4♥

4. Ha harc, hát legyen harc...

Arra keltem hogy csörgött az ébresztőórám. Kómásan nyúltam az éjjeli szekrényem felé és lenyomtam a gombot. Nagyon álmos voltam így még visszahanyatlottam a párnámra, ami nem kis meglepetésemre nyögött egyet. Na, erre már kinyitottam a szemem. Párna helyett csak egy szépen kidolgozott férfi mellkast találtam a fejem alatt. Kellet egy kis idő még rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Aztán eszembe jutottak azok a dolgok, amiket tegnap megtudtam. Damon láthatólag még aludt. Mint egy kisfiú. Olyan békésen és édesen. Közben a kezét néztem amivel, nagy valószínűséggel eddig ölelt. Talán hülyeség, de nem féltem tőle. Valahogy azt hiszem megnyugtatott. Már ha egy vámpír egyáltalán meg tudja nyugtatni az embert. Fekete haja az arcába hullott. Nem tudom, hogy milyen gondolattól vezérelve, de kisimítottam ez tincset az arcából.

Olyan aranyos volt. Egy kicsit arrébb húzódtam mivel még mindig a mellkasán feküdtem. Nem volt valami puha párna, de azt meg kell hagyni, hibát se nagyon volt rajta. Az izmos mellkas a kockás hasfal és csípője férfias vonala mind, mind arról árulkodtak, hogy a paplan alatt se lehet semmi gond…

Na, jó most kéne leállnom. Elvégre a normális reakció az lenne, hogy most míg alszik, elmenekülök. De megmentette az életemet nem hagyhatom csak így itt… azt hiszem, hogy ki kel mennem a mosdóba. Láttam egy ajtót a bejárat mellett. Felkeltem az ágyról és benyitottam. Szerencsémre tényleg egy fürdőszoba volt. Miután könnyítettem magamon egy kicsit megmostam az arcomat. Kerestem egy tiszta törülközőt a szekrényben és megtöröltem magam. Mikor a nyakamhoz értem szemügyre vettem a tükörben lilás foltot rajta. Már nem volt érzékeny állapítottam meg, majd magamon is végignéztem. Nem kellett volna. Szőkésbarna hajam, ami a derekamig ért most kócosan és azt hiszem néhol véresen simult a hátamra. Zöld szemeim alatt pedig rémes karikák éktelenkedtek. Még szerencse, hogy tegnap nem láttam magam. Bár Damon nem úgy tűnt, mint akit zavar a kinézetem, de azért a hiúságomat mégis csak sértette, hogy így látott. Meg csókolt. Na, jó ennek semmi értelme... A ruháimat kerestem, de nem találtam. Azért meg kell hagyni nem bízta a véletlenre. Mikor visszamentem az ágyhoz ő még mindig aludt. Lefeküdtem az ágyra mellé és megint nézni kezdtem. Vajon miért segített nekem? Azt hittem az első találkozásunkkor csak egy szánalmas vesztesnek látott. Legalább is azt hiszem. Kis habozás után úgy döntöttem, hogy felébresztem. De hogyan kell felébreszteni egy vámpírt? Végül közelebb húzódtam hozzá és végigsimítottam az arcán.

- Damon! – suttogtam. – Damon ébredj! –szólongattam, de nem reagált rá. Na, jó próbálkozzunk valami mással… Az első gondolatom az volt, hogy lelököm az ágyról, de végül egy kíméletesebb verzió mellett döntöttem. Hozzávágtam a párnámat. Bezzeg erre már kinyílt a csipája. Ahhoz képest, hogy csak most ébredt fel eléggé friss volt. Nem sokat teketóriázott. Felém gördült és mindkét kezemet a fejem felett fogta össze.

- Nem mondták még neked, hogy sose ébressz fel vámpírt ilyen korán? – mosolygott. – Most hogy büntesselek meg? – kérdezte, miközben bal kezével átvette a kezeimet a jobb kezével a csípőmhöz nyúlt és lassan kezdett egyre feljebb simítani a hasamon és végül a mellemen állapodott meg. Nagy nehezen ekkor kiszabadítottam a kezem.

- Ne, merészeld! – suttogtam. Erre persze csak elmosolyodott és egyre az ajkamat szuggerálta.

Valaki kopogott az ajtón. Jézusom ki lehet az.

- Damon bent vagy? – megállt bennem az ütő. Ez most ki a fene?

Láthatóan Damont is eléggé rosszul érintette a dolog, mert az arca megint eltorzult. Őrület még ez is jól áll neki.

Hamar az ajtóhoz ért, míg én kifújtam magam tekintve, hogy az elmúlt percekben még lélegezni se mertem.

- Damon nyisd ki az ajtót!

Ki is nyitotta miután felvett egy fekete pólót. Mivel én még mindig az ágyban feküdtem nem nagyon láttam, hogy ki is az illető, de legalább mindent hallottam.

- Mi akarsz Stefan? Remélem sürgős! – már a hangján is éreztem, hogy megjelent az arcán az a tipikus gúnyos félmosoly.

- Tudod jól miért jöttem. Megígérted, hogy ha visszajövünk, nem fogsz senkit megtámadni. Erre ma tudtam meg, hogy eltűnt az egyik lakos és egy fiatal lány is.

- Ne merj engem felelősségre vonni. Csak azt tettem, amit helyesnek találtam.

- Damon ezek emberek. Nem bánhatsz úgy velük, mint a játékokkal. – emelte fel a hangját, ha jól emlékszem az öccse.

- Megígértem, hogy nem fogok vadászni, míg itt vagyunk. Én vagyok az idősebb és nincs jogod megkérdőjelezni. – a puffanásból ítélve nekilökhette valaminek. -  És most kopj le. – tette még hozzá.

- Az eltűnt lány Elena barátnője. – mondta.

- Nocsak, nocsak. Az, az Elena, akire gondolok?

Jézusom tehát ez a Stefan az, akiről Elena már hónapok óta beszélt. Vajon ő tudja az igazat a Salvatore testvérekről?

- Igen és sejti, hogy a barátnője eltűnése nem véletlen.

- Semmi közöd hozzá öcsi. De ne aggódj kutya baja. – itt már olyan halkan beszéltek, hogy nem értettem semmit. Kimásztam az ágyból és miután Damon egyik ingét magamra vettem és közelebb lopkodtam az ajtóhoz.

- ...mondtam, hogy nem játszadozhatsz velünk. Nem igézhetsz meg embereket, hogy utána kitöröld az emlékeiket. Ezt nem teheted.

- Nem is tettem. – itt egy kis szünetet tartott. – Lizi gyere ki! – kiabált be.

Nem gondolkodtam csak kiléptem az ajtó elé. Hiba volt. A kisebbik Salvatore elég alaposan végigmért tetőtől talpig. Összébb húztam magamon Damon ingét.

- Had mutassam be az öcsémet Stefan Salvatoret.

- Örvendek. – mondtam majd kezet nyújtottam neki. Tétovázott egy kicsit, de végül kezet fogott velem.

- Elisabeth Watson. – mosolyogtam. Stefan cseppet sem hasonlított Damonra. Kedvesnek tűnt nem pedig egoista disznónak, mint a bátyja.

- Elena nagyon aggódott érted. A kutyád megtalálták a parkban. 

- Jézusom Blacky. – szégyen nem szégyen róla teljesen megfeledkeztem. - Most hol van?

- Elena vigyáz rá. Ha gondolod, el tudlak vinni hozzá.

- Köszi, öcsi, de majd megoldjuk valahogy. – gúnyolódott Damon.

- Legalább a bátyádba szorult némi lovagiasság – löktem neki majd Stefanhoz fordultam. – De amúgy tényleg semmi szükség rá. Előtte még haza kellene mennem. De aztán egyenesen Elenához megyek. – mondtam. 

- Jól van. – akkor én megyek is. – mondta. Még azt azért elcsíptem, mikor kimérten ránézett bátyára.    

- Akkor most hazamegyek. – közöltem Damonnal aki úgy tűnt, hogy némasági fogadalmat tett. - Hol vannak a ruháim?

Nem válaszolt csak bement majd a szekrényéhez lépett és elővette a farmeremet majd egy másik inget, ami az övé volt és a kezembe adta. Lehet, hogy furán hangzik, de egy kicsit csalódott voltam, a miatt, ahogy a reggel alakult. Pedig az ébresztés...  

- A felsőid nem úszták meg a dolgot. Kidobtam őket.

Nem szóltam rá semmit csak öltözködni kezdtem. Tudtam, hogy minden mozdulatomat figyeli. Mikor kész voltam elé álltam.

- Mutatnád az utat? - intettem az ajtó felé. Nem mozdult. Miért is tette volna…  

- Damon nem maradhatok itt! Mondj már valamit! – könyörögtem.

- Gyere… - mondta majd kiment a szobából. Alig bírtam követni. Levezetett a lépcsőn majd egy hatalmas szalonféle terem után az előszoba következett. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót szembefordult velem. Nem szólt még mindig csak nézett. – Akkor, szia. – mondtam majd indulni készültem. Nem hagyta mondanom se kell. Megragadta a derekamat és maga felé fordított.

- Csak így itt hagynál? – kért számon közben azt vettem észre, hogy egyre közelebb hajol. Már épp lehunytam a szemem, hogy megcsókolhasson mikor hirtelen visszahúzódott.

- Most már te is tudod, hogy mit érzek. – mosolygott majd kacsintott egyet.

Ezt a szemetet. Na, jól van, jól van. Ezen ne múljon.

- Stefan! – kiáltottam remélve, hogy meghallja. – Áll még a fuvar?

- Indulhatunk. - Lépett elő a szomszéd szobából vigyorogva miközben színpadiasan kezet nyújtott nekem. Nem néztem Damonra mert gyanítottam, hogy még meggondolnám magam. Így csak némán belekaroltam Stefanba és elindultunk kifelé. Csak akkor néztem hátra mikor már a kocsiban ültünk. Még épp elkaptam azt a pillanatot, mikor Damon becsapja az ajtót. Legalább most egy kicsit magába száll. Legalább is remélem... Nagyon remélem...