60♥

                        

60. Csipkerózsika

(Avenged Sevenfold - Seize the Day)

/Elena szemszög/

Ha hallotta is Jack szavait Damon, akkor sem adta jelét. Nem mozdult Lizit magához szorítva, ringatni kezdte mintha csak egy gyermek lett volna a karjaiban. Felnéztem Stefranra, de ő is csak a homlokát ráncolta értetlenül. Megfogtam Lizi kezét, de Damon ellökött tőle.
- Ne-merj-hozzáérni!!! - sziszegte a fogai között. - Nem tetteket már így is eleget? - ordította lehajtva a fejét. Nem mertem megszólalni. - A k*rva életbe... - túrt bele Damon a hajába, majd megsimította Lizi sápadt arcát. - Ne hagyj itt Angyal... - rázkódott meg a válla a szavakat suttogva. Megfagyott bennem a vér. Lizi lila ajkaira néztem majd lassan felállva a földről hátrálni kezdtem. Megértettem... Bonnie tanácstalanul mellém lépett mire én zavartan rázni kezdtem a fejem.
- Elena nyugodj meg. - lépett mellém bátorítóan. - Nem a te hibád. - szorította meg a kezem. - Lizi rendbejön... - suttogta mire leráztam magamról a szorítását.
- Nem... - ráztam meg a fejem. - Nem Bonnie... - zokogtam. - Semmi sem jön rendbe... - rogytam térdre a kezeimbe temetve az arcomat. Stefan rögtön átölelt és én remegve hozzábújtam. - Stefan... - suttogtam halkan. - Lizi...Lizi halott... - markoltam bele a pólójába menedéket keresve.
A csend lassan úszott be közénk, mint sötét hajó az esti vizekre. A fájdalom  és hiány amit éreztem teljesen elvakított. Nem szólt senki, de a könnyek kopogása a földön mégis ezer kétségbeesett kiáltással ért fel. Csak a szemem

sarkából láttam, ahogy Damon feláll Lizi testével a karjaiban és lassú botladozó léptekkel elindul a ház felé. Ahogy a kezeiben tartotta valahogy ő sem tűnt élőnek. Az arca kőmerevvé vált. Féltem. Féltem attól, hogy a jó rész ezúttal végleg meghalt benne. Istenem Lizi... Mikor felegyenesedtem Bonniehoz léptem, aki eddig Jack vállán zokogott.
- Nem hiszem el... - sírta miközben megöleltem. - Elena, nem lehet... - nézett a szemembe. Szótlenul nyeltem a könnyeimet. Túl közzeli volt. Túl valótlan. Mondtam volna azt Bonnienak, hogy én sem hiszem? Nem, nem hiszem Bonnie... tudom...
Hatalmas csörömpölés hallatszott. Ilyedtem fordult mindenki a ház felé, de már csak azt láttuk, hogy egy fa bútordarab ripityára törik a földön. Ordítás hallatszott. Damon kiáltása volt... Mintha csak egy farkas lett volna, aki

elhagyott szerelmét  holdat siratja. A tőr amit eddig a szívemben éreztem most a torkomnak szorult és alig engedett lelélegezni.
- Mi volt ez? - kérdeztem halkan Sterfan karjába kapaszkodva.
- Én azt hiszem pontosan tudom... - suttogta rekedtem Jack. Nem mondott többet és nem is hiszem, hogy képes lett volna rá. Hisz neki a lánya volt... És a baba... Nekem kellett volna meghalnom nem neki... ennek az egésznek nem így kellet volna, hogy lennie...
- Menjetek haza... - utasított Stefan. - Damon... - újabb zaj hallatszott az emelet felől. - Menjetek... - nézett rám bátorítóan majd elindult bátyja után Jackkel a nyomában. Mondanom se kell, hogy Bonnieval eszünk ágában sem volt menni. Bonni képes megvédeni minket Damontól. Legalább is azt hiszem.
Egymásra néztünk és elindultunk utánuk. Olyan hangosan beszéltek, hogy hallottuk minden szavukat.
-...Damon kérlek figyelj rám... - kezdte Stefan,de egy hangos puffanásból arra következtettem, hogy Damon nem igazán fontolta meg a kérését.
- Mondd Stefan... - hangzott fel Damon gúnyos hangja. - Milyen érzés? ordította el magát. - Milyen érzés gyilkosnak lenni? - kiabálta. - Elvettél tőlem mindent, amit csak lehetett, amiben hittem és amit szerettem. Mondd milyen érzés?
- Damon én... nem akartam... - szabadkozott Stefan.
- Miért tagadod le? - nevetett fel Damon. - Kezdettől fogva a halálát akartad... - jelentette ki mire teljesen elképedtem. Hogy micsoda? - Félsz bevallani Stefan? Félsz, hogy nem passzol bele a tökéletes színjátékodba? - lassan elkezdtem fölfelé osonni az emeletre. Már majdnem bent voltam a szobába, mikor Jack az utamat állta és megrázta a fejét jelezve, hogy jobb, ha most kint maradunk. - Félsz, hogy megtudják, hogy milyen is vagy valójában? - sziszegte Damon a fogai között.
- Mit akarsz mit tegyek? - hallottam Stefan kétségbeesett hangját. - Mit tegyek? - kiabált most már ő is.
- Dögölj meg! - hangzott a tömör felelet. - Dögölj meg!!! - csapódott valami üvegtárgy a falnak darabokra törve, mire

ijedtem összerezzentem. Hirtelen csend lett. Csak feldúlt fújtatás hallatszott a lélegzetvételeik nyomán. Majd egy test a falnak csapódott.
- Vagy én öllek meg... - hallottam Damon hangját, majd a következő pillanatban a hangjuk szokatlanul távolinak kezdett csengeni és, egy újabb csörömpölés következett. Majd tompa puffanások. Jack berohant a szobába, de ugyanazzal a lendülettel ki is fordult onnan és lefelé kezdett rohanni a lépcsőn.
- Bonnie bement a szobába és én is követtem. Lizi teste az ágyon hevert mozdulatlanul, de a szoba többi része csatatérre emlékeztetett. Mindenhol törött bútorok és italosüvegek hevertek. Damon és Stefan az ablakon távozhattak. Egy utolsó pillantás után mi is a többiek után indultunk. Mikor ki akartam lépni a szabadba Bonnie nem jött utánam.
- Megnézem, hogy vannak. - suttogta a dolgozó felé mutatva. Bólintottam, majd kiléptem az ajtón. Lehet, hogy nem teljesen normális, de azt vártam, hogy valaki bekiabálja, hogy "Április bolondja!" és minden ott folytatódik, ahol

napokkal ezelőtt abbamaradt. Még nem tudtam feldolgozni a történteket...
A fiúkat az ablak alatt találtam. Ijesztő volt... A kiabálásaik a lassan összeszabdalt ingük, ahogy Damon marta őket ahol csak érte. Inkább hasonlítottak ketrecben harcoló vadállatokra, mint emberekre... vagy akár vámpírokra... Bár Stefan és Jack ketten volt Damon ellen

egy percig se nyugodtam meg. A számbeli fölény semmisnek tűnt Damon dühével szemben. Féltettem Stefant és azt hiszem, hogy okom is volt rá...
Mielőtt még észrevehettek volna egy fekete kocsi állt meg a ház előtt. Damon azonnal megindult a kocsi felé. Nagyot dobbant a szívem mikor a hátsó ajtón Jeremy szállt ki.
- Jeremy! - kiáltottam megindulva felé, de Jack utamat állta. Damon viszont Jeremy felé fordult. Fogalmam sem volt, hogy mire készül. Felsikoltottam, mikor megragadta az öcsémet és elhajította nekicsapva a kocsi szélvédőjének ami azonnal berepedt.
- Damon ne csináld... - lépett mögé Stefan, de ekkor egy férfi szállt ki a vezető ülésről.
- A gazdám ezzel teljesítettnek tekinti az alkut. - igazította meg az öltönyét.
- Ki a maga gazdája? - csikorgatta a fogait Damon. - Miről beszél? - tett egy fenyegető lépést felé.
- Elijah úr megtette amit ígért. - mondta kimértem. - Életért - nézett Damonra. - életet... - húzta el a száját.
- Úgy van... - emelte fel a fejét Damon és megragadt a férfit a nyakánál fogva.
- Csináljatok már valamit! - néztem kétségbeesetten Jackre, de se ő sem Stefan nem mozdult. Ijedtem kaptam vissza a tekintetem egy reccsenésre a kocsi irányából. Már késő volt. Damon kirántotta a gerinc oszlopát a gyomrán keresztül. Undorodva elfordítottam a fejem.. Még mindig nem szoktam meg a mindent beterítő vér látványát. Miután a test rongybabaként a földnek csapódott megint csend lett. Csak Jeremy nyögései törték meg ezt, ahogy

megpróbált levakaródni a kocsiról. Szerettem volna minél távolabb tudni őt Damontól, de Jack olyan erősen szorította a kezemet, hogy tudtam nem engedne a közelükbe. Damon szembefordult velünk. Megijesztett az elkeseredés és a kín, amit a szemében láttam. A ruháját borító vértől úgy nézett ki mintha csak egy horrorfilmből lépett volna elő. De nem Jeremy felé fordult. Egy másodperc töredékéig várt majd megragadta Stefan torkát. Kapálózva igyekeztem kitépni a karomat Jackéből, de nem engedett.
- Ne, Stefan... - kiáltottam, de még én is tudtam, hogy felesleges. Stefan nem védekezett és pontosan tudtam, hogy miért. Ő is ugyanezt érzi. Úgy érzi megérdemelné a halált. A bűntudat engem is gyötört, de ennek ellenére nem

bírtam még a gondolatát sem elviselni, hogy elveszíthetem őt. Sírva próbáltam szabadulni, de egyszer csak vége lett. Damon a földre rogyott a fájdalomtól kezeit a fejéhez szorítva.
- Stefan! - kiáltottam majd miután Jack elengedett odarohantam hozzá. Bonnie az ajtóban állt, de most egy pillantásra se méltattam. Stefan szorosan magához ölelt. Olyan szorosan tartott, hogy majdnem összeroppantotta a csontjaimat. Ajkait a homlokomhoz nyomta és egy keserű csókot lehelt rá. A mellkasára hajtottam a fejem. Damon a földön feküdt az eget bámulva. Bonnie már levette róla a rontást, de nem támadott megint. Mintha ez a kis fájdalom észhez térítette volna... Jack mellette állt ugrásra készen, de egyenlőre nem éreztem veszélyesnek...
- Mi a fene volt ez? - kérdezte Jeremy közelebb lépve a hátát masszírozva. Elszakadtam Stefantól és végül magamhoz szorítottam az öcsémet.
- Minden rendben? - kérdeztem megtapogatva az arcát.
- Nem. - tolta el a kezem. - Mi folyik itt? - tárta szét a karját.
Tudom, hogy mit kellett volna mondanom, de nem voltam képes megtenni. Tudtam, hogy Lizi meghalt, de nem bírtam kimondani. Olyan érzés volt mintha csak hazudni akarnék. Nem éreztem igaznak...
- Lizi meghalt... - suttogta végül Sefan helyettem. Lesütöttem a szemem, de még így is láttam, hogy Jeremy hátrálni kezd.
- Nem. - jelentette ki határozottan.
- Jeremy... - fogtam meg a kezét, de ő elrántotta előlem.
- Nem... Úgy értem... - nyelt egyet. - Hogy én hallottam, hogy beszél Elijahkal ez az ember és - ráncolta össze a szemöldökét a földön fekvő maradványaira mutatva. - Nem tudták, hogy hallom és valami méregről beszéltek, de... - nem tudta folytatni mert Damon keze a nyakán meggátolta ebben. Ennyit Jack éberségéről.
- Beszélj!!! - passzírozta a kocsihoz.
- Azt....mondták, ho... hogy... - Damon belátta, hogy így nem nagyon fog többet megtudni így elengedte véres nyomot hagyva Jeremy torkán. Köhögve igyekezett levegőhöz jutni.
- Azt mondták, hogy... - lihegett. - Csipkerózsikalének nevezték... - nézett körbe. Damon megragadt mindkét vállát.
- Mondj el mindent... - kapaszkodott Jeremybe. - Mit hallottál még? - váltott egyre sürgetőbbé a hangja.
- Csak ennyit... - suttogta Jeremy. - Még egy nevet említettek, de azt már nem értettem.
- Milyen nevet? - kérdeztük szinte egyszerre.
- Greta... - nézett Damon szemébe. - Azt hiszem...
A szám elé kaptam a kezem. Ezek szerint Lizi...
- Bonnie! - kiáltott fel Damon elengedve Jeremyt, de Bonnie ekkor már nem volt az ajtóban. Damon rohanni kezdett a ház

felé.
Nem követtük rögtön. Stefan és Jack még kérdezett valamit Elijahról, de én már nem tudtam rá odafigyelni. Végül mi is bementünk. Az emelet felől jöttek a hangok. Most már tényleg nem tudtam, hogy mit is gondoljak. Damon szobájában találtunk rájuk. Damon feltérdelt az ágyra Lizi mellé még Bonnie válaszát várta. Mindenki viszafojtotta a lélegzetét. Bonnie

megfogta Lizi kezét.
- Mondd már! - sürgette Damon. - Életben van? - meredt barátnőmre.
- Igen. - engedte el Bonnie Lizit. - Nem lélegzik, de... - meredt Damonra. - Nem érzem halottnak...

59♥

Ezt a fejezetet Ginewra-nak ajánlom (http://ginewra-crazylove.blogspot.com/), akinek ezúton szeretném megköszönni a díjat és a kedves szavakat!!!!!  Ha nem ez lett volna a szavazás vége hálából neked akkor is Elena szemszöget csináltam volna...

59. Meghalni...

( Angie Aparo- Wonderland )

- Hogy micsoda? - kérdeztem hitetlenkedve. - Azt akarja mondani, hogy ez valami méreg? - vettem kezembe az üveget.
- Úgy is mondhatjuk. - mosolygott tovább. - Ha ezt megiszod nincs ember, boszorkány sem vámpír, aki megmondaná, hogy valójában életben vagy. - Vagytok. - tette hozzá a poharáért nyúlva.
- Honnan tudta? - néztem rá kérdően. - Hogy én...
- Még rengeteg mindent nem tudsz a vámpírokról. - intett le. - Kezdjük mondjuk azzal, hogy bármily természet feletti hatalommal is bírnak, akkor sincs két szívük. - sóhajtott.
- De ha ezt megiszom, akkor...
- Semmi bajod nem lesz tőle. - jelentette ki. - A hatása pontosan tizenkét óráig tart. Gyakorlatilag fél napig halott leszel azoknak, akiket szeretsz. - húzta el a száját.
- Az nem lehet. Ezt le kell mondanom nekik. - rökönyödtem meg. - Fogalma sincs, hogy mit okoznék ha hallgatnék róla. - meredtem rá. És még csak nem is hazudtam. Bele se akarnék gondolni, hogy mi történne. És akkor persze még Damonról nem is szóltam. Tudom, hogy megváltozott, de abban egy percig sem kételkednék, hogy akár a saját testvére torkát is kitépné, ha arról lenne szó, hogy köze volt a halálomhoz. Hát még a többiekét...
- Ha nem tartod titokban a dolgot, akkor Greta rá fog jönni. - Ezt te is tudod. - bólintott.
- Miért bíznék magában? - ráncoltam össze a szemöldököm. - Miért higgyem el amiket itt összehordott? - tettem vissza a fiolát a dobozába.
- Ha másért nem is hát bízz bennem azért mert én is bízom benned. - mondta. - Segítek neked pedig lehet, hogy nem is tudsz semmit Klausról. - tagolta. - Csak remélhetjük, hogy a másik is... tisztességes. - húzta ki magát. Nem fejtettem ki, hogy mit gondolok a vámpírok tisztességéről, bár azt hiszem rá lehetett írva az arcomra. Tisztesség, bizalom... Túl nagy szavak még az ő szájából is.
- Dönts! - szólított fel oszlatva a beállt csendet, mire összerezzentem. - Ha úgy döntöttél még élnél pár évet akkor fogadd el a segítségem. - Ha nem... távozz. - mutatott az ajtó felé.
- Mi lesz Jeremyvel? - sütöttem le a szemem. - Ha elfogadom az ajánlatát szabadon engedi? - néztem fel. Nem mondott semmit csak bólintott.
- Adja a szavát. - igyekezetem megkeményíteni a vonásaimat. - Ígérje meg, hogy elengedi. - suttogtam.
- Ígérem. - mondta. - Bár ha jól tudom nem bízol a vámpírokban.
- De a becsület más kérdés mint a bizalom. - jelentettem ki. Ismét az üveg után nyúltam, de ezúttal a zsebembe süllyesztettem. - Indulhatunk. - néztem rá mintegy beleegyezően.
Megigazította a zakóját a tükör előtt és elővett egy mobil telefont. Rövid beszélgetés következett, amit bármennyire is akartam nem értettem, majd hozzám fordult:
- Az ígéretemet teljesítettem. - jelentette ki. - A kocsi a ház előtt áll. - intett maga elé, már-már lovagiasan.
A fekete sötétített üvegek között kezdett körvonalazódni előttem, hogy jelenleg egy gigantikus méretű lavinát készülök elindítani, ami akár engem is elsodorhat majd. Szívderítő...
- Senki nem fogja elhinni, hogy öngyilkos lettem. - ráztam a fejem mikor már beült mellém. - Nem fogják elhinni... - bizonygattam inkább remélve mintsem. teljes bizonysággal.
- Ki mondta, hogy bárkinek is azt kell majd hinnie? - indította be a motort. - Az általános vélemény szerint én öllek majd meg. - vigyorodott el nem mondhatnám, hogy bizalom gerjesztően. - Így már hihetőbb lesz. - tette hozzá szinte feleslegesen. - Mielőtt kiszállsz a kocsiból idd meg a szert. - utasított. - Azt fogják hinni, hogy én tettem. - húzta el a száját.
Nem szóltunk többet. Felesleges lett volna időt kérnem, bár mindent megadtam volna azért, hogy valaki közbeszóljon és megakadályozza azt, amit éppen tenni készülök. Nem jött senki. Milyen meglepő...
Alig merültem bele a gondolataimba máris lassítani kezdtünk. Megérkeztünk a Salvatore házhoz. A szívem lassan felkúszott a torkomba és ott dobogott tovább. A fék hangjára pedig azt hittem nem kell már a lötyi mert meg is áll. Elijah leállította a motort és várakozóan felém fordult. Elővettem az üveget.
- Tizenkét óra. - ismételte. - Nem több. - mondta. - Idd ki. - utasított. Én pedig engedelmeskedtem...
Nem volt semmi íze a folyadéknak, ami a torkomba jutott. Mintha vizet ittam volna. Egy utolsó kétségekkel teli pillantás után kiszálltam a kocsiból. Elijah azonnal elhajtott. Vártam a hatást, de egyenlőre semmit nem éreztem. Elindultam a ház felé. Három lépés után azonban úgy éreztem minden erő kiszállt a lábaimból. Az ablakból észrevehettek mert Elena megjelent az ajtóba és felém indult. Még egy lépés. Inkább csak tántorgás... Úgy éreztem mintha ólmot öntöttek volna a végtagjaimba. Minden lelassult. Csak elmosódottan érzékeltem, ahogy Elena rohanni kezd felém. Több alakot is láttam, de egyiket se ismertem fel. Térdre akartam rogyni, de tudom ostobán hangzik, nem engedelmeskedtek a lábaim. Végül mégis behajlott a térdem, de valaki megakadályozta, hogy a földbe ütközzek. Forgott körülöttem minden, de tudtam, hogy nem Elena volt az, aki a lábára fektetett. Gyengéd kezek simítottak végig az arcomon. Távolból fojtott kiabálás foszlányai jutottak a fülembe, de nem értettem a szavakat.
- Da...mon... - akartam szólítani, de alig jött ki hang a torkomon. Nem hallottam a szavait csak azt éreztem, hogy magához szorít.
- Saj... sajnálom... - köhögtem lehunyva a szemem. Elaludtam. Magával ragadott valami sötét és csábító álom, ami tudtam, hogy sokáig nem enged majd szabadulnom...


/Elena szemszög/


Tudtam, hogy Lizi nem teljesen normális. Mióta Damonnnal van ezzel teljesen tisztában vagyok, de amit ma tett azzal mégis nagy meglepetést okozott. Remegve igyekeztem leparkolni a kocsit. Nem szoktam hagyni, hogy mások áldozatokat vállaljanak értem főleg nem az öcsémért, de most mégis otthagytam. Otthagytam... Kiszálltam a kocsiból és becsaptam az ajtaját. Féltem belépni a házba. Nem csak azért mert rossz érzéseim voltak az ügy sikerességét tekintve, hanem még azért is mert éreztem, hogy nem leszek képes a többiek szemébe nézni. Jézusom mit csináltam... Hagytam, hogy egy terhes lány, aki történetesen az egyik legjobb barátnőm is kockáztassa az életét. Meg sem próbáltam megakadályozni...
- Elena! - szalad elém Bonnie. - Gyere! - ragadta meg a kezemet. Csak ekkor vettem észre, hogy csupa vér a ruhája.
- Mi történt? - suttogtam ledöbbenve, hagyva, hogy magával vonszoljon.
- Will és Alaric megsérült. - hadarta. - Stefan és Jack a pincében vannak Damonnal, aki... - csuklott el a hangja. - ...még sosem láttam ilyennek. - engedett el átrohanva a nappalin a dolgozószoba felé. Utána indultam, de de az ordibálás, ami az alagsorból érkezett megállított.
- Siess már! - kiálltott vissza Bonnie, mikor észrevette, hogy már nem követem. Ő már bement a szobába, mikor az ajtóhoz érkeztem. Hátrahőköltem, amint benyitva megláttam az egyik fotelben ájultam fekvő Willt.
- Vele minden rendben lesz... - Bizonygatta Bonnie meglehetősen hisztérikus hangon. - Alaric viszont nem néz ki ilyen jól. - térdelt le a kanapé mellett, amire Alaricet fektette. Mármint, ami megmaradt belőle. Lassan léptem melléjük. A jobb karja szörnyű állapotban volt. A fején lévő sebből pedig még mindig folyt a vér Bonnie szánalmasnak tűnő kötései ellenére is.
- Bonnie. - nyeltem egy nagyot. - Kérlek mondd meg, hogy mi történt itt! - fakadtam ki mellé rogyva.
- Szorítsd meg a kötést a kezén. - utasított pillanatnyilag figyelmen kívül hagyva a kérdésemet. Talán nem is baj. Úgy se hiszem, hogy tudtam volna figyelni attól az erős hányingertől, ami elfogott mikor levettem a gézdarabot Alaric karjáról. Olyan volt mintha szabályosan lenyúzták volna a bőrt róla.
- Mikor Damon rájött, hogy Lizi elment - kezdett bele Bonnie. - és, hogy Stefan és Jack mire készül teljesen elborult az agya... - szipogta. - Will és Alaric állt hozzá legközelebb. Willt ellökte és a szekrénynek csapódott, de Ricet a karjánál fogva ragadta meg mikor győzködni próbálta. - sütötte le a szemét. - Szörnyű volt... - törölte ki a könnyeket a szeméből. - A fejét az asztalba verte majd áthajította a szobán. - mosta ki a rongyot amivel a sebeit tisztogatta egy tálba, amiben a vizet már vörösre festette a vér. - Damon annyira tombolt, hogy csak úgy tudták megfékezni, hogy vérbénát adtak neki. - nézett rám. - Mondanom se kell, hogy szinte immunis rá. Épp csak addig volt eszméletlen míg levitték. - intett a pince felé. - Azóta így tombol. Kitudja meddig tudják még lent tartani. - törölte meg a kezét. - Elena én nem tudom, hogy miért kellett Damont bezárni. - állt fel a már leápolt Alaric mellől. - Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki ez az őrültség. - emelte fel védekezően a kezeit mikor megláttam, hogy közbe akarok szólni. - Nagyon jól tudod, hogy mi a véleményem Damonról. De Lizi mellet szerintem kezdett megváltozni. - nyelt egy nagyot. - Ezzel viszont minden jelenlevő elvágta magát nála és megint csak pusztítani fog. - mondta ki azt amit már magamtól is tudtam. - Nézd meg mit tett a legjobb barátjával! - mutatott Alaric felé. - És Will... Fogta meg a fotelben fekvő kedvese kezét. Bonnie gyengéd arckifejezése, amivel szerelmére nézett a már így is marcangoló lelkiismeretfurdalásomat valódi kínná változtatta.
Nem szóltam semmit míg az ő sérüléseit is ellátta. Most gondoltam csak bele, hogy mit érezhet most Damon. Gyűlöltem magam. Remélem Lizi hamar visszajön Jeremyvel. Ha valami baj lesz Damon gyilkolni fog gondolkodás nélkül... efelől nincs kétségem. Hatalmasat dobbant a szíven mikor meghallottam, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt. Felpattantam és kirohantam az előszoba ablakhoz. 
- Visszajött. - kiáltottam le a pince lejáróba majd elindultam Lizi elé. Valami nem stimmelt. Egy tántorgó lépés után Lizi megállt és nem közelített tovább Futni kezdtem felé. Lábdobogásokat hallottam magam mögül majd megláttam egy elmosódott alakot aki félrelökött. Elekadt a lélegzetem mikor észrevettem, hogy Lizi lába megbicsaklik... A szám elé kaptam a kezem, de szerencsére Damon még időben elkapta. Melléjük térdeltem.
- Lizi! - szólongatta Damon, de ő nem válaszolt. A térdeire fektette és végigsimított a sápadt arcán. Jack Stefan és a Bonnie is körénk gyűltek, de Damon már, már kétségbeesett kiáltásain kívül senki nem szólt egy szót sem.
- Da...mon... - rebegte Lizi, mire ő megfogta a kezeit és megszorította.
- Itt vagyon Angyal hallod? - hajolt közelebb hozzá. Tanácstalanul néztem fel a többiekre, de ők is hasonlóképpen ledöbbentek.
- Saj... sajnálom... - köhögte Lizi majd lehunyta a szemét.
- Lizi!...Lizi!... - szólogatta Damon, de mikor a tarkójára tette a kezét, hogy a karjaiba vegye a maradék szín is kifutott az arcából. - Nem... - suttogta megsemmisültem. - Az nem lehet... - szorította Lizit magához.
- Damon hozd be várjuk meg míg magához tér. - mondta Jack, de Damon nem mozdult. Lehajtotta a fejét, így rajtam kívül senki nem vette észre, hogy könnyek folynak végig az arcán...

58♥

58. Elijah

(Zene: t.A.T.u - Sacrifice)

- Mi az? - mosolyodott el mikor észrevette, hogy figyelem. Én is elmosolyodtam. Hogy mondhatnám el neki mindazt amit érzek...
- Megjöttünk!!! - ordította el magát Alaric a nappaliban. Hát már sehogy...
- Inkább menjünk. - intettem a földszint felé. - Legyünk túl mindenen és aztán részletezem... - fogtam meg a kezét.
- Alig várom... - hajolt közelebb, de elhúztam a fejem előle.
- Koncentrálj a célra. - nevettem. Nem szólt vissza bár gyanítom, ez nem kis erőfeszítésébe tellett. Végül átkarolta a vállamat és elindult velem a többiekhez.
Még csak Will és Alaric érkezett meg.  
- Sziasztok. - köszönt Alaric valahonnan, de nem láttam honnan mert Will rögtön elém lépett.
- Lizi! - vigyorgott. - Örülök, hogy már jobban vagy. - mosolygott rám. - Bonnieval halálra aggódtuk magunk miattad. - ölelt meg. - És persze megleptetek. - nézett lopva Damonra, aki még mindig nem engedett el. - Gratulálok! - nyújtott kezet neki. Néma kezezés következett, ami elég megható lett volna, ha nem csapódik belém oldalról egy "Úristen, de jó, hogy látlak Lizi!!!" kíséretben Bonnie. Majdnem megfojtott az ölelésével. Vigyorogva próbáltam őt lefejteni magamról, de nem engedett.
- Már jobban vagy? - engedett végre levegőhöz jutni. - Annyira aggódtam. - szorult el a torka. - Mikor eljöttél hozzám én...
- Bonnie semmi baj, jól vagyok. - bizonygattam mert úgy tűnt ezt ma senki nem akarja elhinni. - Tényleg. - mosolyogtam rá, remélem biztatóan. - Felesleges volt izgulnod. - nevettem el magam. - Elena? - kérdeztem mert őt még mindig nem láttam.
- Ő még kint van és, ha jól láttam Stefannal beszélget. - mutatott az ajtó felé. - Náluk is fennforgás van. - komorodott el.
- Mi történt? - néztem rá hitetlenkedve.  
- Jeremy eltűnt. - sütötte le a szemét.
- Hogy micsoda? - döbbentem meg. - Egy ember nem tűnhet el csak úgy. - ráztam a fejem.
- Igazad van nem tűnhet el. - bólintott Bonnie. - Egy üzenetet hagytak Elenának. - vezetett a kanapéhoz és leültetett maga mellé. - Pontosan nem tudom, hogy mi áll benne, de valami olyasmi, hogy ha még élve akarja látni Jeremyt akkor egyedül elmegy egy megadott címre. - rázta a fejét. - Stefan persze hallani sem akar róla, hogy egyedül menjen Elijahhoz. - tette még hozzá szinte feleslegesen mert már hallottam is, hogy kiabálnak.
- Elijah? - kiáltottam fel.
- Így írta alá. - bólintott Bonnie.
Lehetséges, hogy ez az újabb gond lesz a megoldás Gretára? Egy őrült gondolat kezdett körvonalazódni bennem, ami az egyetlen megoldásnak tűnt. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy senki nem fog könnyen belemenni különösen nem Damon.
- Mindjárt jövök. - mondtam Bonnienak majd kimentem a veszekedőkhöz. A négy fiú már hamarabb átment a dolgozóba így ők nem is vettek észre.
- ...ő az öcsém Stefan. - kiabálta Elena mikor kiértem. - Nem érted meg, hogy nincs más választásunk? - meredt szívszerelmére, aki szerintem lassan az ideg összeroppanás szélén állt.
- Kell, hogy legyen más megoldás. - tartotta maga elé a két kezét védekezően.
- És van is. - szólaltam meg elérve, hogy észrevegyenek. - Elena nem fog Elijahhoz menni. - néztem Stefanra. - Én megyek. - jelentettem ki.
- Hogy micsoda? - ugrott két oktávot Elena hangja. - Te nem mehetsz... - rázta a fejét.
- Hallgassatok meg. - léptem közelebb hozzájuk. - Nekem találkoznom kell Elijahkal. - fordultam Stefan felé. - Te tudod, hogy így van. - néztem rá szigorúan. - Nekem nincs más választásom. - vontam meg a vállamat.  - És neki se lesz. - suttogtam.
- Ezt, hogy érted? - meredt rám Elena.
- Az nektek nem fontos. - intettem le. - De segítenetek kell. - sütöttem le a szemem.
- Ne várd, hogy ebben segédkezzek ez kész öngyilkosság. - sóhajtott Elena.
- Neked az lenne, ha odamennél, de nekem is, ha én nem mennék oda. - néztem a szemébe. - De Damon nem fogja megérteni... - fordultam Stefanhoz. Nagy levegőt vettem mielőtt kimondtam volna a következő mondatot.:
- Zárjátok be. - lábadt könnybe a szemem. - Zárjátok a pincébe... - túrtam bele zavartan a hajamba.
Elena megütközve bámult rám, de Stefan szerintem már felfogta, hogy tényleg nincs más megoldás mert végül bólintott. 
- Biztos vagy benne? - fürkészte az arcomat. Bólintottam. - És a többiek? - ráncolta össze a szemöldökét.
- Jack segítségére szükséged lesz. - jelentettem ki, de azt nyilván ő is tudta. - A többiek csak annyit tudjanak, amennyit szükséges. Nem kell, hogy gyanút fogjon. - emeltem a szám elé a kezem hátha ezzel el tudom kerülni, hogy elsírjam magam. Istennek hála sikerült. - Mi pedig indulunk. - néztem Elenára.
- Hova? - kérdezte hisztérikusan. - Lizi gondold át kérlek. - ragadta meg a kezemet. - Ez őrültség. - rázta meg a fejét zavartan.
- Elviszel engem arra a címre, ami a levélben áll. - néztem a zsebére ahol a levél volt.  
- Siessetek. - mondta Stefan majd még egy utolsó aggódó pillantás után visszafutott a házba.
- Te nem vagy ép. - hajtogatta Elena míg beültünk a kocsijába. - Ugye tudod mit kértél Stefantól? - kereste elő a kulcsot a szebéből. - Ha bajod lesz Damon megöli... - jelentette ki olyan biztosan mintha csak tényeket közölne.
- Bízz bennem. - szorítottam meg Elena kezét. - Nem lesz bajom. - mosolyogtam rá erőtlenül bár ebben koránt sem voltam tejesen biztos.
Egyikünk sem szólalt meg még akkor sem, mikor kifordultunk az utcából. Végül Elena mobilja törte meg a csendet.
- Stefan az. - mondta a képernyőre nézve. - Igen? - kérdezte, de szinte alig hallottam az ordítástól, ami a telefonból kihallatszott. - Rendben. - sírta el magát Elena. - Már mndjárt ott vagyunk. - mondta mintegy megnyugtaás képpen, majd kinyomta a telefont.
- Sikerült nekik... - mondta előre meredve. - De azt mondta, hogy nincs túl sok időnk. - nyelt egy nagyot. Gondolom, hogy Damonra értette így csak bólintottam. Belborzongtam abba, hogy miket élhet most át miattam. Mit fogok én ezért kapni... nevettem el magam kínomba.
A cím ami Elijah megadott egészen a város szélén volt. Könnyen megtaláltuk mivel nem nagyon volt már más ház a környéken. - Itt tegyél ki. - mondtam mikor Elena már majdnem befordult a ház elé. - Téged nem kell, hogy meglásson. - néztem rá.
- Lizi még most is azt mondom, hogy had menjekbe én. - könyörgött. - Nem bírnám elviselni, ha bajod esne. - zokogott.
- Nem lesz baj. - mondtam megölelve. - De azonnal menj haza. - nyitottam ki a kocsiajtót és kiszáltam. Bíztatatóan rámosolyogtam Elenára majd becsuktam az ajtót. Megvártam még elmegy mielőtt az ajtóhoz léptem. Becsengettem. A ház szépen ápolt volt. Kívülről semmi furcsát nem láttam benne. A szíven a torkomba ugrott mikor megmozdult a kilincs. Egy nő nyitott ajtót.
- Miben segíthetek? - kérdezte álmatag hangon. Kétségem sem volt, hogy mi lehetett ennek az oka.
- Elijahhoz jöttem. - válaszoltam.
- És megmondná, hogy mi okból? - szólalt meg mögöttem egy férfihang mire ijedten megpördültem a tengelyem körül.
- Egy alkut ajánlanék. - húztam ki magam a férfi előtt magabiztosságot színlelve.
- Fáradjon be. - hajolt meg finoman majd a kezével az ajtó felé mutatott. Bementem, de azért kirázott a hideg mikor az ajtó becsukódott mögöttem.
- Elena helyett jöttem. - jelentettem ki mikor beértünk egy az általam nappalinak leírt helységbe. - Engedje el Jeremyit. - olytattam mire még mindíg nem reagált csak leült ez egyik fotelbe. - És cserébe segítek magának. - léptem közelebb.
- Egy várandós félvámpír eljön hozzám, hogy alkudozzon. - szűkültek össze a szemei. - Miben vehetném én hasznát Elisabeth? - meredt rám. - Egy kézmozdulat és kiörhetném a nyakát. - mosolyodott el.
- De akkor sose tudja, meg, hogyan tudja Klaust elpusztítani. - nyeltem egyet. - Segítek benne, ha cserébe elengedi Jeremyt és eléri, hogy Greta békénhagyjon. - soroltam rezzenéstelen arccal.
- Klaus elpusztításához arra a könyvre van szükség, amit Greta keres. - nézett higgadtan. - Miért állítanám le? - vált kíváncsivá a tekintete.
- Mert nem csak a könyv kell. Azzal nem ér semmit. - emlékeztem az álmomban látott dolgokra. - Ha engem megöl sosem tudja meg, hogy mit kell tegyen. - jelentettem ki.
- Gretát nem én küldtem. - billentette oldalra a fejét. - Bár követtem így eljutottam ide, de őt maga Klaus utasította. - nyúlt egy pohár vér után, ami az asztalon hevert. - Tegyük fel hiszek neked. - kortyolt bele a pohárba. - De Gretát nem állíthatm meg. - nézett fel. - Ő teljesíteni fogja a parancsot. - mosolyodott el.
- Hogy érti ezt? - estem kétségebe.
- Meg fogsz halni. - bólintott Elijah. - Ha nem adod át neki a könyvet. - tette hozzá letéve a poharat. - De az nem mindegy, hogy hogyan... - mosolyodott el. Kezdtem teljesen összezavarodni.
- Kérlek foglalj helyet. - mutatott egy fotelre. Kábán engedelmeskedtem az utasításainak míg ő egy szekrényhez lépett és kivett onnan egy dobozt. Majd az asztalon át elém csúsztatta. Felnyitottam a fedelét. Egy fehér bársonypárnán egy apró fiola volt.
- Mi ez? - néztem rá kérdően.
- A halál kulcsa... - nevetett.  

57♥

 57. Ajándék

(Zene: Take That - Rule The World)

Nem nagyon beszélgettünk az úton, mivel Stefan jobbnak látta, ha lebukok az ülés alá, hogy nehogy meglásson valaki. Ilyen helyzetben az embernek nincs túl nagy kedve beszélgetni, ami szerintem érthető. Annyira izgultam, mint egy rossz gyerek, aki bentlakásos iskolából nyáron végre hazamegy. Minden más kiment a fejemből csak arra tudtam gondolni, hogy megölelem Damont, amint meglátom. Tudom, hogy alig fél napja láttam utoljára, de akkor is hiányzott. Ez már kóros...
Stefan beparkolt a garázsba. Amint ránk zárult az ajtó végre kiegyenesedhettem. Nem mondom, hogy nem esett jól. Kiszálltunk a kocsiból.
- Legközelebb szólj, hogy a csomagtartóba üljek. - zsörtölődtem a derekamat masszírozva.
- Örülj, hogy nem látott meg senki. - Ez a legkevesebb. - szólalt meg Stefan gondterhelten miután felvette a kabátját. Mondtam már, hogy Stefanak nincs humorérzéke? Persze miért is lenne... Nem vártam meg még egy elmés megjegyzést felmentem a házba. Minden csendes volt. Damon kocsija a ház előtt állt tehát nem lehetett messze. Elindultam az emeletre, hogy átvegyem először is a hálóingem. Elégé frusztrált ez a lenge öltözet. Menet közben tárcsáztam Damon számát. Meg is hallottam, hogy csörög a szobájában. Ezek szerint még sincs olyan közel. Viszont távolról egy régi rocksláger pörgős ritmusa szivárgott a falakon keresztül. Erősen gondolkodva azon, hogy először inkább felöltözök végül mégiscsak követtem a zenét. Egyre feljebb jutottam a házba. Végül rájöttem, hogy a zene a padlásról jött. Megjegyezném, hogy nem is tudtam, hogy van padlás. Nagy nehezen megtaláltam a feljárót. A keskeny lépcső tövében egy csomó doboz és bútoralkatrész hevert, ami arra engedett következtetni, hogy valóban itt lehet Damon méghozzá nem is egyedül. Fojtott beszélgetés hallatszott az ajtó mögül. Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Bárkik is voltak odabent lefagytak és meg mertem volna esküdni, hogy még a lélegzetüket is visszafojtották. Végül valaki mégis rászánta magát, hogy ajtót nyisson. Jack volt az. Annyira megdöbbent, mikor meglátott, hogy szerintem csak azért pislogott hogy eldöntse álmodik-e.
- Lizi? - kerekedett ki a szeme. - Te meg mit keresel itt? - vigyorodott el zavartan, de egy "Tűnés az útból!" felkiáltással Damon arrébb lökte az ajtóból.
Egy meglepett mosoly után megölelt és bár nem mutattam, hogy észrevettem, de finoman kitolt a szobából és bezárta Jackre az ajtót. Nem volt kedvem most ezzel foglalkozni. Igyekeztem olyan szorosan hozzásimulni amennyire csak tudtam. Sokáig álltunk így, de végül lementünk a lépcsőn.
- Miben mesterkedtek odafönt? - mutattam a padlás felé közben még mindig a nyakába csimpaszkodva. Nem mintha bánta volna.
- Nem fontos. Mit keresel itt? Valami gond van? - kérdezte aggódva.

- Ahogy vesszük. - néztem rá.A komor arckifejezésemet látva lefagyott a mosoly az arcáról. - Miről maradtam le? - ráncolta össze a szemöldökét rosszat sejtve.
- Nos, Greta elkezdet fojtogatni a kórházban és megfenyegetett, hogy három nap múlva visszajön és ha nem adom neki a nagyi könyvét megöl. - tettettem közömbös arckifejezést. - És neked, hogy telt a napod? - kérdeztem meg tudomást se véve arról, hogy lassan olyan szorosan fonta derekamra a kezét, hogy az már majdnem fájt.
- Micsoda? - rázta meg a fejét.
- Nem lenne csoda ha mondjuk magadnál tatanád a telefonodat. - fogtam két kezem közé az arcát. - De szerencsére Stefant elértem. - tettem hozzá mire ha lehet még inkább elkomorodott.
- Te felhívtad őt?! - nyelt egy nagyot nem is kérdezve inkább magának mondogatva.
- Igen és szerencse, mert segített meglépni a kórházból. - simítottam ki egy hajtincset az arcából.
- És te? Minden rendben? - tévedt akaratlanul is a hasamra a szeme aggódva, amit egy kis mosollyal jutalmaztam.
- Igen. - bólintottam. - De félek, hogy mi lesz. - néztem a szemébe.
- Rendben lesz. - simogatta meg a vállamat. - Ne gondolkodj most ezen. Menj öltözz fel addig szólok Jacknek is. - puszilt szájon majd elindult vissza a lépcsőn.
- Mégis mit csináltok? - fordultam még vissza, de csak legyintett egyet és bement az ajtón becsukva azt maga után. Tudtam, hogy nem mennék semmire azzal, ha faggatnám ezért elindultam a szobámba. Szerencsére elég ruhám maradt itt ahhoz, hogy felöltözzek.
Amint végeztem kiléptem a folyosóra. Jó negyed órát igénybe vehetett ez a műveletem és reméltem, hogy már mindenki lent lesz a nappaliban. Csalódnom kellett. Csak az üres szobát találtam mikor leértem. Körbenéztem, de sehol senki. Kinéztem az ablakon keresztül az utcára. Damon és Stefan a ház előtt voltak. Láttam, hogy beszélnek, de nem hallottam, hogy mit viszont azt láttam, hogy Damon nagyon komor volt és kimért. Talán ezért is lepett meg annyira, hogy minden átmenet nélkül megölelték egymást. Stafan megveregette Damon hátát, mire ő nevetni kezdett. Jó elismerem esetlen ölelés volt leginkább két kamasz kölyökre emlékeztettek, de ölelés volt. Lehet, hogy végre hajlandóak szóba állni egymással?
- Nem illik leskelődni. - szólalt meg Jack mögöttem, mire összerezzentem. Gyorsan behúztam a függönyt.
- Én csak... - kezdetem volna mentegetőzni, de aztán kapcsoltam. - Nem mindegy, neked, hogy mit csinálok? - fordultam felé.
- Ho-ho-ho-hó... - tartotta fel a kezeit védekezően. - Elég goromba vagy ma. - dünnyögte az orra alatt. - Nem elég, hogy megöregítesz, még tiszteletlen is vagy az APÁDdal... - hangsúlyozta finoman az apád szót.
- Nekem az nem az apám, aki összeállt azzal, aki meg akart ölni. - ráztam meg a fejem gúnyosan. - És mi az, hogy megöregítettelek? - vontam fel csodálkozva a szemöldökömet.
- Nem elég, hogy lett egy lányom, nemsokára már unokám is lesz... - tette sértődötten karba a kezét. - Amanda meg többet nem fog bántani ne aggódj miatta. - tette hozzá.
- Persze mert te biztosan tudod... - húztam gúnyos mosolyra a számat. - Engem úgyis mindenki meg akar ölni. - tártam szét a kezeimet. - Üzenem neki, hogy tépjen sorszámot. - lett könnyes a szemem mikor elé léptem. - Mert tudod vannak még előtte emberek... - töröltem meg az arcom.
- Jól, van gyere ide. - vonta meg a vállát Jack és megölelt. El akartam lökni, de jelenleg annyira elszomorodtam, hogy még az ő ölelése is jól esett. Komolyan mondom, hogy kezdek a saját agyamra menni... Közben bejött Stefan és Damon is. Éreztem, hogy Jack eltol magától és a következő pillanatban már Damon karjai között voltam. A kanapéhoz tolt és leülve maga mellé húzott.
- Ne sírj szépségem. Jacket csak az bántja, hogy az új barátnője esetleg megtudja, hogy nemsoká nagyapa lesz.  - puszilt bele a nyakamba, ami annyira csikizett, hogy belekuncogtam a nyakába.
- Gúnyolódjatok csak... - duzzogott Jack öntve magának egy pohár italt. - Ti kértek? - nézett körbe. Mindhárman bólintottunk, de csak két pohárral töltött. Már épp meg akartam kérdezni, hogy kit hagyott figyelmen kívül mikor rájöttem, hogy engem. Elfelejtettem, hogy nem ihatok...
- Noss, Elenát hívtam. - törte meg a csendet Stefan. - Azt mondta hoz, akit tud. - nézett ránk.
- Én hívtam 'ricet. - kortyolt bele Damon a poharába még mindig engem ölelve. - Hozza Willt. - simogatta meg a fejem szinte automatikusan. Kezdett idegesíteni, hogy direkt nem mondják ki, hogy miért is vagyunk itt tulajdonképpen. Lehet, hogy mostanában könnyen kiborultam, de ez azért más. Bár az előbb is ok nélkül sírni kezdtem. Basszus...
- Gyere mutatok valamit. - fogta meg a kezem Damon. - Ettől biztos jobb kedved lesz. - súgta oda nekem.
- Jól van. - bólintottam. Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy engem most csak valami csoda deríthetne jobb kedvre. Igyekeztem jó képet vágni ahhoz, hogy felráncigált és elindult velem a lépcső felé.
- Majd kiáltsatok fel, ha már mindenki itt van. - lökte oda a fiúknak és magával cipelt az emeletre.
- Ajánlom, hogy tetszen a dolog mert nem igazán örülök annak, hogy fel kellett másszak megint a lépcsőn. - zsörtölődtem.
- Ma a szokottnál is hisztisebb vagy. - vigyorodott el Damon. Ezen a mondatán könnyen ideg összeroppanást kaphattam volna, de csak egy" Hisztisnek tartasz?" kérdésre futotta.
- Na, gyere. - vigyorogta a fejét rázva míg végre megállt a szobája előtt. - Nyisd ki. - bökött a fejével a kilincsre.  Értetlenül pislogtam rá, de engedelmeskedtem kérésének.
Odabent a szokásnál eltérően nem voltak elhúzva a függönyök, így először fel sem ismertem a szobát. A furcsaság az ágy mellet volt. Egy új bútordarab lehetett, de le volt takarva egy régi lepedővel. Lopva Damonra sandítottam remélve, hogy mond valamit, de csak a lepel felé pislogott.
Megfogtam a lepedőt és megrántottam. Tehát ebben mesterkedtek. A szoba közepén egy gyönyörű bölcső állt. Régi volt ez kétségtelen, de gyönyörű. Aranyberakással. Meg se tudtam szólalni. Megilletődve álltam a szoba közepén. Damon mögém lépett és átkarolta a derekamat összefonva a karjait előttem.
- Tetszik? - búgta a nyakamba.
- Csodálatos... - dadogtam megsemmisülten. - Nem is tudom mit mondjak... - dőltem neki.
- Régi családi darab... - szuszogott  fülembe. - De soha nem hittem volna, hogy egyszer én fogom hasznát venni. - vigyorgott. - Meglepetésnek szántam... - fordított maga felé mivel én teljesen leszoborodtam.
- Sikerült... - sírtam el magam a nyakába borulva. - De ne kérdezd miért sírok... - mondtam, de csak nevetéssel válaszolt. Eltolt magától és megcsókolt. A fene essen bele, hogy mindig tudja mikor van erre szükségem. És abban a pillanatban minden megszűnt. Abban a pillanatban elhittem, hogy tényleg minden rendben lesz... Lassan beletúrtam a hajába. A könnyeimtől arcunk nedvesen tapadt egymáshoz, de mégis annyira csodálatos volt. Nem nyitottam ki a szemem akkor sem mikor már elváltak ajkaink. Nem akartam, hogy elmúljon a varázs. Aztán mégis megtettem. És akkor jöttem rá, hogy itt van a varázs. Itt van ő...

56♥

56. A segítség néha nem attól jön akitől várjuk...

(Zene: Thriving Ivory - Flowers for a Ghost)

- De mivel ez a helyzet... - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Azt hiszem nem voltam elég világos. - lépett elém. Nem volt időm elgondolkodni, hogy miért is teszi ezt mert a következő pillanatban már nem kaptam levegőt. A nyakamhoz kaptam, de még mindig nem enyhült a fojtás, ami nem engedte, hogy levegőhöz jussak. Térdre rogyva fuldokoltam, mikor beszélni kezdett.
- Ha már úgy is ott ülsz figyelj rám egy kicsit. - guggolt le elém. - Három napot kapsz érted? - nevetett. - Három nap múlva eljövök és megint fel fogom tenni neked ezt a kérdést. És, ha ne adj isten nem lenne nálad a könyv esküszöm, hogy megölöm a fattyadat, téged, és mindenkit, aki valaha fontos volt neked. - simogatta meg a fejemet. - Beleértve Damont is. - tette hozzá végre levéve a rontást rólam. Köhögve terültem el a padlón. Greta eltűnt mire kinyitottam a szemem. Zokogva kuporodtam össze élvezve, hogy újra jut oxigén a tüdőmbe. Ez nem lehet igaz. Ez nem velem történik hanem valaki mással. Szemét ribanc... Tapogatózva felnyúltam az éjjeliszekrényre a telefonomért. Tárcsáztam Damont, de hiába csörgettem nem vette fel a telefont. A francba... Bármennyire is abszurd volt a második név, ami eszembe jutott azok közül, akikben megbízok és azonnal ide tud jönni Stefan volt. Felmásztam az ágyra és megnyomtam a hívás gombot. Még mindig nagyon gyorsan lélegeztem az időleges légszomj miatt. Hirtelen hányingerem lett. Kirohantam a mosdóba. Épp végeztem, mire Stefan felvette a telefont.
- Lizi? - szólt bele döbbenten.
- Stefan tudod hol van Damon? - nyögtem a csapba kapaszkodva. - Nem tudom elérni... - köhögtem.
- Minden rendben? - kérdezte idegesen. - Nem tudom Damon hol van tegnap óta nem láttam. - mondta.
- Ide tudnál jönni? - A kórházba... - tettem hozzá, ha esetleg nem esne le neki. Mentségemre legyen mondva tényleg nem jutott eszembe jobb ötlet. Ha Stefan a halálomat akarja is, nem most és nem így. Valamiért úgy éreztem, hogy számíthatok rá.
- Persze indulok. - mondta majd lecsapta a telefont.
Nem akartam azon gondolkodni többet, hogy helyes volt-e, hogy felhívtam. Visszavánszorogtam az ágyba. Zúgott a fejem. Igyekeztem egy kicsit megnyugodni mielőtt Stefan ideér. Úristen... Mi a fene folyik itt? Eszembe jutott a gyógyszer, amit a doki felírt, hasonló helyzetekre. Gyorsan bekaptam a fél dobozt majd visszadőltem az ágyba. Lassan kezdtem túl lenni a halálfélelmen, ami biztató. Megpróbálkoztam megint Damonnal, de még mindig nem vette fel. Hol a fenébe lehet már megint? Mire öccse megérkezett minimum tízszer tárcsáztam. Esküszöm, ha a kezem közé kerül megölöm...
- Szia. - köszönt szinte félénken a zavartságtól. Látszott rajta, hogy sietett, amin egy kicsit elmosolyodtam.
- Ülj le, mert azt hiszem hosszú lesz. - mutattam a székre az ágyam mellett. Nem szólt semmit csak követte az utasításomat. - Először is tudom, hogy furcsa, hogy téged hívtalak annak ellenére, hogy gyakorlatilag a halálomat akarod... - tiltakozni akart, de leintettem. - Ne, Stefan a saját fülemmel hallottam. - néztem rá mire lesütötte a szemét.
- Amit akkor mondtam azt csak dühömbe mondtam... - suttogta maga elé. - Hátha ezzel távol tarthatom tőled Damont... - mondta. - Láttam, hogy fontos vagy Elenának és féltem attól, hogy Damon bántani fog téged. - nézett fel rám. - Ma már tudom, hogy nem kellett volna...
- Mi változott? - néztem rá kétkedve. - Mi változott Stefan, amitől így gondolod? - vettem erőt magamon egy kicsit elfordítva tőle a fejem remélhetőleg elterelve a figyelmét arról, hogy kisimítottam a könnyeket a szememből. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni...
- Azt hiszem Damon... - mondta. - Ő változott. - jelentette ki. Nem szóltam egy darabig semmit nagyon erősen koncentrálva a fogadalmamra.
- Nem tudom, hogy bízhatok- e benned, de jelenleg nincs más a talonban. - kezdtem bele ittléte eredeti okának részletezésébe. - Damon itt aludt, de reggel elment és nem veszi fel a telefonját. - ültem fel az ágyon megpróbálva felállni, de eléggé szédültem így inkább ülve maradtam.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva. - Nagyon sápadt vagy. - közölte, de ezt sajnos én is sejtettem. 
- Nem fontos. - ráztam meg a fejem és folytattam. - Mit tudsz egy bizonyos Greta nevű boszorkányról? - meredtem rá. - Kérlek mondd el, hogy mit tudsz róla. - mondtam mielőtt még a szavamba vághatott volna.
- Greta? - ráncolta össze a szemöldökét. - Ha jól tudom ő Elijah embere. - döbbent le mire én csak bólintottam. - Miért kérdezed?
- Mikor pár napja felhívott, akkor azt mondta, hogy Damon megpróbált alkut kötni Elijahkal. - homályosítottam fel.
- De miért hívott fel és, hogy...
- Nem fontos rendben? Ne haragudj, de tőlem nem fogod megtudni, hogy mi történt mert még én sem tudom pontosan. - sóhajtottam. - Viszont azt tudom, hogy Greta azt a könyvet akarja tőlem valamiért, amit a nagyi rám hagyott. - mondtam halkan. - De az elmúlt időben rengeteg rémálmom volt és hallottam valamit, ami miatt nem adhatom ki a kezeim közül. - néztem rám. - Nem tehetem. - ráztam meg a fejem.
- Ezt még mindig nem értem. - dőlt egy kicsit előre és karba fonta a kezeit maga előtt. - Akkor mondd, hogy nincs nálad. - meredt rám.
- Nem érted Stefan? Nem hiszi el. - töröltem meg a szemem. - Ma idejött. - böktem végre ki. - Idejött és megfenyegetett, hogy megöl mindenkimet, aki valaha is fontos volt nekem, ha nem adom oda neki a könyvet. - odanyúltam a nyakamhoz mintha még most is érezném a szorítást. - Három napot adott és azt mondta, hogy megint eljön. - sírtam el magam. - És én nem tudom, hogy mit csináljak... - tettem a szám elé a kezemet. - Nagyon erős. Majdnem megfojtott... - ziháltam szinte újraélve minden pillanatot.
Stefan hirtelen átült mellém az ágyra és megölelt. Meglepődtem, de nem volt erőm tiltakozni. Titkon tényleg azt reméltem, hogy félreismertem Stefant, de még nem tudtam bízhatok-e benne. Mindenesetre jól esett az ölelése. Csak nagy sokára bontakoztam ki belőle mikor már egy kicsit megnyugodtam.
- Köszönöm. - suttogtam neki. - És sajnálom, hogy rád terheltem, de...
- Ne, szabadkozz. - simogatta meg a hátamat. - És ne aggódj. Ki fogunk találni valamit. - mosolygott rám. - Senki nem fogja hagyni, hogy bántson. - próbált megnyugtatni, de feleslegesnek éreztem.
- Nem magam miatt félek... - szipogtam. - De nem érted? Senki nincs biztonságban. - mondtam. - És bármennyire is védeni próbálnám, nem tudom megvédeni. - sütöttem le a szemem.
- Kit akarsz megvédeni? - kérdezte. - Senkinek nem lesz baja.
- Stefan tudod miért kerültem kórházba? - néztem rá. - Nem azért mert megtámadtak, hanem mert mind emellett terhes vagyok. - vallottam be neki. - Gyereket várok a bátyádtól. - Az ő reakciójától, ha lehet még inkább féltem, mint Damonétól. De nem reagált. Csak bólintott. Csak leszorította a szemét és bólintott. Ő már előttem megérezte. Mikor kinyitotta a szemét és rám nézett nem láttam benne haragot sem pedig rosszallást. Furcsa volt nekem... Már-már szeretettel tekintett rám.
- Értem... - nyögte ki végül. - Most már értem. - mondta. - De akkor sincs ötletem... - rázta meg a fejét.
- Nekem van. - szólaltam meg. - Ki tudsz vinni innen? - ragadtam meg a kezét.
- Hogy gondolod? - ráncolta össze a szemöldökét. - Holnap amúgy is kiengednek. - értetlenkedett.
- De nekem akkor Lockwoodékhoz kell mennem. - világosítottam fel. - Keresd meg az orvost és érd el, hogy még egy napig bent tartson. - mutattam idézőjelet a kezeimmel. - Megtennéd?

- Annak mi értelme lenne? - gondolkodott.

- El kell vigyél Elijahhoz. - jelentettem ki. - Meg kell kerülnünk Gretát. Szerinted sikerülhet? - néztem rá kérdően..
- Öltözz fel. - bólintott majd kiment a szobából. Akkor jöttem csak rá, hogy nincs ruhám, amit felvehetnék. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy legalább egy értelmes ötlet eszembe jusson. Nem jött össze. Hálóingben viszont nem biztos, hogy kiengednek. Sőt....
- Kész vagy? - nézett be Stefan. - Úgy látom nem. - vonta le a következtetést.
- Nincs mit felvennem. - homályosítottam fel. - Elintézted a dokit? - kérdeztem.
- Igen beszélt Mrs. Lockwooddal. - mondta. - És ne aggódj amiatt, kiadtam neki, hogy ne jöhessen be hozzád senki. - bólintott, majd gondolkodó fejet vágott. - Várj itt. - mondta majd kiment.
Kisvártatva egy tolókocsival tért vissza orvosi köpenyben. Jelzem, hogy ha nem ebben a helyzetben lettem volna mindenképpen elnevettem volna magam az arckifejezésén és a kinézetén, de hát sajnos ebben a helyzetben voltunk. Így csak egy "szolíd" mosolygással jelezte a véleményem. Magamhoz vettem a létfontosságú cuccaim és beültem a székbe.
- És, ha valaki keresni fog? És a nővérek? - kérdeztem halkan mivel már ki is tolt az ajtón.
- Dr. Flacher megírja a zárójelentésed és a telefonja nélkül elutazik két napra a rokonaihoz. - mondta Stefan. - Ha valaki keres és még sem talál majd azt mondod, hogy a doki áttett egy másik osztályra. - hadart.
- Ügyes. - ismertem el.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy egyre kíjjebb jutottunk. Minden nővérnél vagy orvosnál, aki csak elment mellettünk azt hittem, hogy lebukunk. Már csak egy ajtó választott el minket atttól, hogy kijussunk a parkolóba, mikor egy nő mégis utánunk szólt.
- Elnézést. - sietett elénk. - Még sosem láttam itt magát, mit művel a betegünkkel? - nézett kérdően Stefanra. Mivel nem hallotta meg senki körülöttünk így tudtam hogy Stefan mit fog tenni. Észrevétlenüs suttogott valamit. A memóriatörlés után a nő elment a dolgára és mi végre kijutottunk. Fellélegeztem...
- És most hova? - kérdezte Stefan mikor már beültünk a kocsiba.
- Haza... - mosolyodtam el. - Vigyél haza...