48♥

 48. Vissza a pokolba...

(Zene: U2 - With or Without You)

- Wattson. A nevem Elisabeth Wattson. - meresztettem a szememet a sötétbe mert mivel becsuktam a hűtőajtót nem igen láttam semmit az idegenből viszont az életmentő ennivalók kiestek a kezemből. Hallottam, hogy gurul az alma és tompán nekiütközik valaminek, de tudomást se akartam venni róla. Imádkoztam magamba, hogy tévedjek és ne az legyen ez a férfi akire gondolok, de már nem volt semmi értelme. A következő pillanatban felkapcsolta a villanyt és egy almát tartva a kezében elém lépett.

- A nevem Oliver K. - mondta a (mivel nagyon elképedtem) tátott szájjal kombinált döbbent arcomba.

- K? - tért vissza belém az élet. - Betűzné kérem? - mosolyogtam rá a szőke hajú férfira.

- Hívj Olivernek. - hangzott a rideg utasítás, de azért, bár nem vártam, folytatta. - Karines. Oliver Karines. - lépett elém a zöld szemeivel rám bámulva. A figyelmemet nem kerülhette el, hogy egy kulcs lógott a nyakába. Nem régi vagy ilyesmi csak egy láncra felfűzött kulcs. Ha holnap beszélek Damonnal, (feltéve, ha szóba áll velem) ezt mindenképp meg kell említsem. Felül teljesen meztelen volt így akaratlanul is lelkifurdalásom támadt, hogy úgy tűnhetett azt fixírozom. Bocsi Damon, de nőből vagyok én is. Sajnos én sem tagadhattam, hogy a drága Oliver koránt sincs annyira rossza állapotban, mint amiért imádkoztam. Sőt. Hogy az a...

- Mindjárt egy. - jegyezte meg az órájára nézve. - Gondolom te mész enni.  - bökött a sok gyümölcsre és még kifelé menet nem kerülte el a figyelmemet, hogy jó alaposan végigmért. Meg amibe voltam. - Örülök, hogy találkoztunk. - vigyorodott le majd hallottam, hogy a lépcső felé indult.

Vártam egy kicsit majd én is utána indultam. Teljességgel kizártnak tartottam, hogy végig fogom tudni ezt csinálni. Bármennyire is kínosnak képzeltem az első találkozást, a végeredmény, minden rémálmomat felülmúlta. Csodával határos módon visszataláltam a szobámba amint leültem az ágyra enni kezdtem. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mi lesz holnap. Ha tartom magam a szokásokhoz, úgy is káosz...

Reggel korán keltem bár nem mondhatnám, hogy azért mert kialudtam magam inkább csak nem akartam udvariatlan lenni és sokáig a szobámba zárkózni. Meg hát nyolcra már a könyvtárba kellett lennem. Így is mikor leértem Mrs. Lockwood már az ebédlőben volt.

- Jó reggelt Elisabeth. - köszönt mosolyogva. - Remélem jól aludtál.

- Igen nagyon köszönöm Mrs... - kezdtem, de a szúrós tekintetét látva szépítettem. - Carol. - mosolyodtam el.

- Ülj csak le. - intett az egyik székre. - Mindjárt hozzák a reggelit.

Finom sonkás tojás volt mit nagyon jól esett. Carol azt mondta, hogy Tyler biztosan nem fog lejönni, és én reménykedtem, hogy Oliver sem. Minden rendben ment. Már épp indulni készültem a munkába. Bár Mrs. Lockwood győzködött, hogy had vihessen be kocsival visszautasítottam. Nem akartam mondani, de szükségem volt egy kis friss levegőre mert szédülni kezdtem. És hát akkor történt. Minden eddigi könyörgésem az ég felé  semmisnek bizonyult vagy részemről átokká vált...

- Ha gondolod nénikém majd én elviszem. - szólalt meg a lépcsőről Oliver. - Úgy is a városban van dolgom. - sétált elénk.

- Ez remek ötlet. - fordult felém. - És nincs apelláta! - emelte fel a mutatóujját. - Had mutassam be Oliver Karinest. Ő az én unokatestvéremnek a fia. - magyarázta.

- Elisabeth Wattson. - nyújtottam kezet. Legszívesebben felképeltem volna azért az önelégült vigyorért amit megeresztett felém. Megfogta a kezemet és a várakozásaimmal ellentétben a szájához emelte és kezet csókolt.

- Örvendek. - nézett fel mire én észrevétlenül kirántottam a kezemet mancsai közül.

- Hát nem született úriember? - nevetgélt Mrs. Lockwood amitől az a kellemetlen tehetetlen érzés kúszott végig a gerincemen ami leginkább egy elfojtott ordításhoz volt hasonlítható.

 - Akkor induljunk. - mondta a vállamra téve a kezét amit rövid úton eltávolítottam. Mit képzel ez magáról?!

Nagyon jólesett a friss levegő mikor kiléptünk a házból szinte már el is felejtettem, hogy milyen ideges is vagyok. A hányingerem is enyhült egy kicsit.

A temérdek kocsi közül, ami a bejáratnál parkolt, egy fekete BMW-hez vezetett. Kinyitotta nekem az ajtót egy színpadias "Parancsoljon hölgyem" - felkiáltással, mire megforgattam a szemeimet. Hosszú lesz az út...

- És mióta vagy Mysic Fallsban? - törtem meg a hallgatásom mikor kifordultunk a kapun. - Eddig még nem láttalak erre... - tettem hozzá.

- Itt születtem, de pár hónapos voltam mikor a szüleim a városba költöztek. - kezdte bekapcsolva a magnót amibe valami operaféleség ment. - Sokszor jártam itt, de csak nemrég döntöttem úgy, hogy visszaköltözök. - fordult be a könyvtár utcájába. Öltönyt viselt amivel egy üzletember benyomását keltette. Meghűlt bennem a vér mikor lefékeztünk az épület előtt és megláttam Damon motorját az egyik fa mellett.

- Köszönöm, hogy elhoztál. - mondtam és már nyúltam volna a kilincsért mikor megfogta a másik kezemet ezzel visszatartva.

- Mit szólnál, ha érted jönnék és folytatódna a mesedélután? - mosolyodott el. - Mikor végzel?

Nem is tudta, hogy mit mondjak. Olyan volt ez mikor két oroszlán köröz egymás körül. Mindketten azt várják, hogy a másik támad vagy meghátrál, de amíg valamelyik be nem következik nem tágítanak. Kérdeztem volna tőle rengeteg mindent és gondolom, hogy ő is így volt ezzel. Kérdezni nem könnyű, de ezerszer nehezebb válaszolni, ha közben végig kell gondolnod, hogy mi is az amit az ellenséged megtudhat, vagy elhisz...

- Rendben van. - mondtam végül. - Négykor végzek. - szálltam ki a kocsiból és elindultam a bejárat felé. Előre féltem, hogy mi lesz majd Damon reakciója. Kábán lépkedtem fel a márványlépcsőn. Bezárkózhattak Will dolgozójába mert egyiküket sem láttam. Bekopogtam az ajtón. Mivel nem válaszoltak benyitottam.

Will az asztalnál ült Damon pedig ha jól láttam éppen menni készült.

- Sziasztok. - köszöntem mosolyogva, de csak Will viszonozta. Damon mintha ott se lettem volna, intett Willnek és elsétált mellettem. Kérdőn néztem Willre aki megvonta a vállát jelezve, hogy nem az ő dolga. Mit tehettem volna Damon után rohantam. Épp a lépcső közepén értem utol. Megragadtam a karját, de még csak meg sem állt hanem ment tovább.

- Damon mi a fene bajod van? - löktem egyet rajta. Nem fordult meg, de legalább megállt. - Mégis mit gondolsz, én ezt jókedvemből csinálom? Szerinted én nem lennék szívesebben veled? - halt el a hangom mert kezdtem félni, hogy ha tovább kell beszélnem sírva fakadok. Továbbra sem reagált semmit csak újra elindult a kijárat felé.  - Cseszd meg... - kiabáltam utána majd elindultam vissza az emeletre. Nem jött utánam. Minden kezdett elromlani körülöttem és a munkaidő végére már odáig jutottam, hogy fél órára kimentem a mosdóba bőgni. Hálás voltam Willnek amiért nem firtatja a dolgot. Négyre aránylag rendbe hoztam magam, de már megbántam, hogy igent mondtam a fuvarra. Odakint esni kezdett az eső és mindent megadtam volna azért, hogy hazasétálhassak. Talán, ha a csontomig átfagytam volna, akkor az elvonta volna a figyelmet arról a fájdalomról amit érezek.

Elég rosszkedvűen léptem ki a munkahelyemről. A fekete kocsi már ott állt a parkolóban így rögtön a felé vettem az irányt. Oliver kiszállt egy esernyővel és megkerülve a kocsit ajtót nyitott nekem.

- Remélem nem régóta vársz. - szabadkoztam. - Csak most sikerült elszabadulnom. - sütöttem le a szemem.

- Semmi gond. - mosolygott rám majd miután beszálltam becsukta rám az ajtót. Nagyon nehezemre esett vidámnak mutatni magam, de nem szabadott, hogy észrevegye, valami gond van.

Beszállt mellém. Nem sokat beszéltünk az úton végig az esőt néztem az ablakon keresztül. Nagyon kevés kellett volna hozzá, hogy elsírjam magam. Damon nem áll szóba velem. Még csak el sem mondja, hogy mi bántja... Csak keresztülnéz rajtam. Megálltunk az egyik lámpánál. Néztem, ahogy a cseppek lassan csorogtak az üvegen. Odakint minden szürke volt. Az emberek kapkodva rohantak át a zebrán. Először az tűnt fel, hogy egy alak megállt a tömegben. Aztán mikor felnézett megláttam, hogy kicsoda. Majdnem felkiáltottam, de mikor megint odakaptam a fejem Damonnak már nyoma sem volt. Esküszöm kezdek megőrülni.

- Hová megyünk? - törtem meg a csendet mikor észrevettem, hogy kifelé tartunk a városból. Nem válaszolt így megint megint megkérdeztem. - Azt kérdeztem hová megyünk? - fordultam felé.

- Meglepetés. - húzta el a száját. - Mindjárt odaérünk. - mondta. Elhaladtunk a benzinkút mellet ahová értem jött Damon. Lassan kezdett nagyon rossz sejtésem lenni. - Jártál már errefelé? - kérdezte fesztelenül.

- Nem... még nem. - komorodott el az arcom. Sajnos még eleven élt bennem minden szörnyű pillanat amit azon a napon éltem át mikor Damon önként feladta magát. Imádkozni kezdetem, hogy hátha nem is oda megyünk ahova gondolom. De nem volt szerencsém. Oliver az erdőben parkolta le a kocsit. Az erdőben. A ház előtt minek a teraszán majdnem meghalt Damon és én is...

47♥

 

 47. Siker...

(Zene: Great Northern - Just a Dream)

Nem néztem hátra. Minden porcikán ezért sóvárgott, de nem néztem hátra. Ha másban nem is abban biztos voltam, hogy ha most megfordulok nem bírok majd elmenni. Lerohantam a lépcsőn. Csak akkor mertem lassítani a tempón mikor már kiértem a házból és megcsapott a kora esti hűs levegő. Eddig még rendben is volt az elszántságom, de most... Hogyan tovább? Még mielőtt Damon utánam indul ( mert ugye kétségem sem volt, hogy a kérésem ellenére így fog tenni) el kell érjem, hogy Mrs. Lockwood befogadjon legalább egy éjszakára. Megint futásnak eredtem. Így kis idő múlva egy jól nevelt csalihoz illően csapzottan és fáradtan estem be a Grill ajtaján. Majd kiköptem a tüdőmet, de nem volt időm ilyesmin keseregni. Reménykedve néztem körül. A szerencse úgy tűnik mellém szegődött mert Mrs. Lockwood itt volt a bárban a fiával. A hatásos belépőmnek köszönhetően sok más szemmel egyetemben az övék is rám szegeződött. Végül bízva abban, hogy mint polgármester legalább egy hangyányit érdekli, hogy mi is történt velem az asztalukhoz indultam.

- Elisabeth. - mosolygott rám kimértem mikor közel értem hozzájuk. - Veled meg mi történt? - nézett végig rajtam végül megállapodva az arcomon elfojt smink maradványainál, ami gondolom megkoronázta szánalmas kinézetemet.

- Nem érdekes Mrs. Lockwood. - vágtam bűnbánó ábrázatot. - Igazán nem akarok tolakodó lenni, de nem tudna egy hotelt ahol ellakhatnék pár napig? - töröltem meg az arcomat.

- Ülj csak le. - bökött a fejével az előttük lévő székre. - És szólíts nyugodtam Carolnak. Tyler hoznál Elisabethnek egy kis innivalót? - intett a fiának aki bólintott majd bátorítóan rám mosolyogva távozott.

- Köszönöm, de erre tényleg nincs szükség, nem szeretném zav... - álltam volna fel de a kezemhez nyúlva visszatartott.

- Ugyan már Elisabeth. - engedett el mikor visszaereszkedtem mellé. - És most kérlek mond el, hogy miért vagy ilyen zaklatott. Ha jól tudom a Salvatore házba költöztél. Mi történt? - nézett rám kíváncsian.  

- Én csak... - akadt le a szavam mivel nem nagyon gondoltam még ki, hogy mit is mondjak amivel nem keverem Damont túlzottan bajba, de még hihető is, hogy amiatt eljöttem. - Túl sok furcsaság van abban a házban. - nyeltem egy nagyot Mrs. Lockwodd szemébe nézve. - Nem bírtam tovább... - sütöttem le a szemem, de még előtte elkaptam megértő pillantását. Innentől már csak imádkoznom kell. Bármit is gondol most csak el kell, hogy hitessem eszembe se jutott, hogy hozzá költözzek.

- Sajnálom, nem akarom ilyenekkel terhelni... - álltam fel végül és úgy tettem mint aki menni készül.

- Ugyan már ne butáskodj... - legyintett majd elém sétált. - Ma este már úgysem találnál szállást. Gyere szívesen látunk. - fogta meg a kezemet. - Reggelre minden rendben lesz. - simogatta meg a vállamat.

- Én igazán nem... - kezdtem volna bele a szabadkozásba, de a szavamba vágott.

- Gyerünk. Szedd rendbe magad addig szólok Tylernek, hogy vigye ki a csomagod az autóhoz. - vette le a vállamról a hátizsákot.

Nem nagyon akartam ellenkezni így a mosdók felé indultam. Kicsit zúgott a fejem így megmostam az arcomat egy kis hideg vízzel. Aztán... Majdnem felsikoltottam. Vadul kalapált a szívem és majdnem elájultam az ijedségtől, de amint visszatért az élet a lábamba szembefordultam zaklatómmal. Nem szólt semmit csak lehajtott fejjel nekidőlt a csappal szemben lévő falnak. Sajnos tudtam, hogy nagyon is jogos a dolog. Percekig álltunk így egymással szemben míg végre megtörte  csendet.

- Miért? - emelte fel a fejét. - Egy okot mondj és az ne ez az eszement terv legyen. - lépett közelebb.

- Damon... - próbáltam az arcára tenni a kezemet, de elfordította a fejét.

- Mond meg miért? - ragadta meg a kezemet amivel az előbb felé nyúltam és megfordítva a falnak szorított. - Mondd meg Lizi! - fordította a fejemet maga felé, hogy ne kerülhessem el azt, hogy a szemébe nézzek.

Nem is tudtam, hogy mit vár tőlem. Hogy miért csináltam ezt? Talán még magam sem tudom. Talán nem akartam magam nyűgnek vagy feleslegesnek érezni. De ezt, hogy magyarázzam meg Damonnak...

- Én valamit tenni is akarok... - néztem a szemébe. - Folyton énmiattam kell aggódnotok. - sütöttem le a szemem. - Unom már, a tétlenséget... - tettem még hozzá, de éreztem, hogy enyhül a szorítás a kezeimen. Még nem mertem felnézni rá félve az esetleges reakciójától tekintve, a feszültséget ami belőle áradt. Nagyon is éreztem...

Összerezzentem mikor átkarolta a derekamat és fejét a homlokomnak támasztotta.

- Nem mehetsz el. - suttogta, de szerintem inkább csak magának mint nekem.

- Damon Mrs. Lockwood odakint vár. - toltam el magamtól, de csak annyira hagyta, hogy a szemébe nézhessek. - Már nem fordulhatok vissza... - simogattam meg az arcát.

- Nem megyek messzire... - hajoltam közelebb és épp meg akartam csókolni mikor ellépett előlem.

- Éppen csak olyan emberek közé akik lehet, hogy meg akarnak majd ölni. - szorította össze az állkapcsát.

- Damon... - kezdtem volna meggyőzéséhez, de kopogtak az ajtón.

- Elisabeth minden rendben? - hallottam Mrs. Lockwood hangját.

Kétségbeesetten néztem Damonra megrázva a fejemet.

- Máris megyek. - kiabáltam ki majd visszanéztem Damon felé csakhogy ő addigra már eltűnt. A fenébe...

Kábán kibotorkáltam a bár elé.

- Még be sem mutatkoztam rendesen. - lépett elém Mrs. Lockwood fia. - A nevem Tyler Lockwood. - mosolygott rám.

- Elisabeth Wattson. - ráztam kezet majd hagytam, hogy kinyitva az ajtót betessékeljen az anyósülésre.

Nem sokat beszélgettünk az út alatt, de őszintén szólva nem is nagyon tudtam volna tovább a hazugságokra koncentrálni. Folytan Damon arca jutott eszembe és az, hogy milyen csalódottan nézett rám. Megráztam a fejem hátha megszabadulok a

gondolattól, de ez a baj a lelkifurdalással. Az átkozottól sosem szabadulhat meg az ember ilyen könnyen...

- Megérkeztünk. - mondta Carol majd kiszállt a kocsiból Tylerrel együtt. Már késő volt visszakoznom így követtem őket.

- Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy befogad egy éjszakára. - nyögtem ki végre mikor már a lépcsőn mentünk felfelé a bejárathoz.

- Ugyan már nem érdekes. - legyintett Mrs. Lockwodd. - Nem csak te leszel vendég. Az egyik rokonunk is itt időzik nálunk, de szerintem igazán jól ki fogtok jönni egymással. - karolta át a vállamat. Szinte káprázott a szemem mikor a hatalmas hallba beléptünk. A Salvatoreház is elképesztett, de ez valahogy egészen más. Tömény gazdagság és sznobság...

- Kérem tegye rendbe az egyik vendégszobát a vendégünknek. - szólt oda az egyik szolgálónak majd intett nekem, hogy kövessem. Megmutatta az egész házat, és majd egy órás túraút végén végre megérkeztünk a vendégszobákhoz. Szép szoba volt nem mondom, de bármit megadtam volna azért, hogy inkább Damonnal aludjak.

- Akkor én megyek is. - indult kifele a szobából Carol. - Reggel majd mindenkit bemutatok, de azt hiszem rád fér egy kis pihenés. - mosolygott rám.

- Én... nem is tudom mit mondjak. - tördeltem a kezem. - Nagyon köszönöm, hogy befogadott és ígérem nem leszek sokáig a terhére. - mondtam lesütve a szemem.

- Ne butáskodj. - legyintett Mrs. Lockwood. - Addig maradsz ameddig csak jónak látod. - csukta be maga mögött az ajtót. Nem is tudom mennyire vágytam erre így mikor hallottam az ajtó csapódását erre a vezényszóra terültem el az ágyon. Jól esett a hűs ágynemű érintése a bőrömön. Percekig nem mozdultam meg csak feküdtem a mennyezetet bámulva. Hogy mi fog vajon kisülni ebből? Valahol itt ezen az emeleten alszik a nagyanyám gyilkosa. Damon pedig... Bele se mertem gondolni, hogy ő mennyire dühös lehet most rám. Bár az igazság az, hogy másra nem tudtam gondolni... Ördögi kör... Bementem a fürdőbe és átöltöztem. A nagy kapkodásba pizsama felső helyett Damon egyik ingét tettem el. Megnyugtatott az illata. Hiába próbáltam mégse tudtam elaludni. Csak forgolódtam össze-vissza. Nem találtam a helyemet. Már éjfél is elmúlt mikor meguntam és felültem az ágyon. Éhes voltam. És erre nem is tudom hány órás forgolódás döbbentett rá.

Kikeltem az ágyból és kilestem a folyosóra. Sehol nem láttam mozgást. Az egyik kis asztalon világított egy lámpa így nem volt teljesen sötét. Elindultam lefele. Nem tudtam, hogy hol a konyha, de lent az ebédlőből nyílt egy ajtó és gyanított, hogy az lehet az. A szerencse mellém szegődött mert nem vertem le semmit és nem buktam orra. Épségben megérkeztem a földszintre. Még szerencse, hogy Carol körbevezetett bár akkor egészen más véleményen voltam a rögtönzött idegenvezetéséről.

Kinyitottam a hűtőajtót. Ki tudja mikor jutok megint kajához alapon vagy három almát és egy banánt is magamhoz vettem. Épp indulni készültem, de mikor becsapódott a hűtőajtó sajnos egy egészen másféle hang is megütötte a fülemet. És mivel életemben még soha nem hallottam kétségem sem fért hozzá, hogy kihez tartozott.

- Te lennél a híres Elisabeth Bolton?

46♥

46. Búcsú

Összerezzentem mellette. Pontosan tudtam, hogy mi lesz a véleménye erről a tervről, de azt nem gondoltam volna, hogy hangot is ad a véleményének.
- Damon... - próbáltam belekezdeni a győzködésébe, de még csak nem is hagyta. Mibe, hogy tudja, hogy meg fogom győzni...
- Ez egy gyilkos és ti tényleg odaküldenétek? - bökött rám a kezével ügyelve arra, hogy nehogy a szemembe kelljen, hogy nézzen. - Menjen oda más. - Bárki más. - állt fel a helyéről a whiskis pulthoz masírozva. - Már most mondom, hogy kizárt, hogy ebbe belemenjek.
- De végül is Lizi belement és... - szólalt meg Jack, de Damon őt is leállította.
- Az, hogy Lizi mit gondol az egy egészen más kérdés. - hajtotta le a felét az üveg tartalmának.
- Hogy mit mondtál? - nyögtem ki döbbenetemben. Felálltam én is, de annyira ideges lettem, hogy csak nagyon lassan sétáltam Damon felé. A többiek gondolom érezték, hogy jobb ha nem szólnak bele mert feszült csendben várták a folytatást. - Szóval szerinted az, hogy én hogy döntök nem számít? - kérdeztem. Nem tudom látszik-e de ezzel adtam neki még egy utolsó lehetőséget, hogy szépíthessen. Remélem, hogy élni fog vele mert ha nem elég csúnya vége lesz...
- Csak arra céloztam, hogy a felelőtlenséged miatt sokszor bajba kerülsz, mert nem tudsz vigyázni magadra. - húzta gúnyos vigyorra a száját. Ennyit a szépítésről. Jól van Damon, jól van.
- Még, hogy én nem tudok vigyázni magamra? - cövekeltem le előtte. - Ki is volt az akit pár napja majdnem kicsináltak csak mert épp szuperment játszott?!!! - kiabáltam az arcába.
- Erről a témáról nem nyitunk vitát. - nézett rám kimérten hátha ezzel tud hatni rám. Elkésett...
- Jól mondod Damon mert nincs is min veszekedni. - fogtam meg a kezét mint egy békítésként. Nem húzódott el ami már fél siker. - Hidd el én se repesek az örömtől, de nincs más megoldás és én meg akarom tudni az okot ami miatt a nagyim... - csuklott el a hangom. - Tudnom kell, hogy miért... - jelenleg nem voltam képes befejezni a mondatot. Csak túl akartam ezen az egészen lenni és lezárni. Elengedni. Elfelejteni, hogy csak a szép maradhasson és az elégtétel.
- Hé, hé, hé, hé... - húzott a mellkasára. Esküszöm, hogy nagyon dühös voltam rá, de úgy kapaszkodtam az ingébe mintha máskülönben összeestem volna. Az sem érdekelt, hogy a többiek minden valószínűség szerint minket bámulnak.
- Akkor ezt megbeszéltünk. - hallottam Stefan hangját. - Lizi át fog költözni a Lockwood házba. - jelentette ki. Kár volt. Éreztem, hogy Damon már eddig is az egekben lévő pulzus száma megkétszereződik.
- Örülnél mi? - lökte oda az öccsének. Imádkoztam magamban, hogy Stefan ne szólaljon meg. Damon minden ideg szála megfeszült. Basszus...
- Tudod mit Damon? Azt hiszem ig... - kezdte, de nem volt ideje befejezni mert Damon ellökött magától a kanapéra és az öccse elé lépve egy hatalmasat bemosott neki elérve, hogy Stefan leszakítsa az egyik könyvespolcot. Mondanom se kell, hogy kitört káosz és mindenki kiabálni kezdett. Stefan és Damon egymás fojtogatásába kezdett, Elena elindult, hogy szétválassza őket, de Jeremy és Alaric lefogta, Will Bonnieval vitatkozott valamin, Jack meg mintha mi sem történne öntött még egy kis vért a poharába.
- Hagyjátok abba! - kiabáltam, felkászálódva. - Damon állj le. - próbálkoztam, de mintha meg se hallották volna. Aztán Damon felordított és váratlanul összerogyott. Először nem értettem meg, de aztán ránéztem Bonniera. Ő tette. Borzalmas érzés öntött el. És a legrosszabb az volt, hogy Bonnie nem állt le. Hiába szólongattuk még mindig nem hagyta abba Damon kínzását. Bárcsak ő kerülne Damon helyébe. Bárcsak ő is azt érezné amit ő. Mindennél jobban vágytam erre. Igen, szerettem volna, ha megbűnhődik azért, hogy bántotta. Akartam. És elértem... Éreztem, ahogy az a furcsa tűz végigsöpör a testemen. Láttam, ahogy Bonnie lerogy a padlóra és a kín eltorzítja az arcát. Hallottam a sikítását és... élveztem...
- Lizi! Lizi! - rázott meg Jack így elérve, hogy elfordítsam a fejemet Bonnieról. - Minden oké? - Nézz rám. - mondta mivel annyira jojózott a szemem, hogy inkább becsuktam. Mint utóbb rájöttem nem e-miatt aggódott hanem az aggasztotta, hogy elkezdett vérezni az orrom. Hirtelen megszédültem és le kellett, hogy üljek. Sajnáltam amit tettem. Tényleg sajnáltam. Vagy nem. Nem tudom. Sajnáltam mert akaratomon ellenére bántottam Bonniet. De ugyanakkor tudtam, hogy valahol mélyen mégis csak vágytam arra amit tettem vele. Időközben Damon felmászott mellém a kanapéra. Rádőltem a mellkasára.
- Jól van akkor most mindenki lenyugszik. - állt be Jeremy a Damon, én, Jack trió és a többiek közé mikor Will felpattant a földről, hogy számon kérjen. - Idő! Rendben? - fogta meg Will vállát. - Nyugalom... - vett egy mély lélegzetet.
Úgy tűnt, hogy hatott mert Will inkább visszatért Bonniehoz akit Elena és Ric épp most segített fel a földről. Damon még egy kicsit szaporán szedte a levegőt. Maga felé fordított és egy zsebkendővel letörölte a vért az arcomról.
- Tudsz magadra vigyázni mi?! - suttogta úgy, hogy csak én halljam. - Mikor fogod már fel, hogy beleőrülnék ha bajod esne... - simogatta meg a fejemet.
- És te mikor tanulod meg kontrollálni magad? - mosolyogtam rá. A kék pillantásban majdnem elvesztem, de aztán Elena hangja visszarángatott a valóságba.
- Mi a fene volt ez? - lépett közelebb beletúrva a hajába. - Hogy tehetted ezt? - meredt rám. Nem is dühösen hanem inkább csalódottan. Nem tetszett ez az nézés. Nagyon nem tetszett.
- Hogy micsoda? - döbbentem le teljesen. - Még én vagyok a hibás? - néztem Elenára. - Te nem láttad amit én? - lábadt könnybe a szemem. - És nem direkt...
- De nagyon is láttam. - bólintott idegesen a fejével. - Damon megérdemelte amit kapott, de Bonnie? - fordult vissza a még mindig remegő Bonniehoz akit egy fotelbe segítettek. - Meg is ölhetted volna... - nézett rám kérdően.
Nem akartam elhinni, hogy Elena így gondolja. Mintha nem lett volna itt. Mintha nem látta volna.
- Azt hiszem, hogy jobb ha most felmegyek. - álltam fel kábán.
- Szerintem meg kellene ezt beszélnünk... - fordult felém Alaric, de leintettem.
- Én most felmegyek! - jelentettem ki majd meg sem várva Damont a lépcső felé siettem. Még fel se értem, de már sírva fakadtam. Elegem van ebből az egészből. Stefanból, Elenából és Bonnieból és a srácokból. Ez feltette az i-re a pontot. Ennyi volt. Stefan azt akarja, hogy elmenjek a Lockwood családhoz? Azt akarja, hogy odaköltözzek? Legyen. Az biztos, hogy nem bírok ki még egy napot egy házban velük. Becsaptam magam mögött az ajtót és berohantam a fürdőbe. A csapba támaszkodva zokogtam. Szánalmas tudom. Közben hallottam, hogy Damon bejön a szobába és, hogy bekopog a fürdőajtón.
- Lizi nyisd ki az ajtót... - kérte, de jelenleg nem bírtam megmozdulni. Remegve a szám elé szorítottam a kezemet. Damon nem fogja megérteni. Tudom. Érzem. De muszáj lesz. Nem tehetek mást.
Letöröltem a könnyeimet és elfordítottam a kulcsot a zárba. Benyitott és nem kérdezett semmit csak átölelt. Simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, de nem tudtam az értelmükre figyelni. Magamba akartam vésni minden mozdulatát, érintését, simogatását... Elhúzódtam tőle és megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát és teljesen hozzá simultam. Minden egyes porcikámmal tiltakoztam még a levegő ellen is ami közénk férkőzhetett. Szerencsére Damont, remek felfogó képességgel áldotta meg az isten így másodpercek alatt rájött, hogy mire is van szükségem. A kezei a combomon végigsimítva a fenekem felé araszolt majd belemarkolva felemelt és felültetett a csap szélére. Átkulcsoltam a lábaimmal. Az ajka elvált az enyémtől és lassan végigkalandozott a nyakamon megállapodva végül az aljánál lévő finom bőrnél. Kapkodva gomboltam ki az igét, de még így se lehettem elég gyors mert Damon megunta és letépve magáról elhajította. Felnyögve beletúrtam a hajába mikor a keze felsimított a gerincem mentén végül megállapodva a mellemen. Átbújtatta a felsőmet a fejemen majd az is Damon inge mellett kötött ki a melltartómmal együtt. Forró volt a mellkasa, ahogy hozzásimult az enyémhez.
- Ne menjünk inkább be? - lehelte a bőrömre két csók közben. Megráztam a fejemet. Nem akartam várni. Nem is bírtam volna. Damon se tiltakozott túlzottan. Hamar megszabadított a többi ruhadarabomtól is. Elé ugrottam a csapról a hideg csempére és kioldottam az öv csatját. A segítségével őt is sikerült levetkőztetnem. Nekiszorított az ajtónak és teljesen nekem feszült. Egy pillanatra megkereste bágyadt tekintetemet és elmosolyodva a sürgető pillantásomon megcsókolt, és az egyik lábamat a hóna alá húzva belémhatolt. Magam se tudom, hogy hányszor sikítottam fel a gyönyörtől, még órákkal később szinte végkimerülten lerogytunk az ágyra. Lenéztem a kezünkre ami még mindig össze volt kulcsolva. Damon aludt. Mint egy kisfiú aranyosan és mosolyogva. Könnyes szemmel simítottam ki a haját az arcából. Nem akartam elhagyni. Nem akartam, hogy vége legyen, de nincs más esély. Felültem és elhúzódtam tőle. Majdnem felriadt mikor a kezemet is kigoboztam belőle, de elég volt megsimogatnom az arcát és rögtön megnyugodott. Leültem a fésülködő asztalomhoz és elővettem egy papírt. Most kezdett lemenni a nap. A szoba falát teljesen vörösre festették a nap utolsó sugarai. Letöröltem a könnyeimet. Gyáva dolog, de nem mertem Damon szemébe nézni miközben elolvassa majd a levelemet. Nem akartam látni azt, hogy fájdalmat okozok neki... Nagy levegőt vettem és sietve írni kezdtem:

Drága Damon...
Mire azt elolvasod én már nem leszek melletted. Kérlek értsd meg ez az én döntésem. A döntés, amit azért kellett meghozzak mert nem akarom látni azt, hogy akár te akár a barátaim szenvednek miattam. Ha minden jól megy akkor sikerül majd Mrs. Lockwood jóindulatát megnyernem, hogy befogadjon. Kérlek ne keress meg. Nagyon kérlek Damon bírd ki míg vége nincs. El se tudom mondani, hogy mennyire fogsz hiányozni, és szeretném ha tudnád, hogy az ad nekem erőt, hogy tudom veled minden rendben. Nagyon sajnálom... Szeretlek: A te Angyalod, Lizi
　
A kezembe temettem az arcomat. Egy mély levegőt véve beletettem egy borítékba és ráírtam Damon nevét. Ügyelve, hogy ne csapjak zajt felöltöztem és összepakoltam néhány cuccomat az egyik hátizsákomba. Mikor már teljesen elkészültem megálltam az ágy felett és csak néztem őt. Ahogy csendesen szuszog, ahogy a fekete tincsek izzadtan tapadnak a homlokára. Örökké bírtam volna nézni. Végül elszakítva magam a tökéletes látványtól, mellé tettem a levelet. Butaság, hogy sírok. Nem örökre búcsúzom bár lehet, hogy annak fogom érezni. Nélküle minden nap egy örökkévalóság lesz...

45♥

45. Új terv...

Bármennyire is örültem Elenának hatalmas megkönnyebbülést éreztem mikor végre magamra zárhattam a szobám ajtaját. Mint egy krumplis zsák úgy dőltem el az ágyon. Legszívesebben ma ki se mozdultam volna innen. Annyira örültem, hogy megúsztam a Stefannal való találkozást, hogy lassan kezdtem beleélni magam a gondolatba, hogy tényleg elkerülhetem. Viszont ha tíz perces plafon bámulás után a fehér vakolat is forogni kezd az ember körül akkor lassan akaratlanul is arra a következtetésre jut, hogy valami nincs rendben vele. Igen valami nem stimmelt és sajnos nem tudok rájönni, hogy mi a fene az a valami. Szerencsére nem folytathattam az elmélkedést mert kopogtak az ajtómon.
- Gyere... - nyögtem fáradtan. Damon jött be az ajtón és mikor meglátta, hogy mit csinálok nem szólt egy szót se csak mellém feküdt. Végül pár perces közös hallgatás után  megunta a dolgot. Az oldalára fordult és megsimogatta az arcomat.
- Jobban vagy már? - kérdezte mosolyogva.
- Csak felrázott a kocsi, de már jobb. - húzódtam közelebb hozzá mígnem teljesen hozzábújtam. Egy kicsit fáztam és rázott a hideg, de inkább csak kellemes borzongásnak éreztem a kezei között. - Kérdezhetek valamit? - motyogtam az ingébe. - Miért pont én? - kérdeztem mire hallottam, hogy elneveti magát.
- Az nem tetszik, hogy itt vagyok vagy az, hogy le kellene mennünk? - puszilta meg a fejemet.
- Ne is viccelj ilyennel. - mondtam és átkaroltam. - De le tényleg nem akarok menni... - fúrtam a fejem a nyakába.
- Lizi... - kezdte kissé komolyan. - Te nem találod... - Már mint nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa az, hogy... - egy nagyot sóhajtott és hiába vártam a folytatást nem úgy tűnt mint aki be akarná fejezni.
- Mit akartál mondani? - bontakoztam ki az öleléséből. - Mi a furcsa? - mosolyogtam rá.
- Nem érzed magad furcsán? - nyögte ki végül.
- Most, hogy mondod egy kicsit éhes vagyok. - nevettem el magam. - Komolyan Damon velem minden rendben. - kezdtem el nyújtózkodni. - Te viszont lassan kezdesz paranoiás lenni. - fogtam meg az arcát és megcsókoltam. Tudtam, hogy nem győztem meg, de a csók eléggé elvonta a figyelmét ahhoz, hogy egyenlőre annyiban hagyja.
- Srácok bent vagytok? - zökkentet ki minket Bonnie a dolgokból. - Elena már meg is terített, jöhettek. - kiabálta.
- Megyünk! - válaszolt Damon majd felült az ágyon. - Gyerünk Lizi. - mondta ezt már hozzám intézve. - Azt hittem éhes vagy. - próbálkozott megpuhítani.
- Nem halhatnék mégis éhen? - tápászkodtam fel. - Inkább mint Stefannal találkozni. - nyöszörögtem.
Damonnak még öt perc győzködésébe és két perc szitkozódásába került míg elszántam magam arra, hogy lemegyek. Esküszöm egy örökkévalóságak tűnt. Ha valamit az ember nagyon el akar kerülni de mégis megteszi, minden lelassul benne. 16, 15, 14... számoltam a lépcsőfokokat míg leértünk de sokáig úgy éreztem, hogy le se fogok érni. Ha Damon nem fogta volna a kezemet biztosan visszafordultam volna.
- Sziasztok. - köszönt Stefan elénk sietve amint beléptünk a nappaliba. Nem tagadom, hogy a levegő szinte megfagyott közöttünk. Még így is, hogy nem tudta, hogy hallottam amiket mondott olyan volt mintha csak érezné azt a haragot amit iránta érezek. Elkomorodott és úgy tűnt nem lepődött meg annyira, hogy nem viszonoztam a köszönését.
- Szia Stefan... - köszönt Damon az öccsének. Lehet csak képzeltem, de olyan volt mintha zavarban lett volna. Na, hova jut a világ ha már Damon Slavatoret is zavarba hozza valami...
Szerencsére Jackben most sem kellett csalódnom.
- Na, akkor nélkületek eszünk? - kérdezte fennhangon az asztal mellől. - Nem az én ügyem csak együnk már. - rimánkodott ezzel feloszlatva a viaszbaba találkozót.
Az ebéd lényegében kellemesen telt. Mindenki csacsogott, és beszélgetett hihetetlen módon már, már normálisnak mondható természetes és haszontalan dolgokról. Mintha nem is ült volna három vámpír és egy boszorkány velem egy asztalnál. Volt szó a közelgő Alapítói bálról, a lányok Damonról és rólam kérdezgettek (na, jó inkább csak Elena), Jack pedig csak evett mint aki elhatározta, hogy addig nem áll fel az asztaltól míg fel bírja emelni a kanalat. Olyan volt mintha csak egy átlagos párocska lettünk volna Damonnal. Egy átlagos pár, ami jelenleg a legnagyobb újdonságnak számít. Érdekes mód senki nem akarta szóba hozni a pincébe raboskodó Leet vagy éppen azt, hogy Jack tulajdonképpen miért is jött velünk. Olyan volt mintha minden rendben lenne. Mint egy nagy család...
Ilyenkor persze mindenkiben megfogalmazódik, hogy miért is ilyen jó és, hogy meddig is fog ez tartani. Lehet, jobb ha az ember nem is tudja. Minden édes percet megkeserít, ha tudjuk, hogy vége szakad pláne, ha tudjuk is, hogy mikor. Még Stefan sem érdekelt. Ügyelve arra, hogy senki ne vegye észre Damon a combomra tette a kezét. Lehet, hogy éppen bocsánat kérésként következő mondata előtt. Felesleges volt mert rá úgysem bírtam volna haragudni még ha meg is töri ezt az idilli pillanatot.
- Mivel Jacknek egy nagyon fontos mondanivalója van ezért jobb lesz ha a többiek is ide jönnek. - nézett az öccsére. - Mindenképpen tudniuk kell arról az okról ami miatt John visszajött. - szorította meg a kezét a lábamon.
- Miről beszélsz? - hökkent meg Elena.
- Nyugalom. Mindent idejében. - állt fel az asztaltól Jack. - Már így is másodjára kell elmondanom. Többször nem akarom. - sétált be a nappaliba. Lassan a fiúk is utána mentek míg ránk lányokra maradt a mosogatás. Nem mintha tiltakoztam volna ellene igazából még kapóra is jött, hogy egy kicsit egyedül lehetek velük.
Hamar végeztünk a pakolással és leültünk kávézni vissza az asztalhoz.
- Sajnálom Lizi, de én még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy te meg Damon együtt vagytok. - nyögte végül Elena a beállt csendben. - Olyan természet ellenes... - kortyolt bele a bögréjébe.
- Hogy micsoda? - döbbentem le teljesen. - Miért? - ültem le én is a közben kuncogó Bonnie mellé.
- Nézd Lizi. - kezdte komolyan. - Én tudom milyen Damont. Tudom milyen volt régen és tisztában vagyok azzal is, hogy miket tett. De mikor rád néz... én nem tudom. Olyan mintha nem is ismerném. - nézett rám.
- Na, nem mintha közöm lenne hozzá, de én még ennyi idő elteltével is így gondolom. - csatlakozott Bonnie is. - De lehet, hogy csak idő kell és megszokjuk. - kacsintott rám. Könnyű neki...
- És tényleg, hogy vagytok az én drága főnökömmel? -igyekeztem egy kicsit terelni a témát. - Igazából hálásnak kellene, hogy legyek neked. Addig se hiányzik neki annyira, hogy bemenjek dolgozni. - nevettem el magam.
- Nem panaszkodom. - sütötte le a szemét elpirulva. - Tegnap ezt kaptam tőle. - mutatta fel a kezét amin egy arany karkötő lógott.
- Az igen Bonnie. - rabolt rá rögtön Elena. - Nem is tudtam, hogy ennyire komoly. - nézett rá meglepve.
- Én már nem is mondok semmit. - mosolyogtam inkább a kávémat kortyolva.
- Ne is mondj semmit mert így is panaszkodik, hogy rengeteg a munka. - nevetett ő is.
A kávé nagyon finom volt, szinte új erőt öntött belém. Annak a kis reggeli incidensnek már nyomát sem éreztem. Lassan megjöttek a többiek is így mi ismét csatlakoztunk a fiúkhoz.
Damon a kanapén ült egy pohár vérrel és egy sunyi vigyor terült el a képén mikor leültem mellé és hozzá bújtam. Javíthatatlan...
Bár Caroline nem tudott jönni, de a többiek mind eljöttek. Még Will is, aki amint meglátott megígértette velem, hogy amint tehetem visszamegyek és nem hagyom egyedül az iratokkal mert tegnap is olyan szerencsétlen volt, hogy magára borította az egyik irat kupacot, amin fél napig dolgozott. Ezen mindenki jót mulatott bár én talán kevésbé mert nem kis lelkifurdalást éreztem ezzel kapcsolatban. Végül aztán az zökkentett ki a gondolkodásból, hogy Jack belekezdett a beszédébe. Mondandóját döbbent csend fogadta főleg Elenát sújtotta le nagyon a dolog.
- Tehát ha jól értettem Emily az Alapítók után kutakodott és ezért ölték meg? - összegezte a dolgot Elena. - De mi az amit ennyire el akarnak titkolni? - nézett Stefanra.
- Nem tudom, de azt mi nem is foguk tudni kideríteni. - sóhajtott Alaric. - Jon sosem mondaná el hacsak nem az ő érdeke. - töltött egy pohár bort magának.
- Ebben egyetértünk. - ivott bele a poharába Damon is. - De mégis meg kell tudnunk, hogy mire készül. - jelentette ki.
- Azt hiszem, hogy nekem dereng valami. - szólt közbe Jeremy. - Minket ismer Jon ezért ügyel rá, hogy ne tudjunk meg semmi, de mi van akkor ha olyan valaki férkőzik a közelébe akiről nem tudja, hogy velünk van? - tette fel a költői kérdését. - Tudtok követni?
- Ez nem is olyan rossz ötlet. - szólalt meg nagy sokára Jack is. - Szóval innen ki nem ismeri Jont? - kérdezte mire nagyjából két kéz emelkedett a magasba. Az enyém és Willé...
- Most mit is akartok? - nézett Bonnie Willre. - Ti még nem ismeritek Jont, de azt hiszem ez elkerülhetetlen lesz. - gesztikulált a kezével.
- Kivéve... - kezdte Jack, de Jeremy nem hagyta, hogy végigmondja.
- Kivéve akkor ha ő nem is sejti, hogy mi álluk a háttérben és ti ketten - fordult felénk Willel - hajlandóak vagytok átmenetileg eljátszani, hogy gyűlöltök minket és, hogy az ő oldalukon álltok. - nézett az apámra megerősítésként aki szokatlanul komoran bólintott.
- Ezt, hogy érted pontosan? - fontam karba a kezeimet.
- Úgy érti, hogy Will megpróbál közelebb kerülni Janhoz míg te azt az Olivert keresed meg. - mondta Stefan. - Azt hiszem ez az egyetlen esélyünk. - karolta át Elenát.
- Rendben van. - bólintottam. - Elvállalom a dolgot.
- Hogy mi? Nem... - csapta le Damon a poharát az asztalra...

44♥

44. Lassan otthon

- Köszönöm. - nyögtem ki mikor már visszadőltem az ülésre. - Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy ettem az utazás előtt. Nincs egy kis víz valahol? - hunytam le a szememet. Forgott velem a világ, de  rágó legalább a rossz száj ízemet elmulasztotta. Mikor kinyitottam a szememet Damon aggódó arcával találtam magam szembe.
- Mássz hátra. - adta ki végül az utasítást. Láttam rajta, hogy nem fogom tudni meggyőzni így bele se kezdtem, hogy tiltakozzak. Nem csak azért mert nem akartam hanem igazából nem is nagyon bírtam volna. 
- Én már az elején megmondtam, hogy nekem kellene előre ülnöm. - vigyorodott el kajánul Jack és kiszállt ő is. Ahogy hirtelen felálltam meg kellett támaszkodnom a kocsi oldalába. Mielőtt még felegyenesedtem volna Damon termett mellettem és felkapott az ölébe. Óvatosan beemelt a hátsó ülésre és mellém ült előredobva Jacknek a kulcsot.
- A következő benzinkútnál állj meg. - szólt ridegen előre és átkarolta a vállamat.
- Már jobban vagyok. - bújtam hozzá, de nem sikerülhetett valami meggyőzően mert még mindig nem mertem kinyitni a szememet mert féltem, hogy rontani fog a helyzeten. - Nem kell, hogy megálljunk. - fogtam meg Damon kezét.
- De, azt hiszem igen... - puszilta meg a homlokomat. Nem akadékoskodtam tovább. Valószínű, hogy egy kicsit elbóbiskoltam mert szinte felriadtam mikor Jack lefékezett.
- Megjöttünk. - mondta és hátrafordult hozzánk. - Mit hozzak? - kérdezte Damontól miközben kiszállt a kocsiból.
- Valami innivalót. - Mit szeretnél? - tette hozzá a fülemhez hajolva.
- Ha hozol egy üveg ásványvizet megköszönöm. - néztem fel Jackre aki alighogy kimondtam ezeket a szavakat már el is sietett az üzletbe. - Elaludtam? - kérdeztem nyujtózkodva egyet.
- Igen. - simított végig a kezemen. - Nagyon sápadt vagy még mindig. - ráncolta össze a szemöldökét lenézve rám.
- Pedig már jól érzem magam. - ültem fel, mert mikor elaludtam, beledőltem Damon ölébe. - Csak a hátralévő életemben ne kínálj chipssel... - nevettem el magam. Damon koránt sem találta ennyire viccesnek a dolgot. Az arca még mindig nagyon komoly volt, és szinte szoborként bámult rám.
- Mi a baj? - böktem meg az oldalát mire megrázta a fejét.
- Semmi. - mosolygott rám.
Épp meg akartam kérdezni tőle, hogy milyen messze vagyunk még Mystic Fallstól mikor megláttam, hogy Jack közeledik egy hatalmas, megpakolt szatyorral.
- Vettem még pár dolgot. - dobta be az első ülésre. - Hosszú még az út. - vonta meg a vállát.
- De ennyire? - kérdeztem mikor belenyúlva a szatyorba a kezembe akadt egy üveg whisky és egy csomó édesség. Végül pár perc kotorászás után rátaláltam a vizemre is. Már épp ideje volt mert lassan úgy éreztem, kiszáradok.
Az út hátralevő része aránylag már jónak volt mondható, kivéve azt a pillanatot mikor a drágalátos apám bekapcsolta a rádiót amibe egy ősrégi szám szólt valami óceánról meg fákról. Ez még nem is lett volna baj, de ő is elkezdett énekelni. Végül Damon ekkor elérkezettnek találta a pillanatot, hogy visszaállítsuk az induláskor felállított ülés rendet.
Jack csak nagy duzzogva volt hajlandó hátra vonulni, de azt hiszem, belátta, jobb ha csendbe marad.
Megint elaludtam és csak akkor ébredtem fel mikor már a Mystic Falls táblát is magunk mögött hagytuk.
- Jó reggelt Csipkerózsa. - sandított rám Damon a térdemre téve a kezét. - Mindjárt otthon vagyunk. - mondta.
Hátranéztem Jackre, de először azt hittem, hogy már a kocsiban sincs. Korai volt az öröm. Végül rájöttem, hogy ő is elaludhatott mert keresztbe eldőlt az ülésen és most csendesen szuszogott.
- Mond, hogy legalább nem hasonlítok rá... - kuncogtam rajta. - Olyan mint egy nagy gyerek. - néztem a csokipapírokra körülötte.
- Jobban hasonlít rád mint gondolod. - vigyorgott Damon mire megint oldalba böktem. Na, azért ne túlozzunk... - Lizi a gyerekről jut eszembe...
- Ott vagyunk már? - vágott a szavába Jack aki gondolom attól ébredt fel, hogy egy hatalmas gödörbe mentünk. Felülve nyújtózott egyet majd szétnézett, hogy hol is vagyunk. - De, rég jártam erre. - nézelődött.
- Mi akartál mondani? - néztem kíváncsian Damonra, de ő csak megrázta a fejét.
- Nem érdekes. Hívd fel inkább Elenát, hogy pár perc és hazaérünk. - mondta mire előkerestem a telefonomat a zsebemből. Nem kellett sokat várnom szinte azonnal felvette.
- Lizi? - hallottam az izgatott hangját. - Te vagy az? - kérdezte.
- Igen persze. - nyugtattam meg Elenát. - Csak azért hívtalak, hogy már itt vagyunk a városba. - nevettem az izgatott hangján.
- Bonnie elmondta, hogy mi történt. - váltott számonkérőbbre a hangja. - Miért mentél el szó nélkül?
- Sajnálom El, de olyan hirtelen jött a dolog, hogy.... - szabadkoztam, de a szavamba vágott.
- Nem gond. Szólok a többieknek, hogy már itt vagytok. Szia! - tette le gyorsan a telefont meg se várva, hogy én is elköszönjek.
Közben már befordultunk az utcánkba. Hatalmas szorongás kerített hatalmába mikor eszembe jutott Stefan és, hogy találkoznom kell vele. Mikor Damon megállt a ház előtt legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból és elrohantam volna az ellenkező irányba.
- Nyugi... - nézett rám Damon bíztatóan, de most egy kicsit sem éreztem jobban magam ettől. Jack eközben kiszállt a kocsiból és az elgémberedett tagjait igyekezett rendbe tenni némi hajlongással és rögtönzött reggeli tornával.
- Szóljatok, hogy legközelebb a saját kocsimmal jöjjek. - fogta a nyakát szemrehányóan.
- Lesz legközelebb? - néztem rá döbbentem mire elnevette magát.
- Ki tudja... - vigyorgott gonoszan mire gyorsan az égre néztem egy "Istenem miért?????" tekintettel. Nem akarok akadékoskodni, de kicsit kezd elegem lenni abból, hogy minden rossz csak nekem jut.
- Lizi! - rohant ki a házból Bonnie és a nyakamba ugrott. Majd kiszorította belőlem a szuszt, de azért én is nagyon örültem neki. - Annyira örülök, hogy itt vagy. - engedett el végre nem kis megkönnyebbülésemre.
- Neked is szia Bonnie. - mosolyodott el gúnyosan Damon és mellém lépett. Láttam Bonnie arcán átfutni, hogy elküldi a picsába, de mielőtt még kimondhatta volna átkaroltam Damont kifejezve a véleményemet.
- Szia. - Damon. - nyögte ki végül nem kis önuralmat tanúsítva. Na mi a fene? Ahogy láttam Damon is eléggé meglepődött, de nem szólt egy szót sem amiért eléggé hálás voltam.
- Szia. - jött oda Jack is. - Akkor te vagy Bonnie Bennett. - nyújtott kezet neki amit az elképedt Bonnie csak pár másodperc késéssel viszonzott.
- Igen persze és ön nyilván Lizi papája. - nyögte ki zavartan. A Lizi papája kifejezés nem nagyon nyerte el a tetszésemet, de ahogy láttam Jack is megmosolyogta.
- Szólíts inkább Jacknek. - nézett körbe majd meg sem várva minket előre ment. Bonnie jobbnak látta, ha utána megy így mi hátramaradtunk Damonnal.
- Ugye semmi esélyem arra, hogy visszaülünk a kocsiba és elszökünk valahova? - tettem fel a költői kérdésemet.
- Mondtam, hogy ne aggódj Stefan miatt. - suttogta. - Hidd el ő sem gondolta komolyan amiket mondott. - sóhajtott elindulva az ajtó felé engem is maga előtt tolva. - Ha meg igen akkor is meg fogja még bánni. - simogatta meg a hátamat.
Minden erőmet össze kellett szedjem, hogy egy kicsit elhiggyem amiket mondott. Nagyjából odáig eljutottam, hogy már nem akartam bemosni neki.
A következő ember aki letámadott Elena volt mikor beléptünk a házba.
- Jézusom. De jó, hogy visszajöttél. Egy napra se tűnj el rendben? - ölelt meg a kezeivel eltolva Damont mellőlem. - Na, jó rendeltem kaját úgyhogy nemsokára már ebédelhetünk. - bontakozott ki az ölelésemből.
- Jack hol van? - kérdeztem gyanakodva mert nem volt velünk.
- Ja, miután felfogta, hogy én nem Kathrine vagyok azt hiszem körbe akart nézni szóval Stefan eredt a nyomába mielőtt még eltéved. - nevette el magát. - Ne, vedd sértésnek, de eléggé fel van pörögve. - nézett rám még mindig vigyorogva.
Nem szóltam semmi, de bevillant az ide út éneklős része. Ó, ha tudnád Elena. Ó, ha tudnád...

43♥

 

43. Zűrös reggel

Percekig nem szólaltam meg és ő sem törte meg a csendet. Csak hozzábújtam és élveztem, ahogy az ujjai lassan babrálják a hajamat. Olyan kényelmesen befészkeltem magam az ölébe, hogy nagyon kevés kellett hozzá, hogy elaludjak. Fáradság tört rám, amit se megindokolni, se megérteni nem tudtam, de igazán nem is akartam. Belefúrtam az arcomat Damon nyakába és minden alkalommal kellemes borzongás töltött el mikor egy-egy lélegzetvétele megcsiklandozta az arcomat.

- Nem akarok visszamenni. - nyögtem ki végül azt a gondolatot, ami még a karjaiban sem hagyott nyugodni. Féltem. Igen talán egyenesen rettegtem attól, hogy egyszer Stefan szemébe kell majd nézzek. Mert hát mit mondhatnék neki? Igen tudom, hogy igazából annak örülnél, ha meghalnék, de nyugi nincs harag. A gond az, hogy van harag. Legszívesebben belerúgnék.

- Stefan miatt? - suttogta Damon a fülembe kérdését. - Nem tudja, hogy hallottál minket, ha nem akarod még beszélned sem kell vele. - vonta szorosabbra körülöttem a karjait. - Egyszerűen ne is vegyél tudomást róla. - vált komorrá a hangja.

- Igaz, amit mondott? - néztem fel Damon ra. - Igaz, amit arról mondott, hogy a vámpírok vadászni fognak rám? - kérdeztem. 

- Ne gondolkodj ilyen hülyeségeken. - fogta meg a kezemet és összekulcsolta az övével. - Ne foglalkozz vele.

- És amit ezek után mondott... - kezdtem volna, de Damon a szavamba vágott.

- Nem fontos, hogy miket mondott. - jelentette ki. - Inkább az lényeges, hogy hogyan fogjuk Jonból kiszedni, hogy miért hozta ezt az Olivert a városba. - húzta el a száját.

- Miért gondolom azt, hogy Jon nem nagyon kedvel téged... - sóhajtottam. 

- Hát megöltem egyszer kétszer. - vonta meg a vállát. - De mivel Elena apja talán ő majd tud vele kezdeni valamit. - mondta majd hirtelen elhallgatott mikor észrevette, hogy egy hatalmasat ásítottam. Esküszöm, hogy nem direkt csináltam, de mint mondtam annyira álmos voltam, hogy nem tudtam kontrollálni.      

- Bevigyelek Csipkerózsa? - simogatta meg a karomat.

- Te most gúnyolódsz? - fordultam vele szembe próbálva dühös arcot vágni, de nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Nincs igazság...

- Na, gyere. - nyalábolt fel nevetve és bevitt a vendégszobába. Eléggé takaros volt ahhoz képest, hogy Jack nem is használta. A reluxa nem volt leengedve így beszűrődött a szobába New York éjszakai fényei. Eszembe jutott milyen volt itt élni. Olyan távolinak tűnt mikor minden este kiálltam az ablakba és ugyanezeket a fényeket néztem. Ez volt a múltam.

Damon észrevehette, hogy elgondolkodtam, mert átölelt és addig, addig fészkelődött még el nem érte, hogy a szemébe nézzek. A kékség, mint mindig most is teljesen elvakított. Igen, ő a jelenem. És azt hiszem Damon lesz a jövőm is...

- Minden rendben? - vonta fel a szemöldökét. Bólintottam.

- Semmi, csak eszembe jutott, hogy milyen volt itt élni. - mosolyodtam el fordítottam neki hátat, hogy megint kinézhessek.

- Nem szeretted? - kérdezte mögém lépve. - Én imádok a városban lenni. - tolta félre a hajamat a nyakamból és megpuszilta.

- Én valahogy sosem találtam a helyemet. - mondtam elgondolkodva. - Nem csak itt. Sehol sem. - sütöttem le a szemem. - Nem sokkal ezelőttig még azt hittem, hogy soha nem találom meg a helyemet. - dőltem Damon mellkasára.

- És mi változott? - kérdezte. - Mitől érzed másképp? - fonta össze a karjait a hasamnál.

- Nem tudom. - nevettem el magam. - De már úgy érzem, tartozok valahova. - hajtottam le a fejemet.

- Hozzám. - suttogta a fülembe. - Hozzám tartozol Lizi. - hajolt a nyakamhoz, hogy egy újabb csókot adjon rá. - Ha tetszik, ha nem. - vigyorogta belefújva a fülembe.

- Azt hiszem nincs is más választásom. - vontam le az igen-igen helyes következtetést.

- Ezt meg, hogy érted? - fordított maga felé, felvonva a szemöldökét.

- Hát úgy, hogyha akarnék se tudnék neked ellenállni. - karoltam át a nyakát mire ő felkapott az ölébe és bevitt a fürdőbe.

Míg én lezuhanyoztam telefonált. Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos, mert annyira elbódított a forró zuhany, hogy csak arra tudtam figyelni, hogy a forró víz lassan teljesen beborít. A sebeimet a víz lassan csípni kezdte, de egyben jól is esett. Mintha a zuhany a rémes gondolatokat is kimosta volna a fejemből. Nagyon sokáig lehettem bent, mert mire kijöttem Damon már az ágyban feküdt és egy könyvet olvasott. Megtorpantam az ajtóban. Nem tudom miért, de annyira idilli volt ez a kép. Az első dolog, ami az eszembe villant egy idős házaspár képe volt, ahogy a nagyapa olvas a nagymama meg kötöget a kandalló mellett. Ahogy Damon ott ült az ágyon olyan érzésem lett mintha tényleg hozzá tartoznék. Nem. Nem, csak azért mert szeretem, hanem mert mintha ez így lenne rendben. Mintha minden így lenne jól, ahogy van. Így ahogy van.

- Azt hittem már ki se jössz. - dobta le a könyvet az éjjeliszekrényre.

- Csak nem unatkoztál nélkülem? - mosolyogtam incselkedve miközben lassan az ágyhoz sétáltam. - Nem volt jó a könyv? - nevettem fel bebújva mellé mire rögtön átölelt.

- Hozzád képest? - gördült fölém a szuszt is kiszorítva belőlem. - Rémes volt... - puszilta meg a vállamat. - Beszéltem Bonnieval. - váltott kissé ridegebbre a hangja. - Mondtam, hogy minden rendben és, hogy holnap visszamegyünk. - puszilt meg az arcomon is.

- Muszáj? - próbálkoztam, de sajnos még magamon is nevetnem kellett. Beletúrtam Damon hajába és hagytam, hogy átkulcsolva a karjait mögöttem a mellkasomra feküdjön, mint egy kisfiú.

- El sem tudod képzelni, hogy milyen megnyugtató. - mondta percekkel később szinte suttogva.

- Micsoda? - simogattam meg a hátát.

- A szívdobogásod. - sóhajtott fejmagasságba tornázva magát velem. Elmosolyodtam. Álmosan pislogtam rá mire lekapcsolta a lámpát. Átkaroltam és ezúttal én bújtam hozzá.

- Jó éjt Damon... - csókoltam bele a nyakába.

- Jó éjt angyalom. - szorított magához. - Jó éjt...

Rég nem aludtam ennyire jól. Nem voltak rémálmok, nem gyötört olyan gond, ami felriasztott volna... Biztonságban éreztem magam. Régóta most először. És már egy kicsit se érdekelt, hogy mi lesz holnap. Rájöttem, hogy nem számít. Damonon kívül semmi más nem kell...

Furcsa hangokra ébredtem. Először nem tudtam eldönteni, hogy hol is vagyok, de végül kinyitva a szemem beazonosítottam Damon mellkasát a fejem alatt, ami már bíztatónak tűnt. Viszont a fülsiketítő lárma ezután sem ért véget. A reggeli félkómás dülöngélésemmel magára hagytam Damont, aki egy karintésével jelezte, hogy igen ő is hallotta, de leszarja és nem fog felkelni, de ha ennyire érdekel, nézzem meg. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és azt hiszem nem kicsit borzosan rontottam ki a szobából.

A látvány önmagáért beszélt. A konyhapultnál Jack ált (mivel felébresztett elvből letagadom, hogy az apám) és egy gigantikus turmixgép mellett és azt hiszem éppen valami reggelifélét próbált összehozni.

- Jó reggelt. - köszönt rám vidáman. - Csak nem felébredtél? - kérdezte vigyorogva mire kedvem lett volna a fejére önteni a mixer pohara tartalmát.

- Hajnali hat... óra. - próbáltam beindítani az agysejtjeimet. - Mi... a fenét csinálsz? - vontam kérdőre.

- Turmixot. - vonta meg a vállát. - A kedvencem. - tette hozzá majd ismét beindította a gépet mire finoman szólva visszaküldtem az anyjába. De mivel erre sem reagált visszarohantam a szobába és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Ez nem lehet igaz. - dőltem le az ágyra fejjel előre imádkozva hátha a párnába fulladok.

- A te apád... - dünnyögte Damon mire azt hiszem sípcsonton rúgtam. Hallottam, hogy nyögött meg röhögött, de még mindig nem nyugodtam annyira, hogy abbahagyjam a párnahuzat mintájának tanulmányozását. Végül ő szakította félbe elfoglaltságom, mert nem kis erőszakot alkalmazva a hátamra fordított. Aki arra gondol, hogy megcsikizett az eltalálta. Kevés gyenge pontom van, de ez azt hiszem tényleg az. Akaratlanul is elnevettem magam és kapálózva igyekeztem lefogni a kezeit.

- Hagyd abba! - kiabáltam nagy sokára mikor a röhögéstől meg bírtam szólalni. - Nyertél... - lihegtem.

- Akkor abbahagyod a nyavalygást? - mosolyodott el gúnyosan. - Tönkre teszel egy gyönyörű...

Nem fejezhette be a mondatot mert a turmixgép megint belekezdett. Damon arckifejezése viszont tényleg vicces volt. Nem kicsit...nagyon...

- BOCS NEM HALLOTTAM! - ordítottam a fülébe mire hozzám vágott egy párnát.

Mivel nem sikerült túl sokáig aludnunk így hamar felöltöztünk és kimasíroztunk közbe gyilkos pillantásokat vetve Jackre, aki egy kicsit se zavartatva magát és épp meccset nézett a tv-ben.

- Jó reggelt. - köszönt mézesmázosan. Ha tekintettel ölni lehetne... istenem csak egyszer, csak egyszer ruházz fel ezzel a képességgel.

- Mikor induljunk? - kérdezte tőle Damon leülve az egyik bőrfotelba. Mivel éhes voltam és legkevésbé se akartam látni a drágalátos apámat ezért inkább a konyhába mentem valami kajáért. A hűtőben viszont valami zöld gyümölcsön és vértasakokon kívül semmi más nem volt. Lemondva néztem be a szekrényekbe mire végre találtam egy zacskó chipset. Szerencsére még bontatlan volt és nem is járt le a szavatossága így hamar nekiestem. Nagy duzzogva csatlakoztam hozzájuk.

- Na, mire jutottatok? - kérdeztem egy újabb marok nasit tömve a számba. - Mikor indulunk? - néztem rájuk.

- Amint megetted. - állt fel Damon és a dzsekijéhez sétált a fogashoz.

Fél óra múlva mind a hárman készen álltunk az indulásra. Kisebb vita alakult ki közöttünk, míg el lett döntve, hogy ki hol fog ülni, de végül az "enyém a kocsi oda ülsz, ahova mondom" felkiáltással Damon elérte, hogy Jack hátul üljön mögöttünk. Szerencsére ezen annyira megsértődött, hogy nem is szólt egy szót se, míg ki nem jutottunk New Yorkból.

- És most mi a terv? - kérdeztem Damonra nézve. - Hogyan is fogjuk megmagyarázni a hirtelen feltűnt ősömet? - támaszkodtam az ajtónak. Lassan már egy órája úton voltunk és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt az a chips mert a gyomrom teljesen felfordult. Nem nagyon akartam a visszatérésünkre gondolni, de hogy eltereljem a gondolataimat muszáj volt kérdeznem.

- Damonnal úgy beszéltünk, hogy én hívtalak fel és akartam veled találkozni. - hallatszott hátulról a válasz. - És ha ez neked is megfelel a Salvatore házba költözök. - jelentette ki. - Persze ideiglenesen. - tette hozzá eléggé komolyan. - Nem azért, de nem hiszem, hogy sokáig fogok Mystic Fallsban maradni.

Hála istennek. Gondoltam magamba. Még csak az kellene, hogy a vámpírokon kívül még a rokonaim is megkeserítsék az életemet.

Mély levegőt vettem hátha attól majd jobban fogom érezni magam, de sajnos nem segített.

- Damon állj meg. - hunytam le a szemem próbálva visszatartani a reggelimet, ami már nagyon, nagyon kikívánkozott belőlem. - Damon stop! – üvöltöttem, mert úgy tűnt nem reagált a kérésemre.

Épphogy lefékezett kivágtam a kocsi ajtaját és hát mit szépítsem hánytam.

- Minden rendben? - kérdezte Damon mikor visszafordultam. Nem tudtam válaszolni csak bólintottam. – Pihenhetünk, ha gondolod...

- Már jobban vagyok. - nyögtem ki a szavába vágva. Ez mondjuk tényleg igaz volt csak egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy előttünk kellett ezt végigcsinálnom. - Mehetünk. Tényleg.  - mosolyogtam rá Damonra, aki összeráncolt szemöldökkel méregetett.

- Rágót? - ajánlotta fel Jack mire hirtelen hatalmas rokonszenv kerített hatalmába. Na, jó attól távol állt, de már nem bántam annyira, hogy velünk jött...

42♥

Na, jó legyen nektek gyereknap...

42. Lassan összeáll a kép

- Mit akar ez jelenteni? - tűnt el a maradék szín is az arcomból. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg megbízhatok benne, de volt egy olyan érzésem, hogy igazat mond. Nem, nem azért mert titkon vágytam egy pótapucira vagy ilyesmi hanem inkább azért mert...mert egyszerűen megéreztem. - Válaszoljon. - sürgettem.
- Tegezz inkább. - vonta meg a vállát. - Ez az önözés még az én háromszáz évemen is öregít. - dőlt hátra az ülésen.
- Kit érdekel, hogy minek nézik... néznek. - mondtam higgadtságot erőltetve magamra. - Ki ölte meg a nagymamámat?
- Türelem. - villantotta rám a szemeit. - Mindent el fogok mondani, de nem itt és nem most. - vigyorodott el. - Nem vagy éhes? Megállhatnánk útközben enni valamit. - vett fel egy napszemüveget.
Mély levegőt vettem belátva, hogy egyenlőre nem fogok tudni többet kihúzni belőle.
- És mégis hová megyünk? - kérdeztem beindítva a motort. A kajálásra vonatkozó kérdését azért hagytam megválaszolatlanul mert ha csak kajára gondolnék akkor is megfájdulna a gyomrom.
- A lakásomba. - mondta szinte lekezelően. Gondolom azt hitte ez magától érthetődő. - Én se repesek az örömtől nehogy azt hidd. - tette hozzá az arckifejezésemet látva.
- Akkor mégis miért kell, hogy odamenjünk? - faggattam miközben a navigálásának köszönhetően lassan egyre távolabb kerültünk a temetőtöl.
- Egy, mert Damon tudja a címemet és ha jól saccolom a vezetési stílusát pár óra és ő is a városban lesz. Kettő, mert ott biztonságba leszel. - sorolta. - Ja, és három. Ha már nem álltunk meg egy étterembe kell egy cím ahová rendelünk. - ásított.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de Jack kezdett az agyamra menni. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy milyennek is képzelem az apámat álmomban se gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő és frusztráló személyiség.
Már majdnem sötét volt mire lefékeztünk egy ócska bérház előtt. Nem szívesen hagytam kint a kocsit, de Jack a szavát adta, hogy nem lesz baja. Tudtam, hogy milyen fontos Damonnak, nem akartam elhagyni...
A harmadikon lakott. Nem kis erőfeszítésembe került a lépcsőn felküzdeni magamat. Kellemes meglepetésben volt részem mikor Jack kinyitotta az ajtót és beléptünk a lakásba. Nem számítottam rá, de belül teljesen modern és felszerelt volt. Szinte úgymond már a luxus hotelek színvonalához közelített.
- Azta... - szaladt ki a számon első döbbenetemben. - Te tényleg itt laksz? - kérdeztem böbbenten.
- Már közel harminc éve. - dobta le a kabátját a fekete bőrkanapéra. - Mit kérsz enni? - lépett a telefonhoz. Ezek szerint nem csak én voltam ennyire éhes. Vagy azért kérdezte mert látja, hogy milyen éhes vagyok? Magam sem tudom. De mindenesetre örültem, hogy végre majd ehetek.
- Azt hiszem, hogy egy triplasajtos pizza most jól esne. - néztem körbe míg végez a rendeléssel. Egy ajtó nyílt a nappaliból és szerencsémre a fürdőszoba volt. Bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Kezdtem szédülni úgyhogy megnyitottam a csapot és egy kis hideg vízzel leöblítettem az arcomat. Miután mindent elintéztem közel tíz perc után visszatértem a szobába.
- Minden rendben? - kérdezte a kanapén ülve. - Nagyon sápadt vagy. - mért végig.
- Jól vagyok csak egy kicsit már régen ehettem. - fogtam meg a fejemet koncentrálva, hogy eltaláljak a fotelig ami a legközelebbi ülőalkalmatosságnak bizonyult.
Nagyot nyögtem mikor végre leülhettem és hátra dőlhettem.
- És most elmondanád, hogy mégis mi az amit a kocsiban nem voltál hajlandó elárulni? - néztem rá várakozóan.
- Csak ez érdekel? - vonta fel a szemöldökét. - Nem is vagy kíváncsi, hogy hogyan lehet az, hogy én vagyok a biológiai apád? - mosolyodott el.
- Azt hiszem nem kell hozzá sok fantázia... - húztam el a számat.
- Az egész történet ott kezdődött, mikor Mysic Fallsba mentem. - nézte a plafont mintha csak látná maga előtt a dolgokat. - Az édesanyád épp meglátogatta Emilyt. Tudott a vámpírokról és fogalmazzunk úgy, hogy a segítségemet kérte. Mint tudod Christiantól nem lehetett gyereke így hozzám fordult. - mondta végül. - Megígértem, hogy sose kereslek fel titeket és ezt tiszteletbe is tartottam. - tette a karjait a nyaka alá. - Aztán nemrég Damon és Emily megkeresett. - mondta. - Elmondták, hogy mi is történt. Emily egy ideig nálam lakott, de aztán elment. - komorodott el a hangja. - Csak nemrég tudtam meg, hogy mi is történt vele. - Túlságosan is kíváncsi volt és túlságosan is mélyre ásott a történelemben ahhoz, hogy élve hagyják. - hallgatott el.
Bármennyire is elgondolkodtattak a dolgok még mindíg nem hagyott nyugodni egy valami.
- Még mindíg nem mondta el, hogy hogyan történt és, hogy ki tette. - emlékeztettem.
- Annyit sikerült megtudnom, hogy a neve Oliver Karines. - mondta. - És a Mystic Fallsi alapítócsládok tagja. - nézett rám. - Ismerős a neve? - kérdezte hirtelen mire kissé összerezzentem.
- Nem találkoztam még vele. - gondolkoztam el. - Azt tudom, hogy Jonathan Gilbert Elena nagybátyja visszajött a városba. Azt mondják jött vele valaki. - mondta. - Gondolod, hogy ő az? - ültem fel.
- Nem gondolom hanem tudom. - jegyezte meg mintegy mellékesen.
Nem fojtathattuk az ötletelést mert megérkezett a pizzafutár és csengettek az ajtót.
- Majd én nyitom. - mondta Jack és elővéve a tárcáját az ajtóhoz ment. Már nagyon éhes voltam alig vártam, hogy végre egyek valamit.
Talán ezért is történhetett meg az, hogy kicsit csalódott voltam mikor kaja helyett Damon állt az ajtóba. Na, jó a csalódottságot lényegében csak a gyomrom érezte. Magamat is meghazudtoló gyorsasággal pattantam fel és kezdtem el felé rohanni. Felkapott a karjaiba és magához szorított. A nyakába fúrtam az arcomat és élveztem, ahogy az illata elönti az tudatomat.
- Sajnálom. - suttogtam a fülébe, de elcsitított.
- Nem számít. - simogatta meg a fejemet. Csak távoli zajként érzékeltem, közben hogy az igazi pizzaszállító is megérkezett .
- Höszönöm Jack. - fordult Damon, apámhoz kibontakozva az ölelésemből.
- Igazán szivesen tettem. - vigyorgott az említett egy fél pizzaszelettel a kezében amitől kishíjján kitört belőlem a nevetés. Damon átkarolta a vállamat és vigyorogva a mellkasára húzott megcsókolva a homlokomat.
- Szerintem együnk mi is mielőtt még egyedül végez vele. - intett asz asztal felé így a konyhába masíroztunk és körbeültük az asztalt.
Miután mind jóllaktunk bevonultunk a nappaliba. Itt Jack elővett pár tasak vért a minibárból és a fiúk tényleg feltöltötték magukat.
- Hogy a fenébe gondoltad, hogy ellopod a kocsimat? - kezdett bele Damon miután végzett a leszidásomra amire számítottam is. - És ha nem jövök rá, hogy hová mentél? - simított végig az arcomon olyan fejet vágva mintha azt mondta volna, hogy "Ha bajod esik a hülyeséged miatt esküszöm még meg is verlek." Engesztelően hozzábújtam. Tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni, de azért rögtön átölelt.
- Sajnálom, de nem brtam ott maradni... - mondtam az ingébe kapaszkodva. - Amiket Stefan mondott...
- Amit Stefan mondott az baromság volt. - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. - Soha senki nem fog bántani téged. - hajolt közelebb. - Nem fogom hagyni. Megértetted? - mosolyodott el. - Nem hallom... - puszilta meg az orromat.
- Igen megértettem. - mosolyodtam el én is és közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. A pillanatot Jack törte meg a krákogásával.
- Igazán nem akarok akadékoskodni, de erre én nem vagyok kíváncsi. - nyúlt egy üveg italért a kisasztalra. - Inkább azon kellene gondolkoznotok, hogy hogyan álljunk bosszút azon a díszpintyen aki megölte Emylit. - nézett ránk.
- Te tudod ki tette? - döbbent meg Damon. - Hogyan?
Elmondtunk neki mindent amit tudunk mármint amit Jack tud. Láttam Damonon, hogy nagyon elgondokodtatja.
- Holnap visszamegyünk és utána nézünk ennek az alaknak. - ráncolta a szemöldökét.
- Én is veletek megyek. - jelentette ki Jack. - Rég jártam Mystic Fallsban. - hunyorított bennem ezzel igen-igen rossz érzéseket keltve.
- A vendégszoba arra van. -  mutatott egy ajtóra a konyhával és a fürdővel átellenbe. - mondta majd felkelt egy üveg Jack Daniel's - el a kezében. Na, legalább már tudom, hogy kitől örököltem. - Én most egy kicsit lelépek. - sétált az ajtó felé. - Ne várjatok meg. - vigyorodott el eléggé elvetemült fejjel és kimasírozott.
- Damon nem lehet, hogy ez az apám. - mutattam az ajtóra. - Ez az ember nem normális. - ráztam meg a fejem.
- Apja lánya. - vigyorodott el mire belekönyököltem a gyomrába. - Naaaa! - jajdult fel majd addig addig fészkelődött mígnem az ölébe nem ültem.
- Soha többet ne merj elmenni mellőlem. - Fogta meg a kezemet és megsimogatta a karkötőt a kezemen. - Úgy is megtalállak. - puszilt bele a nykamba ami anniyra csiklandozott, hogy kitört belőlem a nevetés.
- Ajánlom is. - fordítottam oldalra a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Ajánlom is... - mosolyogtam és hagytam, hogy megcsókoljon.