat jelentette. De vajon hová akarják vinni? Mit akarnak még csinálni? Óvatosan kilestem a folyosóra.
Tisztának ítéltem így minden elővigyázatosság nélkül megint belestem Damonhoz mintegy leellenőrizve, hogy minden változatlan-e. Ismét a fáklyákhoz fordultam mikor belerúgtam abba a rohadt kőbe ami a viszhangos járatokban ágyú lövésnek tűnt. Leszorítottam a szemem és imádkoztam, hogy már elég távol legyenek. Csen volt, de én még másodpercekig levegőt se vettem. A szívverésem a fülemben dörömbölt. És akkor sajnos más dörömbölés is közeledett. Sietős és gyors léptek. Nem volt időm elrejtőzni úgyhogy csak lejjebb mentem a járatban ügyelve arra, hogy mindent hallhassak.
- Van itt valaki. - hallottam Lee hangját. - Maradj itt én leküldöm a fiúkat.
- Ez hülyeség nincs itt senki. - tiltakozott a másik. - Ide nem juthatott be más...
- Azt mondtam, hogy nézz körül. - Tíz perced van. - dörmögte majd a hangokból ítélve felment. Összerezzentem mikor az első ajtót berúgta a lépcsőnél. Aztán a következőt és a következőt. Olyan erősen szorítottam a fegyvert, hogy szinte már fájt. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a többiek, de nagyon remélem, hogy nincsenek nagyon mesze. Lassan közeledett és én egyre elszántabb lettem. Igen azt hiszem nem lesz más választásom, minthogy lelövöm. Szerencsére a társai nem késlekedtek és a hangzavarból arra jutottam, hogy minimum három új ember érkezett.
- Találtál valamit? - kérdezte az egyikük.
- Tiszta minden. - Siessünk. - adta ki az utasítást. - Tizenegyig végeznünk kell.
Megint nyílt az ajtó és láncok csörgése hallatszott. Sokáig matattak halk suttogásokkal kísérve majd valami nagy test a padlóra zuhant. Könnybe lábadtak a szemeim mert sajnos nagyon jól tudtam, hogy mi vagy inkább ki lehetett az.
- Vihetitek. - mondta az egyik és hallottam, hogy elkezdik vonszolni a földön. Legalább már nincs bezárva. Bár ha jól értettem vérbénát kapott szóval ha már jobban lenne, amit kétlek akkor se lenne magánál. Istenem Damon, mi a fenét csináljak... Bár tisztes távolságból, de követtem őket. Már épp a lépcsők alá értek mikor elszántam magam. Aki leghátul ment azt céloztam meg és mellkason lőttem. Azonnal odakapott és elterült a földön. Tudtam, hogy nem tehetek ellenük semmit, de legalább a többieknek nyerhettem egy kis időt.
- Mi a fene? - fordultak felém. Láttam a döbbenetet az arcukon, de sajnos hamar felváltotta valami más rám nézve sokkal baljósabb érzés. Tettek felém egy-egy fenyegető lépést.
- Ha közelebb mernek jönni én esküszöm, hogy lelövöm magukat. - mondtam remegve. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jelen helyzetben még én sem vettem volna magam komolyan. Talán ezért is nem lepett meg mikor nevetni kezdtek.
Mikor az egyikük közelíteni próbált megint lőttem, de ezúttal nem sikerült olyan hatásosra. Ez szinte meg sem rezzent csak kiverte a kezemből és megragadott a nyakamnál. Aztán...
- Vigyázz! - szólt fenyegetően az akinek Lee kiadta az utasításokat. - Ne érj hozzá sokáig. - mondta mire lassan elengedte a torkomat.
- Mi legyen vele? - kérdezte az előttem álló velem farkasszemet nézve.
- Zárjátok be. - mutatott a zárka felé. - Majd később döntünk felőle. - határozott.
- Ne. - hátráltam mikor a férfi megragadta a karomat és lökött rajtam egyet. - Ne csinálják. Kérem. - próbáltam, de sajnos erősebbek voltak nálam így minden gond nélkül belöktek a véres földre. - Nem hagyhatnak itt... - álltam fel a rácsokba kapaszkodva. - Mit akarnak csinálni vele? - kiáltottam utánuk az ajtón dörömbölve.
- Ugyan már! - nézett vissza az egyik. - Egy kis napfényes séta jót fog tenni neki. - nevetett majd miután a többiek felkaparták a földről azt is akit meglőttem, otthagytak.
Még percekig dörömböltem majd lerogytam a padlóra. Ez nem lehet. Nem történhet meg. Ráztam a fejem mintha ezzel a gyerekes tagadással bármit is megváltoztathatnék. A telefonomat előkotortam a zsebemből, de ahogy gyanítottam idelent nem volt térerő. Miért is lett volna? Dühömben elhajítottam a készüléket. A székhez csapódott amiben percekkel korábban még Damon volt. A mobilom atomjaira hullott, majd fémesen koppant a nyirkos kőpadlón. Kábán szinte nem is tudatosan a darabjaihoz nyúltam, hogy felvegyem, de valami más is a kezembe akadt. Valami más, amit kétségbeesetten szorítottam a markomba. Nem mertem megnézni. Nagyon is tudtam, hogy mi az és nagyon is nem akartam tudni. A kezemet a mellkasomhoz szorítottam némán átengedve magam a zokogásnak. Damon gyűrűje volt az. Ha még volt is egy kis reményem, hogy esetleg túlélheti az most szinte másodperceken belül lángolt fel és lett semmivé. Mit tegyek most? Kitudja hány tucat méterrel a föld alatt. Pedig ha nem figyelmeztetem a többieket akkor Damon... akkor Damon meg fog halni. Nagy levegőt vettem és próbáltam egy kicsit kitisztítani a fejemet. Kell lennie valami megoldásnak. Mikor Elenát elrabolták Bonnie képes volt üzenni neki. De én? Hogyan lennék képes ilyesmire? Elővettem a medált és Damon gyűrűjét az ujjamra húzva azt kezdtem el forgatni. Minden megszűnt körülöttem. Minden. Olyan volt mintha csak álmodtam volna. Mintha mindez meg sem történne. Szinte vártam, hogy valaki felébresszen. Sose kívántam még ennyire. Észre se vettem, de már annyira sírtam, hogy szinte eláztattam a ruhámat. A szememhez nyúltam, hogy letöröljem, de mivel az egyikben a nyakláncom volt így az is kapott egy jó adagot. Mikor észrevettem szárazra akartam törölni, de amint hozzáértem furcsán fényleni kezdett. Remegve tartottam a kezembe még mindig nem tudtam biztosan, hogy ébren vagyok-e. A furcsa kékség teljesen beborította a kopár falakat. Az a nap jutott eszembe mikor Damon először tűnt elő a semmiből a temetőben. Vajon ha akkor tudom, hogy mennyire fontos lesz nekem, akkor is ugyanúgy néztem volna rá? Akkor is elvesztem volna a szemeiben vagy inkább hanyatt homlok menekültem volna? Nem tudom. Annyi kérdésem van, de válaszokat nem tudok... Csak azt tudom, hogy most ki kell, hogy jussak innen. Minden erőmet összegyűjtve felálltam és szembefordultam az ajtóval. Lenéztem a kezemben lévő kristályra. Végül is nem veszíthetek. Próbáltam összpontosítani, de nehéz volt rendezni a gondolataimat. Végül azért mégis csak letisztult a dolog. Igyekeztem tudomást se venni arról, hogy lehet, hogy komplett hülyét csinálok magamból. Ki, kell jutom innen. Ki kell jutnom innen. Ismételgettem. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy biztosan sikerülni fog, de mivel nem volt más esélyem nem adhattam fel. - Az istenit! - ordítottam végül az ajtóra csapva, ami végül egy hatalmas robbanást követően kiszakadt a keretéből. Hirtelen minden erő kiszállt belőlem és a földre zuhantam. Forgott velem a világ így alig tudtam feltápászkodni. Bár futni akartam mégis csak dülöngélve vánszorogtam a lépcső felé. Kapaszkodtam amibe csak tudtam, de még így is úgy éreztem, hogy lassan kicsúszik a lábam alól a talaj. Fogalmam sincsen, hogy hogyan és mennyi idő alatt sikerült felérnem a házba, de egy örökké valóságnak tűnt. Mint egy eltévedt flipper golyó úgy csapódtam egyik faltól a másikig. Odafönt szokatlanul nagy volt a csönd. Túlságosan is. Nem törődve azzal, hogy ki hall meg vagy, hogy mennyire elővigyázatlan szabályosan kirontottam az ajtón. Annyira szükségem volt a friss levegőre, hogy bármit megtettem volna érte. Csak percek múlva egyenesedtem ki mikor már egy kicsit jobban éreztem magam. A háznak ezen az oldalán senki nem volt, így elindultam a másik irányba a fal mellett támaszkodva. Előröl fojtott beszéd hallatszott.
- Vége van. - hallottam Stefan hangját. - Engedjétek el. -hangzott az utasítás.
- A kis boszorkányotok lehet, hogy elpusztította azokat akik a házban voltak, de mi még itt vagyunk. - hallottam Lee hangját. Elértem a ház sarkát és kilestem, hogy mi is történik pontosan. A jelenet úgy festett, hogy a ház előtti füves területen álltak a barátaim míg velük szemben Lee és még vagy öt másik vámpír akik ha jól láttam Damont is magukkal vonszolták.
- Ennek semmi értelme. - szólalt meg Alaric is. - Ha elengeditek még megúszhatjátok a dolgot. - fenyegetőzött. Nem nagyon hatottak a szavai mert inkább nevetni kezdtek.
- Még ti fenyegettek? - komorodott el Lee arca. - Pont te Stefan? - nézett rá. - Te ismerted Lexit. A barátod volt. - kiabálta.
- Lexi sem akarná, hogy gyilkolj miatta. - próbálkozott Elena. - Nem akarná, hogy ezt tedd. - mondta.
- Ez már nem számít. - mondta az egyik csatlósa. - A nap perceken belül ideér. - intett az egyiknek aki Damont tartotta majd előrébb léptek a tornácon, hogy a lassan már a lépcső közepén tartó napsugár őt érje először. Úgy tűnt, hogy nem mindegyik fénybenjáró mert voltak akik nagyon ügyelnek arra, hogy ne érje őket a napfény. Láttam, hogy Jeremy és a lányok suttognak valamit, de túlzottan lekötött a tornác jelenet, úgyhogy nem figyeltem rá. Talán ezért is ijedtem meg annyira mikor hirtelen minden vámpír aki a háznál állt a fejét fogva a földre rogyott. Tudtam, hogy Bonnie nem fogja ezt sokáig bírni így kiléptem a rejtelemből még a többiek kezelésbe vették a lassan feltápászkodó vámpírokat. A nap sajnos már pont elérte a tornácot így a közben ismét a földre került Damon karját nagyon is veszélyeztette. Sietnem kellett. A nagy zűrzavarban senki nem vett észre így gond nélkül odabotorkálhattam. Amint mellé értem kitakartam előle a sugarakat, de a jobb karja még így is megégett. Amilyen gyorsan csak tudtam fel húztam a bal kezére a gyűrűt. A karja viszont nem akart gyógyulni. Bár már nem tudott ártani neki a fény annyira legyengült, hogy már nem volt képes a szervezete regenerálnia magát.
Szétnéztem, hogy a többiekkel mi a helyzet. Lassan mindenki aki Damont fogvatartotta elpusztult. A házból kitántorgók a naptól a többiekkel karók végeztek. Vége volt. Tényleg vége volt. Ráborultam Damon mellkasára. Hallottam az egyenletes szívverését. Éreztem, hogy nem veszítem el. Megsimogattam az arcát. Furcsa megnyugvás fogott el.
- Minden rendben lesz... - suttogtam. (Everything will be alright...)

36♥

36. Kétségek között

Meghatottan néztem végig a társaságon. Ha tényleg őszinte akarok lenni, még én se értettem, hogy miért akarnak ennyire segíteni Damonnak, de hálás voltam nekik. Mérhetetlenül hálás.
- De hát Will... - kezdetem volna a legzavarosabb dologgal, de Bonnie félbeszakított.
- Már majdnem mindent tud. - mosolyogta mellé lépve. - És szükségünk van a segítségére. - mondta a vállára téve a kezét.
- Tehát elmondtátok neki... - emésztgettem magamban a hallottakat. - A...
- A vámpírokat, a boszorkányokat, és azt, hogy igazából a Salvatore család lényegében a rokonom? - Igen... - sorolta Will az ujjain számolva majd leült vagy inkább rogyott az egyik fotelba. Ahogy láttam eléggé megviselték a hallottak. Nem csodálom. Még én is nehezen igazodom el a dolgok között.
- És Caroline? - néztem Elenára. Nem nagyon értettem, hogy egy szőke cicababa miben lehet a segítségünkre. Szerintem leolvashatta a gondolataimat az arcomról mert felvonta a szemöldökét és összeszűkültek a szemei.
- A helyzet az, hogy nem árt még egy vámpír a csapatba. - mondta Elena. Nem állítom, hogy nem döbbentem le. Bár ha belegondolok kevés olyan dolog volt ami mostanság még képes volt igazán megdöbbenteni.
- Bizony. - mosolygott az érintett. - De ez most nem érdekes. - rázta meg a fejét mintha egy kicsit elkalandozott volna. - Na, Stefan? Miért is csődítettél minket ide?
Stefan és Alaric ismertették tervüket ami valahogy a következőképpen festett:
Mivel pontosan nem tudták, hogy hol is van a ház ahova feltételeztük, hogy Damont vitték ezért csapatokban oszolva kell majd átfésülnünk azt a két kilométeres területet amit az elmondásom alapján jelöltek ki. Alaric egy csomó fegyvert hozott ami közül úgy fél óra válogatás után mindenkinek sikerült megfelelőt találni. A csapat osztás egy kicsivel talán nehezebben ment mivel Stefan elképzelései senkinek az ízlését nem elégítették ki. Végül mielőtt még egymásnak estünk volna Bonnie tette a dolgokat helyre. Az én helyzetem úgy festett, hogy Caroline és Will jött velem egy kocsival míg Bonnie, Elena és Alaric egy másikkal és persze a Stefan és Jeremy páros se maradhatott el. Na nem mintha én teljesen elégedett lettem volna Carolinenal, de eszem ágába se volt tovább húzni az időt. Felrohantam az emeletre a medálomért meg a kabátomért és már rohantunk is a kocsikhoz. Az elképzeléseink szerint ha Stefan és Caroline esetleg nem lesz képes bejutni a házba akkor Will, Jeremy és Alaric feladata lesz előkeríteni az emberünket. Márpedig ha ezt a problémát sikerül majd elhárítanunk akkor jöhet Damon megkeresése és persze Bonnie varázslata amivel kinyírhatjuk a rohadékokat. Feltéve persze ha Damon még életben van. Feltéve, hogy sikerül ez az őrültség és persze, hogy egyáltalán túlélem. Túléljük.
Már teljesen világos volt mikor a benzinkúthoz értünk. Nem járok messze az igazságtól ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban dobogott. És sajnos ezen az sem segített, hogy Caroline a kocsiút alatt szinte minden percben megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Milyen kérdés ez? Hát persze, hogy semmi sincs rendben...
- Itt menj még lejjebb az út mentén. - mondtam Willnek mikor le akart ide parkolni. - Az út mentén sétáltam még sokáig. - tettem hozzá mire bólintott.
Végül lehúzódtunk az út szélére. A többiek mentek tovább és lejjebb parkoltak le, hogy szétszóródhassunk. Mindenki feszült volt és szótlan. Titkon örültem neki, hogy nem kell beszélnem mert nagyon is közel álltam a végső ideg összeomláshoz. Ahogy beljebb haladtunk a fák között egyre rosszabb érzés kerített hatalmába. Minden egyes lépéssel erősödött bennem és lassan teljesen elhatalmasodott.
- Remélem mihamarabb odaérünk. - suttogtam magam elé, de nem elég halkan mert Caroline meghallotta.
- Én a helyedben nem aggódnék. Ha már ennyit vártak a bosszúra akkor szerintem biztos kiélvezik. - vonta meg a vállát, amitől legszívesebben nekiugrottam volna. Nagy levegő be még nagyobb ki...
- Tulajdonképpen mi is az amit keresünk? - kérdezte Will közben épp egy nagyobb ágat tört le,ami teljesen elállta előlünk a kilátást és az utat.
- Pont ezt. - dermedtem le magam elé mutatva. A bokrokon és gallyakon át lassan egy ház körvonalai kezdetek látszani. Hirtelen mintha a fejem teljesen kiürült volna minden elővigyázatosságomat sutba dobva rohanni kezdtem szlalomozva a fák között.
- Lizi várj! - suttogta utánam Caroline. Nem nagyon reagáltam le, de sajnos elfeledkeztem róla, hogy sajnos a vámpírok gyorsabbak mint az emberek. A következő pillanatban a nyakamnál foga az egyik fának szorított.
- Na idefigyelj kislány. - kezdte. - Megígértem Elenáéknak, hogy lehetőleg egyben viszlek vissza úgyhogy állítsd le magad és maradj hátra. - mondta végre levéve a karját a torkomtól.
- De...
- Nem, nem, nem, nem. Nem érdekel, a kis szív szerelmed, sem a kifogásaid. - hadarta. - Mi bemegyünk, de te itt maradsz. - olyan megvetően néztem rá amennyire csak tőlem tellett. - Akkor ezt megbeszéltük. - mosolyodott el, és intve Willnek elindultak elöl. Igen azt hiszem, hogy tényleg meg fogom tépni. De hát mit is mondott? A kis szív szerelmem? Na jó azt hiszem ez még ráér. Eszem ágába sem volt kimaradni ebből, de úgy döntöttem egyenlőre még nem ellenkezem. Volt egy olyan érzésem, hogy csak rontanék a helyzeten.
Nagyon lassan haladtunk ami nem nagyon tetszett, de nem akartam, hogy még tovább tétovázzunk. Will telefonált Bonniéknak, hogy megtaláltunk a házat míg mi Caroline-al szemügyre vettük az épületet. Valami mozgás volt a bejáratnál és sajnos nem lehetett tudni, hogy pontosan mennyien lehetnek odabent.
- Szerencsére a nagy részük nem képes a napon járni. - vigyorgott Caroline. Aztán az arcára fagyott a vigyor és teljesen megmerevedett. - Valaki jár erre. - ráncolta össze a szemöldökét. Még a lélegzetem is visszafojtottam, de mint kiderült feleslegesen. Nem sokkal ez után ugyanis Stefan és Jeremy tűnt fel a sűrűből.
- A többiek szembe vannak. - mondta a tisztás túloldalára mutatva. - Bonnienak kint kell maradni az kis magánszáma miatt. - mondta. - Itt minden rendben? - nézett inkább Willre és rám mint Carolinra, de mindhárman bólintottunk.
- Akkor menjünk. - mondta Jeremy és az egyik fegyverét elővéve megindult a ház felé nyomába a fiúkkal. Már épp indultam volna mikor Caroline megragadott karomnál fogva.
- Azt mondtam, hogy maradsz! - nézett fenyegetően majd a többiek után ment. Ahogy láttam Alaric is csatlakozott hozzájuk. Bármennyire is ésszerűnek tűnt, hogy maradjak távol a dolgoktól képtelen voltam egy helyben ülni. Halkan elindultam a ház körül ügyelve arra, hogy rejtve maradjak.
A bedeszkázott ablakokon keresztül nem láthattam, hogy mi van odabent, de találtam egy hátsó bejáratot. Senki nem volt az ajtónál így egy nagy levegőt vettem és legyűrve a mindössze pár méter távolságot az ajtóhoz szaladtam. Lenyomtam a kilincset ami nagy meglepetésemre nyitva volt. Nem sokat tétováztam hanem egyből benyitottam. Egy hosszú folyosóra nyílott az ajtó. Nagyon sötét volt odabent szinte alig láttam valamit. Mindössze a folyosó végén világított valami lámpaféle ami az üveg ajtón átlátszott. Amint egyre beljebb kerültem megcsapta az orromat a korom és a halvány füst szag ami átjárta a levegőt. Végre ráismertem, hogy erre lehet az a szoba amit felgyújtottam.
Lassan haladtam, hogy a korhadt fa padlón ne csapjak zajt, de azért elővettem a pisztolyt amit Alaric adott. Mikor eljutottam a fényforráshoz végre szét tudtam nézni magam körül. Minden hol körülöttem lábnyomok voltak a hamun. Így legalább nem fog feltűnni, hogy itt jártam.
- Mindjárt jövök... - hallottam majd egy ajtócsapódás után valaki errefelé indult. Pont befértem az ajtó mögé így mivel nem gyújtott lámpát sikerült meglapulnom. Benyitott az egyik szobába aztán egyszer csak csend lett. Sokáig vártam majd lassan a férfi után osontam.
A szívem a torkomban dobogott mikor belestem a szobába, de odabent nem láttam senkit. Elővettem a telefonom, hogy hátha meg tudom világítani, hogy tulajdonképpen hol is vagyok. A szobából nyílt egy másik ajtó is bár ez az előzővel ellentétben tömörfa volt és erős vaspántok tartották a helyén.
A szoba be volt bútorozva így elbújtam míg ki nem jön onnan. Nem tudtam, hogy hova vezet ez az ajtó, de ha Damon van odaát ha nem, akkor is meg fogom tudni.
Az ajtó olyan vastag volt, hogy semmilyen hang nem szűrődött át így összerezzentem mikor hirtelen kinyílt és kilépett az az alak. Szerencsére meg sem fordult a fejében, hogy nincs egyedül így hamar kiment. Nem zárta be ami kapóra jött. Az ajtó mögött egy sötét lépcsősor vezetett lefelé. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, de még így is percekig tartott még leértem.
Odalent nedves és állott volt a levegő, de talán egy kicsivel már világosabb volt mivel a folyosón elvétve világított egy-egy fáklya.
Az utolsó lépcsőfokon és alatta valami szalma volt ami iszonyatos bűzt árasztott. Valami víz is lehetett a közelben mert hallatszott, ahogy a cseppek kopognak a kövön. Beljebb mentem. A hely ahová kerültem valami középkori zárkára emlékeztetett. Az egész ház alatt futhattak a járatok mert az út hamar elkanyarodott. Ami a legjobban megrémített az az volt, hogy semmi mozgás vagy hang nem hallatszott. Semmi. Ha Damon itt van akkor... nem akartam ilyeneken gondolkodni. Minden ajtón sorra benéztem, a rácsokon, de egyikben sem láttam semmit. Aztán mégis feltűnt valami. Az egyik ajtón a többivel ellentétben egy vadonatúj lakat lógott. Sietve benéztem, de azonnal hátra is hőköltem. A padlót és a szalmát mindenhol vér borított. És a az úgymond cella közepén ott volt Damon vastag láncokkal egy székhez kötözve teljesen eszméletlenül. Vagy talán már halottan...

35♥

35. What'll it be?

A hiány kegyetlenül kiszakított egy részt belőlem. Igen azt hiszem ez a legjobb szó rá. Kiszakított. A tátongó seb helye annyira sajgott, hogy minden eltompult mellette. Az eddig talán már a barátaimnak tartott emberek suttogása, a gyengéd karok, amik félve felsegítettek a földről mind semmisnek tűntek. Semminek. A semmi kezdte el kitölteni az ürességet bennem. Ordítani akartam és kapálózni, Damon után futni vagy csak bosszú állni azokon akik engedték, hogy elmenjen, de a karjaim erőtlenül lógtak a testem mellett. Hiszen már mindegy is. Minden mindegy. Már elment. Ez a gondolat lüktetett fájó tagjaimban a lassan felemésztő tűz mellett.
- Hiszen te reszketsz. - lépett mellém Elena a homlokomra téve a kezét. - Lázas vagy. - állapította meg.
- Menjünk be. - intett Jeremy a ház felé és elindult a fiúkkal míg a lányok engem támogattak.
Egyikük sem szólt egy szót sem mintha pontosan tudnák, hogy mit is érzek most. De nem tudhatják. Egyikük sem tudhatja. Teljesen felfordult a gyomrom. Amint beértünk a házba rögtön a fürdő felé vettem az irányt. Annyira szédültem, hogy csodálkoztam, hogy végül sikerült időben beérnem és nem hánytam össze az előszobát.
- Minden rendben? - kopogott Bonnie az ajtón. - Bemehetek? - tétovázott. Nem szóltam semmit, de gondoltam, hogy nem fog kinn maradni. Hátrafogva a hajam mellém guggolt. - Sajnálom. - mondta. Ennyi tellett tőle. Ha nem tudtam volna, hogy mennyire utálja Damont akkor még el is hittem volna.
- Nem hiszem. - suttogtam egy mély lélegzetet véve és az öblítő gomb megnyomása után felálltam a földről. - Hisz ezt akartátok nem? Nem számít, hogy miken megy keresztül vagy hogy él vagy nem. - támaszkodtam a csapba, hogy el ne essek. Megnyitottam a vizet és megmostam az arcomat. Jól esett egy kis hideg bár ez koránt sem hűtött le teljesen.
- Stefan és a fiúk meg fogják találni a megoldást. - fogta meg a vállamat. - És bár tudom miket mondtam és, hogy miket gondolsz a többiekről - mondta. - Hidd el senki nem akarja, hogy Damonnak baja essen. - bizonygatta. Lehunytam a szemem és próbáltam összeszedni magam.
Nem szóltunk egymáshoz még visszaértünk a nappaliba és végre le nem ültem a kanapéra.
- Jobban vagy egy kicsit? - kérdezte Elena inkább Bonnietól várva a választ mint tőlem. Fáradtan bólintottam. Tényleg elfáradtam, de tudtam, hogy most úgysem bírnék aludni.
- Tessék. - nyújtott felém egy pohár italt Jeremy. - Szerintem jól fog esni. - mosolygott rám bátorítóan. Hálás voltam neki. Leginkább csak azért mert nem ismertem annyira, hogy elítéljem őt mint a többieket.
- Köszönöm. - motyogtam és egy hajtásra legyűrtem a whiskit amit hozott. - És most mihez kezdünk? - tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést. Vártam a válaszukat, de csak ideges pillantásokat váltottak egymással.
- Az igazság az...- kezdte Jeremy, de Elena gyilkos pillantása belé fojtotta a szót.
- Stefanéknak van egy terve. - fejezte be végül Bonnie. Nagyot dobbant a szívem mikor ezt meghallottam.
- Vagyis? - fordultam Elena felé. - Egyáltalán hol vannak? - ébredt fel bennem a gyanú mivel a két jómadár Alaric és Stefan mióta bejöttünk nyomtalanul eltűnt.
- Elmentek valakikért akik remélhetőleg a segítségünkre lesznek. - sütötte le a szemét. Nagyon sunyítottak valamit ami egyre inkább nyugtalanított. Mindenképpen olyanokról valakiről lehet szó akiket semmiképpen nem akarnék belevonni a dolgokba. Kezd nagyon rossz előérzetem lenni. Nagyon, nagyon rossz előérzetem...
- Minden esetre örülök, hogy nem esett bajod. - mosolyogta Elena. - Damon miatt meg ne emészd magad. Nem a te hibád, hogy ez történt. Ez az ő döntése volt. - mondta. Elena és az ő naivsága. Azért kíváncsi lenné, hogy ő mit is szólna, ha Stefan ment volna el gyakorlatilag meghalni. Na jó azzal tisztában vagyok, hogy Elena nem tudja, hogy mi is van köztünk valójában Damonnal, de azért eléggé sértett, hogy még azt sem feltételezi, hogy Damon esetleg a barátom. Valahogy sértett az a gondolat, hogy azt hiszi csak a rossz lelki ismeretem miatt érzem magam ilyen rosszul.
- Azt hiszem felmegyek egy kicsit. - mondtam nekik. - Ha nem venném észre, mikor megjönnek kérlek szóljatok jó? - kértem felállva és bár egy kicsit szédelegve, de elindultam a lépcső felé.
- Persze menj csak. - mondták szinte kórusban. Most különösen magasnak tűnt ez az egy emelet. Mire felvánszorogtam eléggé rosszul éreztem magam megint.
Nem sokat gondolkoztam már-már automatikusan Damon szobájába mentem. Lerogytam az ágyra amint beértem. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy alig pár napja még Damon karjaiban ébredtem ugyanitt. Vele, szinte tökéletesen boldogan. Magamhoz szorítottam az egyik párnát beszívva a fűszeres férfi illatot. Azt hiszem, hogy ha nem lettem volna ennyire fáradt akkor biztosan sírtam volna. De így kimerültem? Csak szorítottam magamhoz mintha ezzel egy kicsit megakadályozhatnám, hogy távolabb kerüljön tőlem. Hajnalodott. Beleremegtem a gondolatba, hogy miken mehet most Damon keresztül. Valami furcsa éerzés kúszott fel e gerincemen. Féltés. Félelem...
Csak nagy sokára keltem fel, hogy átöltözzek a koszos göncökből. A pulóvert amit az a férfi adott nekem egyenesen a kukába hajítottam. A nyakláncomhoz nyúltam, hogy levegyem, de iszonyú fájdalom kerített hatalmába. Végül kitéptem a nyakamból mire egy véres seb maradt a helyén. Szinte beleégett a bőrömbe. Ahogy szoktam gondosan elrejtettem, majd egy gyors zuhany után végre tiszta ruhába öltöztem. Mire ezekkel végeztem a nyakamon a sem helyén már csak egy vörös vonal húzódott emlékeztetve a nyaklánc hollétére. Leültem a fésülködő asztalhoz, hogy egy kicsit rendbe hozzam magam mikor egy levélen akadt meg a szemem. Nem csoda, hogy nem vettem észre eddig mert erre az asztalra dobáltam a levetett ruháimat.
Remegve téptem fel a borítékot ügyelve arra, hogy meg ne sértsem az üzenetet. Bár kétségem sem volt hozzá, hogy Damon írta így nem tétováztam csak olvasni kezdtem.

Kérlek értsd meg, hogy nincs más választásom. Ha most meg is menekültél nem kockáztathatom meg, hogy legközelebb megint általad próbáljanak meg bosszút állni rajtam. Nem vagyok büszke arra amit tettem, de a büntetést nekem kell vállalnom. Kérlek ne haragudj rám. Mikor megismertelek nem tudtam, hogy mit miért teszek. De mára már biztosan tudom, hogy mindent csak érted. A családi könyvedet meg a medál másolatát az éjjeli szekrényedre tettem. Mellé pedig egy ajándékot, hogy ha mégse találkozhatnánk többet akkor se felejts el. Lehet, hogy eddig démonként éltem. Lehet, hogy nem voltam olyan amilyennek lennem kellett volna. De mára más lettem. És ezt neked köszönhetem. Vigyázz magadra. Angyalom...

                      Damon

A kezembe temettem az arcomat. Percekig csak némán rázott a zokogás. Ez nem lehet igaz. Az éjjeliszekrényemhez mentem.
A kezembe vettem a medál másolatát. Milyen furcsa. Ezzel a rohadt medállal kezdődött minden. A könyvet kivéve megakadt a kezem egy kis zacskón. A tenyerembe öntöttem a tartalmát. Egy gyönyörű karkötő volt két kis csepp alakú kővel a végein. Az oldalába pedig bele volt gravírozva. "Angyal..." Azonnal felvettem. A szememet törölgetve visszapakoltam a dolgokat a fiókba Damon levelével együtt. Sírva kuporodtam le az ágy mellé a padlóra. Mikor felemeltem a fejem a tükörrel találtam magam szembe ami a szekrényt borította. Láttam a kisírt szemeimet a kócos hajamat. Angyal lennék? Jó lennék? Lehunytam a szemem és egy nagyot sóhajtottam. Csak egy bolond vagyok. Szánalmas és gyáva. Minden amit tettem vagy amit nem tettem azért volt mert féltem. Nagyon is féltem. És milyen furcsa, hogy néha ami ellen a leginkább küzdünk így is úgy is bekövetkezik.
Hallottam, ahogy egy kocsi leparkol a ház előtt. Sietve felpattantam majd egy újabb mély lélegzetet vettem, hogy egy kicsit megnyugodjak. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, hogy mihamarabb lent legyek, de így is megelőztek. Mire leértem már mind a nappaliban voltak. Elakadt a lélegzetem, ahogy megpillantottam Willt és Caroline-t. Elena vett észre először, de utána szinte minden szem egyszerre szegeződött rám.
- Mi a fene folyik itt? - kérdeztem ledöbbenve. Tudom, hogy hülye kérdés volt, de elsőre ez jutott eszembe.
- Úgy hallottam, hogy kell egy kis segítség... - vigyorgott Caroline majd Willhez fordult. - Nem igaz új fiú? -Will bólintott majd a fejét vakargatva rám majd Stefanra nézett.
- Még sok dolog van amit nem értek, de halljuk a tervet. - megdöbbenve léptem közelebb.
- Mond csak te tényleg azt hitted, hogy hagyom meghalni az én hülye bátyám? - mondta Stefan rám nézve.

33♥-34♥

33. Elrabolva

Felordítottam fájdalmamban és rögtön kapálózni kezdtem, de olyan erősen szorított, hogy nem tudtam szabadulni. Rúgtam és karmoltam ahol csak értem, de mintha észre se vette volna. Vadul ziháltam. Végül minden erőmet összeszedve az arcához nyúltam végigkarmoltam az arcát. Elértem, hogy elszakadjon a nyakamtól, de nagyon felidegesíthettem mert a hajamat megragadva a fejemnél fogva a falhoz vágott. Összeestem mint egy elfuserált marionett bábu. Az egész mindenség forgott körülöttem. Megragadta a karom, hogy felrángasson a földről, de felordított a fájdalomtól. Először nem értettem, hogy mi történt aztán megéreztem, hogy a forróság lassan elborítja a testemet. Ha akaratlanul is, de sikerült megégetnem őt.
- Ribanc... - suggta a kezét markolászva. Minden erőmet összeszedve felemeltem a fejem, hogy rá nézhessek. Azt hiszem a leggyűlölködőbb tekintetemmel néztem rá, de nem hatotta meg túlzottan. Legalább most már nem mer hozzám érni. Megpróbáltam felállni, de egy fémes kattanás meggyőzött, hogy inkább maradjak mozdulatlan. A fegyvert a fejemnek szegezve.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem remegve. Alig bírtam tartani magam a karomon nem sok kellett hozzá, hogy ismét a földre zuhanjak.
- Bosszút. - sziszegte az arcomba. - Na, állj fel! - kiabálta majd intett, egy másik ajtó felé amit eddig a kis helységben észre se vettem. Bele kelett kapaszkodjak az egyik polcba, hogy lábra tudjak állni, de egy kicsit még így is imbolyogtam.
- Én mit ártottam magának? - kérdeztem fújtatva az erőlködéstől. - Nem is ismerem magát. Egyáltalán ki maga?
- Nem fontos. - mosolyogta negédesen. - Fogd fel inkább úgy, hogy te csak egy eszköz vagy, hogy árthassak valakinek aki ártott nekem.
- Úgy érted, hogy Da...
- Damon Salvatore megölte azt akit szerettem. - hajolt közelebb. - A legjobb ha azt büntetem aki szemlátomást a számára a legfontosabb. - fújtatott. - Indulj! - bökött az ajtó felé.
Nem tehettem mást minthogy engedelmeskedek neki. Reménykedtem benne, hogy Elena és Bonnie a keresésemre indul majd.
A fény égette a szemem, ahogy kiléptünk a szabadba. Még mindig iszonyatosan égett a bőröm. Ahányszor eddig használtam az erőmet valamilyen oknál fogva mindig visszaütött rám.
Az ajtó a kávézó mögötti mellékutcába nyílt, ahol egy kocsi várakozott. A kocsiból egy férfi és egy nő szállt ki. Kapucni és kesztyű volt rajtuk amiből arra a következtetésre jutottam, hogy ők nem képesek arra, hogy napra mehessenek.
- Változott a terv. - lökte oda az elrabolóm a többieknek. - Ő egy boszorkány. - mondta a másik kettő döbbenetére. - Magunkkal visszük.
- Mondtam, hogy valami nem stimmelt vele. - vette elő egy cigarettát a másik férfi mire végre rám tört a felismerés.
- Magát láttam az ablakból... - suttogtam megsemmisülten issza emlékezve a ködös alakra a fánál. Erre csak biccentett egyet és szívott egy mélyet cigijéből.
- Csendet. - pirított rám a nő aki eddig inkább csak csendes szemlélőnek tűnt. - Már késő. Jobban tetted volna ha nem válsz Damon kurvájává. - köpött egyet a földre.
Ennyit a női szoridalitásról. Tudtam, hogy egyikük se mer hozzám érni, de ettől még nem éreztem magam biztonságban. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tiltakozok egy percig se tétovázna és agyonlőne.
- Befelé. - intett fogvatartóm a kocsi hátsó ülése felé ahol két oldalról a két kísérője fogott közre. Kezdett lemenni a nap ami nem sok jót ígért a számomra.
- Hová visznek? - kérdeztem. Sajnos a kocsi sötétített üvege miatt nem nagyon láttam, hogy merre is tarthatunk.
Nem kaptam választ ami nem lepett meg túlzottan.
Mire megálltunk valahol már teljesen sötét volt. Nagyon szédültem ami gondolom a képességem miatt volt.
- Kifelé! - ragadta meg a nő a karomat. - bár gondosan ügyelt rá, hogy ne érintsen túl sokáig így is felszisszent. Bár nem tudtam, hogy hogyan sikerült ezt elérnem de a lényeg, hogy valahogyan védve voltam tőlük.
Egy ház mellett álltunk meg az erdőben. Sötét volt így nem tudtam megállapítani, hogy hol lehetünk. Odabent belöktek egy szobába és minden magyarázat nélkül rám zárták az ajtót. A szobában nem volt semmi és az ablakai is be voltak deszkázva.
Fáztam ami azt jelentette, hogy kezdek újra önmagam lenni. A nyakamhoz nyúltam ami nyirkos volt az alvadt vértől. Fájt is úgyhogy inkább arra a döntésre jutottam, hogy nem piszkálom tovább. A lányok biztosan aggódnak miattam, hogy hol lehetek. Damon pedig... Rá gondolni se mertem. Ha már attól ideges lett, hogy egyáltalán eljöttem mellőle akkor vajon mit szól most, hogy eltűntem. Remélem nem csinál semmi őrültséget. Ezek az alakok mindenképpen a vérét akarják.
Az ablakhoz mentem hátha ki tudom feszíteni a zárat, de ekkor nyílt az ajtó és a cigarettás alak sétált be rajta.
- Nesze egy pulóver. - lökött oda egy felsőt. Kicsit még tépelődtem, de végül belebújtam mert már nagyon fáztam. - Még majd visszajövök. - mondta és kifele indult.
- Várj! - szóltam egy lépést közelítve. - Ha már gyakorlatilag a foglyotok vagyok legalább azt áruljátok el, hogy miért. - kezdtem. - Úgy értem az rendben van, hogy Damon... - megölt valakit aki a barátotoknak fontos volt. - nyeltem egyet. - De nem hiszem, hogy...
- Semmit se tudsz. - vágott a szavamba. - Lexi csakis azért halt meg mert bízott a Salvatore testvérekben. Ő volt Stefan egyik legrégebbi barátja. De Damon egy éve mikor Lexi Stefan szülinapja miatt visszajött Mystic Fallsba feladta őt az Alapító Tanácsnak csak azért, hogy a saját mocskos dolgait megússza. - fejezte be a mondandóját. - Lee nem fogja annyiba hagyni. Ezt ne is várd tőle. - szűkültek össze a szemei. - Amint Damon idejön te elmehetsz. - Ha nem, meghalsz. - tette még hozzá majd kiment becsapva maga mögött az ajtót.
Megsemmisülten roskadtam a padlóra. Tehát, ha Damon megment engem akkor meghal. Ha viszont nem akkor én halok meg. Sírva fakadtam. Még ahhoz képest sokáig is bírtam.
"– Senkinek sem hagyom, hogy bántson. - Angyal..." jutottak eszembe a szavai. El fog jönni ide. Ha tényleg szeret akkor el kell jönnie. De én nem akartam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább meghalok mintsem ő haljon meg.
Azt hiszem a kimerültségtől pár pillanatra elaludhattam a padlón mert arra keltem, hogy megint bejön valaki. Végül kiderült, hogy nem csak valaki hanem valakik.
Mindhárman bejöttek akik idehoztak és még egy férfi akit most láttam először.
- Hívd. - adta ki a Lee nevezetű az utasítást az új fickónak aki a füléhez emelte a telefont. Felpattantam a földről és közelebb araszoltam hozzájuk.
- Meg ne merj szólalni. - lépett mögém a szőke csaj a lapockámnak nyomva a fegyverét. Kezdtem összezavarodni, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen mígnem végre jelentkezett valaki a telefonba. Kihangosították így én is hallottam minden szót.
- Halo? - szólt bele egy ismerős hang a telefonba mire nagyot dobbant a szívem.
- Nocsak, nocsak, nocsak. - nevetett fel Lee - A nagy Damon Salvatore mintha kicsi ideges lenne. - vigyorgott. - Csak nem hiányzik valami? - Vagy valaki? - cukkolta.
- Kivel beszélek? - keményedett meg a hangja. Szinte magam előtt láttam, hogy megfeszül az állkapcsa. Istene csak ne veszítse el a fejét.
- Mond neked az a név valamit, hogy Lexi? És, az, hogy megölted őt? - kérdezte idegesen.
- Mi akarsz? - emelte meg a hangját Damon.
- Bosszút. - suttogta Lee a telefonba. - Te elvettél tőlem valakit, aki fontos volt nekem. Ezért én is elveszek tőled valakit. - nevetett fel.
- Hol van Lizi? - suttogta ő is.
- Ne aggódj él. - Egyenlőre. - tette hozzá. - De rajtad függ, hogy ez az állapot meddig fog tartani. - Ha hajlandó vagy feladni magad a kis barátnőd szabadon távozhat. - nézett a szemembe. A vér is megfagyott az ereimbe a tekintetétől.
- Honnan tudjam, hogy tényleg veled van? - kérdezte Damon.
Az a szőke ribi megragadta a hajamat mire felkiáltottam.
- Ez meggyőzött? - suttogta a nő negédesen a fülembe.
- Damon ne gyere. - ordítottam mire egy erős ütés érte a fejemet ami miatt ismét elterültem a földön.
- Te rohadék!!! - kiabálta Damon a telefonba. - Kicsinállak te szemét, kicsinállak!!!
- Nyugalom. - suttogta ... higgadtan. - Mondtam, hogy túl fogja élni. Feltéve, ha holnap hajnal kettőkor hajlandó vagy a régi templom romjaihoz jönni...

34. Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,
még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,
csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,
hogy közben elmész, ebből is tudom.

 　
　

Miután végeztek a telefonnal megint egyedül maradtam. Nem tudtam, hogy hány óra van, de volt egy olyan érzésem, hogy még nagyon is messze van a hajnal két óra. Az egyetlen reményem ha addig sikerül valahogyan megszöknöm. De hogyan?

Az ablakokon keresztül nyilván nem fog menni tehát valami mást kell kitalálnom. Lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni előttem. Elnézve a poros függönyöket a fa padlóval és lambériával. Tűz. Az kell ide. Csak egy kis tűz és lángra kap ez az egész kóceráj. Tűz...

Egy másodpercig se tartott míg a kopott drapéria lángra kapott és a vörös csóva felcsapott a mennyezetig.

- Tűz van! - kiabáltam az ajtóhoz rohanva remélve, hogy meghallják. - Engedjenek ki! - dörömböltem. Szerencsém volt mert mire a tűz átterjedt a padlóra már ideértek és mind a hárman berontottak a szobába.

- Mi a franc ez? - kiabálta az egyikük. - Szólok a többieknek! - futott el.

- Kifelé! - adta ki az utasítást a főnökük. - Gyerünk ennek már mindegy! - rohant a másik szobába gondolom a cuccaikért. A többiek is követték rólam megfeledkezve. Kihasználva azt, hogy senki nem figyel rám túlzottan kihátráltam az ajtót. Rohantam, ahogy csak bírtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne maradjanak utánam nyomok, de gondolom ez az igyekvés egy vámpír ellen nem túl sokat ért. Az sem segített túlzottan, hogy a varázslás megint visszaütött rám és rémesen szédültem. Végül kijutottam egy betonútra. Senki sem járt erre, de nem messze valami fény pislákolt ami talán a hasznomra válhatott. Nem volt teljesen sötét mivel tiszta volt az ég így könnyedén elértem a fényforrást okozó benzinkútig.

Mikor beléptem az ajtón egy öreg bácsika csoszogott elém ijedten.

- Jól van kisasszony? - Segíthetek valamit? - buzgólkodott.

- Telefon... - nyögtem ki mivel a benzinkút eléggé messze volt attól a helytől ahol kijutottam az erdőből és mostanra a tüdőmtől már gondolatban búcsút vettem. - Muszáj használnom a telefont. - lihegtem. A helység végébe mutatott ahol a pénztár állt. A pulton átnyúlva átemeltem a telefont. Remegtek az ujjaim, ahogy tárcsáztam Damon számát. Az órára néztem ami szerint még csak tizenegy óra volt. Nem kellett sokat várjak szinte az első csengetésre felvette.

- Halló? - szólt bele a telefonba. Vagy kocsiban ült vagy csak nem volt elég térerő ott ahol felhívtam mert eléggé recsegett a vonal.

- Szia Damon... - kezdetem bele mire egy nagy fék csikorgást hallottam a túloldalról. Ezek szerint mégiscsak kocsiban volt.

- Hol a fenébe vagy? - ordította magából kikelve. El kellette tartanom a kagylót a fülemtől, hogy nehogy hallás károsodást szenvedjek. - Ott vagy még? - váltott kétségbe esettre a hangja amin akaratlanul is elmosolyodtam. Damon...

- Jól vagyok, de azt nem nagyon tudom, hogy hol várj egy kicsit. - kértem a benzinkutashoz fordulva. - Hol is vagyunk pontosan? - kérdeztem.

- A 46-os úton. Ettől a benzinkúttól már csak tizennégy kilométer Mystic Falls. - mondta. Be akartam diktálni Damonnak, de a hangokból ítélve már gázt adott és indult.

- Hallottad? - kérdeztem szinte feleslegesen. Tudtam, hogy már úton van. Nem is válaszolt rá. Úgy hallottam beszélt valakihez.

- Veled minden rendben? - kérdezte már talán egy árnyalatnyival halkabban. - Hogyan sikerült megszöknöd? Egyáltalán, hogy jutott eszedbe otthagyni a lányokat? - vont felelősségre. Ez poénos. Engem. Mikor optimális esetben én lennék az ártatlan szenvedő alany.

- Mi az, hogy én hagytam ott? - emeltem fel most már én is a hangom. - Ha jól tudom miattad vadásznak rám a kis barátaid.

Kis szünet következett míg egyikünk sem szólalt meg. Ha jól hallottam Damon is fújtatott a dühtől akárcsak én.

- Mi történt? - keményedett meg a hangja. Lelki szemeim előtt láttam, hogy összeráncolja a szemöldökét. - Válaszolj már! - sürgetett, hogy egy kicsit elgondolkodtam.

- Nem tudom. - temettem az arcomat a kezembe. - Míg kimentem a mosdóba egy férfi a nyakamnak esett és azt mondta, hogy meg akar ölni téged. És, hogy ezt mondjam meg neked. Aztán megégettem a kezét mire rájött, hogy boszorkány vagyok így magukkal vittek. - hadartam.

- Hányan voltak? - kérdezte.

- Két férfi és egy nő. - mondtam. - De ha jól vettem ki a szavaikból nem csak ennyien vannak valójában. - Figyelték a házad Damon. - suttogtam. - Mindent tudnak rólunk. - néztem az égre kínomban. - Azt mondták, hogy bosszút fognak állni. - nem szólt semmit. Miért is tette volna? Úgy saccoltam, hogy körülbelül fél óra még mire ideérnek, de Damonnál semmi sem biztos.

- Damon? - szóltam bele a telefonba, hogy egyáltalán még ott van-e.

- Tedd le majd beszélünk. - csapta le a mobilját, amit személyes sértésnek könyveltem el. Egész jól elbeszélgettem az egyébként Thomas nevezetű pénztárossal, de azért hatalmas kő esett le a szívemről mikor meghallottam, hogy egy autó áll meg odakint. Gondolkodás nélkül rohantam ki.

Damon szált ki a kocsiból elsőnek akinek futva a nyakába vetettem magam. Nem érdekelt mit gondolt aki látta csak szorítottam, szorítottam és eszem ágában sem volt elengedni.

- Feltette szándékod, hogy megfojtasz? - kérdezte Damon, de érdekesmód az ő szorítása se volt gyengébb. Nagy sokára végre lekászálódtam róla és körülnéztem, hogy ki van vele. Nagy meglepetésemre Bonnie ácsorgott a kocsi túloldalán.

Hozzá is odaszaladtam és megöleltem.

- Jajj Lizi. - nyögte ki végül. - Fogalmad sincs, hogy aggódtunk. - kérdezte végignézve a poros és nem kevéssé véres ruhámon. Damon átölelt hátulról. Egy pillanatra megrezzentem, de aztán eszembe jutott, hogy Bonnie tudja. Minden milyen egyszerű lenne ha más is megtudhatná. Nem csak az ellenségei...

Damon rám terítette a kabátját. Gondolom eléggé zavarta a fogvacogásom.

- Menjünk. - monda és a kocsi felé kormányzott. Ha nem ismertem volna ennyire akkor elhittem volna, hogy a mosolya őszinte és minden rendben. De nagyon nem volt rendben. Bonnie felajánlotta, hogy vezet így Damon hátraült hozzám.

Kitartóan fixíroztam az arcát hátha le tudok olvasni valamit, de ő kitérve a faggatózás elől megcsókolt.

Úgy ölelt egész úton mintha sosem akarna elválni tőlem.

Nem sokára lefékeztünk a Salvatore ház előtt. Megkönnyebbülve szálltam ki a kocsiból. Bonnie és Damon is követtek, de valami furcsa feszültség tükröződött az arcukon.

- Bemegyek és szólok a többieknek, hogy megérkeztünk. - suttogta zavartam majd otthagyott minket a parkolóban.

- Menjünk mi is. - fogtam meg az arcát magam felé fordítva. A kezeimhez nyúl és finoman elemelte az arcától.

- Én nem megyek Lizi. - komorodott el. - Nekem vissza kell mennem. - suttogta megsimogatva az arcomat.

- Mi? - ráztam meg a fejem. - Nem kell. Itt vagyok. - néztem rá kétségbeesetten. Nem szólt semmit csak megcsókolta a homlokomat. Mi az, hogy elmegy? Megőrült...

- Mennem kell. - suttogta szinte könnyes szemekkel. - Vigyázz magadra. - hajolt közelebb. Mikor átölelt kitört belőlem a zokogás.

- Nem mehetsz el... - szorítottam magamhoz megsemmisülten. Kibontakozott az ölelésemből és megcsókolt. Minden erőmmel a búcsú ellen tiltakoztam, de lassan kezdetem felfogni, hogy hiába ami még inkább kétségbe ejtett. Láttam, hogy Stefan, Jeremy, Alaric és a lányok közelednek a ház felől. Alig, hogy visszakaptam rá a szemem Damon még utoljára megszorította a kezem majd kitépve a sajátomból a kocsihoz rohant. Meg akartam állítani, de ekkor már ideértek és kemény kezek vettek rá a maradásra.

- Nem engedhetitek, hogy elmenjen. - néztem segély kérően Stefanra majd Jeremyre. - Meg fogják ölni. - ordítottam sírva. Damon eközben gázt adott és indulni készült.

- Damon! - kiabáltam. - DAMON... - sikítottam a távolodó kocsi után kapálózva. De mindhiába. Megint elöntött a forróság és a körülöttem felhangzó ordításokból ítélve Stefant és Alaricet sikerült megégetnem. - Damon... - suttogtam magam elé. Mintha eddig csak ők tartottak volna, amint a fiúk elengedtek lerogytam a betonra. Az ütközés még inkább felerősítette a fájdalmat ami éreztem. Damon elment. És lehet, hogy soha többé nem látom...