23♥

23. Első nap a munkában

Stefan és a többiek már elmentek mikor én még mindig az előszobába álltam Damonra várva. Fogalmam sem volt róla, hogy hol a fenében van, de ha nem indulunk el két percen belül, akkor fix, hogy elkések az első munkanapomon.

- Damon! – kiáltottam, de semmi válasz nem érkezett. Motorzúgást hallottam az ajtó elől. Kinyitottam az ajtót, „Ha a szívem csücske nem visz el, akkor majd stoppolok!” címszó alatt, de a látványtól, ami odakint fogadott elakadt a lélegzetem.

Fekete bőrdzsekiben Damon feszített egy fekete motoron. Minden gondolatot sikerült száműznie a fejemből. Vigyorgott, mint mindig, bár most gyanítom az töltötte el ekkora megelégedéssel, hogy mint egy hülye bámultam őt tátott szájjal.

- Tényleg azt hitted, hogy csak poénból hordok bőrdzsekit? – vigyorgott továbbra is rendületlenül.

Sokkom két okból is érthetőnek bizonyult. Az első ok: Imádtam a motorokat. New Yorkban volt is egy, de azt csak béreltem így nem hozhattam magammal. A második ok: Semmit a világon nem találtam olyan sexinek, mint egy motoros pasit.

Ennek fényében azt hiszem, hogy nem is reagáltam, olyan rosszul. Végül is nem ájultam el a látványtól és ez már bíztató.

- Pattanj szivi, mert elkésel. – intett maga mögé.

Jobb láb, bal láb, jobb láb...kellett egy kis idő mire sikerült kellőképpen visszaemlékeznem a járás bonyolult műveletére.

Így is elég holdkóros benyomását kelthettem, de Damon rendkívül élvezte. Szinte megremegtem, ahogy átvetettem a lábam a puha bőrülésen. Még szerencse, hogy az eastpak hátizsákba pakoltam, mert így nem kellett minden cuccomat az árokba hajítsam, hogy végre elindulhassunk.

Tétován átkaroltam Damont. Nem nagyon tetszett neki. Addig-addig fészkelődött, míg elfogyott mögöttem a hely, így teljesen a hátához kellett simulnom. Gázt adott és elindultunk. Fejemet a hátára hajtottam, míg élveztem az adrenalin és a hűs levegő dübörgését a bőrömön. Úgy éreztem, hogy szinte repülök, ahogy a szél hajlakkot nem kímélve cibálta a hajamat.

Túl hamar vége lett. Szinte fizikailag fájt, hogy eltűnt a hűs örvény. Búcsúzóul még előrehajolva nyomtam egy ártatlan puszit Damon arcára majd leszálltam. Legszívesebben   

- Szerintem körülbelül négy körül végzünk. – mondtam. – Értem jössz?

- Ha végezTETEK akkor igen. Húzta el a száját. -  Csak csörögj rám. –mondta, majd indított és még utoljára rám vigyorogva elrobogott, gondolom, hogy valahol hasznosan eltöltse azt az időt, míg a hívásomra várakozik.

Felnéztem a kopott márványépületre. Hatalmas lépcsősor vezetett fel egészen a bejáratig. Tétován indultam felfelé. A forgóajtón átjutva megálltam a csodálatos antik stílusban készült festett mennyezet alatt. Még felfelé bámészkodtam nm vettem észre, hogy Will már rég mellettem áll. Nem csoda, hogy majdnem felsikítottam, mikor megszólalt mellettem.

- Valahogy mindig megnyugtatnak ezek a képek. Olyan érzése esz tőlük az embernek, hogy nincs teljesen egyedül. – dörmögte mély baritonján.

- Ó. Szia. – nyögtem ki zavartan. – Rémes, hogy már az első nap elkések és még hülyét is csinálok magamból. – nevettem a mennyezet felé intve. – Még nem igazán jártam itt. – szabadkoztam az előbbi bambaságom miatt.

- Semmi gond. – mosolyogta. – Gyere körbevezetlek. – intett zsebre dugott kézzel. – Nem olyan rémes, mint, ahogy látszik.

Én is elnevettem magam. Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy William Lucas korántsem olyan katonás főnök, mint ahogyan tartottam tőle.

A könyvtár két emeletes volt. Minden emeleten volt egy nagyterem és négy kisterem. Az második szinten a könyvtári szobákon kívül, helyett kapott még az iroda és egy leginkább csak kávé főzésre szakosodott miniatűr konyha. Ide vonultunk vissza, miután kimerültünk az épület felderítésében.

- Kérsz egy kávét? – kérdezte mikor beértünk.

- Köszi, az most nagyon jól esne. – nyögtem ki magamból. A tegnap éjszaka történtek bármennyire is nem akartam rájuk gondolni teljesen kimerítettek. Kezdett úrrá lenni rajtam a fáradság.

- Tulajdonképpen mi is lesz majd az én feladatom? – kérdeztem mivel úgy saccoltam, hogy még max tíz percig leszek képes egyáltalán ébren maradni.

Will letette elém a gőzölgő csészét, ami gyanítom, hogy épp megmenteni készült az életemet.

- Igazán nem lesz sok dolgod. – kezdte. – Szinte be se kell minden nap járnod. Az a lényeg, hogy valahogy fel kell számolnunk azt a káoszt, amit az elődeim hagytak. Az iroda zűrzavar és a számlák meg a papírok sincsenek rendben. Annyi lenne, hogy ezeket mikor bent vagy két hónapon belül rendszerezni. Elég, ha egy héten háromszor bejössz. A többi munkát számítógép mellett is el tudod intézni. Csak annyi lesz, hogy fogadd a könyvtár elektronikus üzeneteit, és ha kell, hasonló módon e-mailben értesítesz az aktuálisakról. – kortyolt egyet a kávájából. – Van kérdésed? – nézett rám vidáman.

Kissé hitetlenül néztem rá. Ennyi lenne az egész? És még csak be se kell járnom minden nap.

- Azt hiszem, hogy nincs. – mondtam, a kávém utolsó cseppjeit is kiimádkozva a csészéből. – Akkor kezdhetjük?

- Várj még egy percet. – komorodott el az arca. – Tudod én hallottam, hogy mi történt tegnap éjjel és őszintén nem hittem, hogy ma be fogsz jönni. – megvakarta a fejét zavarában. – Csak azt szeretném, hogy tudd, nem kell most rögtön munkába állj. Ha szükséged van egy kis időre én teljesen megértem és fenntartanám a helyedet, ha...

- Figyelj. – állítottam le finoman. – Nem is tudod, hogy mekkora segítség az, hogy elfoglalhatom magam valamivel. Hidd el, hogy ha most otthon kellene, hogy üljek, akkor beleőrülnék. – néztem rá.

- Akkor rendben. – mosolygott. – Kezdjük. – mondta intve, hogy kövessem az irodába. Az iroda két részből állt egy külső és egy belső részből. Belül természetesen egy leválasztott részen Will irodája volt, míg kívül az enyém.

A polcokon a padlón keresztül egészen az asztalomig hatalmas papírhegyek hevertek. Nem is kérdeztem semmit csak belevetettem magam a szortírozásba. A negyedik kávén és két papírhalmon túl már koránt se tűnt olyan könnyűnek ez a munka.

Ránéztem az órámra. Jézusom már fél hat. Berohantam Will irodájába hol meglepő látvány fogadott. Azt azért sikerült elkönyvelnem, hogy az ő dolgai sincsenek nagyobb rendben. Épp egy kötegen csicsikált az íróasztalán egy kávésbögrét szorongatva. Hát hiába hosszú volt ez a nap. Nap bakker mindjárt besötétedik. Könyveltem el magamban félve a következményektől.

Kopogtam párat az ajtón.

- Mára végeztünk rendben? Muszáj, hogy hazamenjek. – nevettem.

- Persze. Én még azt hiszem, maradok egy kicsit. –törölte meg a szemét. – Elvégre te így többet dolgoztál,mint én. Egyenlítenem kell. – mosolygott.

Elköszöntem majd hívtam Damont. Kinyomott. Remélem,ez azt jelenti, hogy vette a lapot. Mire kiléptem az épületből, meg is láttam szinte ugyanott ahol kitett reggel. Motorral. Ez kezdett egyre jobban tetszeni.

- Sokáig maradtál. – mondta hidegen. – Csak nem átnyálaztátok az egész rendszert? – gúnyolódott már megint.

Majdnem hozzávágtam a táskám. Ekkora barmot. Most komolyan nekem fog esni?

- Neked is, SZIA! - nyögtem megkövülten a rideg fogadtatástól.

Leültem mögé, de még mindig nem indult el.

- Mi az? – kérdeztem meg a füléhez hajolva. – Valami gond van? – próbáltam kipuhatolni a hirtelen hangulatváltozásának okát.

- Reggel kaptam puszit is. – duzzogott.

Ezen ne múljon. Majdhogynem felfaltam az arcát. Éreztem, hogy vigyorog. Mint egy ötéves.

Beleborzongtam, ahogy megéreztem a motor dübörgését, majd mikor elragadott a süvítő örvény. Lefékeztünk a ház előtt. A kocsi feljárón nem láttam Stefan kocsiját.

- A többiek? – kérdeztem rá.

Damon nem válaszolt csak sejtelmesen mosolygott.

- Gyere. – húzott magával meg se állva az emeletig. Kétségem se fért hozzá, hogy a szobája felé megyünk.  

Odabent ledobta a táskámat meg a kabátját a fotelba majd a fürdő felé tolt. Mielőtt beléptünk volna levette a nyakamba tekert kendőt és a szemem elé kötötte.

- Damon ez most komoly? – remegett meg egy kicsit a hangom.

Éreztem forró leheletét a nyakamon, de nem hagyta, hogy megforduljak betolt az ajtón.

Csendben lecsókolta rólam az összes ruhámat kiélvezve a tehetetlenségemet. Erősen ügyelt arra, hogy kerülje a számat. Szadista...

Teljesen megőrjített.

Azt hiszem, hogy kezdte érezni, hogy a tűrőképességem határán állok, mert kioldotta a fehér kínzó eszközt.

Kinyitottam a szemem, de először csak sötét, homályos foltokat láttam. A fal mögött vibráltak a fények, és nekem olyan érzésem volt mintha egy mese világba csöppentem volna.

- De hát... – kezdtem volna, de Damon lepisszegett.

Még mindig nem csókolt meg, ami kezdett, hogy is mondjam egy kicsit frusztrálni.

A falhoz lépett, amin a törölközők és a köpenyek lógtak. Húzni kezdte ezzel ajtót nyitva a fürdő többi része felé. Eddig észre se vettem, hogy a fal tulajdonképpen egy paravánfal.

Odaát egy hatalmas fürdőkád állt gyertyákkal körülrakva.

- Gondoltam fáradt leszel. – suttogta a fülembe. Felemelt a karjaiba majd finoman hagyott elmerülni a habokban. Ő is utánam lépett. Szinte meg sem vártam, hogy közelebb jöjjön megcsókoltam. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy eddigi életem legszenvedélyesebb csókjával jutalmaztam.

- Köszönöm. – suttogtam mikor levegőcsere okokból kénytelen voltam elválni tőle. Aztán kimondtam azt a hitvány szót amit már nagyon régen száműztem a szótáramból:

- Szeretlek...