27♥

Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb frissíteni mint ígértem, de most minden összejött. Ígérem a továbbiakban igyekszem tartani a határidőt. :)

27. Romeo...

Nem hittem a fülemnek. Csak kevés kellett volna ahhoz, hogy fel ne nevessek.              

- Hazudsz. – sütöttem le a szemem. – Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy a vámpírok nem éreznek.  – néztem ismét fel rá. Rezzenéstelen arccal állta a tekintetemet. A kezéhez nyúltam, ami még mindig a mellkasomon pihent. Imádtam a közelségét. Végigsimítottam a gyűrűjén. Olyan meghittnek éreztem ezt a pillanatot. Túl meghittnek.

- És ha azt mondom, hogy eddig én se éreztem? – csókolta meg a fejem búbját. Elmosolyodtam. Egy vámpír szerelmi vallomása mindenképpen vicces gondolat főleg, ha nem tudjuk pontosan, hogy igaz-e egyáltalán amit mond.

- Ó Romeo, miért vagy te Romeo? – gúnyolódtam szavain. Valahol mélyen hinni akartam neki, de Damon mégis csak Damon volt. Megszorította a kezem. 

- Mondj szeretődnek, s újra megkeresztelsz:

  Nem lesz a nevem többé Romeo... – suttogta a nyakamba. Beleremegtem a csókba amit a bőrömre égetett.

- Nem is tudtam, hogy ilyen költői vagy. – vigyorodtam el.

- Bizony ilyet is tudok. – nézett a szemembe. Felemeltem a karom, hogy megölelem, de iszonyú fájdalom hasított a karomba.

- Jól vagy? – komolyodott el Damon is. – Öt golyót szedtem ki belőled. Ha lehet, ne nagyon ugrálj. – gabalyodott ki belőlem és felállt mellőlem.

Az ágyat megkerülve az én oldalamhoz sétált. Kitakart és kinyitotta a köpenyt, ami rajtam volt. Az egyik gézdarab a csípőmnél már teljesen elázott.

- Na, gyere, ezt le kell mosni. – mondta majd felnyalábolt az ölébe. Felnyögtem a fájdalomtól, ahogy a begémberedett tagjaim újra mozgásra lettek kényszerítve. A fürdőben lepakolt egy székre és a sebeimet vette szemügyre. Biztosan nehezére eshetett a vérző tagjaim közelébe lenni, de semmi jelét nem mutatta annak, hogy ez valóban így lenne.

- Mióta voltam eszméletlen? – kérdeztem próbálva elterelni a figyelmemet a fertőtlenítőszer maró folyadékától amit Damon a sebeimre öntött.

- Második napja. – hangzott a tömör válasz. – Elena, Bonnie és a többiek is szinte kétóránként meglátogattak. – mosolygott.

- Au. – Kiáltottam fel mikor Damon letépett egy adag ragasztószalagot a karomról. - És mi történt Mrs. Fillissel? – kérdeztem hirtelen mikor belegondoltam a történtekbe. – Honnan tudott a vámpírokról? – kezdtem a legkézenfekvőbb kérdéssel, ami az eszembe jutott.

- Ez készen van. – ragasztotta le ismét a sérüléseimet. – Menjünk be, majd ott mindent elmondok. – intett a szoba felé majd mozdult, hogy ismét a karjaiba vegyen.

- Magamra hagynál egy kicsit? – kértem eltolva a kezeit. – Azt hiszem, egy kicsit rendbe kellene, hogy szedjem magam. – mosolyogtam. Megpróbáltam felállni a mosdóba kapaszkodva.

Bár Damon elhúzódott, de még mindig úgy állt mellettem ugrásra készen, mint aki bármelyik pillanatban készen lenne elkapni, ha megszédülnék.

- Csak sikíts, ha kellenék. – lépett hátrébb majd rám kacsintva behúzta rám az ajtót.

Valójában nem voltam annyira jól, mint amennyire Damonnak mutattam, de nem akartam, hogy még inkább aggódjon miattam. A tükörbe nézve tényleg majdnem felkiáltottam. A homlokom bal tetején egy hatalmas lila folt elékeztetett a padlóval való randevúmra. Bájos... hányingerem volt és szédültem is kellőképpen, de azt hiszem, hogy a történtek után ez egész normális. Miután végeztem a fürdőben megpróbáltam elbotorkálni az ajtóig, de szomorúan kellett megállapítanom, hogy ez egyedül nem sikerülhet.

- Damon... – emeltem fel egy kicsit a hangom mire már mellettem is állt, hogy belekapaszkodjak.

- A nők és az ő hiúságuk. – húzta gúnyos mosolyra a száját immár frissen fésült hajamra nézve. Úgy döntöttem tudomást sem veszek a megjegyzéséről, „Ezt egy férfi nem értheti!” alapon.

Mikor ismét az ágyba kerültem meglepődve konstatáltam, hogy Damon immár teljesen felöltözve az ágy melletti székre telepedett.

- Telefonáltam Elenának, hogy felébredtél. – felelte a ki nem mondott kérdésemre. – Nem soká itt lesznek. – mondta.

- Na, szóval akkor mi történt? – kérdeztem megint. – Honnan tudtad meg, hogy hol vagyok? – faggattam.

- Kezdjük az elején. – sóhajtott. – Mikor felhívtál rögtön a könyvtárhoz mentem, de ott Will azt mondta, hogy a kapitányságra mentél. Ott azt mondták, hogy nem tudják, hogy hol vagy, mert Mrs. Fillis két járőr kíséretében távozott. – hadarta. – Aztán meg...

- Aztán mi? – ráncoltam össze a szemöldököm. – Mi volt aztán Damon?

- Figyelj. – vakarta meg a fejét. – Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de mintha Emilyit láttam volna. – mondta. – Mármint a nagyidat. – sütötte le a szemét kerülve a pillantásomat.

Talán a tudatalattim közbenjárásával eddig még nem gondolkodtam el azon, amit akkor láttam, míg nem voltam magamnál. Azt sem tudom, hogy valójában megtörtént-e. Hogy az akkor elhangzott dolgok közül bármi igaz volt-e. Egyelőre úgy döntöttem, hogy későbbre hagyom ezt a problémát...

- És mi történt Mrs. Fillissel? – tértem ki a téma elől. Láttam, hogy Damonnak szemet szúrt a dolog, de szerintem sejtette, hogy nem akarok beszélni róla így válaszolt.

- Ő tegnap ment el. – komorult el Damon arca. – Miután a vérbéna teljesen kiürült a szervezetéből azt hiszem Stefan módosította az emlékeit így úgy tudja, hogy egy állat támadta meg az erdőben. – mondta. – És persze a veled kapcsolatos dolgokra sem emlékszik. - tette még hozzá.

- De hát ő nem is sérült meg. – emlékeztem vissza.

- Na, ezt azért nem mondanám. – jelent meg Damon ördögi félmosolya az arcán. – Csodálkoztam rajta, hogy rendbejött. – húzta el a száját. – Abban reménykedtem, hogy kitéptem a torkát. – vicsorgott.

Mosolyogtam bár élt bennem a gyanú, hogy ezt Damon teljes mértékben komolyan gondolta.

Egy kicsit lecsuktam a szemem, hogy ne érezzem annyira a fejfájást, ami ébredésem óta egyre csak erősödött.

- És a munkám? – kapcsoltam hirtelen. – Ki fognak rúgni. – suttogtam.

- Will úgy tudja, hogy vidékre kellett utaznod a rokonaidhoz és majd ott a neten dolgozol. – vigyorgott. – És hát Stefan meg vállalta, hogy ezt meg is teszi. – nevetett fel. – Két napja ész kis titkárnő.

Erre nekem is nevetnem kellett. Kopogtak az ajtón. Épp az említett nyitott be.

- Szia Lizi. – jött közelebb. – Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen.

- Mint akibe ötször belelőttek és leütötték. – nyögtem ki feljebb tornázva magam. – De Damon szerint megmaradok. – mondtam.

- Kérsz valami enni? – kérdezte. – Épp lefelé megyek. – intett az ajtó felé.

Bár éhes voltam olyannyira fel volt fordulva a gyomrom, hogy azt hiszem nem nagyon maradt volna meg bennem semmi.

- Ha hozol egy kis teát, azt nagyon megköszönöm. – válaszoltam végül. – És köszönöm azt is, hogy dolgozol helyettem. – mosolyodtam el. – Nagyon köszönöm.

Stefan egy jelentőségteljes pillantást vetett Damonra majd távozott.

- Mi bajotok van már megint egymással? – kérdeztem elhelyezkedve az ágyon.

- Nem érdekes. – hajol közelebb a homlokomra téve a kezét. – Nagyon ki vagy pirulva. Nem vagy lázas? – kérdezte talán némi aggódással a hangjában. Lehunytam a szemem a keze alatt. Hihetetlen, hogy már egy érintése is teljesen megnyugtat.

- Jól vagyok. – suttogtam a tenyerébe. – Azt hiszem, csak egy kicsit melegem van. – motyogtam.

- Nyitok egy ablakot. – állt fel Damon. – Takarózz be nyakig. - parancsolta. Nagyon jól esett mikor megcsapott a hűs levegő. Csak nemrég állhatott el az eső, mert még mindig friss és nedves volt a levegő.   

Mikor már kellően kihűlt a szoba Damon becsukta az ablakot és visszajött mellém.

- Biztos, hogy jól vagy? – vizslatta az arcomat. – Még mindig nagyon csillog a szemed. – simogatott meg.

- Jól vagyok. – mosolyogtam. – Csak ez a kérdés megy lassan az agyamra. – nevettem.

Kintről ajtócsapódás hallatszott.

- Biztos megjöttek a lányok. – mondta majd egy gyors csók után az ajtóhoz sétált. – Megnézem Stefan, hogy halad a teával. – vigyorgott majd kiment öccse után.