7♥

7. Egy hosszú nap rémes vége

A fejem hasogatni kezdett, ahol az ajtónak vágódott. Próbáltam a kezét lefejteni a nyakamról, de nem eresztett. Nem mertem rá nézni.  

- Most megölhetnélek. – suttogta majd a szabad kezével kisimított egy tincset az arcomból. – Eltörhetném a nyakadat, aztán kiszívhatnám minden csepp véredet. – mondta. – Nézz rám!

Nem nyitottam ki a szemem. Még mindig alig kaptam levegőt a szorítása miatt.

- Azt mondtam, hogy nézz rám! – kiáltotta, majd ismét az ajtóhoz vágott.

Forgott körülöttem a szoba. Végül remegve nyitottam ki a szemem. Kezdtem érteni, hogy Elena meg a többiek, miért is óvtak tőle ennyire. Szaporán szedte a levegőt akár csak én. A szemébe néztem. A zafírkék szempár jeges tekintettel méregetett. Az arca megkeményedett majd a szemem láttára ellágyult. Lassan leemelte a kezét a torkomról.  Megroggyant a térdem, mint egy rossz marionett babának, de olyan szorosan állt előttem, hogy még így is csapdában tartott.

Megsimította az arcomat, mire összerezzentem.

- Nem foglak bántani. – mondta majd az államnál fogva felemelte a fejemet, így ismét a szemébe kellett néznem. - Megőrjítesz. – simított végig a nyakamon majd a kulcscsontomon.    

- Engedj el. – tért vissza a hangom. Ráfogtam a csuklójára és elrántottam a kezét magamról. Lassan leengedte a kezeit maga mellé. Bűzlött a whiskitől. Ezek szerint a vámpírok is képesek berúgni. Kezeimet a mellkasára tettem és finoman próbáltam eltolni magam elől, hogy egy kicsit levegőhöz jussak. Nem engedte, mondanom se kell. Fogalmam sem volt, hogy miért fordult ki ennyire önmagából. Már, mint, még nem sokszor találkoztam vele, de még mindig nem hittem róla, hogy ennyire kegyetlen lenne.  

- Damon engedj. – kértem. Még mindig nem mozdult csak nézett szótlanul. Olyan szomorúnak látszott. És kétség sem fér hozzá, hogy valami vagy valaki nagyon feldühítette.

- Mit tört... – kezdetem, de ujját az ajkamhoz nyomta, hogy hallgassak. Mélyet lélegeztem és hagytam, hogy hüvelykujját lágyan végigfuttassa az ajkaimon. Majd közelebb hajolt és akkor... kopogtak az ajtón. Nagyon megijedtem. A kopogás rezgése végigfutott a gerincemen mitől én is megremegtem. Damon egy pillanat alatt eltűnt a konyhába. Reméltem, hogy a házból is távozott. Zihálva fordultam meg, majd néhány mély levegő után kinyitottam az ajtót. Bonnie volt az.

- Szia. – köszönt.

- Hát te?

- Elenánál hagytad a mobilodat. Hazafelé beugrottam vele. – mosolyogta majd a kezembe nyomta.

- Jaj, köszönöm. – tettem zsebre. – Nem jössz be egy kicsit? – próbálkoztam.

- Nem köszi. Megyek és kipakolok otthon. Most, hogy visszaköltözöm még rengeteg a pakolni való. – mondta. – De holnap mindenképpen beszélnünk kéne. Tudom, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítani. De...

- Semmi baj. – szakítottam félbe. – Akkor majd holnap találkozunk.

- Persze. Szia. – mondta majd el is sietett a kertkapu felé.

Becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. A konyha felé indultam, de Damon nem volt ott. Ezek szerint volt annyi esze, hogy hazamenjen. Teljesen kimerültem. Annyi minden történt, hogy egyszerűen még én sem fogtam fel. És ráadásul még Damon is.

Blacky lustán mászott a lábamhoz miután leültem a kanapéra.

- Hát, nem sokat érek veled, mint házőrző. – céloztam Damon látogatására. Ha más férfi jön be, alig tudom megakadályozni, hogy megtámadja őket. Damon viszont meg is fojthatott volna, és még csak meg se ugatta. – Jól van macikám. – paskoltam meg fekete bundáját majd, a fürdőbe indultam. Semmi másra nem vágytam csak egy jó forró zuhanyra. Hamar leöltöztem és beálltam a víz alá. Percekig csal álltam és hagytam, hogy a forró cseppek égessék a bőrömet. Igyekeztem kikapcsolni az agyamat, de nem ment valami jól. Sorra jutottak eszembe Bonnie szavai és azok a dolgok, amiket Elena mondott. Borzalmas érzés volt. Ráadásul még a fejem is sajgott ahol Damon az ajtóhoz vágta. Miután végeztem elzártam a vizet, aztán belebújtam a köntösömbe. Megtámaszkodtam a csapba. A nagyim jutott eszembe. Ő biztos, hogy tudná mit kéne tennem. De én nem tudom. Nincs munkám, nincs családom. Ha hihetek abban ami Bonnie mondott fél vámpír és boszorkány vagyok, és egy vámpír lehet, hogy meg akar ölni. Nem bírtam tovább. Sírva fakadtam. Csak nagy sokára néztem bele a tükörbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Miután egy kicsit megnyugodtam a szobámba mentem. A szekrényemből előhalásztam egy fekete hálóinget majd hátradobta az ágyamra és tovább kutattam egy bugyi után.

- Nem rossz darab. – hallottam az ágyam felől. Lassan már meg se ijedtem az ilyesmitől. Megfordultam. Nagy meglepetésemre Damon az ágyamon terpeszkedett mellette pedig Blacky feküdt. Áruló.

- Azt hittem, hogy már elmentél.

- És hagytam volna ki az ingyen sztriptízt? – vigyorgott. 

- Látom már újra a régi vagy. – mondtam próbálva palástolni zavarom. De feltűnés nélkül szorosabbra vontam magamon a fürdőköpenyt. – Nálad ez mindennapos? Az egyik percben megfenyegetsz, a másik percben pedig azt akarod, hogy még vigyorogjak is hozzá, hogy betörsz az otthonomban.

- Mi bajod volt Bonnieval? – kérdezte, miközben Blackyt simogatta.

- Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza. Leültem a fésülködő asztalomhoz vele szembe. – És neked mi bajod volt a velem?

- Mi közöd hozzá? – gúnyolt vigyorogva. Az egyik macimat az ölébe ültette és közben vidáman nézegetett körbe. A szobán nem festett valami jól. Mindenhol a széthagyott cuccaim könyveim és ruháim.        

- Damon nagyon hosszú napom volt. – léptem hozzá majd kivettem Brumit a kezei közül. – Mi lenne, ha most elmennél?

Nem válaszolt. Felállt az ágyról és a fülemhez hajolt. - Vigyázz kit engedsz be a házadba. – suttogta majd a nyakamba csókolt. – Ne bízz meg senkiben. – mondta majd mire kinyitottam a szemem már hűlt helye volt. Nem bírok kiigazodni rajta. Még a gondolkodáshoz is fáradt vagyok. Állapítottam meg majd felvettem a hálóingem.

- Blacky földre. – mondtam majd miután a fekete szőrcsomó letakarodott a helyemről elhelyezkedtem a paplan alatt. Nem kellett hozzá sok és elnyomott az álom. Mintha csak kómában lettem volna. Az elmúlt napok mind összefolytak, és egy őrült kisfilmként peregtek a szemem előtt. Majd lassultak és lassan már arcokat is ki tudtam venni a szín kavalkádból. Mintha csak egy moziban lettem volna. Láttam, ahogy Damon az ajtónak taszít, mikor megjön Bonnie, mikor zuhanyozom... És ekkor váltott a kép. Elenát láttam, ahogy lassan közelít felém. De mintha más lett volna. Arcvonásai kegyetlenek és kemények voltak. Lassan sétált felém és mondott valamit, de nem értettem. Csak egyre közeledett és megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába. És akkor megértettem. Meg akar ölni. Minden erőmmel sikítani akartam, de csak a könnyeket éreztem az arcomon. Aztán már semmi mást nem láttam, mint egy hihetetlenül vakító kék szempárt...   

6♥

                                        

6. Aki bújt, aki nem...

Nagyon fájt a kezem. Hiába kötözte be Elena, még mindig égett és rettentően csípett, ahol a spray érte. Végül a lányok bejöttek a nappaliba. Elena barátnője rögtön odalépett hozzám.

- Szia Bonnie Bennett vagyok. – nyújtott kezet mosolyogva. – Már nagyon sokat hallottam rólad.      

- Elisabeth Watson. De most sajnos nem tudok kezed adni. – motyogtam.

- Hadd nézzem. – mondta majd a csuklómnál fogva maga felé húzott. De a mosoly hamar lehervadt az arcáról. Úgy kapta el rólam a kezét mintha áram rázta volna meg. Csak nézett rám pár másodpercig majd mind a két kezem megragadta. Lehunyta a szemét, mintha valamilyen transzba esett volna.

Elegem lett egy idő után és kirántottam a kezem a kezei közül.

- Ez meg mi volt? –kérdeztem.

Lehet, hogy ez a csaj Elena barátnője nekem akkor sem tűnik teljesen komplettnek.

- Bocs én csak... Én...

Bonnie úgy tűnt teljesen megzavarodott. Elenához fordult.

- Kathrine őt keresi. – mondta végül.

- Ez biztos? – döbbent meg Elena.

- Kathrine? Az a Kathrin aki Damonra és Stefanra vadászik?

Bonnie egy kicsit meglepődött.

- Te tudsz róluk? Hogyan... Honnan? – nézett várakozva Elenára. Majd rám.

- Hosszú történet. - nyögte ki Elena végül. - De mit mondtál az előbb? Kathrine Lizit keresi? De miért?  

Kezdett ebből a mai napból egy kicsit elegem lenni. Semmit nem értettem. Fájt a kezem, és ami még ennél is rosszabb annyira szédültem, hogy már a szoba is forgott körülöttem.  

- Ülj le egy kicsit. –mondta Elena és a kanapéhoz vezetett. – Nagyon sápadt vagy. - Tette még hozzá és miután leültem ő és Bonnie is mellém telepedet.

- Mégis mi folyik itt? – kérdeztem. – Semmit nem értek. Először a karkötő éget meg amit te adsz nekem, - néztem Elenára -  aztán te – fordultam Bonniehoz - azt állítod, hogy az a nő aki Stefant és Damont üldözi igazából engem keres. Ennek semmi értelme... – motyogtam.

Bonnie ráncolta a szemöldökét. – Hogy érted, hogy megégetett egy karkötő?

- Nem is tudom...

- Egy karkötőt akartam neki adni ami vérbénával volt megtöltve, hogy megvédjem Damontól. – segített ki Elena. – De amint a kezébe adtam szinte beleégett. Mintha ős is... Úgy hatott rá mint egy... mint egy vámpírra. – fejezte be végül.

- Tehát igaz. – suttogta - még sem halt ki teljesen a másik boszorkánycsalád. 

Elenával mindketten értetlenül meredtünk rá.

- Na jó figyeljetek. Csak annyit tudok a dologról,- kezdte - hogy anno három neves boszorkánycsalád élt ezen a területen. Itt Mystic Fallsban. Két családot lemészároltak képességeik miatt és csak egy családnak sikerült megmenekülnie. Viszont...- itt egy kis szünetet tartott. – Viszont azt beszélik, hogy valaki mégis túlélte közülük. A legenda szerint mindhárom család birtokolt egy-egy amulettet, amiket ha valaki egyesít, akkor elképzelni sem merem, hogy mekkora hatalommal bírna. És hát...

- Tehát az amulettek kellenek Kathrinenek. – vonta le a következtetést Elena.

- De miért keresne akkor engem? – tettem fel a számomra egyértelmű kérdést. Még a hallottak ellenre is abban reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, hogy csak tréfa az egész. Sajnos azonban egyikőjük sem készült ilyesmire.

- Mert te is boszorkány vagy. Mégpedig valószínű, hogy az egyik kihaltnak hitt családból.

Kínomban már nevetni kezdtem és a kezembe temettem az arcomat. Mi a fene történik velem? Két napja még a legnagyobb bajom az volt, hogy munkát szerezzek magamnak. Ma meg? Már azt sem tudom, hogy ki vagyok.

- Ugye nem várjátok el tőlem, hogy mindezt elhiggyem? – akadtam ki. – Én nem vagyok boszorkány. Én nem hiszek ebben. Nem hiszek.

- Lizi nyugodj meg. – próbálkozott Elena. De nem tettem. Hogy is tehettem volna? Felpattantam az ágyról és szembefordultam velük. – Hogy nyugodhatnék meg? Mondjátok? – könyörögtem és szégyen nem szégyen sírva fakadtam. Végül pedig összeroskadtam a szoba közepén.

Bonnie letérdelt mellém a földre. Lassan megfogta az sebes kezemet. Meleg bizsergést éreztem. Végig Bonnie szemébe néztem. Mire a kezemre kaptam a tekintetem azon már semmi nem látszott.

- Tudom milyen nehéz, de el kell fogadnod. Olyan vagy, mint én. Boszorkány... – mondta.       

Nem bírtam megszólalni. Annyira hihetetlen és valószínűtlen volt. De amit Bonnie tett az előbb... Minden ellentmond.

- De... az, hogy lehet? Nekem nincs amulettem. Nekem a családomban senki nem volt boszorkány.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Bonnie. – Egészen biztos? És nem láttál egy ilyen medált a rokonaidnál? – kérdezte majd a nyakláncát kivette a felsője alól. Jól megnéztem a medált. Pont ugyanolyan volt mint amit a nagyim adott nekem még mielőtt elment. Csak a kő színe volt más. Míg az övé borostyánszínű volt az enyém teljesen kék. Már ha jól emlékszem, mert a medált nem hordtam, mivel túl értékesnek gondoltam.

- Igen. Van egy ilyesmi ékszerem... – Bonnie nem mondott semmit csak meredt maga elé. Végül Elena, aki már rég óta hallgatott, ő törte meg a csendet. 

- Én egy valamit nem értek. Bonnie már fogott vérbénát. Őt miért nem égette meg?

Ez nekem sem volt teljesen világos. De abból, amit Elena mesélt nekem azt szűrtem le, hogy csak vámpírok ellen hat.

- Az egyik család nem volt teljesen boszorkány. – mondta Bonnie. – A nagymamám úgy mesélte, hogy annak a családnak a tagjai, képesek voltak kihordani egy vámpír gyermekét. Így az utódaik félig vámpír, félig pedig boszorkányok voltak. – mondta. – Így azt gondolom, ezért hat rád úgy a vérbéna mint egy vámpírra.

Nekem ez már sok volt.

- Azt hiszem, hogy én most elmegyek. – oszlattam el végül a viaszbaba találkozót. Felálltam és az ajtó felé indultam mikor Elena megállított.

- Mégis hova akarsz menni? – kérdezte.

- Na, mit gondolsz hova? Haza. És egyenlőre többet nem akarok sem vámpírokról sem boszorkányokról hallani. – jelentettem ki majd még intettem Bonnienak és kiléptem az ajtón. Blacky azonnal mellém szegődött. Legalább ő normális volt.

- Na, gyere nagyfiú. – simogattam meg majd elindultunk. A kapuban találkoztam Jennával Elena nagynénjével meg az öccsével Jeremyvel, de csak intettem nekik. Kezdtem fázni. Nem gondoltam volna, hogy eddig fogok Elenánál maradni így csak egy topot vettem fel. Én hülye.

Blacky boldogan szaladgált körülöttem, de én nem tudtam elszakadni azoktól, amiket megtudtam. Egy vámpír vadászik rám és elvileg egy fél-vámpír boszorkány vagyok. És ma még csak szombat van. Szívderítő... De legalább egy kicsit lehűtött a hűs levegő. Tíz óra is elmúlhatott, mert már csak én jártam az utcán. Az kapun belépve Blacky rögtön beszaladt a házba a kutyaajtón. Nem hibáztatom. Jó régóta nem ehetett már. Már csak nekem kéne bejutnom.

- Csak nem ezt keresed? – szólal meg valaki a hátam mögött. Sajnos nagyon is sejtettem a hangjából, hogy ki lehet az... Nagyon lassan fordultam meg.

- Szia Damon. – mondtam, majd a kulcsomért nyúltam a kezében.

- Aaaa! – rántotta el a kezét. – A múltkori távozásod után azt hitted, hogy olyan könnyen megbocsátok? – vigyorgott.

- Megbocsátasz? –értetlenkedtem. – Ó, csak nem az egódat sértettem meg?

Erőltetett mosoly jelent meg az arcán.

- Nem drágaságom. – gúnyolódott. Na jó, beképzeltség így, beképzeltség úgy a bőrdzsekijében nagyon is jól nézett ki. Túl jól.

- Add ide a kulcsot és menj. – mondtam.

- Csak ha utána beengedsz. Fontos üzenetet kell továbbítsak neked Stefantól.

- Jól van csak add már. – könyörögtem.

Kinyitottam az ajtót majd az vártam, hogy ő majd utánam jön. Nem így tett. Ugyanúgy állt a küszöbön egy lépést se téve felém.

- Nem jössz be? – Kérdeztem, de amint kimondtam már rögtön meg is bántam. Eszembe jutott, amit Elena mondott. Így hát gyorsan becsaptam az ajtót előtte. Rá is fordítottam a zárat. Vajon csak akkor tud bejönni, ha konkrétan, beinvitálom, vagy akkor is ha csak azt mondom mint az előbb?

- Lizi ne szórakozz. Engedj be. Hidd el jobb ha most kinyitod. – kiabálta. Még majd hülye leszek.

- Tűnj innen!

Kétségbeesésembe felkaptam egy esernyőt, ami az ajtó mellett volt. Jó hegyes volt a vége. Hát ha nem is fa legalább megsebezhetem vele. Könyveltem el.

- Boo! – szólt hátulról a fülembe mire, ahogy megfordultam azzal a lendülettel a mellkasába állítottam az esernyőt. Láttam rajta, hogy nem nagyon számított efféle támadásra. Lehet, egy kicsit mérges lett rám... Nem szólt semmit csak kihúzta a testéből majd elhajította. A feszült csöndben ágyúként dörrent a kopott fapadlón. Végül rám nézett és a fagyos tekintete szinte belevájt az enyémbe.

- Ezt most nagyon nem kellett volna. – mondta majd a nyakamnál fogva emberfeletti gyorsasággal háttal az ajtónak szorított...

5♥

5. Újabb rejtélyek

A Salvatore ház nem volt messze az enyémtől így igazából a fuvar felesleges volt, de legalább egy kicsit megismerkedtem Stefannal. Furcsamód az egész út alatt arról magyarázott, hogy a bátyja Damon mennyire gonosz, felelőtlen, megbízhatatlan és érzéketlen. Mikor már egyedül a kulcsomat kerestem az ajtóban, akkor is a mondottakon gondolkodtam. Minden annyira ellentmondott. Elhittem, amiket Stefan mondott, de ugyanakkor az a furcsa érzésem támadt, hogy Damon közel sem olyan kegyetlen, mint öccse gondolja róla. Hisz az én életemet is megmentette. Úgy döntöttem, hogy nem rágódom ezen tovább. Mivel éhes voltam, kerestem valamit a fagyóba. Szokatlanul jó volt a pizzának, amit találtam. Vagy az is lehet, hogy csak én ettem túl régóta. Mindenképp át kell mennem Elenához. Meg persze Blackyt is haza kéne hoznom.

Bementem a fürdőbe. Egy gyors zuhany után felvettem egy toppot és egy farmert majd miután zsebre raktam a mobilomat indulni készültem.

Elena sem lakott túl messze tőlem csak pár utcányira. Kb. tíz perc múlva már az ajtaja előtt voltam. Csengettem, de nem nyitott ajtót senki. Lehet, hogy nincs is itthon? Biztos, ami biztos még egyszer próbálkoztam. Mozgásra lettem figyelmes.  Nagy meglepetésemre nem ő nyitott ajtót, hanem a sheriff. A kedves drága Mrs. Filis. Hiába ha a baj jön, soha nem egyedül.

- Lám, lám az elveszett bárányka. – nem mutatta semmi jelét annak, hogy örül annak, hogy újra lát. – Jöjjön be. – mondta majd kinyitotta az ajtót és ő is bement. Elena amint meglátott a nyakamba ugrott.

- Hol a fenében voltál? – vont kérdőre. – Tudod, hogy aggódtam? A fél város téged keresett.

- Figyelj El én tudom hogy…

- Még nem fejeztem be. Tudod mire való ez a kis készülék? – kiabálta majd elővette a mobilját. És azzal kezdett el gesztikulálni. – Legalább hívtál volna fel! A sheriff is mindent megtette azért hogy előkerülj.

Bár az utolsó mondatáról azért megvolt a magánvéleményem, Elenánk gyakorlatilag igaza volt. De hát akkor se hívhattam volna fel, ha akarom. Damon úgyse hagyta volna. És mit mondhattam volna? Kész káosz. 

- Hogy lehetett ilyen felelőtlen? – csatlakozott a sheriff is. – Azok után, ami mostanában a városban történik. A kutyáját tegnap hajnalban találtuk meg a parkban. Miután elmentünk a házához és nem volt ott átkutattuk még az erdőt is, de sehol nem találtuk. Mégis, lenne szíves magyarázattal szolgálni?

És igen eljött az a rész mikor elmondom, hogy hol is voltam. De azt nem tehetem. Jó lenne, ha ilyenkor be lehetne nyomni egy vészcsengőt és akkor valaki megmondaná hogy mit is kéne hazudjak...

- Az, az igazság hogy… hogy én…

- Igen?

Elena olyan kétségbeesetten nézett. Akkor kezdjük...

- Este elvittem Blackyt sétálni. Már épp levettem róla a pórázt hogy menjen előre mikor rosszul lettem. Összeestem és az egyik új városlakó megtalált. Damon Salvatore. Nem vittem telefont így nem tudtam megüzenni, hogy hol vagyok vagy, hogy mi van velem. Nála voltam, végül ma Stefan Damon öccse vitt haza. És hát idejöttem amint tudtam... – itt egy kis szünetet tartottam. De nem reagált senki. – Szóval… most itt tartunk…

Elena amúgy sem volt ma valami jó színben, de mikor megtudta, hogy hol voltam komolyan kezdtem aggódni érte, hogy elájul.

- Tudja ezt valaki igazolni? – nézett rám a sheriff kérdőn.

- Igazolni? Miért kéne ezt igazolni?

- Csak válaszoljon.

- Damon velem volt. – mondtam.

- Értem. Nos, aznap reggel mikor a kutyádat megtaláltuk előkerült Peter Farrel holtteste is.

- Hogy mi? – meredtem rá. Meg akart ölni, azaz alak, erre én kerülök gyilkossági vád alá? Poénos...

- Jól hallotta.

- Hogyan halt meg?- kérdeztem szinte feleslegesen. Elena már

úgy is rájött az arcomról, hogy nem most hallom először az esetről.

- Egy állat támadtatta meg. Az erdő mellett a keresésed közben akadtunk rá. – mondta.  

- Egyenlőre nincs több kérdésem. Most felkeresem az idősebbik Salvatort hogy vajon egyezik-e a vallomásuk. Ne hagyd el a várost és lehetőleg innen egyenesen menj haza. Amint van előrelépés felkeresünk. – hadarta majd köszönt Elenától és kisétált az ajtón. Már csak abban reménykedhetek, hogy Damonnak lesz annyi esze, hogy nem buktat le. Elena az ajtóhoz sétált amit a sheriff nyitva hagyott, mikor Blacky beszabadult a nappaliba. Nem kegyelmezett, csupa nyál lett a kezem. 

- Szóval mi történt valójában? – kérdezte kimért hangon végül Elena. Lehajoltam kutyusomhoz és úgy tettem, mint aki nem hallotta mit mond. Sejtettem, hogy nem hitte el, amit itt összehordtam.

- Lizi hagyd már abba. – kiabálta majd a karomnál fogva felhúzott a földről. Majd Blackyt is kizavarta teraszajtón keresztül.

- És most mond el, hogy mi történt.

- Mire gondolsz?

- Tudod te nagyon jól. Mi történt tegnap előtt este? – kérdezte.

- Már mondtam, hogy Damonnal voltam egész végig.

- El kellene, hogy kerüld. Fogalmad sincs róla hogy milyen aljas és gonosz Lizi.

- Pontosan tudom hogy milyen. – néztem mélyen a szemébe. Gyűlöltem Elena előtt titkolózni, de amíg nem vagyok abban biztos, hogy tud a vámpírokról nem tehetem, hogy elkotyogom. Elena összeráncolta a szemöldökét.

- Figyelj Lizi. Ő más, mint mi. El sem tudod képzelni, hogy mikre képes. Ő egy...

- Vámpír. – fejeztem be helyette.

- Hogy? – döbbent le Elena. – Te tudod? – ült le a kanapéra. – De hogyan? Honnan...

- Damon mondta el. – mondtam. – Peter megtámadott aznap este. Ő is vámpír volt. 

Többet egyenlőre nem mertem mondani, mert Elena még mindig csak tátogott. Én is leültem mellé.

- Szóval tudod. –szólalt meg végül El. – De akkor mi történt?

- Peter Farrel meg akart ölni. És ez ha nincs Damon sikerült is volna. Elájultam a vérveszteségtől. Csak arra emlékszem hogy Damon megitatott valamivel, mint utólag megtudtam a vérével ami úgy hatott rám mint valami drog így Damon nem engedett haza míg  ki nem ürült  szervezetemből.

- És ugye nem bántott? – nézett rám olyan rosszat sejtőn.

- Miért bántott volna? – még ezek után sem hagyta abba a méregetésemet. Kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki egy naiv kis libának tart akivel bárki bármit tehet ami csak akar.

- Min gondolkodsz? – zökkentett ki Elena.

- Csak nem tudom, hogy mit higgyek, és mit gondoljak a dolgokról. Minden olyan zavaros...

- Bonnie az egyik barátnőm azt mondta, hogy átugrik hozzám délután. Egy éve költözött el mikor meghalt a nagymamája, de most úgy tűnik, hogy visszajön. Ha gondolod, maradhatnál. Van pár dolog, amit szerintem tudnod kell.         

Csak némán bólintottam.

A délután hátralevő része gyorsan eltelt. Elena lassan megnyugodott és mesélni kezdett. Megtudtam, hogy Damon és Stefan itt születtek majd egy gonosz vámpírnő Kathrin, aki egyébként pont ugyanúgy néz ki, mint Elena kihasználta mindkettőjüket majd át is változtatta őket. Damon és Stefan sokáig halottnak hitték, míg ki nem nyitották a sírt ahová Kathrint kellett volna bezárni. A többi vámpír aki viszont a sírban volt, kiszabadult és néhányan a városon akarnak bosszút állni. Ezek után még mesélt nekem arról, hogy a vámpírok képesek megigézni az embereket meg arról is hogy a fa karón kívül az egyetlen ami képes ártani nekik az egy bizonyos gyógynövény valami „vérbéna”. Megtudtam azt is, hogy ha egy vámpírt a tulaj nem hívja be a házába akkor nem is tud bejutni. Ez mindenesetre bíztató...

- Tessék. – mondta végül Elena majd az egyik fiókjához lépett és egy karkötőt nyújtott felém. Majd értetlen arcomat látva megmagyarázta. – Ebben a karkötőben vérbéna van. Megvéd attól, hogy megigézzenek. Megnyugtatna ha viselnéd. – mondta.

Átvettem az ékszert. De meg is bántam. Amint a fém a bőrömhöz ért olyan érzésem volt mintha egy izzó piszkavasat markolnék. Fel is kiáltottam. Végül Elena segített leválasztani a kezemről.

- Mégis mi volt ez? – kérdeztem remegve. A kezemben még mindig nem múlt a fájdalom. Elena ugyanúgy zihált mint én.

- Fogalmam sincs. Eddig még senkivel nem történt ilyen. Nem értem. – mondta. – Várjál hozok egy kis kötszert. – rohant el a fürdő felé. Lefújta egy égési sérülésekre készült spray-jel de annyira fájt, hogy végül már nem kezelte tovább csak bekötötte egy gézdarabbal. Épp mikor befejezte csengettek a bejáratnál.

- Ez biztos Bonnie. – mondta Elena majd elindult ajtót nyitni.

4♥

4. Ha harc, hát legyen harc...

Arra keltem hogy csörgött az ébresztőórám. Kómásan nyúltam az éjjeli szekrényem felé és lenyomtam a gombot. Nagyon álmos voltam így még visszahanyatlottam a párnámra, ami nem kis meglepetésemre nyögött egyet. Na, erre már kinyitottam a szemem. Párna helyett csak egy szépen kidolgozott férfi mellkast találtam a fejem alatt. Kellet egy kis idő még rájöttem, hogy nem is otthon vagyok. Aztán eszembe jutottak azok a dolgok, amiket tegnap megtudtam. Damon láthatólag még aludt. Mint egy kisfiú. Olyan békésen és édesen. Közben a kezét néztem amivel, nagy valószínűséggel eddig ölelt. Talán hülyeség, de nem féltem tőle. Valahogy azt hiszem megnyugtatott. Már ha egy vámpír egyáltalán meg tudja nyugtatni az embert. Fekete haja az arcába hullott. Nem tudom, hogy milyen gondolattól vezérelve, de kisimítottam ez tincset az arcából.

Olyan aranyos volt. Egy kicsit arrébb húzódtam mivel még mindig a mellkasán feküdtem. Nem volt valami puha párna, de azt meg kell hagyni, hibát se nagyon volt rajta. Az izmos mellkas a kockás hasfal és csípője férfias vonala mind, mind arról árulkodtak, hogy a paplan alatt se lehet semmi gond…

Na, jó most kéne leállnom. Elvégre a normális reakció az lenne, hogy most míg alszik, elmenekülök. De megmentette az életemet nem hagyhatom csak így itt… azt hiszem, hogy ki kel mennem a mosdóba. Láttam egy ajtót a bejárat mellett. Felkeltem az ágyról és benyitottam. Szerencsémre tényleg egy fürdőszoba volt. Miután könnyítettem magamon egy kicsit megmostam az arcomat. Kerestem egy tiszta törülközőt a szekrényben és megtöröltem magam. Mikor a nyakamhoz értem szemügyre vettem a tükörben lilás foltot rajta. Már nem volt érzékeny állapítottam meg, majd magamon is végignéztem. Nem kellett volna. Szőkésbarna hajam, ami a derekamig ért most kócosan és azt hiszem néhol véresen simult a hátamra. Zöld szemeim alatt pedig rémes karikák éktelenkedtek. Még szerencse, hogy tegnap nem láttam magam. Bár Damon nem úgy tűnt, mint akit zavar a kinézetem, de azért a hiúságomat mégis csak sértette, hogy így látott. Meg csókolt. Na, jó ennek semmi értelme... A ruháimat kerestem, de nem találtam. Azért meg kell hagyni nem bízta a véletlenre. Mikor visszamentem az ágyhoz ő még mindig aludt. Lefeküdtem az ágyra mellé és megint nézni kezdtem. Vajon miért segített nekem? Azt hittem az első találkozásunkkor csak egy szánalmas vesztesnek látott. Legalább is azt hiszem. Kis habozás után úgy döntöttem, hogy felébresztem. De hogyan kell felébreszteni egy vámpírt? Végül közelebb húzódtam hozzá és végigsimítottam az arcán.

- Damon! – suttogtam. – Damon ébredj! –szólongattam, de nem reagált rá. Na, jó próbálkozzunk valami mással… Az első gondolatom az volt, hogy lelököm az ágyról, de végül egy kíméletesebb verzió mellett döntöttem. Hozzávágtam a párnámat. Bezzeg erre már kinyílt a csipája. Ahhoz képest, hogy csak most ébredt fel eléggé friss volt. Nem sokat teketóriázott. Felém gördült és mindkét kezemet a fejem felett fogta össze.

- Nem mondták még neked, hogy sose ébressz fel vámpírt ilyen korán? – mosolygott. – Most hogy büntesselek meg? – kérdezte, miközben bal kezével átvette a kezeimet a jobb kezével a csípőmhöz nyúlt és lassan kezdett egyre feljebb simítani a hasamon és végül a mellemen állapodott meg. Nagy nehezen ekkor kiszabadítottam a kezem.

- Ne, merészeld! – suttogtam. Erre persze csak elmosolyodott és egyre az ajkamat szuggerálta.

Valaki kopogott az ajtón. Jézusom ki lehet az.

- Damon bent vagy? – megállt bennem az ütő. Ez most ki a fene?

Láthatóan Damont is eléggé rosszul érintette a dolog, mert az arca megint eltorzult. Őrület még ez is jól áll neki.

Hamar az ajtóhoz ért, míg én kifújtam magam tekintve, hogy az elmúlt percekben még lélegezni se mertem.

- Damon nyisd ki az ajtót!

Ki is nyitotta miután felvett egy fekete pólót. Mivel én még mindig az ágyban feküdtem nem nagyon láttam, hogy ki is az illető, de legalább mindent hallottam.

- Mi akarsz Stefan? Remélem sürgős! – már a hangján is éreztem, hogy megjelent az arcán az a tipikus gúnyos félmosoly.

- Tudod jól miért jöttem. Megígérted, hogy ha visszajövünk, nem fogsz senkit megtámadni. Erre ma tudtam meg, hogy eltűnt az egyik lakos és egy fiatal lány is.

- Ne merj engem felelősségre vonni. Csak azt tettem, amit helyesnek találtam.

- Damon ezek emberek. Nem bánhatsz úgy velük, mint a játékokkal. – emelte fel a hangját, ha jól emlékszem az öccse.

- Megígértem, hogy nem fogok vadászni, míg itt vagyunk. Én vagyok az idősebb és nincs jogod megkérdőjelezni. – a puffanásból ítélve nekilökhette valaminek. -  És most kopj le. – tette még hozzá.

- Az eltűnt lány Elena barátnője. – mondta.

- Nocsak, nocsak. Az, az Elena, akire gondolok?

Jézusom tehát ez a Stefan az, akiről Elena már hónapok óta beszélt. Vajon ő tudja az igazat a Salvatore testvérekről?

- Igen és sejti, hogy a barátnője eltűnése nem véletlen.

- Semmi közöd hozzá öcsi. De ne aggódj kutya baja. – itt már olyan halkan beszéltek, hogy nem értettem semmit. Kimásztam az ágyból és miután Damon egyik ingét magamra vettem és közelebb lopkodtam az ajtóhoz.

- ...mondtam, hogy nem játszadozhatsz velünk. Nem igézhetsz meg embereket, hogy utána kitöröld az emlékeiket. Ezt nem teheted.

- Nem is tettem. – itt egy kis szünetet tartott. – Lizi gyere ki! – kiabált be.

Nem gondolkodtam csak kiléptem az ajtó elé. Hiba volt. A kisebbik Salvatore elég alaposan végigmért tetőtől talpig. Összébb húztam magamon Damon ingét.

- Had mutassam be az öcsémet Stefan Salvatoret.

- Örvendek. – mondtam majd kezet nyújtottam neki. Tétovázott egy kicsit, de végül kezet fogott velem.

- Elisabeth Watson. – mosolyogtam. Stefan cseppet sem hasonlított Damonra. Kedvesnek tűnt nem pedig egoista disznónak, mint a bátyja.

- Elena nagyon aggódott érted. A kutyád megtalálták a parkban. 

- Jézusom Blacky. – szégyen nem szégyen róla teljesen megfeledkeztem. - Most hol van?

- Elena vigyáz rá. Ha gondolod, el tudlak vinni hozzá.

- Köszi, öcsi, de majd megoldjuk valahogy. – gúnyolódott Damon.

- Legalább a bátyádba szorult némi lovagiasság – löktem neki majd Stefanhoz fordultam. – De amúgy tényleg semmi szükség rá. Előtte még haza kellene mennem. De aztán egyenesen Elenához megyek. – mondtam. 

- Jól van. – akkor én megyek is. – mondta. Még azt azért elcsíptem, mikor kimérten ránézett bátyára.    

- Akkor most hazamegyek. – közöltem Damonnal aki úgy tűnt, hogy némasági fogadalmat tett. - Hol vannak a ruháim?

Nem válaszolt csak bement majd a szekrényéhez lépett és elővette a farmeremet majd egy másik inget, ami az övé volt és a kezembe adta. Lehet, hogy furán hangzik, de egy kicsit csalódott voltam, a miatt, ahogy a reggel alakult. Pedig az ébresztés...  

- A felsőid nem úszták meg a dolgot. Kidobtam őket.

Nem szóltam rá semmit csak öltözködni kezdtem. Tudtam, hogy minden mozdulatomat figyeli. Mikor kész voltam elé álltam.

- Mutatnád az utat? - intettem az ajtó felé. Nem mozdult. Miért is tette volna…  

- Damon nem maradhatok itt! Mondj már valamit! – könyörögtem.

- Gyere… - mondta majd kiment a szobából. Alig bírtam követni. Levezetett a lépcsőn majd egy hatalmas szalonféle terem után az előszoba következett. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót szembefordult velem. Nem szólt még mindig csak nézett. – Akkor, szia. – mondtam majd indulni készültem. Nem hagyta mondanom se kell. Megragadta a derekamat és maga felé fordított.

- Csak így itt hagynál? – kért számon közben azt vettem észre, hogy egyre közelebb hajol. Már épp lehunytam a szemem, hogy megcsókolhasson mikor hirtelen visszahúzódott.

- Most már te is tudod, hogy mit érzek. – mosolygott majd kacsintott egyet.

Ezt a szemetet. Na, jól van, jól van. Ezen ne múljon.

- Stefan! – kiáltottam remélve, hogy meghallja. – Áll még a fuvar?

- Indulhatunk. - Lépett elő a szomszéd szobából vigyorogva miközben színpadiasan kezet nyújtott nekem. Nem néztem Damonra mert gyanítottam, hogy még meggondolnám magam. Így csak némán belekaroltam Stefanba és elindultunk kifelé. Csak akkor néztem hátra mikor már a kocsiban ültünk. Még épp elkaptam azt a pillanatot, mikor Damon becsapja az ajtót. Legalább most egy kicsit magába száll. Legalább is remélem... Nagyon remélem...   

3♥

3. Álomnak hitt valóság

Fejfájással ébredtem. Minden olyan zavaros volt. A tegnap történtek még mindig a szemem előtt lebegtek. Én nem hiszek az ilyesmikben. Sem abban, hogy léteznek sem abban, amit láttam. De ha mégis igaz? Ha tényleg vannak vámpírok? Mással mivel tudnám magyarázni a támadást? Miután ez eszembe jutott egy nagyot sóhajtottam és a nyakamhoz nyúltam. Még egy kicsit érzékeny volt a bőröm, de nem tapintottam rajta sebet. Ez legalább bíztató.

- Jó reggelt! – majdnem frászt kaptam. A hang túl közelről jött. Lassan kinyitottam a szemem. Először a díszes mennyezetre fókuszáltam majd a hang felé fordultam. Damon volt az. Még reggel is olyan frissen ragyogtak a kék szemei hogy szinte megvakultam tőle.

- ’reggelt! – morogtam, de ő nem reagált csak mosolygott tovább. Kezdem feszélyezve érezni magam, elvégre most vettem észre hogy a ruhám hiányzott csak melltartó és bugyi van rajtam. Mármint a tangámat nem nevezném éppen ruhadarabnak, de szerencsére a paplan eléggé jól takart. Rajta se volt túl sok ruha csak egy fekete alsó és egy kigombolt fekete ing. Nincs igazság, ő velem ellentétben reggel is jól nézett ki. Látta, hogy nem igen számíthat arra, hogy én töröm meg a csendet így ő kezdett bele:

- Hogy érzed magad? – méregette kérdése közben az arcomat majd besimított egy kósza hajtincset a fülem mögé és végül a keze a nyakamon állapodott meg és simogatni kezdte a fájó részt.

- Szerinted? – kérdeztem vissza. – Végül is te hogy lennél, ha az egyik pillanatban még élnéd a kis életedet a másikban meg már arra ébrednél, hogy egy pasas letámad az utcán és a véred kezdi szívni? – hadartam. Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Hogy képzeli egyáltalán, hogy csak úgy simogat. Ezt ki is fejtettem neki azzal, hogy elhessegetem a kezét magamról. Egy kicsit mintha halványabb lett volna a mosoly az arcán. Hát nem teljes, de legalább fél siker.

- És egyáltalán. Hol a ruhám? Hol vagyok? És milyen jogon fogdosol engem? – Céloztam a kezére, ami közben megint a kezemre vándorolt.

- Míg aludtál nagyon is élvezted. – kacsintott rám. – Még mosolyogtál is hozzá. – És nem mellesleg csend volt... – nézett az égre színpadiasan, mintha csak egy ovis lennék, akit kedvére kioktathat. Mekkora egy bunkó...

- Seggfej vagy ugye tudod? – jegyeztem meg „kedvesen.” Csak az a vigyor fagyna már le a képéről...

- Mire vagy kíváncsi? – kezdte. – Minden kérdésedre válaszolok, ha tudok. Ne kímélj. – jelentette ki majd felállt és töltött magának az ágy melletti szekrényen lévő üvegből. – És ha már a seggeknél tartunk... – itt szünet jött majd felemelte az engem takaró paplant. – Nem is rossz...

Na, nálam itt szakadt el a cérna. Az összes tárgyat, ami a kezembe került körülöttem elkezdtem hozzávágni. Párna, óra, lámpa... Csak törhetném el egy csontját... Az első párnám eltalálta és kiverte a kezéből a piát (a meglepetés erejeJ), De sajnos a többi nem ért célt. Felpattantam az ágyról és az első kezembe akadó ingét magamra vettem. Az ajtóhoz siettem, de zárva volt. Az istenit…

- Engedj ki! – fordultam volna hozzá, de már nem volt az ágy mellett. Ez nem lehet igaz.

- Nem mehetsz el, amíg meg nem hallgatsz! – majdnem felsikoltottam mikor megszólalt mögöttem.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem. Borzasztóan féltem.

- Nem foglak bántani csak szeretném, ha mindent megértenél.

Tette egy lépést felém mire én hátrálni kezdtem. Egyre csak közeledett. Végül éreztem, hogy már fal van a hátam mögött. Sarokba szorított. Mikor elém ért két karjával a falnak támaszkodott mellettem. Esélyem sem volt kibújni alóluk. Nem szólt semmit csak nézett, de én nem mertem a szemébe nézni.

Szerintem megunhatta, mert az egyik kezével felemelte az államat ezzel elérve, hogy a ne bújhassak el tekintete elől.

Teljesen belevesztem a szemeibe. Valamiért furcsán megnyugtatónak találtam.

Nem bírtam tovább a szemkontaktust lehunytam a szemem. Szorítottam. Úgy mintha ezzel elbújhatnék minden elől. Megrezzentem mikor a leheletét éreztem az arcomon, majd az ajkamon a csókját. Nem volt annyira vad sem túl nyers, de mégis éreztem rajta a visszafojtott szenvedélyt. Nem tudtam abbahagyni bár az eszem ezt súgta. Egyre vadabbul vette birtokba az ajkaimat. A nyelve vadul kergette az enyémet közben izmos sima mellkasa az enyémnek feszült. Hatalmas dühöt éreztem. Hogy merészel csak így letámadni? És miért csókol ennyire jól? Ezt azért akkor sem kéne, hogy hagyjam…

Valahonnan hirtelen mintha visszatért volna belém az élet. Eltaszítottam magamtól és egy hatalmas pofont kevertem le neki. Aztán az arcára néztem. Láttam, hogy a szeme vérben izzik és, hogy minden idegszála megfeszül. Az ajkai alól hegyes szemfogak meredeztek. Majd mély lélegzetet vett és arca visszanyerte az eredeti alakját.

- Mi vagy te? – kérdeztem félve.

- Vámpír! – felelte. - És a következő kérdésedre a válasz igen tényleg létezünk. Tegnap az a férfi is vámpír volt, aki megpróbált megölni. – itt elmosolyodott. -  De ő már senkit sem fog megtámadni.

Miért sejtek rosszat? Csak nem…

- Te megölted? – keletem ki magamból. – Megölted?

- Ha nem ölöm meg ő öl meg téged. Ilyen egyszerű. – még mindig falnak szegezett nem hagyva, hogy megmozduljak. – A vámpírok vadászok. Ha most csak elkergetem, akkor is megkeresett volna téged, mert nem tűrik, ha az úgymond préda odébb áll.

- Engedj elmennem! – könyörögtem. – Miért akarsz itt tartani?

- Miért akarsz elmenni? – billentette oldalra a fejét.

- Csak hagyj elmennem! – kezdtem megint. – Nem fogom elmondani senkinek, amit megtudtam, vagy amit láttam csak engedj el.

- Amíg a vérem ki nem ürül a szervezetedből, nem engedhetlek el.

- Hogy mi? – nem értettem tisztán, amit mondott. Milyen vér és hol? Mintha tegnap derengene valami arról, hogy megitatott valamivel, de az nem lehet, hogy vér volt…

- Tegnap csak úgy tudtam megmenteni az életedet, hogy megitattalak a véremből. A vámpírok vére gyógyító erejű ezért is van az, hogy nem lehet minket megsebesíteni. Ez segített a nyakadat is begyógyítani.

- Akkor miért fáj még mindig? – tettem fel a kérdést némiképp szemrehányóan.

- Ha annyit ittál volna, hogy már ne is érezz semmit akkor még egy fél hétig kóvályognál, mint aki szélütést kapott.  

- Miért?

- Mint mondtam azért drágaságom, mert mikor a vér az emberi szervezetbe kerül, egy kicsit megzavarodik. Mint egy erős drog. Ha legközelebb kapsz egy adagot, már meg se fogod érezni.

- Álmodik a nyomor! Soha többet. – sziszegtem az arcába.

- Pedig akkor sebezhetetlen lennél.

- Nem lehet sehogy elpusztítani?

- Dehogynem. Például egy fa karó a szívbe.

- És az ezüst, a fokhagyma, a szenteltvíz, a napfény? – komolyan kezdtem kétségbe esni.

- Az ezüst nem árt nekünk. A fokhagyma meg leginkább pirítóssal jöhet számításba, a szenteltvíz meg baromság. A napfény viszont tényleg eléget minket.

– De akkor te...

- Itt van ez a gyűrű. – mondta majd a kezére mutatott. - Ez lehetővé teszi, hogy kimehessek. Rajtam és a testvéremen kívül nem sok más fényben járó van. Legalább is én így tudom. – mosolygott rám.

- Egyébként szép ütés volt. – nevetett majd megsimogatta az állát ezzel kicsit elengedve. Én még mindig a fal mellett álltam szótlanul. Ahogy ellépett előlem mintha a talajt is kirántotta volna alólam. Kezdtem szédülni, így előre kellett hajolnom. Nem tudom, hogy, hogy csinálta de Damon mellettem termett így bele tudtam kapaszkodni a karjába.

- Le kell feküdnöd! - jelentette ki majd meg sem várva a válaszom a karjába vett és lefektetett az ágyra. Levette rólam az inget majd betakart és behúzta a függönyt. Tiltakozni akartam, de lepisszegett.

- Most ne beszélj. – mondta majd az ágy másik oldalára sétált és mellém feküdt. – Kell egy kis idő hogy úgymond... kijózanodj. – lehunytam a szemem, de még így is tudtam, hogy mosolyog. Valahogy megnyugtatott, hogy nem hagyott egyedül. A homlokomat simogatta és én egyre álmosabbnak éreztem magam. Pedig tudtam, hogy nem szabadna elaludnom. De nem tudtam felkelni és pár perc múlva el is nyomott az álom.

2♥

 

2. A támadás

Ha nem lettem volna ennyire részeg talán megkérdeztem volna hogy hová megy. De ha nem, hát nem. Valahogy nem volt kedvem itt maradni egyedül. Az úton hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy vajon látom-e még őt valaha. Olyan titokzatos volt ahogy megjelent meg a szeme… talán nem is a titokzatos a legjobb szó rá. Inkább a félelmetes.

Tanulság: Részegen nem ismerkedünk idegenekkel.

Közben beértem a városba. A házunk, azaz most már a házam Mystic Falls egyik legeldugottabb szélén állt. Az volt szinte a legjobb benne hogy nem kellett mindig az egész városon megvető pillantásoktól kísérve átcaplatnom. Az alacsony kis kertkapun belépve hamar észrevettem, hogy már megint füvet kéne nyírni. Na, igen. Mivel nem állok valami jól ezért el kellett bocsánatom a nagyim alkalmazottjait. Ha már úgy is utál mindenki ez a pár ember már igazán nem számít.

A ház maga nem volt túl nagy. Volt benne háló egy nappali, dolgozó egy fürdő és persze konyha. Meg persze egy kicsi terasz a ház mögött. Mint mindíg most is mikor hazaértem ledobtam a táskám a fotelbe és elnyúltam a kanapén. Egyre csak Damon járt az eszemben. Vajon miért ment el annyira hirtelen? De mielőtt még megőrjítettem volna magamat úgy döntöttem, hogy inkább tv-t nézek. Még sikerült is volna, nem gondolom rá, ha nem ment volna minden egyes adón valamilyen eszméletlen nyálas sorozat. Na, ennyit erről. Azért a híradóban mégis találtam valamit. Az idegesítő ürge másról sem beszélt csak a titokzatos eltűnésekről a környéken. Valamint arra figyelmeztetett mindenkit, hogy sötétedés után ne mászkáljon sehova és pláne nem egyedül.

Jó ezt tudni. Én minden este ki szoktam sétálni a kutyámmal Blacky-vel sétálni a fő utcába. Egyrészt rá is ráfér egy kis kirándulás és én is csak akkor tudok eljutni a város parkjába mert ilyenkor nincs egyetlen ember sem akinek útjába lennék.

Kint már kezdett sötétedni. Végül minden gondolatomat félretéve a konyhába kötöttem ki. Győzött az éhség. A tegnapi pizzám maradékát elfogyasztva viszont már nem is tűnt olyan ijesztőnek a közben leszálló éjszaka. Úgy döntöttem Blacky is megérdemel annyit, hogy egy kicsit mozogjon a házon kívül is. Gyorsan magamra kaptam egy farmert a kedvenc fekete toppomat meg egy fekete bőrdzsekit és már menetkész is voltam. Kiabálnom se kellett fekete Labradorom már az ajtóban volt a pórázát harapdálva.

Odakint nem volt túl hideg. Csak valahogy minden szokatlanul csendes. A máskor tücsköktől hangos rét és az utcák mind némaságba burkolóztak. Egy lélek se járt rajtunk kívül idekint. Én ennek csak örültem, mert így legalább egy kicsit elengedhetem Blackyt szaladgálni. Úgyis már betéve tudja az útvonalat nem fog eltévedni. Nem kellett neki kétszer mondani boldogan szaladt előre a park felé. Én lassan sétáltam utána. Végül is nem siettem sehova. Otthon csak az üres lakás várna rám meg egy-két film. Nem valami izgalmas program.

Kicsit mintha a köd is leszállt volna. Kicsit hátborzongató volt.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy eddig nem volt köd. Épp befordultam a főutcára ahol a park is van mikor megláttam, hogy egy alak áll az egyik lámpa alatt. Más se hiányzott, mint hogy valaki még a nap végén is cseszegessen. Úgy tettem mintha nem venném észre és átmentem a másik oldalra remélve, veszi a lapot, hogy nem vagyok a szokásos műsorra ráhangolva bárki is legyen. Ahogy lassan vele szembe értem azért próbáltam kivenni a halvány fényben hogy ki is az valójában, de mivel le volt hajtva a feje nem sokra jutottam. Ideje lenne megkeresni Blacky-t. Vajon hol lehet? Épp elkiáltottam volna magam mikor reccsent valami mögöttem. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül és láttam hogy az előbbi férfi áll mögöttem. Még sikítani sem volt időm. Az utolsó dolog amire vissza tudok emlékezni az két hegyes szemfog és a nyakam bal oldalán az a szúró fájdalom ami szinte az összes erőmet egy csapásra kiszívta belőlem. Minden sötét volt. A külvilág semmissé vált ahogy egyre gyengébb lettem. Aztán hirtelen abbamaradt. A szorítás megszűnt. És nem érzetem mást csak egy érzés lüktetett a bőröm alatt. Még élek. Nem bírtam megmozdulni nem bírtam kinyitni a szemem de éreztem. Érzetem a köd nedves szagát és éreztem az éjszaka hidegét a bőrömön. De gyenge voltam. Nagyon gyenge.

Az előbbi szorítást gyengéd érintések váltották fel. Valaki mintha felemelt volna a földről ahová roskadtam. Nem tudtam mi történik velem csak éreztem ahogy a könnycseppek elkezdtek folyni az arcomon.

- Lizi… Lizi nyisd… ki a szemed… - fojtott suttogást hallottam, de nem tudtam engedelmeskedni. Mintha nem és irányítottam volna.  

- Igyál… Igyál… kérlek… - Folyadék csorgott a számba és mintha minden egyes korttyal visszatért volna belém az élet.

Aztán abbamaradt. De minden porcikámban lüktetett a hatása. Már a nyakam sem fájt annyira. Aztán megéreztem hogy valaki a hajamat simogatja.

- Nyisd ki a szemed… Lizi… - a halk szavaknak engedelmeskedve kinyitottam a szemem. Először csak homályos foltokat láttam. Majd második próbálkozásra már kezdett tisztulni a kép s végül tisztán kirajzolódott megmentőm arca: Damon.

Nem hagyta hogy kicsodálkozzam magam a karjaiba vett és megpróbált rávenni hogy a lábamra áljak.

- Meg fogsz tudni állni? – kérdezte némiképp aggódva. Végül elengedett és tettem pár bizonytalan lépést. Mármint igazából csak egy lépést mert a többit inkább nevezném szédelgésnek mint lépésnek.

- Azt hiszem... hogy... nem nagyon fog menni… - kezdtem a szabadkozásba mikor arra eszmélem hogy már megint teljes gőzzel a föl felé tartok. Az ájulás kerülgetett, de szerencsére Damon nem várta meg míg elterülök hanem a karjaiba vett. Nem volt erőm hálálkodni, nem volt erőm kérdezni. Megint elájultam. Ismét beborított a sötétség…

1♥

1. Kezdet

Mint minden alkalommal most is a tisztásra igyekeztem. Még kislánykoromban fedeztem fel mikor a városban vakációztam. A nyarat a nagymamámnál töltöttem itt Mystic Fallsban a csendes kisvárosban. De miután a szüleim meghaltak, minden megváltozott. Az autóbaleset óta már nem úgy látom a dolgokat, mint azelőtt. Már én sem vagyok ugyanaz, mint aki voltam.

Nem nagyon sikerült beilleszkednem. Részben én részben mások hibái miatt, de szinte senki se bírt megérteni.  Minden nap kigúnyoltak és megaláztak. Minden alkalmat megragadva arra, hogy éreztessék velem, hogy milyen egyedül vagyok. 

Ideköltözésem óta, ha más nem is hát ez ugyanaz maradt. Még most a sulit befejezve 19 évesen is mindig visszajutok ugyan ide. Egyedül, távol mindenkitől az egyetlen helyre ahol egy kicsit is békén hagynak. A tisztás maga nem valami nagy. Azt mondják egykor egy régi temető állt itt, de mára már szinte mindenki elfelejtette, hogy valaha is létezett. Nekem is csak a nagymamám mesélte mikor megemlítettem neki hogy eljöttem ide. A nagymamám. Csak egy nyaklánc maradt belőle amit búcsúzóul adott. Semmi más. Most viszont nem volt időm ezen agyalni. Mint máskor is, ahogy szoktam lerogytam a tölgyfa tövében, ami a rét egyik szélén állt. Könnyes volt a szemem. Tudom, hogy szánalmas, de már megint a régi nóta. Mióta a nagyi bejelentette hogy elköltözik, talán még ellenségesebbek lettek velem, mint azelőtt. Mintha csak ezért tűrtek volna meg eddig, mert a városi vezetőség kiemelkedő tagjának Emmily Boltonnak az uokája vagyok. Talán csak Elena értett meg valamennyire mert ő is pár hónapja elvesztette a szüleit.

Tuti nem kellett volna annyira a szívemre vennem a dolgot amit a sheriff Mrs.Filis mondott nekem de annyira rosszul esett. Mikor bementem hozzá nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlöl. Pedig most hogy a nagyi elment tényleg szükségem lett volna egy állásra. De finoman szólva is elküldött a fenébe. Mindössze arra hivatkozva, hogy nem vagyok megfelelő személy rá. De hát könyörgöm egy pultos állásra azért szerintem nem kell akkora szakképzettség. De azért nem voltam vele udvariatlan. Végtére is mit ártott ő nekem ezzel? Majdcsak megleszek, valahogy ha eddig is sikerült átvészelnem a dolgokat, akkor ezután is sikerülni fog. Viszont egyenlőre nem maradt más vigaszom, mint a könnyeim és a Jack Daniell’s. Mielőtt azonban újabb könnycseppek folytak volna végig az arcomon gyorsan ittam pár kortyot az üvegből, amit a hátizsákomba hoztam. Talán a whisky volt az egyetlen dolog, ami egy kicsit el tudta feledtetni az egész eddigi életem rossz történéseit. Mikor már majdnem a fél üveget ledöntöttem csak akkor kezdtem egy kicsit valamennyire jobban érezni magam. Szinte még az ég is kékebb volt, mint azelőtt.

Forgott velem a világ így egy kicsit még a szememet is lehunytam. Olyan jó volt így. Csak élvezni a szellőt az arcomon és tudni, hogy itt szinte mindent elfelejthetek, ami eddig történt velem.

Csak akkor riadtam meg egy kicsit mikor azt hiszem, hogy egy ág reccsent mögöttem. Kipattantak a szemeim és rögtön felpattantam. Biztos csak képzelődtem, mert nem láttam még egy állatot sem a környéken. Visszaültem, de mintha valami hiányzott volna. Mit sem törődve a fura érzéssel az üveg után nyúltam, azaz csak nyúltam volna, ha nem tűnt volna el. Na, ez szép. Tényleg túl sokat ihattam, ha még arra se emlékszem, hogy hová tetem a whiskim.

- Csak nem ezt keresed? – szólalt meg ekkor mögöttem egy férfihang. Esküszöm, hogy nem vagyok ijedős típus, de most majdnem a frászt kaptam. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül így épp lefejelem a mögöttem álló pasi állát. Így megint kénytelen voltam lehunyni a szemem. Viszont mikor kinyitottam alaposan szemügyre vettem zaklatómat. Először csak a fekete bőrdzsekijét és pólóját fókuszáltam be majd azt vettem észre, hogy nem csak a kezében tartotta életem értelmét hanem elég erőteljesen meg is csapolta. Már épp az arcára néztem hogy kifejezzem rosszallásom mikor azt hiszem, hogy elakadt a lélegzetem. A két jeges szempár szinte belém fúródott ahogy a férfi szája csábos félmosolyra húzódott. Mintha kikapcsolt volna az agyam. Amint megláttam, ahogy a whiskim utolsó maradék cseppjei végigfolynak az alsó ajkán mintha még a szívverésem is abbamaradt volna. Ha nem lettem volna ennyire megijedve egy percig se vacilláltam volna hanem rögtön lecsókolom onnan. Bár azt hiszem ezt csak az alkohol hatására gondolom így.

A pasas oldalra billentette a rendületlenül mosolygó fejét és megint megszólított. Annak ellenére, hogy én akartam őt leteremteni. Ez poénos.

- Elárulod, hogy miért üldögéltél egyedül egy régi temetőben? Vagy ne, ne, ne is mondj semmit, majd kitalálom. – mondta majd leült a fa alá és intett, hogy kövessem példáját. Talán csak azért nem küldtem el melegebb éghajlatra mert még mindig nem tudtam betelni a látványával.

- Szerelmi bánat?

- Nem talált. – sóhajtottam. – Inkább hatalmi küzdelemnek nevezném, de nem érdekes. Elárulná, hogy ki maga? És egyáltalán mit keres itt?

Erre azt hiszem, hogy nem számított, mert nevetni kezdett. Na nem mintha szimpatikus nevetés lett volna de így kivillantak szinte vakítóan fehér fogai. Éppen elgondolkodtam azon, hogy vajon egy ilyen pasi mit keres itt az isten háta mögött mikor abbahagyta a nevetést.

- Hát, te aztán nem vagy szívbajos! – mondta végül. Erre csak eszembe jutott az előbbi szívritmus zavaraim, amiket ő váltott ki és már nekem is mosolyognom kellett. Ha tudná… – A nevem Damon Salvator.

Hoppá. A név hallatára azt hiszem, hogy megborsódzott a hátam. Damon Salvator… Még a neve is gyönyörű. Bár ahhoz hogy egy beképzelt majom nem nagyon fért kétségem mert a fekete bőrdzsekije és a csábos beülése amivel mellettem terpeszkedett még a sármos mosolyát is felülmúlta. Eléggé várakozva nézett rám talán egy kicsit túl sokáig hallgattam.

- Bocs! Én Elisabeth Wattson vagyok. – ezek után kezet nyújtottam neki. Már csak ezért is, mert reméltem hogy talán visszaadja az üvegemet. Nem szólt semmit csak a felé nyújtott kezemet nézte. Majd egy kis habozás után megszorította az enyémet. Viszont esze ágában sem volt visszaadni a Jack Daniell’s maradékát. Ez ezért már tényleg bunkóság.

- Visszaadnád az üveget? –kérdeztem és próbáltam barátságos arcot vágni és elfelejteni azt a tényt, hogy Damon már ha tényleg ez a neve ezen is csak mosolygott.

Végül bár vonakodva, de mégis átnyújtotta. Már majdnem üres volt. Nincs igazság…

- Jössz nekem egy üveggel azt azért remélem hogy tudod. – morogtam még hozzá majd a maradékot az utolsó cseppig megittam.

- Alig várom, hogy törleszthessek. – mosolyogta. Vajon hogy fagyna le az arcáról? Na de tényleg tulajdonképpen ki a fene is ez férfi?

- Szóval mit keresel itt Mystik Fallsban? – á egy cseppet sem lett erőltetett, na de mindegy.

- Itt születtem. Még kisgyerek voltam mikor a szüleimmel a nagyvárosba költöztünk. És miután meghaltak így én és az öcsém úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk. –kis szünetet tartott majd folytatta – És neked mi a történeted? – már megint felnevetett. – Bocsi de nem nézem ki belőled hogy egész életedben itt éltél.

Most én mosolyogtam. Hát ennyire kiismerhető lennék?

- Fél éve kötöztem ide a nagymamámhoz mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben. És itt mindenki utál. Egy kicsit ráncolta a szemöldökét.

- Miért is? – kérdezte miközben egy kicsit közelebb hajolt.

- Mert nem járok lányos ruhákba, nem vagyok tisztelettudó, iszok, kártyázok és mindenekelőtt az anyám mielőtt elment innen rendesen felbosszantotta az ittenieket.

- És mivel? – nézet rám hirtelen.
– Már nem számít. A lényeg, hogy miután én visszajöttem azon igyekeznek, hogy keresztbe tegyenek.

Mint aki most már ért mindent, bólintott. Nem szólt semmit csak az arcomat fürkészte. Most nem mosolygott. De még mogorva arca is olyan édes volt mintha csak egy kisfiú lett volna. Csak a szeme. A szeme volt vad és tiszteletet parancsoló. Észrevehette, hogy egy kicsit elkalandoztam mert megint mosolygott.

- Min gondolkodsz? – kérdezte majd kisimított pár hajtincset az arcomból.

Kicsit meglepődtem. A keze miután befejezte a mozdulatot végigszántott az arcomon. Majd végigsimított az ajkaimon. Eddig azon gondolkodtam, hogy mit is mondjak neki, de most egy csapásra minden kiürült a fejemből.

Szerintem rájött, hogy nem fogok válaszolni, mert ismét megeresztett egy félmosolyt és közelebb hajolt. Talán a whisky miatt volt, de nem húzódtam el tőle. Csak néztem. Néztem a közeledő kék szempárt, ami mint egy éhes vadállat az ajkaimat szuggerálta. Lehunytam a szemem és éreztem, ahogy apró csókot lehelt a számra. Mikor kinyitottam azonban arra lettem figyelmes, hogy a szemei hirtelen vérben kezdtek izzani. A jeges kék tekintet mintha felgyulladt volna. Azonban mielőtt jobban szemügyre vehettem volna hirtelen lehunyta a szemét. Minden izma megfeszült s végül mikor megint rám nézet már újra a régi volt. Azaz mégsem. Már nem mosolygott.

- Mennem kell! – mondta hirtelen és már fel is pattant mellőlem.

- És mi lesz a whiskymmel? – kérdeztem. – Tudod, tartozol… - céloztam a kis iszogatására.

Ismét mosolygott. Szólásra nyitotta a száját mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolhatta mert csak a kezét nyújtotta hogy segítsen felállni. Mit tehettem? Megragadtam. Tényleg sokat ihattam, mert eléggé nehezen ment a felállás.

- Majd még találkozunk? – kérdeztem félénken.

- Ha rajtam múlik, akkor biztosan. – mosolyogta, majd kezet csókolt és elsietett a fák között.