32♥

32. Barátok és ellenségek

- Kérlek ne csináld... - suttogtam hátha még meg tudom akadályozni, azt hogy jelenetet rendezzen. Bár ha figyelembe véve, hogy már attól mennyire ideges lett, hogy Damon vért adott nekem akkor nem sok értelme volt. - Beszélhetnénk négy szemközt? - Kérdeztem végső elkeseredésemben és minden erőmet latba vetve a dolgozó szoba fel húztam. Szerencsére úgy le döbbent, hogy nem tiltakozott.
- Mit jelent ez az egész? - fordult hozzám miután visszaszállt bele a Szentlélek. - Mi folyik közted és Damon között Lizi? - nézett a szemembe szinte esdekelve, hogy mondjak valamit, hogy ne gondoljon arra amire gondol. Vadul gondolkodni kezdtem, hogy mit is kellene mondanom. Talán a "Szeretem a bátyádat és tegnap sexeltünk." nem épp a legmegfelelőbb lett volna ebben ez esetben.
- Figyelj Stefan... - kezdtem bele egy újabb orbitális hazugságba. - nem az van amire gondolsz. - szögeztem le már az elején hátha egy kicsit megnyugszik. - Damonnal egy alkut kötöttem. - mondtam. - Ő segített nekem meggyógyulni én pedig... - nyeltem egy nagyot. - Nos én pedig segítettem neki. - húztam egy üdvözült mosolyra a számat, de jeges tekintetét látva rögtön ráfagyott az arcomra. Nem tükröződött az arcára, hogy mire is gondolt, de gyanítom már az ük szüleimig leszidta a családfámat.
- Lefeküdtél vele? - kérdezte végül összeráncolva a szemöldökét.
- Nem. - vágtam rá gondolkodás nélkül. Utólag már túlságosan is gyors válasznak tűnt, de már nem tudtam rajta változtatni. - Minek nézel te engem? - játszottam a sértődöttet és hátat fordítva neki azon imádkoztam, hogy a gimnáziumi dráma szak körnek legalább egy kicsit látszódjon az eredménye.
Hallottam, hogy megkönnyebbülten sóhajtott. Legalább hitt nekem. Azt hiszem....
- Valami gond van? - jött be a szobába Damon. Ez is mindig a legjobbkor... füstölögtem magamban azért elmosolyodva észrevéve az aggódást a hangjában.
Sajonos azonban megfeledkezve arról a tényről, hogy Stefan most a vérét kívánja nem figyelmeztettem. Lehet, hogy még úgy is elkéstem volna mert Stefan egy pillanat alatt előtte termett egy papírvágó késsel amit felkapott az asztalról nyakon szúrta testvérét.
Bár tudtam, hogy nem tehet benne sok kárt azért a szám elé kaptam a kezem.
Damon kirántotta a fa eszközt, és elhajította a sarokba. Ömlött a vér a sebből bár gyanítottam, hogy máris gyógyulni kezdett.
- Neked is jó reggelt. - sziszegte a fogaik között egy fehér zsebkendőt szorítva a sebre. - Ezt most miért? - egyenesedett ki a nyakát törölgetve. Stefan még mindig fújtatott a dühtől így én kezdtem bele a magyarázkodásba. Jobb is így legalább Damon nem értetlenkedik ha most elmondom, hogy mit hazudtam Stefannak.
- Stefan meglátta a harapás nyomokat a nyakamon. - néztem Damonra akinek elkomorult a tekintete. - És így elmondtam neki, hogy egy alkut kötöttem veled, hogy ha te adsz vért nekem akkor te is ihatsz belőlem. - hadartam remélve, hogy felfogja, hogy nagyon is sok múlik a mostani mondatain.
Aprót biccentett felém amiből arra következtettem, hogy felfogta. Lerogytam az egyik fotelbe. Innentől már nem az én dolgom intézzék el egymásközt. Túl szép volt a tegnap este ahhoz, hogy egy ilyen hülyeség miatt tönkre menjen a reggel. Bár... joggal mondhatom, hogy én rontottam el mindent. Hogy feledkezhettem meg a nyakamról?
- Megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle. - mutatott rám Stefan. - És én még hittem neked, hogy megvéded meg, hogy nem fogod bántani. - járkált fel alá.
- Tudom jól mit mondtam. - mondta Damon. - És hidd el, hogy eszem ágába sincs fájdalmat okozni neki. - fordult öccséhez. - Még ha akarnám se tehetném. - tette még hozzá. - Ő boszorkány, nem tudom semmi olyanra kényszeríteni amit nem akar. - rimánkodott a fejét fogva. Nyilván neki is szebb elképzelései voltak ezzel a reggellel kapcsolatban.
- Jöttök reggelizni? - nyitott be Bonnie is. Na már csak ő hiányzott.
- Aha. - pattantam fel és észrevétlenül visszatereltem a konyhába magra hagyva a szobába életem értelmét és jelen állás szerint a megkeserítőjét.
- Min akadt ki Stefan ennyire? - kérdezte Elena szórakozottan. Ha nem ismertem volna ennyire akkor tényleg azt hittem volna, hogy nem érdekli. Én viszont sajnos nagyon is jól ismertem és tudtam, hogy furdalja a kíváncsiság és addig úgysem fog békén hagyni míg nem mondok valamit.
- Damon ivott belőlem. - mutattam a nyakamra. Amit ugyan most a hajam takart, de reméltem, hogy Elena fantáziája nem hagy cserben és összerakja a dolgokat.
- Hogy micsoda? - döbbent le teljesen. Ezek szerint megértette. - Hogy tehette? - sápitozott. - Már így is vért adott neked... - nézett Bonniera aki szokatlanul nyugodtan fogadta a dolgot. Gondolom, ő tudva, hogy Damonnak együtt vagyunk számított ilyesmire. De legalább tenne úgy mintha meglepődne.
- Bonnie? - ráncolta össze Elena a szemöldökét. - Minden rendben? - kérdezte.
- Ja, persze. - mosolyodott el elpirulva. Nem viccelek ELPIRULVA. És álmodozó arc kifejezéséből ítélve nem azon agyalt, hogy mit tett Damon.
- Hé, mi van veled? - vigyorodtam el. - Mintha nem is itt lennél. - jegyeztem meg magamban hálásan, hogy elterelte Elena gondolatait.
- Bocsi csak... - rázta meg a fejét. - Tudjátok tegap találkoztam Willel. - mondta.
Mindentudóan lesütöttem a szemem. Hoppá. Csak nem újabb szerelem szövődött Mystic Fallsban? Cupido nem normális...
- És ezt csak most mondod? - csattant fel Elena. - Miért van az, hogy én tudok meg mindent utoljára? - mondta szemrehányóan, de látszott rajta, hogy valójában inkább összezavarodott volt mint ideges.
- Meghívott egy kávéra. - kezdte Bonni. - És hát...
Bejöttek a fiúk. Pont mikor belekezdtünk volna a pletykálásba.
Nem szóltak egy szót sem, de feltételezem, hogy nem békéltek meg egymással.
A gyors és meglehetősen csendes reggeli után úgy határoztunk a lányokkal, hogy beülünk egy kávézóba. Nem nagyon lelkesedtem az ötletért, de annyira boldogok voltak, hogy nem volt kedvem elrontani a kedvüket. Egy farmert és egy kék topot vettem fel. Pont ment hozzá a nyakláncom bár olyan hosszú volt, hogy bőven beért a felsőm alá. Végül a Stefan incidensből okulva egy fekete kendővel tettem teljessé az öltözékem. Épp a tükörbe bámultam magam, mikor bejött Damon.
- Enélkül is tökéletes vagy. Minek egyáltalán ruha? - pimaszkodott.
- Azt hiszem a kávézókban nem szokás meztelenül megjelenni. - léptem elé. - És te, hogy-hogy csak így? Nincs a sarkadban apuci, hogy felügyelje, hogy nem rontassz-e meg? - vigyorogtam mögé pillantva jelezve, hogy én azért számítottam ilyesmire Stefantól.
Átkarolta a derekamat és a hajamba temette az arcát.
- Siess vissza. - sóhajtott majd megsimogatva a hátam egy puszit nyomott a homlokomra. - Amúgy a lányok küldtek fel, hogy szóljak indultok. - jegyezte meg csak úgy MELLÉKESEN.
Egy rosszalló pillantás mellett lerohantam a lépcsőn. Gyalog mentünk így talán még több időnk maradt beszélgetni. Megígértük, hogy még sötétedés előtt visszajövünk, de én biztos voltam benne, hogy hamarabb kifogyunk a témákból. Tévedtem. A Bonnie és Will között zajlottak kifogyhatatlan kérdezősködést vontak maguk után Elenánál. Mikor már az esküvőjüket is megtervezte kezdtem sajnálni Bonniet. Hát igen, még jó, hogy rólam és Damonról nem tud. Ez némi elégtétellel töltött el és így vigyorogva halgattam őket hátradölve a teraszon ahová kiültünk egy-egy nagy fagyikehellyel. Már délután három is elmúlt mire elhatároztuk, hogy elindulunk visszafelé. Még beszaladtam a mosdóba. Mikor kiléptem még venni akartam egy üveg ásványvizet a pultnál, de nem jutottam odáig. Valami kemény tárgy préselődött a hátamnak semmi jót nem sejtetve.
- Most szépen velem jössz a hátsó ajtóhoz. - suttogta a hátam mögöt egy ismeretlen férfihang. - Gyorsan és hang nélkül. - tette hozzá mikor még mindig nem mozdultam. Felmértem a helyzetem. Senki nem vette észre a történteket. Remegve hátráltam míg meg nem ragadta a karom és be nem rántott egy ajtón ami ha jól láttam valami szertár lehetett.
Szembefordított magával, de csak egy vérszomjtól eltorzult arcát láttam nem tudtam kivenni, hogy láttam-e már korábban.
- Mit akar tőlem? - nyögtem ki végül, eltolva magam elől az arcát.
- Egy üzenetem van Damon Slavatorenak. - vicsorított rám még mindig célbavéve egy fegyverrel.
- Mi-csoda? - nyeltem egyet.
- Dögöljön meg vagy én ölöm meg! - suttogta az arcomba. Nem reagálhattam semmit mert a következő pillanatban oldalra szorította a fejem és letépve a kendőt belemélyesztette fegát a nyakamaba...

31♥

 

31. Néha csak egy harapáson múlik minden...

Lehet, hogy őrültség, de boldog voltam. Olyan sok mindenen aggódhattam volna, de nem tettem. Mindent beborított az a bizonyos rózsaszín köd ami a tucat filmek romantikus jeleneteit is körüllengte. Szerelem? Igen azt hiszem... Az, hogy Damon odaát vár rám valahogy mindent elfeledtetett velem. Tényleg nem vagyok teljesen normális. A fejemre szorítottam a párnát hátha egy kicsit érzékeli a tudatom is, hogy elindult a lejtőn. Nem hiszem, hogy sikerült... Még vagy fél óráig forgolódtam az ágyban mire elérkezettnek láttam az időt arra, hogy kilessek a folyosóra. Mivel "öcsike" se téblábolt a közelben megkockáztattam eljutni Damon szobájába. Sikerült, amin még én is meglepődtem. Viszont, ami még inkább ledöbbentett az az volt, hogy Mr. Tökély sem volt a szobában. Hát ez szép. Lassan kezdett múlnia rózsaszín szemüveg efekt és valami más furakodott a helyére. És ennek az érzésnek köze volt a lelki szemeim elé felragasztott Damon poszter felé közeledő darts tüskéknek. Hogy rohadna meg. Leültem az ágyára. Olyan megalázottnak éreztem magam, amin valahogy a fekete ágynemű tapintása se segített túlzottan. Úgy éreztem magam mint egy ribanc akit Damon a kedve szerint irányíthat. Na jó ebből elég - pattantam fel. Vissza akartam rohanni, de mikor kinyitottam az ajtót teljes erőmből nekivágódtam Damon mellkasának.
- Hova, hova? - húzódott mosolyra a szája. - Nem engem kerestél? - csúsztak a mancsai a csípőmre. Bűzlött a whiskitől amiből arra következtettem, hogy az elmúlt fél órát masszív ivással töltötte. - Na, húzzál vissza a szobába! - intett az ágy felé.
- Ugye nem hiszed, hogy csak szólsz és én ugrok mint egy idomított pudli? - támaszkodtam neki a mellkasának kissé eltolva őt magamtól. - Minek nézel te engem? - tettem fel a kissé szemrehányó költői kérdésemet amire csak egy morgással és egy fintorral válaszolt. A kultúra... Még mindig a nyitott ajtóba álltunk ami lassan kezdte veszélyeztetni a dolgainkat Stefan előtt.
- Az enyémnek... - mondta szinte kiabálva. A kezem a szájára tapasztottam.
- Te normális vagy? - suttogtam. - Stefan két szobával arrébb alszik. - néztem szét. Majd rá mikor megéreztem a csókját a tenyeremben. Leengedtem a kezem nehogy a befolyása alá vonhasson. Bár a gerincemben felkúszó bizsergés nem adott valami túl sok hitelt ennek az óvintézkedésnek.
- Ha tudni akarod Stefan Elenánál van. - indult meg a keze a hátamon. - De... - hajolt közelebb. - ...felőlem akár nézhetné is az se tartana vissza. - támadta le a fülcimpámat amit akaratlanul is egy elégedett nyögéssel honoráltam.
- Kicsit nagy az... - felnevettem az arckifejezését látva. - ...önbizalmad. - toltam el az arcát. - Még nem mondtam, igent. -motyogtam próbálva nem a szemébe nézni.
Belemarkolt a fenekembe amitől teljesen egymáshoz préselődtünk. Megint felnyögtem, de ezúttal már gondolatban sem mutattam semmi megbánást.
- Dehogynem... - vigyorodott el ördögien és lassan szinte már örjítően lassan megcsókolt. Végem. Könyveltem el és minden büszkeségemet félredobva átkaroltam a nyakát.
Megéreztem a Bourbon whisky fűszeres ízét ami még inkább eltompította a tudatomat. Most hirtelen tökéletesen józannak tűnt. Kínzóan lassan csókolt mintha ezzel is csak az igazát akarná bebizonyítani. Hogy rohadna meg... Nem adtam rá neki időt, hogy kiélvezze a diadalát. Beletúrtam a hajába és hagytam, hogy még mélyebbre jusson a nyelve a számban. Berúgtam a lábammal az ajtót. Megérthette, hogy már semmiképpen sem fogok tiltakozni mert felnyalábolt és becsületére legyen mondva egy kicsit sem vesztve el az egyensúlyát az ágyhoz sétált és hanyat döntve lepakolt. Nem hagytam, hogy elhúzódjon magamra húztam. Úgy éreztem szinte felgyulladok, ahogy besimított a pólóm alá és ujjai felfedező útra indultak a hasamon. Lassan szabadított meg a felsőmtől. Nem kapkodta el, de amint lekerült rólam én is a fekete pólójához nyúltam ami még elválasztott minket. Furcsamód úgy éreztem, hogy szinte felgyulladok, mikor a kockás hasfala hozzáért az enyémhez. Egy pillanatra se vállt el tőlem. Ajka lassan vette birtokba a nyakam vonalát és mohón haladt lefelé a melleim felé. Akaratlanul is ívbe feszült a hátam, ahogy megéreztem forró lehelletét a melltartón keresztül. Zavarni kezdett, hogy egyáltalán van köztünk valami. Ezzel ő is így lehetett, mert mire feleszméltem már csak az anyag szakadását érzékeltem és, hogy igazából már nincs is rajtam a csipkés holmi. Arca eltorzult ami kétséget sem hagyott, hogy a fogaival tépte le rólam a zavaró tényezőt. Elmosolyodtam, de csak egy pillanatra jutottam levegőhöz mert attól a sötét pillantástól amit felém küldött még az is bennem akadt. Amint elszakadt a tekintetemtől éreztem, hogy a pillantása végigfut a testemen, amitől kirázott a hideg. Felém tornyosult mint egy hatalmas sötét árny ami épp arra készül, hogy felfalja áldozatát. A medálomra nézett, amit most jéghidegnek éreztem. A számhoz hajol és megcsókolt, de közben kezei a tarkómnál a kapcsot keresték. Finoman az éjjeli szekrényre tette az ékszert majd visszatért a csókolgatásomhoz. Csak nagy sokára szakadt el az ajkaimtól, de csak ezért, hogy lejjebb kalandozzon a kulcscsontom felé. Belmélyesztettem a körmeim a hátába mikor elért a melleimig és finoman szívni kezdte.
- Istenem... - szakadt fel akaratlanaul is a torkomból. Damon nem kegyelmezett egy percre se szakadt el tőlem. Egy kósza gondolat villant a fejembe hirtelen megmosolyogtatva. - Ördögöm... - haraptam be az alsó ajkam mielőtt még megadtam volna azt az elégtételt Damonnak, hogy felsikoltok vagy, hogy könyörögni kezdek.
Közben a sötétke a nadrágomhoz nyúlt és egy rántással megszabadult a farmertől. Átkulcsoltam a lábammal, de kezeivel kibontakozott a bilincsből és vigyorogva ledobta magáról ő is a nadrágot. Nem feküdt rám hanem kezein tartva magát a köldökömbe csókolt. Csiklandozott a forró lehellete a hasam alján. Egyre lejjebb kalandozott és kezdett körvonalazódni előttem, hogy mire is készül. Felkiáltottam amint elérte a célját és megcsókolt a lábaim között. Körmeimet ezúttal a fekete lepedőbe mélyesztettem, de nem sokáig bírtam pár pillanat múlva elvesztettem az irányítást a testem fölött és megfeszülve belesikoltottam a levegőbe Damon nevét.
A pulzusom az egekben szárnyalt még másodpercek múlva is mikor fölém került és végre belémhatolt. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, de még így is láttam, hogy a nyakamat fikszírozza. Tudtam, hogy mennyire vágyik rá ezért megkönnyítve a dolgát utolsó erőmből félresöpörtem a hajam a nyakamból. Egy pillanatra megállt majd nyelt egy nagyot. Sejtettem, hogy nem fogja könnyen megadni magát. Megkerestem ködös tekintetét. Éreztem, hogy vívódik, de én már elhatároztam magam. Finoman bólintottam mire a nyakamhoz hajolt és fogai átszúrták a bőrömet. Közbe a teste is mozgásba lendült a szívás ütemére egyre gyorsabb tempót diktálva. A vállaiba kapaszkodtam, de még így is úgy éreztem, hogy egy mély szakadékba zuhanok mikor ismét elélveztem most már Damonnal együtt.
Dobbanás. Hangos dobbanások. Teljesen kitöltötte az érzékimet, ahogy a szívverését hallgattam. Vadul zihált akárcsak én. Még mindig ugyanúgy feküdtünk egymásba gabalyodva. Halványan rémlett csak, hogy mikor húzódott el a nyakamtól, de most már a mellkasomon nyugtatta a fejét. Minden megszűnt. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy ez a szoba jelenti a világot. A világomat. Damont...
Arra keltem, hogy Damon felkelt és az ágy szélére ül. Lustán végigsimítottam lábammal le a gerince mentén.
- Jó reggelt. - suttogtam kissé kómásan amin a tegnap éjszakát tekintve nem hinném, hogy bárki is csodálkozna.
- Jó reggelt. - mosolyodott el visszabújva mellém. - Hogy aludtál? - húzódott tovább a szája a füle irányába.
Nem válaszoltam inkább nyomtam egy csókot az arcára. Azt kéne még, hogy trenírozzam a már amúgy is nagy önbizalmát. Szerintem leolvasta az arcomról, hogy mire gondolok mert szinte láttam, hogy az a rosszfiús fény megjelenik a szemében. Hogy én mennyire... Imádom? Na ne...
- Át kellene, hogy menjek... - céloztam arra, hogy bármikor átjöhetnek a lányok vasárnap lévén.
- Hát menj... - karolt át, hogy mozdulni se tudtam. Milyen kedves.
Végül még tizenöt percig feküdtünk mire sikerült "megszabadulnom" tőle. Szerencsére nem találkoztam Stefannal. Ezek szerint Damonnak volt igaza és tényleg nem aludt itthon.
A szobába ránéztem az órára. Fél kilenc. Gyorsan letusoltam majd felvettem egy farmert és egy zöld pólót. Mezitláb voltam, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Mire leértem Stefan és Elena is a konyhában voltak. Elgondolkodtam, hogy vajon mennyi ideig zuhanyoztam, de ekkor jött be Bonnie is. Ezek szerint csak most érkeztek. Elena vett észre először és máris a nyakamba borult.
- Stefan mondta, hogy mi történt. - hadarta. - Jól vagy? - nézett rám aggódva.
- Persze. - vontam meg a vállam. - Már semmi bajom.
- Hála nekem. - sétált le a lépcsőn Damon is mire bezsebelt három gyilkos és egy "ezt most miért?" pillantást.
- Damon. - biccentett Bonnie és Elena. Stefan még csak erre se méltatta. Bunkó...
- Lizi mi van a nyakadon? - ráncolta össze a szemöldökét mellém lépve. Sajnos túl későn kapcsoltam. Félresöpörte a hajam így félreérthetetlenül észrevette a harapásnyomokat...

30♥

Tudom, hogy azt mondtam, hogy ma három fejezet fog felkerülni, de meggondoltam magam. :) Inkább elosztom így holnap és holnaputánra is fog egy rész jutni. Puszi 

 30. Szarvak és szárnyak...

Remegve hátráltam a szoba közepéig. Ez nem normális. Ez semmiképp sem normális. Nem vagyok normális... Ráztam meg a fejem mintha ezzel kiverhetném a fejemből a további őrültnél is őrültebb gondolatokat. Zihálva rogytam le az ágyra. Mintha minden levegő eltűnt volna a szobából úgy gyötört a légszomj. Úgy éreztem mintha égett volna a bőröm. Sírtam. Igen azt hiszem, hogy sírtam, de a forróság ami körülvett eltompította érzékeimet. Összekuporodva próbáltam enyhíteni a fájdalmat. Nem sikerült mondanom sem kell. Tűz... Csak lángokat láttam, ahogy lehunytam a szememet. Vörös táncot jártak a gondolataimban felperzselve a testemet. Aztán hirtelen vég lett. Valami jég kék ragyogás megfagyasztotta a kínjaimat. Mély lélegzettel kaptam levegő után. Most először gondolkodtam el a szinte természetesnek tűnő levegő fontosságán. Hagytam, hogy a kék örvény magával ragadjon és, hogy a drága oxigén ismét szétáradjon a tüdőmben. Megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak foltokat láttam. Csak nagyon lassan sikerült ráfókuszálnom az előttem térdeplő alakra. Hirtelen elgondolkodtam, azon, hogy vajon kinyitottam-e a szemem mert hasonló kékség fogadott. Elmosolyodtam mikor rájöttem a tulajdonosa kilétére. De-ja vu érzésem volt, de azt hiszem, hogy lesz is még pár alkalom mikor ez a kék szemű dög fog engem újra a valóságba rángatni. - Damon? - motyogtam még kissé kábultan.
- Téged egy percre se lehet egyedül hagyni mi? - kérdezett vissza gúnyosan. Tiltakozni akartam a felém irányuló piszkálódás ellen, de jobb belátásra térített a sajgó fejem. Azt hiszem most nem tudnám kellő képen képviselni az érdekeimet...
- Mi történt? - kérdeztem a fejemhez nyúlva. Bár veszettül lüktetett a halántékom igyekeztem ülő helyzetbe tornászni magam.
- Na azt látod én is szeretném tudni. - tolt arrébb és  telepedett mellém mivel eddig előttem térdelt. - Csak azt hallottam, hogy kiabálsz. Aztán meg... - itt elhallgatott és láttam, hogy megjelennek a mézédes mogorvaságának ráncai az arcán. Nem fojtatta így kérdőn néztem rá.
- Mi-tör-tént? - tagoltam neki hátha ez kizökkenti a bambulásból. Azt hiszem sikerült mert nagy sokára megint rám nézett. Más esetben órákig képes lettem volna a kékség csodálására, de most túlságosan is hajtott a kíváncsiság.
- Nem fontos. - mosolyodott el majd a fülem mögé tűrte a hajam és megcsókolt. Próbálta megakadályozni ezzel a további faggatózásomat. Hát ehhez keljen korábban.
- Damon... - toltam el magamtól. - Ezzel nem oldhatsz meg mindent. - igyekeztem összeszedni magam bár az előbbi kis csók nem sokat segített józannak maradnom. Tudtam, hogy nekem is van bőven mondani valóm, de hirtelen azt se tudtam, hogy hol kezdjem.
- Én nem vagyok normális... - nyögtem ki kínomban. Valahogy nem állt számra még a "boszorkány vagyok" kifejezés.
Damon felröhögött mire pofán vágtam egy párnával.
- Ez látod, nem újdonság. - nyögte még mindig nevetve miközben hátradőlt. Elöntötte az agyamat a köd és püfölni kezdtem ott ahol csak értem. Én itt mondani próbáltam valami fontosat ez meg csak röhög rajta.      
Próbált védekezni de lefogtam a kezeit a feje fölé. Gyanítom, hogy hagyta magát, mivel boszorkányság így boszorkányság úgy mégiscsak egy izmos vámpírral birkóztam.
- Képes lennél egy kis komolyságra? - sziszegtem az arcába. Bár a vigyorából ítélve azt hiszem, hogy tudom a választ. NEM... Ezt igazolta, mikor hirtelen felém kerül így teljesen kibillentve eddigi higgadt szerepemből.
- Hallgatlak... - suttogta a kulcscsontomra egy apró csókot lehelve rá.
Egy pillanatra lehunytam a szemem. Nem gyengülhetek el, most nem.
- Miután feljöttem történt valami. - kezdtem zavartan mivel eléggé elterelték a gondolatimat Damon ajkai amik úgy tűnt felfedező útra indultak egyre lejjebb a mellkasomon. - Felvettem a medált és képes voltam vele... tüzet gyújtani. - nyögtem mivel Damon beleharapott a vállamba. Nem szakította át a bőrömet, de szinte biztosra vettem, hogy vörösre horzsolta.
Kellett neki pár másodperc mire felfogta amit mondtam és elhúzódott tőlem felvonva a szemöldökét.
- Már nincs két hónap és azt hiszem, hogy nem csak ennyire leszel képes. - "nyugtatott meg". Milyen kedves. - Ez minden esetre megmagyarázza, hogy miért lángolt a bőröd mikor beléptem a szobába. - folytatta az arcomba vigyorogva. Hihetetlen, hogy mennyire fel tud idegesíteni. - Olvasd el a nagyid könyvét. - mondta. - Szerintem biztosan találsz majd benne néhány hasznos dolgot. - húzódott megint fülig a szája.
- Mondtam már, hogy ördögien mosolyogsz? - túrtam bele a hajába. - Ilyenkor olyan mintha felgyulladna a szemed. - simítottam végig az arcán.
- Még szerencse, hogy van nekem egy angyalom aki úgy szeret, ahogy vagyok. - puszilta meg az orromat. - Egy gyönyörű szép angyalom... - suttogta majd nyomott egy csókot a szám sarkába is.
- És mi van Stefannal? - toltam el magamtól. Fájdalmasan felkiáltott majd egy fintor és egy sóhaj közben legördült rólam.
- Ez nem lehet igaz. - hőbörgött. - Nem fogsz békén hagyni ugye? - nyöszörgött. Most rajtam volt a sora nevetésnek. Olyan elkeseredett arcot vágott, hogy komolyan megsajnáltam. A lábam átvetettem a csípőjén így lovaglóülésben felé kerültem.
- Nem is tudom... - vigyorodtam el. - Ha hajlandó lennél gyorsan elmesélni, hogy mi is történt lehet, hogy majd este átmennék hozzád. - vágtam gondolkodó fejet majd kigomboltam az inge legfelső gombját.
- Zsarolsz angyalka? - csillant meg Damon szeme. - Csábító gondolat. - méregetett. - Mire vagy kíváncsi? - karolt át. Tudtam, hogy a játszmát megnyertem. Damon pillantásából ítélve azt hiszem bármire képes lenne a cél érdekében.
- Hogy, mi folyik odaát Elenáéknál és, hogy mi a fenének eszitek már megint egymást Stefannal. - hadartam. - Mert Stefan nem csak amiatt fúj rád, hogy vért adtál nekem. - Valami más oka is van... - faggattam közben kibújtatva a bőrdzsekijéből amit aztán lehajítottam az ágy mellé.
- Nem érdekes. - suttogta egy nagyot nyelve. Szem-forgatva készültem lekászálódni róla de megragadva karjaimat megállított.
- Nem szerette volna, ah Jeremit is bevonjuk a történésekbe. - mondta végigsimítva a hátamon. - De mivel szükségem volt még egy emberre aki segíthet nekünk hozzá fordultam.
- Jeremy? - lepődtem meg. - Elena öccse? - ráncoltam össze a szemöldököm mire Damon csak bólintott. - Ő is tud a vámpírokról? - hökkentem meg.
- Ez egy meglehetősen régi történet. - motyogta Damon a hajamba temetve ujjait majd kibontotta a csatból ami eddig összefogta. Egy halk morgás adta tudtomra, hogy tetszett neki amit látott. - Tehát Stefan ezért haragszik rád. - vontam le a következtetést. - És John? - gomboltam ki a harmadik gombot is. - Mi történt odaát? - csókoltam bele a nyakába.
- Valamit biztosan tervez. - remegett meg a hangja. - Van egy olyan érzésem, hogy az alapító tanácsa megneszelte, hogy visszatértek a vámpírok. -nyelt ismét egy nagyot. - Ezért is nem jött John egyedül. - ült fel hirtelen mellkasával teljesen hozzám préselődve. - Nem tehetünk semmi csak várunk... - kapcsolta ki hátul a melltartómat. - ...hogy valami történjen. - csapott le az ajkaimra és nyelvével azonnal benyomulva közéjük vadul kergetni kezdte az enyémet.
Kopogtak az ajtón. Lassan kezdett az az érzésem lenni, hogy Stefannak valami természetfeletti érzéke van a megzavarásunkhoz.
- Lizi minden rendben? - kérdezte feszülten. - Mintha valami zajt hallottam volna. - Nem sok kellett, hogy elkáromkodjam magam és ahogy láttam, Damon sem volt kevésbé ideges. Egy bocsánatkérő pillantást küldve az ágyon fekvő sötétkére felkelve az ajtóhoz masíroztam. Nem ment valami gyorsan mivel közben a ruházatomat is rendbe kellett, hogy hozzam.
- Igen? - nyitottam ki résnyire a nyilászárót gondosan elállva a belátást a szobába. - Szia Stefan. - köszöntem mosolyogva. Lehet, hogy kicsit erőltetettnek hatott, de tekintve a helyzetet nem igazán érdekelt.
- Nem láttad Damont? - kérdezte engem méregetve. - Azt hittem, hogy veled van. - húzta gúnyos mosolyra a száját. Ilyennek se láttam Stefant még. Szinte felnyársalt a tekintetével.
- Csak nem engem keresel? - sétált felénk a folyosó végéről Damon. Nem sok kellett, hogy leessen, hogy hogy került ide. Nyilván kimászott az ablakon.
- Na, most már megnyugodtál? - néztem Stefanra majd hátat fordítva nekik besétáltam a szobámba. Tudtam, hogy követni fognak így nem is törtem magam, hogy bezárjam az ajtót. Damon amint besétált otthonosan levetette magát az egyik fotelben. 
- Minden rendben? - kérdezte Stefan aggódva. - Úgy értem most már teljesen jól vagy? - kérdezte.
- Persze köszi. - sütöttem le a szemem. - És bocsi, hogy nem fogadtam szót, de nem bírtam már tovább az ágyhoz-kötöttséget. - ültem le az ágyamra.
Stefan bólintott amit egy "Megbocsátok!"-nak könyveltem el. Legalább ez is rendeződött.        
- Na, jól van. Elena üzeni, hogy holnap átjön egy kicsit Bonnieva. - mondta. - Akkor nem zavarok tovább. Jó éjt. - mosolygott majd elindult kifelé, de mikor meglátta, hogy Damon nem mozdul megállt előtte. - Mit akarsz még tőle? - szűkültek össze a szemei. Két ekkora barmot... néztem fel az égre segítségért. Csak imádkozni tudtam, hogy Damonnak ne durranjon el az agya. Ha most higgadt marad talán nem lesz olyan gyanús ez az egész.
- Semmi közöd hozzá. - jutalmazta a legszélesebb vigyorával az öccsét majd az ajtó felé intett, hogy tűnjön a fenébe. Na jó nem lett tökéletes, de hát mit is vár az ember Damon Salvatoretól.
Stefan végül vonakodva de becsukta az ajtót. Mivel kétségem se fért hozzá, hogy nem ment túl messzire csak nagyon halkan szólaltam meg. 
- Szerinted sejt valami? - kérdeztem suttogva.
- Nem érdekel túlzottan. - vonta meg a vállát majd felállva elém sétált. - Később gyere át. - intett a fejével a szobája felé. Egy gyors csókot nyomott az orromra majd kiment az öccse után. Kimerülten terültem el az ágyon. Ez már nekem is sok volt egy napra....  

29♥

29. Long Story...

- És Elena? – kérdeztem. Nem ismertem teljesen a történetet, de azt tudtam, hogy John Gilbert Elena vér szerinti apja. Már nem emlékeztem a részletekre, hogy miért is ment el de a reakciójukból ítélve nem jelent jót, hogy most megjelent.

- Teljesen le van döbbenve. Jenna kiborult, az a szemét meg csak röhög a képükbe. – Még csak ki sem dobhatják... – sóhajtott.

- És a többiek? – szólalt meg Damon. – Jártak már a városban? – tudakolta miközben az italos asztalnál matatott valamit. Nagyon reménykedtem, hogy nekünk is készít valamit, mert eléggé rám fért volna.

- Három férfi jött vele, de ha jól vettem ki a szavaiból csak egy fog a városban maradni. – hadarta Ric. – Azt hiszem a Mrs. Lockwood vállalta, hogy befogadja. Állítólag a két család nagyon jóban volt. – magyarázta.

Damon közben egy-egy pohár whiskit nyomott a kezünkbe. Magának is öntött bár láttam rajta, hogy gondolatban valahol egészen máshol jár. Megértettem. Ez túl sok infó volt két percbe belezsúfolva. 

- Hát ez nem hangzik valami túl jól. – vontam le bölcsen a következtetést. – Van vala melyikőtöknek sejtése, hogy mi hozta vissza? – néztem rájuk válaszra, várva bár nem sok esélyt láttam arra, hogy fogok kapni. – Értem... –sóhajtottam hátradőlve és lehajtottam az italom nagy részét. Lassan csend kezdett közénk telepedni, de végül Alaric oszlatta el.

- Elena azt mondta, hogy te betegen az ágyban fekszel. – ráncolta össze Ric a szemöldökét. – Úgy látom lemaradtam valamiről... – nézett félve Damonra, de ő csak megrántotta a vállát. Láttam, hogy vendégünknek veszettül kattog az agya valamin, de szerencsére Damon telefonja megmentett a további faggatózástól.    

- Haló Stefan... – húzta gúnyos mosolyra a száját. Láttam, hogy szinte minden ideg szála megfeszül az idegességtől. – Indulok... – préselte ki magéból majd felhajtva az italát gondolom a cipőjét kezdte keresni.

- Rossz hír? – kérdezte Alaric szintén az ajtóhoz menve.

- Maradj itt Lizivel míg vissza nem jövök. – mondta inkább utasítva mintsem kérdezve. – Sietek. – vette fel a bőrdzsekijét is. Tudtam, hogy semmi esély arra, hogy magával vigyen így nem is próbálkoztam. Egy aggódó pillantást küldtem felé mire csak mosolygott majd még mondott valamit Alaricnek és kiment a kocsihoz.

Még sose beszélgettem kettesben Alarickel, de volt egy olyan sejtésem, hogy neki is megvan a maga története. Mindenképpen, hisz az nem teljesen volt még világos, hogy, hogy tudhat történelem tanár létére mindent a vámpírokról és Stefanék ügyeiről is.     

- Hogy bírjátok ezt meginni? – tette le az asztalra a még mindig teli poharát miközben lerogyott a kanapéra. Hangosan felnevettem.

- Hát igen. Damon és az ő sajátos gyógymódjai. – vigyorogtam. – Hozzak valami mást? –kérdeztem. – Egy kis bort?

Bólintott így a hűtőből hoztam neki a whisky helyett. Az övét átöntöttem az én poharamba. Hát igen nekem is ez a gyengém.

- Ittál belőle ugye? – kérdeztem váratlanul mikor leültem mellé a kanapéra. Hirtelen megállt bennem az ütő is. Sajnos a helyzetet már így se úgy se lehet eltussolni így inkább úgy határoztam, hogy nem fogok hazudni neki.

- Igen. – sütöttem le a szemem. – Már meguntam a sok fekvést. – nevettem fel szerencsére csak mérsékeltem erőltetetten. Csak ne firtassa tovább imádkoztam magamban felhajtva a poharam tartalmát. Lehet, hogy mégis van isten, mert úgy tűnt, hogy megelégedett ennyivel. Vagy érezte, hogy nem is akar többet tudni. De ezt már igazán rá bíztam.

- És mióta ismered Johnt? – kérdeztem egy kicsit elterelve a témát magamról és vörösödő fejemről. – Ha jól sejtem nem most találkoztál vele először. – néztem rá várakozóan.

- Ez hidd el elég bonyolult. – sóhajtott.

- Ráérünk. – céloztam a zűrzavarra, ami Elenáéknál lehetett. Ha Stefan Damon segítségét kérte, akkor tényleg nagy lehet a baj.

- Hát az egész Isobellel kezdődött. – mondta. – Tudod ő Elena igazi anyja. – magyarázta. – Hát őt... ismertem. – ráncolta össze a homlokát.

- Szeretted őt? – kérdeztem látva, hogy elkomorult.

- Valami olyasmi. – mosolyodott el gúnyosan. – Tudod neki a mániája, voltak a vámpírok. Kutatott utánuk. És hát addig, míg nem talált egyet, aki hajlandó volt arra, hogy átváltoztassa... – monda.

- Tehát Isobel is... – Isobel is vámpír? – kérdeztem hitetlenkedve.

Néma bólintást kaptam válaszul.

- Sokáig azt hittem, hogy meghalt. – mondta. – Hogy megölte egy vámpír. – Csak később jöttem rá, hogy az egész csak átverés volt. – Eredetileg azért is jöttem Mystic Fallsba, hogy bosszút álljak azon, aki megölte. – sütötte le a szemét. 

- Ki volt az? – kíváncsiskodtam.

- Damon Salvatore... – mosolyodott el. Döbbent arcomat látva még hozzátette. – Tudod akkor Damon mindent megtett volna azért, hogy Kathrinet kihozza a sírból. – mondta. – Isobel pedig információkat kínált cserébe. – ivott bele a poharába.

- És, hogy jön a képbe John?

- Isobel tizenhat éves volt mikor Elena megszületett. És hát John volt az apja, aki a rokonainak adta örökbe. De sokáig ez sem derült ki csak tavaly mikor Isobel a városba jött. – Képzelheted, hogy Elena, hogy reagált.

Most rajtam volt a bólintás sora. Ha valaki hát én tudtam, hogy milyen megtudni, hogy egész eddigi életem hazugság volt.

Hallottam, hogy egy kocsi fékez le a ház előtt. Kérdőn néztem Alaricre mire ő intett, hogy maradjak és az ablakhoz ment.

- Csak Stefan meg Damon. – mondta majd visszajött a nappaliba. – Hát azt hiszem, hogy ennyi elég is volt mára. – mosolygott rám. – Azt hiszem, hogy Jenna nagyon örülne, ha nem hagynám egyedül. - nevette.     

- Köszi, a mesedélutánt. – intettem neki majd ki is ment az ajtón.

Odakintről fojtott beszélgetés hallatszott majd kocsi ajtócsapódás. Gondolom, hogy Ric haza is ment. Remélem, hogy sikerül neki kicsit megnyugtatni Jennát. Láttam milyen mikor kiborul, és ha most is ez a helyzet, akkor tényleg szükség van rá.

Stefan jött be elsőnek. Mikor meglátott a maradék szín is kiment belőle.

- Hogy, hogy lent vagy? – húzta össze a szemöldökét. – Mi történt? – kérdezte ridegen. Sajnos nagyon is megértettem, hogy ideges mivel kerek perec kijelentette, hogy meg ne próbáljon Damon vért adni nekem, mert nagyon veszélyes. Gondolom más se hiányzott neki erre a napra mint az, hogy meglát teljesen gyógyultan a nappaliban.

- Becsuktam a garázst. – jött be Damon és az asztalra dobta a kulcsot. – Mi a helyzet? – vigyorgott. Időm sem volt megszólalni, mert Stefan már a falhoz vágta a torkánál fogva.

Majdnem felsikoltottam.

- Mi a fenét műveltél? – sziszegte bátyja képébe. Damon erre kicsit felmérgesedve kibújt a szorítás alól.

- Lizi menj fel. – kiabálta rám se nézve. Jó fej. Meg sem bírtam mozdulni a döbbenettől. – Azt mondtam, hogy menj. – szűrte ismét a fogai között mire végre visszatért belém az élet és a szobámba masíroztam. Tudni se akartam, hogy mi fog kisülni ebből. Amennyire Stefant és Damon ismerem, nem hiszem, hogy kulturált vámpír módjára fogják megoldani a dolgot.

A fürdőbe mentem, hogy egy kicsit megnyugodjak, vagy legalább hideg víz alá nyomjam a fejem, hogy szét ne robbanjon az idegtől. Végül egy köztes megoldást választottam. Megmostam az arcom. Kicsit felfrissített. Legalább annyira, hogy ne kelljen a falba vernem a fejem.

A nagyi medálja akadt a kezembe, ami a csap fehér márványán feküdt. Emiatt, a vacak miatt van minden bajom. Nem nagyon akartam kimenni a fürdőszobából, mert itt legalább nem hallottam, hogy mi folyik odalent. Felvettem a nyakamba. Furcsa bizsergő érzés kerített hatalmába. A tükörbe meredtem. Egy pukkanás kíséretében kiégett a körte a plafoni lámpába. Majdnem felsikoltottam. Túl az első döbbeneten, szitkozódva tapogattam a sötétben valami fényforrás vagy legalább a kilincs után mivel hang szigetelés céljából magamra zártam az ajtót. Bárcsak lenne egy gyertyám vagy valami. Mintha csak megvalósult volna mit kigondoltam. Egy gyertya gyulladt meg a csapnál. Megfagyott bennem a vér. Első döbbenetemben gyorsan el is fújtam. A szívem vadul dobogott. Nem akartam hinni a szememnek.

Félve meredtem a sötétbe. Aztán nem tudom. Megint a tűzre gondoltam, de nem történt semmi. Én teljesen megőrültem. Vontam le a gyors következtetést, majd tovább tapogattam, míg meg nem találtam a kilincset. Már épp kinyitottam mikor észrevettem, hogy nem csak a kinti fény világít. Remegve fordultam meg. A csapnál egy gyertya égett. Újra... csak mert azt kívántam...