24♥

24. Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted. Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted. Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért...

 (Zene: Hurts - Stay)

Nem tudom, hogy miért mondtam ki. Talán mert hosszú idő óta most tört rám először e-gondolat, mint egy rég nem várt ismerős. Csend nehezedett közénk. Mintha a külvilág összeomlott volna szavaim súlya alatt. Damon nem nézett rám, inkább a vízcseppeket figyelte, amik lustán futottak le a hajamból végig a vállaimon.

- Miért? – kérdezte végül felemelve a fejét. Megborzongtam a pillantásától. Szinte fejbevágott a kétség és a töménytelen gúny, amit kiolvastam a szemeiből. – Miért mondod ezt? – meredt még mindig rám.

Nem is tudtam, hogy mit mondjak. Hogy miért is szeretem? Milyen buta kérdés. Az ember sosem tudja, megmagyarázni, hogy miért szeret valakit. Több oldalas listát ugyan készíthet, hogy miért hagyná el, de azt sose tudja megindokolni, hogy a lista ellenére miért marad mégis a szeretett ember mellett.

- Nem tudom... – rebegtem végigsimítva az arcán. Lehunyta a szemét a kezem nyomán, de mikor újra kinyitotta már nyoma sem volt a kék tengernek. Az eltorzult arcról vérvörös izzó szempár tekintett rám szinte a csontomig hatolva.

- Ez vagyok én. – szűrte megnyúlt szemfogai között. – Nem vagyok ember, és soha nem is leszek az. – mondta. – Ne szeress engem Lizi. – vicsorgott kisimítva egy vizes tincset az arcomból. – Nem szerethetsz.

Az első könnycsepp lefutott az arcomon végig a nyakamon a habok közé. Fájt, ahogy Damon érzett. Fájt, hogy nem hitt bennem. De a leginkább az a tény rémisztett meg, hogy bár itt ült velem szemben az elmúlt pár percben mérföldekre került tőlem. A hiánya fájt. Az értelmetlen üresség.

- És ha azt mondom, hogy még ennek ellenére is így érzek? – fogtam meg a kezét kiemelve a vízből.

Megragadta a vállaimat és közelebb húzott magához.

- A vámpírok nem éreznek. – mondta végigsimítva a nyakamon. – Egyedül a vér érdekli őket. – nevetett fel. – Miből gondolod, hogy a kedvedért átváltozom majd Stefanná? – dőlt hátra engem elengedve. 

- Sosem akarnám, hogy olyan legyél, mint ő. – nevettem. – Egy vámpír, aki csak vért akar. – ízlelgettem szavait. – És engem mégse nem harapott meg. – incselkedtem vele lassan ráfeküdve a mellkasára. Hallottam, hogy mordul egyet, amint egyre közelebb kerültem. De bennem már megszületett az elhatározás. Félresöpörtem a hajamat a nyakamból és letépem baloldalról a kötést. Láttam, hogy Damon nyel egy nagyot.

- Hagyd abba. – fenyegetett, de nem sikerült valami meggyőzően.

Elértem a nyakát és megharaptam nedves bőrét.

- Na, mi van vámpír? - Azt hittem vérre szomjazol. – suttogtam a füléhez hajolva. Megborzongtam, ahogy közelebb hajolt és fogai megkarcolták a bőröm.

- Megőrjítesz... – lehelte a bőrömre. – Fogalmad sincs róla, hogy mire készülsz... – karolt át. Ezzel a kijelentésével azért vitatkoztam volna. Nagyon is jól tudtam, hogy mit teszek. És be kellet, hogy valljam egyre jobban tetszett...

Éreztem, hogy Damon karja megremeg a csípőmön. Átkulcsoltam a lábaimmal, hogy még szorosabban tarthassam.

- Bolond vagy... – hallottam hangját majd utána a bőröm roppanását fogai nyomán. Felnyögtem a fájdalomtól, mire még szorosabbra vonta a karjait körülöttem. Aztán lassan elmúlt a fájdalom. Valami egészen más édes bódultság vette át a helyét, ahogy egyre vadabbul ivott belőlem. Aztán nem is tudom... minden elsötétedett...

Hidegre ébredtem. Dermesztő hidegre ami a csontomig hatolt. Kinyitottam a szemem és próbáltam felismerni, hogy hol is lehetek tulajdonképpen. A szobámban voltam az ágyban. Egyedül. Újra lepörögtek az utolsó filmkockák, amikre még vissza tudtam emlékezni, de miután Damon fogai a nyakamba mélyedtek semmire sem emlékeztem. Felültem és körülnéztem. Az ablakom tárva nyitva volt, ami megmagyarázta a már-már sarki időjárást. A nyakamhoz nyúltam, de nyoma sem volt semmi sérülésnek. Minden olyan zavaros volt, semmit nem értettem. És a leginkább a hiányt nem, ami fojtogatott. Felkeltem és az ablakhoz mentem. Odakint már kezdett világosodni, de még így is éreztem, hogy hamarosan esni fog az eső. A szél vadul csapkodta a fa gallyait és csend volt. Vihar előtti csend. Gyorsan bezártam az ablakot majd felöltöztem. A szobám belülről volt bezárva. Akaratlanul is az ablak felé néztem. Tehát itt hagyott. Minden magyarázat nélkül.

Lerogytam az ajtónak vetve a hátamat. Tudtam, hogy nincs a házban és, hogy nem is találnám meg. nem tudom, hogy meddig ülhettem ott a földön. Talán percek, talán órák. Kopogtattak az ajtómon. Olyan gyorsan ugrottam fel és nyitottam ki, hogy kis híján kizuhantam a folyosóra.

- Lizi minden rendben? – kérdezte Elena, akinek majdnem nekimentem. – Bocsi, hogy nem szóltam, hogy nem leszünk itthon, de Jenna hallani sem akart arról, hogy megint itt aludjak. – mosolyogta. – Bonnie meg átment Carolinehoz és hát Stefan meg nálam aludt szóval bocsi, hogy nem szóltam.

A csalódottságtól nem is tudtam, hirtelen, hogy mit feleljek. Annyira bíztam abban, hogy Damon fog az ajtóban állni, hogy bele se gondoltam az ellenkezőjébe.

- Ugyan semmi baj. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Minden rendben volt. De, hogy-hogy akkor mégis itt vagy? – ráncoltam össze a szemöldököm. Valahogy semmit nem fogtam fel az ébredésem óta történtekből.

- Lizi reggel hét óra van. – döbbent meg. – Stefannal csak a cuccaiért ugrottunk haza aztán irány Bonniért utána meg suli. – hadarta. – Biztos, hogy minden rendben? – nézett a szemembe. Gyorsan elkaptam a pillantásom.

- Persze minden oké. Nem láttad Damont? – kérdeztem meg végül kiszáradt torokkal.

- Hát a nappaliban nem találkoztam vele. – mondta. – De nektek is mindjárt indulnotok kell, szóval szerintem hamarosan előkerül.   

- Elena fent vagy? – hallottam lentről Stefan hangját.

- Igen mindjárt megyek! – kiáltott vissza majd megint hozzám fordult. – Figyelj, most mennem kell, de délután majd átjövök és beszélünk. Még el sem mesélted, hogy milyen volt az első napod a könyvtárba. – nézett rám szemrehányóan majd egy puszit nyomva az arcomra leszaladt a földszintre.

- Ja, és szerintem vigyél ernyőt, mert mindjárt esni fog. – kiáltott még vissza majd már csak a bejárati ajtó csapódása hallatszott.

Gyorsan rendbe hoztam magam majd én is lementem. Csend volt. Szinte ágyúdörgésként érzékeltem, mikor az első esőcseppek az ablaknak csapódtak. A konyhába mentem és magamba erőltettem valami szendvicset. Nem voltam éhes, de valamivel el kellett üssem az időt, míg várta arra, hogy előkerüljön. Tudtam, hogy bármi baja is van, nem fogja megszegni az ígéretét miszerint nem hagy egyedül hagyni. 

Dudálás hallatszott a ház elől. Felkaptam egy esernyőt, ami az ajtó mellé volt támasztva majd kirohantam. Damon ült a kocsiban efelől nem volt kétségem.

Beültem mellé és ránéztem. Rezzenéstelen arccal gázt adott és elindultunk. Mivel nem úgy tűnt, hogy meg szándékozik törni a csendet én kezdtem bele. 

- Damon mi a baj? – kérdeztem végigsimítva a kezén, ami a váltón nyugodott, de elrántotta tőlem. – Velem van a baj? Én tettem valamit, ami miatt haragszol? – próbálkoztam kétségbeesetten, de semmi válasz nem érkezett. Lassan haladtunk az eső miatt. Az ablaktörlő kattogása és az eső kopogása nem nagyon segített a fejfájásomnak. Szinte fellélegeztem mikor Damon leállította a motort a könyvtár előtt.

- Csörögj rám és érted jövök. – hangzott a kurta utasítás.

Nem mozdultam meg. Talán a döbbenettől vagy épp dacból, de elhatároztam, hogy nem szállok ki magyarázat nélkül.

- Nem megyek, míg nem közlöd, hogy mi a fene ütött beléd. – kiabáltam. Láttam, hogy leszorul a szemhéja és vesz egy mély lélegzetet.

- Menj. – nézett rám végre. Elég ramatyul festett, de nem tudnám megmondani, hogy mitől éreztem így. Viszont az nyilvánvaló, hogy dühös rám valami miatt.

- Ne-em. – tagoltam neki hátha így felfogja. Nem jött be túlzottan, ugyanis kipattant a kocsiból. A következő pillanatban feltépte a kocsiajtót az én oldalamnál és kirángatott.

- Azt mondtam, hogy menj. – kiabált most már ő is.

- Mi a bajod velem, mit tettem? – rimánkodtam neki már majdnem sírva.

Elengedte a karomat majd szinte megsemmisülten hátrasimította a vizes haját az arcából.

- Hogy te mit tettél? – nevetett fel gúnyosan. – Hogy te mit tettél Lizi? – nézett megint rám. – Én mit tettem. Majdnem megöltelek fel tudod ezt fogni? – ragadta meg ismét a vállamat. - Nem lenne szabad a közelembe se lenned. – kiabálta az arcomba.

Kezdtem megérteni, hogy mi ez az egész.

- Damon ennek semmi értelme. – mondtam mire ellökött magától.

- Nagyon is sok értelme van. – morogta. – Felejts el Lizi, mert én is elfoglak. És tudod miért? – Mert nem vagyok ember! Nekem semmi mást nem jelentesz, mint potenciális vér forrást. Ha nem akarsz meghalni, tűnj a közelemből. – sziszegte majd a kocsi felé indult.

Utána akartam rohanni, de a lábam nem engedelmeskedett. Hallottam, hogy beindul a motor és láttam a távolodó autóját. Fel se fogtam, hogy mi történt. A döbbenet és a sokk hatása alatt lépkedtem fel a márvány lépcsőn. „... nem vagyok ember!”, „Felejts el...”, visszhangoztak Damon szavai a fejemben. De én az vagyok. És egy ember nem tud felejteni...