28♥

28. Lehetne egyszerű is, de nem ez bonyolult...

Nem akartam egyedül maradni a gondolataimmal. Érzések és kérdések kergették egymást a fejemben és se magyarázatokat se pedig válaszokat nem tudtam. Egy antik óra kattogott a szemközti falon valamelyest elterelve a gondolataimat....tizenegy, tizenkettő, tizenhárom... próbáltam a másodperc mutatóra koncentrálni, de nem ment túl sokáig. Felültem az ágyon. A lélegzetvételeimet is szúró fájdalmak kísérték. Magam sem tudom, hogy hogyan, de az ablakhoz botorkáltam, hogy ismét beengedje egy kis hideg levegőt, hátha kicsit múlik a fájdalom. A csontomig átfagytam a beáradó hidegtől. Köd volt odakint. Minden szürke volt és komor, mintha az időjárás kilopta volna a színeket a világból. Unottan szemléltem a tájat. Minden mozdulatlan volt. azaz mégsem.  Mozgásra lettem figyelmes az egyik fa alatt. Az ütemesen felvillanó kis fényből cigarettának gondoltam. Valaki állt ott nem is olyan messze az ablakomtól. Csak ne lenne ekkora köd. Engem az emeleten nem láthatott, de az biztos, hogy a házat figyelte.  

- Lizi! – hallottam Elena hangját mögöttem. Egy pillanatra elkaptam a tekintetem, de mire visszafordultam a férfinak már, ha jól vettem ki a körvonalait nyoma sem volt. – Damon azt mondta, hogy nem kellhetsz fel. – oktatott már messziről.

- Nem fagysz meg? – jött oda mellém Bonnie kizökkentve a gondolkozásból. – Hagyd, majd én becsukom, te csak feküdj vissza. – tolta el a kezem az ablaktól mikor a zárért nyúltam.

- Jól van na, csak olyan jól esett a friss levegő. – magyarázkodtam az ágy felé véve az irányt. Igyekeztem nem mutatni a fájdalmaimat, de nem sikerülhetett valami jól, mert Elena odajött és megtámogatott oldalról.

- Nem gyakran mondok ilyet, de Damonnak igaza volt. – mosolygott. – Nem vagy tejesen normális. – vigyorogta.

- Miért is? – nyögtem miközben lerogytam az ágyra. Úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

- Azt mondta, hogy annyira bolond vagy, hogy nem bírsz nyugton maradni és, hogy figyeljünk oda, mert nem szabad felkelned. – csatlakozott Bonnie is az ágyam mellé húzva egy másik széket is. – Mellesleg szerintem se kellene ugrálnod. – tette még hozzá.

Elena betakart, de még így is rázott a hideg. Lehet, hogy tényleg sokáig álltam az ablakban.

- És mond, hogy vagy? – ült le Elena is. – Amikor a fiúk felhívtak minket, hogy mi történt el se akartam hinni. – borzongott meg.

- Már jobban. – mondtam. – De azt hiszem, hogy Mrs. Fillist kerülni fogom még így is, hogy nem emlékszik történtekre.   

- Hát igen. Mrs. Fillis sajnos tud a vámpírokról. – motyogta Bonnie.

- De hát honnan? – értetlenkedtem. – Hogyan tudhatja ennyi ember a városban?

Elena és Bonnie egymásra néztek. – Tényleg nem sejted? – kezdte Bonnie. Megráztam a fejem. El sem tudtam képzelni, hogy mi állhat a hátérben.

- Tudod a város, alapító családjai mind tudnak a vámpírokról. – magyarázta Elena. – 1864-ben mikor Stefan és Damon vámpír lett és azt hittük, hogy Kathrine meghalt...

- A többi vámpírral együtt, akiket bezártak a sírba amiből kiszabadultak... – egészítettem ki próbálva összerakni az információkat. – Tehát akik üldözték őket...

- Az alapítók. – fejezte be helyettem Bonnie. – Az én ősöm volt az, aki, hogy úgy mondjam életben tartotta őket. - Emily Bennett.

Bólintottam, hogy innen a többit már össze tudom rakni. Zúgott a fejem a dolgoktól. Tehát ez a várok koránt sem olyan békés és tudatlan, mint, ahogyan azt én elképzeltem.

- Szerencséd, hogy Damon megtalált. – mondta Elena. – Őszintén szólva, nem tartottam túl jó ötletnek, hogy ő vigyázzon rád. – dőlt hátra a székén.

- Miért? – hökkentem meg.

- Tudod nem igazán hittem, hogy Damonban maradt némi emberség. – húzta el a száját. – Talán csak nehezemre esett elhinni, hogy képes törődni valakivel. – monda mosolyogva. – De hát tévedtem. – tárta szét a karjait.

- Na az biztos... – hallottam Bonnie gúnyos megjegyzését, de még csak egy pillantással se méltattam.

- És mitől lett jobb véleményed? – kérdeztem. Tudtam, hogy Damon sok mindent elkövetett már életében akár Elena ellen is, de az, hogy ennek ellenére mégis kezdi elfogadni egy kicsit megnyugtatott.

- Miután megtalált szinte le sem mozdult mellőled és ápolt téged. – válaszolta. – Szóval valamilyen szinten hálás vagyok neki. – ráncolta össze a szemöldökét.

Nem is mondtam semmi csak mosolyogtam. Bonniera néztem aki a szemét forgatta.

- Szerintem azért még korai ez a dicshimnusz. – morogta. – De annak tényleg nagyon örülök, hogy semmi bajod. – mosolygott rám. – Na, de Stefan nem azt mondta, hogy hoz majd teát? – terelte el a témát.         

- Bele se merek gondolni, hogy hány litert csinálnak. – nevettem fel arra gondolva, hogy már majdnem fél órája azzal foglalatoskodnak elvileg.

- Utána nézek. – nevetett Elena is és kiment. Igazából még örültem is neki, mert szerettem volna Bonnieval beszélni.

- Semmit nem tehetek azért, hogy el hidd, hogy Damon nem egy szörnyeteg, mint, ahogy gondolod? – kérdeztem végül. 

- Nézd Lizi. – vette mély levegőt. – A múltkor sok szörnyűséget mondtam, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy megbántam. De maradjunk annyiban, hogy talán, de csak talán lehet, hogy tévedek vele kapcsolatban. – sütötte e a szemét. – De valami más is bánt igaz? – nézett rám. – És ha jól sejtem annak semmi köze nincs Damonhoz. – mosolygott. Persze hisz ő boszorkány és megérzi. Vontam le a következtetést és így a tárgyra tértem.  

- Tudod – kezdtem bele. – mikor eszméletlen voltam láttam a nagymamám... – sütöttem le a szemem. – És beszélt hozzám. – Olyan volt mintha csak egy álomban lettem volna, de úgy érzem, hogy nem csak egy álom volt. – suttogtam. - Azt mondta, hogy... azt mondta, hogy meghalt. – ejtettem ki a szavakat. – És én nem tudom, hogy... hogy mit higgyek. – nyeltem egy nagyot. Felnéztem Bonniera. Megrázta a fejét mintha tiltakozni akarna a hallottak ellen.

- Sajnálom Lizi, de azt hiszem, hogy amit láttál az nem csak képzelődés volt. – szorította meg a kezem. – Mert mikor egy éve az én nagyim meghalt akkor én is láttam hasonlót. – törölte meg az arcát, mert közben könnyes lett a szeme. – Sajnálom, de szerintem tényleg meghalt. – motyogta megsemmisülten.

Kitört belőlem is a sírás. Nem igazán tudtam, hogy a gyász gondolata vagy a történtek miatt sírok-e, de tudtam, hogy ideje volt. Már olyan régen éreztem, a feszülést a mellkasomban, hogy szinte megkönnyebbültem, ahogy feltört a zokogás. Akaratlanul is ívbe feszült a hátam, ami azt eredményezte, hogy felordítottam a hasamon lévő seb feszülésére.

Bonnie próbált lenyomni az ágyra, de nem ment valami könnyen neki.

- Lizi nyugodj meg hallod. – simogatta meg a fejemet. – Vegyél mély levegőt. – adta az utasításokat. Teljesen az ágyhoz szögezve. Felhajtotta a takarót, hogy le tudjon fogni. Nem tudtam megérteni, hogy miket is mond csak a fájdalmat éreztem, ami a hasamtól indulva egyre jobban szétáradt a testemben.

- Nagyon fáj... – suttogtam elgyötörten.

- Jézusom... – hallat el a hangja. – Te vérzel... – hallottam, hogy az ajtóhoz rohan és, hogy lekiált a többieknek. Fojtott lábdobogás hallatszott, majd kivágódott az ajtó és Damon az ágyhoz rohant.

- Mi történt? – Bonnie nem tudott megszólalni csak sírt ugyanúgy, mint én. – Két seb felszakadt... – suttogta Damon majd felnyalábolt gondolom azzal a céllal, hogy a fürdőbe visz.

Elena és Stefan állt az ajtóban egy tálcával és megkövülten figyelték az eseményeket.

- Damon... – ziháltam a vállába mélyesztve a körmeimet.

- Kifelé! – kiáltott oda nekik Damon az ajtóba. – Gyerünk! – ismételte meg mikor nem mozdultak.

Bonnie még utoljára visszanézett, de végül ránk zárta az ajtót.

Amint Damon lemosta a sebeimet visszavitt az ágyba. Még mindig rázott a zokogás. Nem is próbálta megtudni, hogy mi a baj, csak átölelt. A csapnál belém nyomott valami fájdalom csillapítót, ami biztos, hatott mert már koránt sem éreztem a feszülést.  Az ajkait a homlokomhoz nyomta és fimon csókokkal halmozott. Lassan elapadtak a könnyeim. Igen azt hiszem, egy jó darabig nem leszek képes a sírásra. Gyász lenne? Talán nem is a gyász kerített hatalmába, hanem a félelem. Egyedül maradtam. Olyan dolgok és történések előtt állva, amiket nem értek. Önző dolog, de ezt éreztem.

- Jobb már? – kérdezte végül Damon mikor látta, hogy egy kicsit elcsendesedtem. – Bonnie mondott valamit? Vagy csinált valamit? –emelte fel az államat, hogy a szemébe kelljen, nézzek.

Némán megráztam a fejem és arcomat a mellkasába fúrtam.

- Azt mondtad, hogy a nagyi vezetett el hozzám. – sóhajtottam. – Mit mondott neked? – tettem a kezem a mellkasára. Az inge teljesen átázott a könnyeim miatt.

- Szinte csak egy pillanata láttam. – mondta. – Nem tudom már visszaidézni, hogy mit is mondott pontosan csak azt tudom, hogy azt mondta, hogy vigyázzak rád. – simította meg a fejemet.

Elmondtam neki, hogy mi történt. Onnantól, hogy otthagyott az esőben azon a kedd reggelen egészen Bonnie-ig. Tudtam, hogy mondani akar valamit, de végül hallgatott. Nem firtattam. 

Hallottam a fülemnél a szívverését, ami egyre álmosított. Nem akartam elaludni. Annyi mindent mondtam volna még, de a fáradság győzött. Egyedül az vígasztalt, hogy tudtam, hogy Damon velem lesz, mikor felkelek...

Két nap telt el a kiborulásom óta. A lányok minden nap meglátogattak, de Bonnien láttam, hogy nagyon bántják a történtek. Fájó szívvel, de át kellett költöznöm a szobámba mivel már jobban voltam és kezdett feltűnő lenni, hogy Damon velem alszik. Persze a hímek gyöngye koránt sem talált ennyire súlyosnak a helyzetet. Mikor átrámolta Stefan a cuccaimat még sokáig duzzogott. Nem is duzzogott inkább visszavedlett a régi seggfej énjéhez. Kezdetnek nem szólt hozzám egy szót sem.  

- Damon! – kiabáltam neki az ágyból. A többiek mind a suliban voltak, így kedvére cseszegethetett. – Damon átjönnél egy percre? – kértem. A nap legnagyobb részében a nagymamám után nyomoztam az interneten. Szerettem volna többet megtudni a halála körülményeiről, de nyom nélkül olyan volt mintha csak tűt keresetem volna a szénakazalban. És ebben Damon sem volt a segítségemre. Nyögve feltápászkodtam és elindultam a szobája felé. Idegesen kivágtam az ajtót. – Figyelnél rám egy percre? – húztam negédes mosolyra a száját.

- Jaj szóltál? Nem is hallottam. – vigyorgott letéve egy könyvet amit minden bizonnyal csak a bosszantásom miatt vett a kezébe.

- Elárulnád, hogy mi bajod van? – rimánkodtam. – Csak kérdezni akartam valamit. – mondtam idegesen. Komolyan, ha nem olvad le a vigyor a képéről határán voltam, hogy sebesülés így fájdalom úgy, de leverem a képéről.   

Felállt az ágyról és elém sétált.

- Ugye, hogy nincs is ez a két szoba olyan közel. – célzott a lihegésemre. Igaz, hogy csak ezért volt mert még mindig nem voltam túl fényesen, de Damon tekintetéből úgy vettem ki, hogy nagyon is tetszik neki a dolog.

- Mit akartál kérdezni? – suttogta a számra, amitől megremegtem. Hát ki a fene tudja azt már?

Damon mintha olvasott volna a gondolataim között elmosolyodott.

- Imádom, ha zavarban vagy... – simogatta a fülem mögé kósza hajtincseimet.

- Utállak. – sóhajtottam és átkaroltam a nyakát. – És most, hogy átjöttem mit tervezel? – kérdeztem a szája sarkába csókolva.       

Egy gonosz vigyor terült szét az arcán és lecsapott az ajkaimra. Majdnem felkiáltottam mikor megéreztem nyelve sürgető érintését.

- Unom már, hogy beteg vagy... – zihálta egy kicsit eltávolodva. – Mi szólnál egy kis vérhez? – csapott le a nyakamra hátra seperve a hajamat.

Alig bírtam gondolkodni. A hajába markoltam, hogy egy kicsit elhúzzam magamtól.

- De Bonnie azt mondta, hogy nem szabad több vért kapjak. – suttogtam. – Mert, még a végén átváltozom. – támasztottam a homlokomat az övének. – Ne feledd, hogy Stefan is megtiltotta. – néztem a szemébe. – Nem gondolod, hogy csúnyán néznének, ha mire hazajönnek már kutya bajom se lenne? – csókoltam meg megint.

- Nem érdekelnek. – adott hangot tömören a véleményének és mielőtt még tiltakozhattam volna hanyatt döntött az ágyon. Megharapta a kezét és a számhoz emelte. -  Igyál. – hangzott az utasítás és nekem eszem ágában sem volt ellenkezni. Felnyögtem mikor megéreztem vér vasas, fűszeres ízét. Nem tudtam parancsolni a testemnek, ami vadul vonaglott alatta. Bár megrémített a tudat, de élveztem. Éreztem, hogy nem csak én, de Damon is remeg. Mielőtt még tiltakozhattam volna a nyakamhoz hajolt és belém mélyesztette a fogait. Méltányos cserének értékeltem és hagytam, hogy lassan lesimíthassa rólam a köntösömet. Nem tudtam, hogy mi felé haladunk, de egyre jobban vágytam rá. Feltüzelt, ahogy a vére szétáradt bennem és szinte pezsegve száguldott az ereimben. Egyre kevesebb ruha volt rajtunk, de a józan eszem ami még megálljt parancsolhatott volna szerintem valami mediterrán helyen nyaralhatott engem teljesen egyedül hagyva.

Átfontam a lábaim a derekán, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Végül nagy nehezen, de elhúzódtam a kezétől. Ő is így tett, de még mielőtt búcsút mondott volna a nyakamnak belecsókolt a véres harapásra ami már gyógyulni kezdett a vérének köszönhetően. Véres ajkaira néztem és hatalmas vágy kerített hatalmába, hogy lecsókoljam róla. Neki is hasonló gondolatok járhattak a fejébe mert lehajolt hozzám és megcsókolt. Kívülről elég perverzen festhettünk, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Éreztem, hogy Damon mire vágyik még így nadrágon keresztül is. Belevigyorogtam a csókba belegondolva, hogy mi is jön majd ezután...

Egy óra múlva még mindig egymásba gabalyodva feküdtünk az ágyba. Minden megszűnt körülöttem csak Damon vakító kék szeme létezett. Olyan csodálattal néztem rá mintha most látnám először. Minden mozdulatát az agyamba akartam vésni.

- Min gondolkozol? – kérdezte az oldalára fordulva.

Nem is tudtam, hogy mit válaszoljak. Teljesen belepirultam.

- Csak azon, hogy... – Hogy milyen lenne minden nap melletted ébredni. – sütöttem le a szemem. – Hogy milyen lenne, ha nem kellene titkolóznunk és együtt lehetnénk. – simítottam hátra az arcából néhány izzadt hajtincset. – Butaság... – ráztam meg a fejem.

- Nem, nem az. – komorult el Damon. – És ha tehetném hidd el...

- Damon! Fent vagy? – hallottam a földszintről egy ismerős hangot. A vér is megfagyott az ereimben. Ez meg ki lehet?

- Alaric... – suttogta Damon é fölkelve öltözni kezdett. – Egy perc és megyek! – kiáltott le. Már indult volna, de megállítottam jelezve, hogy menjen a fürdőbe és mossa le az arcát. Amint végzett még utoljára megeresztett egy bocsánatkérő pillantást majd kisietett a szobából az ingét gombolgatva.

Átrohantam a szobámba és én is felkaptam valami göncöt. A tükörnél rendbe szedtem magam majd rohantam a földszintre.

A fiúkat a nappaliban találtam meg.

- Mi történt? – kérdeztem a komor arckifejezésüket észrevéve.

Kicsit összerezzentek a hangomra.

- Szia. – köszönt rám. Egy kérdő pillantást eresztett meg Damon felé, mire ő csak bólogatott. – Hát nem túl sok jó.

- Bővebben? – ültem le a kanapéra Ric mellé. – Na! – sürgettem mivel még mindig nem volt hajlandó kitálalni.

- John Gilbert visszatért a városba. – mondta halkan. – És nem is egyedül. – tette még hozzá. – Három férfi is van vele, akik ha minden igaz mind az alapító családok leszármazottjai...