26♥

26. Ébredés

A hideg lassan áradt szét a mellkasomban megfagyasztva még a lélegzetemet is. Elmosódtak az arcok és a komor kőmennyezett repedései. Fojtott kiabálás és lábdobogás hallatszott. Minden egyes lépés körülöttem földrengésként futott végig a gerincemen. Eltompult a fájdalom. A hideg, mint jeges kezű gyógyító kerítette hatalmába érzékeimet. Lehunytam a szemem. Szinte rögtön megcsapott az eső friss illata. Gyengéd kezek simítottak végig a vállamon. A földön feküdtem. Éreztem a nedves füvet a kezeim alatt és az esőcseppek szitálását az arcomon.

- Lizi. – hallottam meg a nagyi hangját. – Kelj fel. – suttogta a fülembe.

Kinyitottam a szemem és felültem. Olyan volt mintha lebegtem volna. Minden súly és gond semmisnek tűnt ebben a pillanatban. Körülnéztem. A nagyi mellettem ült és engem nézett szokatlan komorsággal, mely baljós érzéseket keltett bennem.

Valami nem volt rendben. Valami, amit tudom, hogy meg kell értenem, de képtelen voltam kiolvasni barna szemeiből.

- Valami történt igaz? – kérdeztem furcsán idegennek hallva a hangomat. – Azért vagy most itt... – kezdtem bele, de nem hagyta, hogy befejezzem.

- Lizi... – fogta meg a kezemet. – Azért vagyok itt, mert másképp már nem lehetek veled. – mosolygott rám fájdalmasan. 

Láttam a szemében az el nem sírt könnyeket, a fájdalmat, ami engem is magával ragadott és mardosni kezdett belülről. A kérdésre már tudtam a választ mégsem tudtam hallgatni.

- Miért? – suttogtam. Mosolygott. Nem vidáman, inkább csak beletörődötten. Ő már mindent elfogadott.

- A halál nem olyan borzalmas, mint, ahogyan gondolod. – mondta. – Amikor elhagytam Mystic Fallst tudtam, hogy nem térhetek már többet vissza. – simogatta meg a kezemet, amivel úgy szorítottam a másikat, hogy teljesen belefehéredtek az ujjaim.

Annyi kérdésem lett volna, de azt sem tudtam, hogy melyikkel kezdjem. Meglepődtem a reakcióimon. Nyoma se volt bennem döbbenetnek vagy haragnak. Olyan érzésem volt, mint mikor egy olyan hírt kapunk amire már számítunk és tudtuk, hogy meg fog történni. Talán én is tudtam. Valahol mélyen megéreztem. Tudtam, hogy utoljára látom.

A nélküle töltött hónapok, amik mögöttem vannak, lényegében már felkészített erre. De mégis... Hogyan búcsúzzak el attól, aki talán az egyetlen ember akire számíthatok.

- Sajnálom, hogy nem lehetek majd melletted. – mondta. – Két hónap múlva betöltöd a huszadik életévedet. – nézett a szemembe. - Nem lesz könnyű elfogadnod és megértened a változásokat, amik végbe fognak menni. – simogatta meg az arcom. – Bízz a barátidban. – mosolyodott el ismét. – Ők segíteni fognak neked. És olvasd el családunk történetét. Sok olyan dolgot találsz majd benne, ami a hasznodra válhat. – engedte el a kezem és felállt mellőlem.

Kétségbeesetten kaptam utána.

- Nem hagyhatsz csak így itt. – ragadtam meg remegve. – Hogyan segíthetne nekem az, aki ellökött magától?

- Néha nem látunk mások tettei mögé. – mondta. - Próbáld meg megérteni a miérteket és elfogadnia válaszokat, amiket mások hoznak. - Idővel majd rájönnek, ha hibáztak. – fordult felém.   

Leengedtem a karom magam mellé. Összefutott a ránc az arcomon mikor egy vörös kézlenyomatot láttam a ruháján a kezem helyén. Végignéztem magamon. A ruhám csupa vér volt. Az eső se mosta le rólam és olyan volt mintha újabb és újabb sebből kezdett volna körútjába végig a végtagjaim felé.

- Meg fogok halni? – lábadt könnybe a szemem a kétségbeeséstől.

Nagyi leguggolt és megérintett egy tócsát a földön. Magamat láttam benne. A földön feküdtem vérbe fagyva. Az emlékek villámként hasítottak belém. Az előbbi gondtalanságnak már nyoma sem volt. Eszembe jutott a kapitányság, a fa golyók a testemben, a fájdalom és Damon szavai. Damon...

Mintha csak szólítottam volna megjelent a víztükörben. Lerogyott mellém és a pulzusomat vizsgálta a nyakam alatt. Szinte tisztán hallottam, hogy szólongat. Kétségbeesetten és megtörten.

- Én nem tudok dönteni helyetted. – suttogta a nagyi mellettem. – Döntések Lizi. Azokon múlik minden. – szorította meg a kezem.

Néztem, ahogy Damon próbál vért adni nekem. Hamar rájött, hogy nem fogom tudni lenyelni majd így végül a karjába kapott és láttam, hogy egy kopott kő lépcső felé rohan, ami felfelé vezetett. Minden eltorzult és semmi sem láttam körülöttünk a gyors mozgása miatt. És végül eltűnt a kép. A vér, ami végigfolyt a testemen elérte a tócsát és vörösre festve elmosta a valóság képei. Megszűnt a szorítás a karomon. Tudtam, hogy már újra egyedül vagyok. – Döntések... – ismételgettem magamban. Lerogytam a földre. Éreztem az arcomon az eső hűs érintéseit. Fázni kezdtem és összekuporodtam. Döntések. Hogy hozhatnék döntést, ha nem tudom, hogy mi között döntök. Lehunytam a szemeim. Már tudtam a választ. Nem értettem, de éreztem. Elaludtam, azt hiszem és magával ragadott egy örvény. Egy olyan kék örvény, ami tudtam, hogy örökre az életem része lesz.

- Damon... – suttogtam magam elé. Csak miután kimondtam értettem meg, hogy valóban ki is mondom a szavakat. Belém hasított a fájdalom és eltompított a vér vasas illata. Ólomként nehezültek a karjaim és testem így nem tudtam megmozdulni.

- Sssshh... Itt vagyok. – suttogta mellőlem. Nem tudtam, hogy hol lehetünk. De örültem, hogy itt van mellettem. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, amitől libabőrösen remegtem meg. Nagyon fáztam és ugyanakkor égett a bőröm. Lázas voltam. Valami hideget éreztem a homlokomon. Felnyögtem, ahogy a jóleső hideg elborított az arcomat. Sajnos nem tartott sokáig, mert átvette a hőt ami belőlem áradt. Nyögve fordítottam félre a fejemet mire éreztem, hogy valaki leveszi a homlokomról és visszaegyenesíti a fejem mivel még ere se voltam képes.

- Hogy van? – hallottam Elena hangját magam mellől. Ezek szerint már nem vagyunk a pincébe ahol voltam.

- Kiszedtem a golyókat és kapott vért, de nem tudom. - Nagyon legyengült a szervezete. – tette még hozzá.

- Hozok még borogatást. – mondta Elena és a léptekből, amiket hallottam elment.

Megnyugtató dobogás. Damon szívverése mintha új életet öntött volna belém. Csendben hallgattam. Talán órákig. Talán napokig. Teljesen elvesztem a megnyugtató dobbanásokban, ami körülölelt.

Kinyitottam a szemem. A Salvatore ház díszes mennyezete volt az első, amit megpillantottam. Damon szobájában vagyok. Állapítottam meg. Éreztem Damon szuszogását a nyakamon. Aludt. Mellkasa egyenletesen emelkedett fel s le a hátam mögött. Miközben karjaival még mindig az ölébe tartott. Megpróbáltam megmozdulni, de belém nyilallt a fájdalom. Egy köntös volt rajtam, de éreztem, hogy több helyen is gézbe vagyok kötve. Nem próbálkoztam tovább inkább megint ránéztem.

Nem volt szívem felébreszteni. Féltem, hogy ha megteszem, megint elveszítem. Csak feküdtem a karjaiban. Megnyugtatott az illata így még inkább hozzábújtam. Kisimítottam egy kósza tincset az arcából. Nem is tudom hanyadszorra mentette meg az életemet.

Meg akartam csókolni, de nem voltam benne biztos, hogy helyes volna. Végül győzött a vágy. Hisz lehet, hogy utoljára tehetem. Vigasztaltam magam Damonnal töltött legutolsó perceimre gondolva mielőtt leváltunk.

Kinyitotta a szemét, amint megérezte ajkaimat az övén. Csak nézett. Azt hiszem úgy, mint aki nem is hisz a szemének. Ujjaival végigjárta az arcomat bebarangolva az ajkaimat. Megcsókolt. Olyan forrón tapadt az enyéimre, mint aki évek óta csak erre a csókra vár. Alig kaptam levegőt, de mégse akartam abbahagyni. Végül ő húzódott el helyettem, de a homlokaink még mindig egymáshoz préselődtek. Ennél messzebb nem is engedtem volna. Görcsösen kapaszkodtam a karjába szinte összeroppantottam.

- Azt mondtad, hogy felejtselek el, hogy... – vettem egy mély levegőt. – Hogy hagyjalak el... – suttogtam a vállába ahova a fejemet temettem, hogy még közelebb lehessek hozzá.

- Na azt próbáld, csak meg. – emelte fel a hangját. – Törődj bele, hogy nem fogsz többé szabadulni tőlem. – vigyorodott el.

- Ezt vehetem ígéretnek? – néztem fel rá mosolyogva.

- Nem. – csókolta meg a homlokomat. – Eskünek. – mondta. – Szeretlek Elisabeth Wattson...