25♥

25. Eső...

Még mindig remegve nyitottam be az előcsarnokba. Szinte csak háttérzörejként érzékeltem, ahogy valaki a nevemen szólított. Nem is figyeltem rá csak mentem tovább. Az arcom előtt még mindig Damon lebegett. Nem tudtam elhinni, amiket mondott. Mintha a hangja mögött ugyanolyan fájdalom és kétségbeesés rejtőzött volna, mint ami most engem gyötör. Egyszerűen nem akarom elhinni...

- Miss Watson. – ragadta meg valaki a csuklómat. – Beszélnem kell magával. – hallottam a rideg, kemény felszólítást. Sajnos nagyon is ismerős volt. 

Ránéztem Mrs. Fillisre. Kicsi kellett csak, hogy elkáromkodjam magam mivel megfordult a fejemben az a gondolat, hogy ma úgy néz ki, a Jóisten se akarja, hogy jó dolgok történjenek velem.

- Elnézést csak egy kicsit elgondolkodtam. – szabadkoztam lerázva magamról a kezét. – Milyen ügyben szeretne velem beszélni? – kérdeztem nyugodtságot erőltetve a hangomra.

Nem válaszolt rögtön. Az arcomat fürkészte mintha valami bűnöző lennék, akinek fel akar készülni minden trükkjére.

- Szeretném, ha velem jönne a kapitányságra. Fel kell tennem önnek néhány kérdést a házát ért tragikus tűzeset és a körülmények tisztázását illetően. – hadarta szinte egykedvűen és a kijárat felé kormányzott.

- Gondolom ráér, ha majd végzek a munkával. – próbálkoztam eltolni a találkozót annyira amennyire csak lehet. Elvégre még mindig nem tudtam eldönteni, hogy idegbajt vagy sírógörcsöt fogok-e kapni amint egyedül maradok, de azt hiszem, valamelyikre mindenképpen szükségem lenne, hogy ez kicsit helyrerázzam magam.

- Mr. Lucas nagyon megértő volt és elengedte önt erre a napra. – jelent meg egy önelégült vigyor az arcán. – Jöjjön velem. – tette még hozzá majd elindult a kocsija felé.

Mit tehettem volna, követtem. Bár minden idegszálam tiltakozott, beszálltam a kocsiba. Olyan rossz érzés fogott el. Azt hiszem, hogy szólnom kellene Damonnak, hogy elhagyom az épületet. Nem vette fel a telefont, amin nem lepődtem meg túlzottan. A többiek meg suliba vannak. Remek...

Nem gondolkozhattam tovább, mert lefékeztünk a komor téglaépület előtt. Még mindig zuhogott az eső.      

Mrs. Fillis nem szólt hozzám egy szót sem csak miután kiszálltunk intett a fejével, hogy kövessem.

Irodák és tárgyalók mellett mentünk el ahonnan végig kíváncsi tekintetek kísértek minket.

Kezdtem kínosan érezni magam így majdhogynem fellélegeztem mikor a hosszú folyosó végén megérkeztünk az irodájához. Illett hozzá, állapítottam meg mikor beléptünk. Komor szürke falai gyanúsítottak képeivel voltak teleragasztgatva, és még csak egy ablak se volt, ami egy kicsit oldotta volna a plafoni neon égők vibráló fényét.

- Kezdjük az elején. – szólalt meg helyet foglalva az íróasztala túloldalán. – Feltehetném a szokásos körkérdéseket, amikre maga válaszolna és így tovább és így tovább. – vágott unott arcot. – De szerintem mindketten tudjuk, hogy ilyen hazugságoknak nem lenne túl sok értelme. – húzta el a száját.

Nyeltem egy nagyot. Egyedül abban bíztam, hogy nem jött rá semmi olyasmire, ami bajba keverne.

- Akkor miről is akart velem beszélni? – tettem fel a nyilvánvalóan fölösleges kérdést. Ahogy összeszűkülő pillantásából kivettem már nagyon égett a vágytól, hogy a fejemhez vághassa.

Hátradőlt a székén. És karba fonta kezeit maga előtt.

- Megérkeztek a laboreredmények, amikre a tűz keletkezése kiderítése okán gyűjtöttünk. – És hát több mint meglepő lett az eredmény. – tartott szünetet miközben elővett egy mappát, amit kinyitva elém helyezett.

- Érdekesmód, többek között emberi csontok maradványait találtuk. – vett elő néhány képet az iratgyűjtőhöz tűzött borítékból, hogy igazolja állításait. – És mindezek mellett megtalálták a tűz kiindulópontját, ami szándékos gyújtogatásra utal. – adta a kezembe a képeket.

Falfehéren lapoztam végig a fotókat. Erről a napról alkotott véleményem eddig se volt valami fényes, de most lassan az „Életem legrosszabb napja” cím várományosává vált.

- Fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel célozni. – szólaltam meg megtörve a csendet. – Mikor kigyulladt a ház én épp a kanapén aludtam. Amint észrevettem a tüzet elhagytam a házat. A tűzoltók utána érkezhettek ki. – mondtam. – Fogalmam sincs, hogy honnan szedte ezeket a marhaságokat. – tettem vissza a képeket a borítékba az asztalon.

Nem szólalt meg rögtön, hanem megint méregetni kezdett. Álltam a pillantását bár legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Végül azt hiszem feladva az elemzésemet a fiókjába nyúlt néhány papírért.

- Ezeket töltse ki. – tette elém, amiket elővett. - Csak néhány adatot és persze elérhetőséget, kell feltüntetni, hogy később kapcsolatba léphessünk magával. - húztam mosolyra a száját.

Átfutottam a lapot majd gyorsan ki is töltöttem. Címnek a Salvatore házat írtam, ami mikor átadtam a papírt, szemet is szúrt neki.

- Nem is tudtam, hogy ilyen jó a kapcsolata a Salvatore testvérekkel. – ráncolta össze a szemöldökét. – Rendben van. Ja, várjon... – hajolt vissza az asztalához. – még szükségem lenne egy telefon számra is. – adta vissza a papírt a kezembe. A karkötője a kézfejére szorult, ahogy előre csúszott krém színű egyenruhája alól. Mikor hozzáértem a papírért nyúlva majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Elrántottam a kezem, ami égett azon a helyen ahol hozzámért. Kérdőn néztem rá aztán megértettem. Vérbéna... reméltem, hogy nem vette észre, de nem volt ekkora szerencsém. Az önelégült mosolyt gyűlölet váltotta fel az arcán.

Mintha mi se történt volna elvettem a papírt és rávéstem a számokat ügyelve arra, hogy ne láthassa meg az égésnyomokat a kézfejemen. Nem nagyon vagyok biztos, hogy Mrs. Fillis tud a vámpírok vagy boszorkányok létezéséről, de az, hogy vérbéna karkötőt visel semmiképpen sem bizonyul jó jelnek.

- Akkor ennyi lenne? – kérdeztem kerülve a pillantását.

- Igen. – felelte mire felálltam a székről és az ajtóhoz léptem. Hallottam, hogy követi példámat, de úgy döntöttem, hogy nem veszem figyelembe. Hiba volt. Már épp lenyomtam volna a kilincset mikor egy erős szúrást éreztem a nyakamon. Mintha megbénultam volna. Lassan kicsúszott a lábam alól a talaj majd a látásom is homályosult. Aztán sötét lett és elvesztettem az eszméletem...

Kint voltam a szabadban. A nagy tölgyfa alatt ültem a régi temetőben. Régen jártam itt. Túl régen. Különös megnyugvás kerített hatalmába, ahogyan az eső kopogását hallgattam a leveleken. Valaki a vállamra tette a kezét, de nem ijedtem meg. Olyan biztonságban éreztem magam, amiről talán D... nem... nem akartam most rá gondolni.

- Gyönyörű idő van. – ült le mellém a nagyi átkarolva. – És ez a csodás illat. – szippantott bele a hűs levegőbe. – Nincs finomabb az ázott erdő nyirkos illatánál. – mosolygott. – Nem gondolod? – sandított rám.

- Talán... – bújtam hozzá egy kicsit én is magamba szívva a hűs fenyőillatot. – Úgy hiányzol... – suttogtam szipogva. – Minden összeesküdött ellenem mióta elmentél. – mondtam, a földbe csapódó cseppeket bámulva, ahogy, lassan kis tócsákká gyűltek az ázott talajon.

Fogalmam sem volt róla, hogy miért vagyunk itt és, hogy egyáltalán itt vagyunk-e, de az biztos, hogy nagyon jó volt újra látnom őt. Annyi mindent akartam mondani, hogy inkább nem is mondtam semmit csak lehunytam a szemem.

- Jaj, Kisunokám. – simogatta meg a fejemet. – Tudod, azt mondják, hogy pirkadat előtt a legsötétebb az éjszaka. – suttogta. – Ha most sötéten is látod a dolgokat, valójában közel sem annyira borzasztóak. – nevette.

- Nem vagy valóságos ugye? – néztem rá.

- Nem, azt hiszem nem. – mosolygott. – De ez most nem is számít. – mondta átkarolva ismét a vállamat. – Aludj egy kicsit. – simogatta meg a homlokomat.  – Aludj... – suttogta, mire azt hiszem, hogy elaludtam. Mire ismét kinyitottam a szemem megint egyedül voltam. Azaz nem mégsem teljesen. Mintha egy férfi rohant volna be a bokrok közé. Utána eredtem. Sokáig követtem mire megláttam, hogy befutott egy sírkő mögé. Ahogy én is így tettem egy mennydörgést követően hatalmas fájdalom hasított bele a lábamba. Térdre estem. Éreztem, ahogy a vér forrón átáztatja a nadrágom és elindul a bokám felé. Ordítottam, leszorítva a szememet. Ódon dohos illat csapta meg az orromat. Tudtam, hogy ez már nagyon is valóságos. Körülnéztem, hogy hol is lehetek. A régi várak pincéi jutottak eszembe, amiket még kisiskolás koromban látogattunk meg az osztállyal. Lassan tisztult a kép és észrevettem, ahogy Mrs. Fillis és még két férfi áll körülöttem fegyverrel a kezében.

- Kik voltak a cinkostársai? – hallottam a sheriff eltompult hangját. – Kik az áldozatok?

A fájdalom mindent elhomályosított. Megpróbáltam felállni, de az újabb lövés ezúttal a mellkasomba fúródott úgymond meggyőzve arról, hogy jobb, ha fekve maradok. Már ordítani se volt erőm.

- Mióta vagy vámpír? – hallottam távolról egy férfi hangot. Forgott körülöttem minden. Minden erőmet összeszedve préseltem ki magamból a szavakat.

- Nem vagyok az... - ...nem vagyok vámpír... - nyögtem ki kétségbeesetten.