21♥

21. Hope...

Sírva néztem végig, ahogy Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordít.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Némán néztem, ahogy tétován bólintok, utána mikor megölel... Sokadjára pörögtek le ezek a filmkockák a szemem előtt. Beszélni akartam, de nem tudtam megszólalni. Legszívesebben ordítottam volna magamnak: „Te bolond soha ne engedd el!”, de egy hang se jött ki a torkomon. És mindig vége lett. Kibontakozott az ölelésemből és elfordult. És, akárhányszor csak végignéztem mindig összetört bennem valami...

Tudtam, hogy álmodom. Ó nagyon is jól tudtam. De nem mertem felébredni. Még sose féltem ennyire attól, hogy szembenézzek a valósággal. Tudtam, hogy ugyanazt a plafont látnám, mint amit akkor, mikor először ébredtem a Salvatore házban. Ijedten, félve, de ugyanakkor minden gondtól mentesen. Akkor még nem gondoltam, hogy az a nap egy olyan lavinát indít majd el, ami engem így maga alá temet... És az egyetlen ok, aki miatt semmi pénzért nem töröltem volna ki mindezt az életemből most olyan távolinak tűnt... Törékenynek és múlandónak... miatta féltem felébredni. Mert mi van akkor ha már nem lesz ott. Ha már nem lehet mellettem. Ha elvesztem az okot. Azt az okot, ami miatt még várnám az ébredést. Mi van, ha elvesztem a reményt?

Lassan halványult a kép. Végignéztem, ahogy szép lassan semmivé lesz és eltűnik az emlékek között. Fáztam... Tudtam, hogy ébren vagyok. Éreztem, hogy egy ágyban fekszem, ami nyilván a lányoknak volt köszönhető. Ülő helyzetbe tornáztam magam és kinyitottam a szemem. Hajnalodott még a behúzott függönyökön keresztül is láttam. Semmi mozgást nem hallottam. Túl nagy volt a csend.  A nyakamhoz nyúltam. A kötés ellenére is éreztem, hogy nem sokat gyógyult tegnap óta. Felültem és az ablakoz mentem, hogy elhúzzam a függönyt. Nagyot dobbant a szívem mikor megláttam, hogy Stefan kocsija is a többi mellet parkolt. Egyedül Damon kocsija lógott ki a sorból, amit én a kerítés segítségével fékeztem le. A vendégszobában is volt fürdő, ahol találtam egy köpenyt és belebújtam. Kiléptem a folyosóra. Sehol senki. Nem mertem benyitni a szobákba inkább lementem a nappaliba. Teljesen üres, volt, ahogy azt gondoltam. Vajon hol lehetnek?

Öntöttem magamnak egy pohár whiskit. Lehajtottam az egészet. Valószínűleg több is rám fért volna, de az idegességtől még inni se bírtam. Mi a fene történik itt?

Csörömpölést hallottam magam mögül. Megpördültem, de semmit nem láttam. Aztán megint hallottam. Mintha valami tompította volna a hangokat. Kétségbe esetten kezdtem kutatni valami magyarázat után. Alig találtam meg az öreg pince lejáratot. Remegve nyitottam ki. Fojtott suttogás hallatszott és mintha egy fém tálba koppant volna valami. Rossz érzés kerített hatalmába, nagyon rossz érzés. Sietve indultam le a meredek lépcsőn követve a vér és a pince dohos illatát.

- ...már mindjárt végzünk. Már csak pár golyó maradt. – hallottam Alaric hangját.

- ...csak halkan a lányok fent alszanak. – mondta Stefan. Lejjebb mentem, hogy láthassam is mit művelnek. Kár volt. Mindent vér borított odalent. Egy normális ember most rögtön sarkon fordult volna és kirohan innen. De hát mióta vagyok én normális? A hangok az egyik lenti szoba felől jöttek. Mezítláb voltam, de most ez sem érdekelt. Meg akartam tudni, hogy m folyik itt. És legfőképpen azt, hogy hol van Damon...

- ...nem ....sietnétek? – hallottam meg végre Damon elgyötört hangját. Rohanni kezdtem. Most már az sem érdekelt, hogy át kellett sétálnom a véres padlón. Csak a döbbenettől fékeztem le mikor befordultam az ajtón.

Damon a falnak dőlve ült a földön. Stefan és Alaric pedig mellette térdelt, és épp, ha jól láttam Damon sebeit tisztogatták a fa golyóktól és szilánkoktól. Mind a hárman rémesen festettek, de Damon különösen. Rengeteg vért veszthetett. Könnyes lett a szemem, mikor megláttam, hogy mennyire gyenge.

Ő vett észre először. Nem szólt egy szót se csak rám mosolygott. Azt hittem dühös lesz rám, hogy csalódott lesz, amiért otthagytam. De nem ezt láttam. Valami olyan volt a szemeiben, amit nem is tudok megnevezni. És nem is tudom mihez hasonlítani... Csak azt tudom, hogy nézett és, hogy én is teljesen elvesztem a szemeiben.

Kellett pár másodperc mire Stefan és Alaric is észrevett.

- Lizi? – döbbent le Stefan. – Te meg mit keresel itt?

Elkaptam a tekintetem Damonról és öccsére néztem. Tulajdonképpen mit is keresek én itt?

- Csak lejöttem a nappaliba és hangokat hallottam...- szabadkoztam. – Aggódtam, mert láttam, a kocsi és...

- Csak nemrég jöttünk vissza, de nem akartuk felmenni, mert már biztos aludtatok. – válaszolt Alaric. – Te jól vagy?

- Azt hiszem... – mondtam zavartan.

Damon megpróbált felállni. Majdnem visszaesett így két oldalról a fiúknak kellett megtartani.

- Tudok valamit segíteni? – kérdeztem óvatosan arrébb lépve.

- Egy hűtőládában a folyosón találsz vért. – mondta Stefan, de meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot már sarkon is fordultam. Nem volt nehéz megtalálni. Felmarkoltam öt tasakot és rohantam vissza. Damon rögtön lecsapott az egyikre. Tétován néztem Stefanra. Nem voltam biztos benne, hogy ő is fog inni belőle. Ha jól emlékszem Elena azt mondta, hogy nem igazán iszik embervért. Nagy meglepetésemre nagyon sokáig szemezett a tasakokkal, míg megrázta a fejét. Ezek szerint kezd egy kicsit elege lenni a diétájából.

Damonba kezdett visszatérni az élet. Már a harmadik tasakon is túl volt, és már koránt sem tűnt olyan esetlennek. Mire minddel végzett már csak a véres és kormos inge és bőre emlékeztetett a történtekre.

Felém lépett. Erősen gondolkoztam rajta, hogy a nyakába ugrok, de azt hiszem, ezt a többiek előtt nem nagyon díjazná.

- Tényleg minden rendben? – kérdezte a vállamra téve a kezét. Épp válaszolni akartam, mikor észrevette a kötést a nyakamon.  Összeszűkült szemekkel söpörte félre a hajamat az útból. – Mi történt? – nézett rám, amitől olyan érzés fogott el, hogy egészen a csontjaimig hatol a pillantása.

- Mikor a kocsihoz mentem. Követett egy nő és hát... – mutattam a nyakamra. – ...úgy döntött én leszek a vacsora. – nevettem.

- Megölted? – kérdezte miközben láttam, hogy Stefanék indulni készülnek.

- Igen azt hiszem. – mondtam, de nem nagyon értettem, hogy miért is érdekli ennyire.

- Akkor indulj vissza az ágyba. – parancsolta. Nem viccelek parancsolta. Legszívesebben az arcába nevettem volna.

- Hogy mi? – döbbentem le.

- Hajnali két óra és pihenned kell.

Poénos. Mondja ezt nekem az, aki az előbb még fel se bírt állni a földről.

- Nem megyek. – Amíg le nem mondjátok, hogy mi történt miután elmentem.

- Majd reggel. – mondta Damon. – Nem indulsz el azonnal a hátamon foglak felvinni. – Tudod, hogy képes vagyok rá. – vigyorogta még hozzá. Már a szeme se állt jól, így vonakodva bár de elindultam. Stefan és Alaric mentek elöl Damon meg mögöttem.

- Hátulról nem is nézel ki olyan rosszul. – suttogta mire megtorpanva hátranéztem.

- Látom, hogy már jobban vagy. – mosolyogtam majd elindultam a többiek után.

Amint felértünk a nappaliba Alaric elköszönt. Kérdő tekintetemet látva magyarázni kezdte.

- Stefan azt mondta, hogy hazavisz. Utána még Jennához is átmegyek, mert biztos nem érti, hogy miért nem vettem fel neki a telefont. – mosolyogta.

- Én csak... – kezdtem. – Meg akarom köszönni.  – mondtam. – Mindhármatoknak. – néztem körbe.

- Nincs mit...- motyogtam valami ilyesmit Stefannal majd kiléptek az ajtón.

Összerezzentem mikor megéreztem Damon karjait magam körül, ahogy hátulról átkarol. Szembefordultam vele. Átöleltem a nyakát és elvesztem a kék örvényben ami a szemeiben kavargott. Végigsimított az arcomon majd finoman megcsókolt. Nem volt szükség arra, hogy közbeszóljak. Tudtam, hogy soha nem fogom elengedni... Soha...   

20♥

20. Lángok között

Összetört üvegek hangja ugrasztott szét minket. Kérdőn néztem Damonra, de láttam az arcán, hogy ő is ugyanolyan tanácstalan, mint én.

- Mennünk kell. – mondta majd a karomat megragadva, az ajtó felé lökött.

- Nem hagyhatjuk csak így itt... – intettem a konyha felé. Remegett a kezem. Még mindig nem tudtam megemészteni a történeteket. Olyan hihetetlenül hangzott ez az egész. Az események mintha nem is velem történtek volna. Külső szemlélőnek éreztem magam.

- Ígérem, mindent el fogok intézni, de most nincs erre időnk. – Már itt vannak.

Megcsörrent a telefonja. Intettem neki, hogy míg beszél, bemegyek a fürdőbe. Ráncolta a szemöldökét, de szerintem belátta, hogy fél kézzel nem fog tudni kirángatni a kocsiig.

- Rémes... – állapítottam meg, a tükörbe nézve. A hajam csapzott volt, a szemem alatt pedig az elfojt szemfestékem maradványai éktelenkedtek. Megmostam az arcom. Ahol a csapnak támaszkodtam vörös vér csíkokat hagytam magam után. Ledobtam a kabátom, de a sötétkék topom és farmerem is csöpögött a vértől. Sírni akartam. Fojtogatta a torkomat, de nem bírtam könnyezni. Képtelen voltam rá. Most még semmiképp. Összefogtam a hajam egy csattal majd indultam vissza Damonhoz. A folyosón furcsa szag csapta meg az orrom. Olyan volt mintha égettek volna valamit.

- Damon! – kiáltottam, de mivel nem kaptam választ elindultam az orron után. A szobám ajtaja alól fekete füst szivárgott. Rosszat sejtve nyitottam be. A kiáradó hő nekitántorított a falnak. Az ablakom be volt törve nyilván azon dobtak be valamit. Megpróbáltam becsukni az ajtót de a kilincs úgy átforrósodott, hogy hozzá se bírtam nyúlni.

A lángok már szinte engem is égettek így a visszafutottam a nappaliba. Damont nem láttam sehol. A terjedő lángok narancs sárga fénnyel borították be a házat. Olyan volt mintha táncoló démonok jártak volna körül. A bejárati ajtó kicsapódott és Damon rohant be rajta.

- Felgyújtották a házat. – közöltem rémülten a minden bizonnyal magától értetődő tényt.

- Körbevették a házat egyelőre, nem mehetünk. – közölte elhúzva a függönyöket, hogy senki ne láthasson be. – Stefan elvitte a lányokat Elenához. Hozza Alaricet is. Vagy tízen vannak itt. Nélkülük nem jutunk ki élve. – zihálta. Nyilván futnia kellett odakintről. Kezdtem kétségbe esni. 

- De itt sem maradhatunk. – köhögtem. – Damon ég a ház. Megégünk vagy megfulladunk. – nyögtem. Rá se ismertem saját hangomra. Olyan volt mintha nem is én beszéltem volna. Járkálni kezdtem fel alá hátha egy kicsit meg tudok nyugodni. Ebbe persze a tűz ropogása és a villódzó árnyak kicsit se segítettek. Gyűlöltem a tüzet már egészen kicsi koromtól kezdve. Legszívesebben kirohantam volna a házból.

Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordított.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Remegve bólintottam. Megölelt magához szorítva olyan erősen, hogy szinte hallottam a csontjaim ropogását. Egy cseppet se bántam. Olyan közel akartam lenni hozzá amennyire csak lehet.

Mikor kibontakozott az ölelésemből, az étkezőasztalhoz sietett. Olyan forróság kezdett lenni, hogy már folyt rólam az izzadság. Felemelte az egyik széket és a padlóhoz vágta. Az egyik kitört lábát a kezébe vette és a konyhába sietett. Az egyik fiókból egy kést vette elő.

- Mi csinálsz? – kérdeztem.

- Ha nem érnek ide időben nem tehetünk mást, mint, hogy kimegyünk. - Az immár kész karót a kezembe adta. – Fogd. – mondta majd egy másik fadarabot vett kezelésbe. Szinte olyan hosszú volt mint az alkarom. Képtelennek éreztem magam, hogy valakibe beleállítsam.

- Ha szembekerülsz egyel, célozz a szívére. – oktatott Damon. – És jegyezd meg. – lépett megint elém.  – Amint kilépsz innen fuss, és ne nézz hátra. Itt a kocsi kulcs. – adta a kezembe a kulcstartót. – A szomszéd előtt parkoltam le nem hinném, hogy kárt tettek volna a kocsiban. Ne törődj semmivel. Értetted?

- Igen, de...

- Semmi más nem számít. Ha Stefan és a többiek nem érnének ide mire a tűz eléri a nappalit muszáj kimennünk.

- És te? Veled mi lesz? – kérdeztem. Az rendben van, hogy bíztam Damonban, de azért nem vagyok teljesen hülye. Nem tűnt annyira meggyőzőnk, amiket itt elmondott.

- Megleszek. Ne aggódj. – vigyorogta. – Na, gyere ide. – mondta majd megcsókolt. – Emlékszel még mit mondtam neked este? – nézett a szemembe. – Azt mondtam, hogy nem hagyom, hogy bajod essen. – mosolyodott el. - Egyvalami tudnod kell. – váltott komolyabb hangnemre. – Én mindig betartom, amit ígérek.

Elnevettem magam. Annyira képtelen volt ez az egész. Ha eszembe jutott, hogy milyen boldog voltam mikor ma felkeltem a karjai között. És most még azt sem tudom, hogy egyáltalán megérjük–e a holnapot.

Köhögöm kellett a száraz levegőbe vegyült füsttől ami kezdte betölteni a szobát. Már könnyes volt a szemem.

- Mindjárt mennünk kell. – mondta körbenézve. – Készen állsz?

- Ha azt mondom nem, számítana valamit? – nevettem fel kínomba. Úgy szorítottam a karót, ami a kezemben volt mintha az életem függött volna tőle.

Hatalmas robajlás hallatszott. A hangokból ítélve leszakadt a tető a ház hátsó részébe. Damon megragadta a karomat és az ajtó felé tuszkolt.

- Ne feledd. – suttogta. – Csak fuss, és ne nézz hátra. – megcsókoltam majd miután kinyitotta az ajtót futásnak eredtem. Már mikor kiléptem megláttam a kocsit, úgyhogy igyekeztem minél rövidebb úton elérni. A friss levegő szinte az arcomba vágott, ahogy loholtam.

Túl simán ment. Nem szegődött a nyomomba senki. Legalább is nem láttam. Ezért is fagyott meg bennem annyira a vér mikor egy nő előttem termett.

- Hova, hova? – húzta negédesen mosolyra a száját.

- Takarodj az utamból. – sziszegtem magam előtt tartva a rögtönzött karót. – Engedj.

- Hmm... – méregetett. – Nevetséges vagy. – húzta fintorra a száját.

Egy gyors ötlettől vezérelve nekiiramodtam és megpróbáltam elfutni mellette. Ez több okból is rossz döntés volt. Csupán azt nem vettem figyelembe, hogy egy talán több száz éves vámpírral állok szemben. Fél kézzel a földhöz szögezett. Szinte minden levegő kiszorult belőlem, ahogy a hátamat a vizes fűhöz csapta. A karó kihullott a kezemből és az esés miatt még csak el se értem. próbáltam szabadulni, de tudtam, hogy nem sokat ér. Vicsorogva hajolt képembe.

- Lehet, hogy nem ölhetlek meg... – mondta, miközben végigsimított a nyakamon. – De azt senki nem tilthatja meg, hogy igyak belőled. – nevette. Egy gyors mozdulattal fölém hajolt és a következő pillanatban éreztem, ahogy a fogai a nyakamba mélyednek. Furcsán tiszta maradt a tudatom. A múltkor teljesen elvesztettem az eszméletem, de most inkább még éberebb lettem, annak ellenére, hogy éreztem, ahogy az erő elhagyja a testemet. Az ujjaimmal lassan a karó felé araszoltam. Felkiáltottam a fájdalomtól. Végre elértem. Erősen rámarkoltam, de másodpercek kellettek hozzá, hogy elegendő erőt gyűjtsek ahhoz, hogy felemeljem. Végül minden erőmet összeszedve a hátába vágtam. Egy pillanatra azt hittem, hogy nem sikerült, mert még mélyebbre süllyesztette a fogait. Aztán éreztem, ahogy rám nehezül. Legördítettem magamról. A nyakamhoz nyúlva majdnem felkiáltottam a fájdalomtól. Feltápászkodtam és szédelegve a kocsihoz vánszorogtam. Alig találtam bele a kulcslyukba. Beülve azonnal indítottam. Épp időben, mert egy csapat közeledett felém az aszfalton. Nem gondolkodtam csak gázt adtam. Az egyiket elüthettem, mert hallottam, hogy a teste végiggurul a kocsi tetején. Most ez sem érdekelt. Túl sok vért veszíthettem, mert lassan kezdtem homályosan látni. Nem is emlékeztem rá pontosan, hogy hogyan jutottam el a Salvatore házig. Azt hiszem belehajtottam egy másik kocsiba, ami ott parkolt. Az ajtóhoz tántorogtam. Még a kilincset is alig bírtam lenyomni. Szinte beestem az ajtón.

- Úristen Lizi! – kiáltott fel Elena mikor meglátott. – Bonnie! Lizi csupa vér, hozz vizes ruhát és kötszert. – kiabált miközben a kanapé felé kormányzott, hogy leülhessek. Hallottam, mikor Bonnie is mellém ért, de nem bírtam kinyitni a szemem.

- Mi történt? – kérdezte Bonnie miközben a nyakamat kezdete tisztogatni. Összeszorítottam a fogam a fájdalomtól. – Hol vannak a többiek? – kérdezte.

- Nem tudom... körbevettek...- nyögtem ki. – Égett a ház... és Damon azt mondta, hogy rohanjak a kocsihoz... – köhögnöm kellett, mert a füst még kegyetlenül marta a tüdőmet. – Aztán egy követett... – zokogtam. – Megharapott... és ...és én... ledöftem...- Damon azt mondta, hogy ne figyeljek semmi másra csak... csak jöjjek ide... – ziháltam. – És nem tudom, hogy mit lett vele... nem tudom...- löktem el magamról Bonnie kezét. Fel akartam állni, de Elena a kanapéra szorított. Nem sok erőt kellett kifejtenie annyira ki voltam merülve.

- Biztos minden rendben van. – mondta Bonnie. - Stefan elment Alaricért. És mindjárt hajnalodik.

Bekötötték a nyakamat. Még így is borzasztóan fájt, de legalább már nem vérzett.

- Gyere segítünk zuhanyozni. – mondta Elena és a hónom alá nyúlva Bonnieval felemeltek a kanapéról. Feltornáztak az emeletre és segítettek levetkőzni. Végül mikor már csak a fehérneműim voltak rajtam beállítottak a tus alá és megnyitották a csapokat. Felkiáltottam, mikor megéreztem a víz cseppek forró dobolását a bőrömön. Még mindig tartottak, de nem is baj, mert szerintem egyedül összeestem volna. Sírtam. És most az egyszer tudtam is az okát. Otthagytam őt... És még csak azt se tudom, hogy mi van vele... 

- Hozok törölközőt. – ment be a szobába Elena. Bonnie ott maradt velem.

- Miért sírsz? – kérdezte megsimogatva a karomat. Nem bírtam elmondani amit éreztem. Egyszerűen nem bírtam. Csak egy nevet suttogtam magam elé:

- Damon...    

19♥

 

19. A rossz dolgok mindig akkor történnek, mikor a legkevésbé számítunk rá...

- Minden rendben? – jött oda hozzám Bonnie. – Olyan nyúzottnak látszol a délutánhoz képest. – mosolygott az arcomat fürkészve.

- Nem vagyok valami jól. – nyögtem ki végül. – Rémesen fáj a fejem. – kezdtem. - Alig tudok aludni a rémálmaimtól. A tegnapi este megváltás volt, hogy végre át tudtam aludni az éjszakát Damonnal... - hoppá. Na, ezt jól elszúrtam. Nem túlzok, ha azt mondom a maradék szín is kiment belőlem. Az egyetlen elégtételem az volt, hogy Bonnie is hasonló változásokon ment keresztül.

- Hogy... mit mondtál az előbb? – hüledezett. – Jól értettem?

- Nem tudom, miről beszélsz. – próbálkoztam.

- Nagyon is jól tudod. – meredt rám.

- Bonnie kérlek, ne mondd el senkinek. – rimánkodtam. - Még Elenának sem. Nem szeretnénk, ha bárki megtudná... – mondtam, közeledve a kétségbe esés határához. – Megteszed ezt nekem? – ragadtam meg a vállát. Hogy lehettem ilyen béna. Komolyan miért pont most? Miért pont én?

- Jól van. – hebegte pár perc múlva. – De akkor ez most... ti most tényleg...

- Azt hiszem. – engedtem el kicsit nyugodtabban. – De... Nem tudom... – suttogtam. – Nagyon rossz érzésem van. És nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Valami szörnyű dolog fog történni és nem tudom, hogy mit tenni ellene. – préseltem ki magamból. És tényleg egyre jobban szorított a mellkasomban valami. Egy érzés, ami nem hagyott nyugodni.  

- Na, indulásra készen? – csatlakozott Elena is. – A fiúk azt mondták, hogy ha kész vagy máris indulhatunk.

- Kész vagyok persze. – mondtam jelentőségteljesen Bonniera nézve. – Csak épp megkérdeztem Bonniet, hogy tud-e valami ellenszert a rémálmaimra. – nevettem. – Na, tudsz nekem segíteni?

- Nem igazán. Mondta Bonnie. Viszont az mindenképp könnyebbség, ha nem viseled a medált, mikor alszol. Mást nem tudok mondani. – szabadkozott.

- Mehetünk? – jött oda Stefan és Damon is.

Bólintottam. Olyan benyomást keltettek, mint kér Grál lovag. Furcsa, hogy ahhoz képest, hogy utálják egymást most mégis képesek valamelyest együtt működni. Ahogy néztem őket miközben felpakolják a bőröndömet majd kicipelik a kocsihoz már-már testvér benyomását  keltették.

- Minden megvan? – lépett elém Damon mikor végeztek a rakodással.

- Nagyon remélem. – mosolyogtam. – Már csak egy valaki hiányzik. – jutott eszembe. – Blacky. Nem láttad, hogy hol lehet? – kérdeztem Damont aki még mindig engem méregetett.

- A nappaliba láttam utoljára. – gondolkodott el. - De ha jól emlékszem, míg Stefannal beszélgettünk kiment. – mondta.

- Akkor itt kellene ennie. – motyogtam. – Blacky! – kiáltottam. De hiába vártam, hogy előkocogjon valahonnan a bokrok alól vagy akár a házból nem mozdult semmi.

- Hol lehet ez a dög? – elmélkedtem. Damon megvonta a vállát jelezve, hogy fogalma sincs a dologról.

- Megnézem odabent jó? Mindjárt jövök. – hadartam visszasietve a házba. Benéztem a szobámba a dolgozóba, de sehol nem találtam. Nem igaz, hogy pont most kellett eltűnnie.

Körbenéztem még utoljára a nappaliban. Csend volt. szokatlanul nagy csend. Mint a vihar előtti, ami feszültséggel telve feszül a légtérbe. Végignéztem az ismerős tárgyakon.

Mind búcsúzott. A régi kandalló, a kopott szőnyegek, a vörös vérfolt a járólapon... Micsoda? Nagyot dobbant a szívem. Követtem a tócsákat a konyha felé. Ha valamit az ember nem akar elfogadni, még akkor sem, ha azt az agya már azt mélyen legbelül feldolgozta nem tud gondolkodni. Én is így voltam. Szinte üresen és céltalanul fordultam be a konyha pult mögé. Egy percre se hunytam le a szemem. Még akkor sem mikor megláttam kutyámat holtan a padlón. Az üresség annyira magával ragadott, hogy hirtelen minden érzés kiveszett belőlem. Csak álltam ott némán. Néztem a vértől csatakos fekete bundáját, kimeredt szemeit... elharapták a torkát ehhez kétség sem fért. Miattam...

Összecsuklott a lábam, mint egy rongybabának. Remegve másztam mellé, simogattam meg. Ráborultam. Igen most már sírva és kétségbe esve. Miattam...

- Lizi jöttök már? – hallottam Damon hangát a bejárat felől. – A többiek már a kocsiban vannak. – kiabálta.

Nem bírtam megszólalni. De hát ilyenkor mit is tudna mondani az ember. Még túl friss volt. Még túlságosan hihetetlen ahhoz, hogy kimondjam.

Hallottam közeledő lépteit. Tudtam, hogy meg fogja érezni a vért.

- Úristen. – ért mellém. Lassan felemelt a földről és maga mellé állított. – Tiszta vér vagy. – suttogta megrendülten. Átöleltem. Nem tudom meddig öleltem így zokogva, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Nem akartam, hogy vége legyen. Féltem elengedni őt. Féltem szembenézni a vesztesség érzésével. Pedig tudtam, hogy többé már semmi nem lesz ugyanolyan... Blacky nélkül semmiképp...

In memory of my dog:

(02.14 - 2011.01.19)

Petra

18♥

18. Rossz előérzet...

- Nem számít. – monda Damon elém lépve. - Már elment. – gúnyolódott teljesen a falhoz szorítva. – Hiányoztál. – váltott át kellemesebb hangnemre. Megcirógatta az arcomat. Olyan közel volt, hogy éreztem, ahogy forrón szuszog az arcomra.

- Egy barom vagy, ugye tudod? – kérdeztem. – Tisztában vagy vele, hogy a leendő főnökömet küldted most el? – öleltem azért át habozás nélkül. Hiába ha én egyszer egy ilyen baromba zúgtam bele...

- A Lucas családdal sose leszek kedvesebb. – nyomott egy csókot az arcomra. – Ne is várd el tőlem... – csókolt a szám sarkába fokozatosan közeledve céljához. Nem vártam meg, míg odaér lecsaptam az ajkaira. Nekitaszított az előszoba falának.

- Lizi minden rendben? – kiáltott ki Bonnie a nappaliból. Szint háttérzörejként érzékeltem, mert Damon még mindig nem volt hajlandó leszakadni rólam. Végül mégis sikerült eltolnom magamtól.

- Rögtön megyek. – kiáltottam be majd Damonhoz fordultam. – Stefan azt mondta, hogy mindjárt átjön. Tudsz valamit, hogy mit akarhat? – megrázta a fejét. De láttam, ahogy összeráncolta a homlokát.

- Sejtelmem sincs, de rosszat sejtek. – morogta. – Na, mennyünk. – intett a nappali felé majd elindult a többiekhez.

- Damon? – lepődött meg Elena, az arckifejezéséből ítélve nem is kevéssé. Végül is csak percekkel ezelőtt kérdezett rá, hogy van-e valami ügyem Damonnal erre csak úgy beállít hozzám. Bíztató. Ráadásul még a fejem is borzasztóan fájt. Mostanában egyre gyakrabban jött rám a fura álmaimmal együtt. Majd Bonniet ki kell, faggassam róla. Nem hiszem, hogy sokáig bírom még így.  

- Hát te meg mit keresel itt? – csatlakozott Elena is.

- Csak beugrottam. – válaszolt. – Amúgy se sok közöd van hozzá.  – húzta vigyorra a száját.

- Túl szép volt ez a két hét nélküled. – gúnyolódott Bonnie. – Nem tervezel hosszabb utazást?

- Na, jó most álljatok le. – léptem közbe mielőtt még egymásnak esnek. Komolyan, mint az oviban.

- Mondott valamit Will mikor elment? – kérdezte Bonnie. – Olyan szívesen beszélgettem volna még vele. Nagyon remek pasasnak tűnik. És szerintem tetszel neki Lizi.

A plafont fixíroztam. Nem igaz, hogy pont Damon előtt akarja ezt kivesézni.

- Nem hinném Bonnie. – néztem rá jelentőségteljesen, de semmi jelét nem mutatta, hogy hatott volna rá a dolog.

- Ugyan már Lizi. Ugye te se hiszed, hogy csak azért jött, hogy megkérdezze, hogy vagy. Szerintem csak látni akart. – kezdte Elena is.

- Megvan tehát városunk új díszpolgára. – gúnyolódott Damon. – Szánalmas...

Ha nem ismertem volna Damont akkor azt hihettem volna, hogy féltékeny. De mivel ezt az egója nem engedné, gondolom, más van a háttérbe. Mintha valami olyasmit mondott volna, hogy Will családjával van baja. Egyre kíváncsibb vagyok.

A lányok figyelmen kívül hagyták megjegyzését. Inkább megint engem vettek célba.

- Lizi neked, hogy tetszik? – nézett rám Elena. A levegő is bennem maradt. Miért pont én?

- Hát... nekem más... szóval másmilyen férfiak az eseteim. – sütöttem le a szemem. – De az azért érdekelne, hogy te miért szóltad le őt ennyire? – fordultam nagy sokára Damonhoz. Nem kellett volna. Önelégült mosolya szinte a csontomig vágott. Gondolom az előző mondatom miatt. Belepirultam a pillantásába. Csak a többiek ne lennének itt. – Nem válaszoltál. – elékeztettem kérdésemre igyekezve elterelni a figyelmet vörösödő nyakamról. 

- Hosszú történet. A lényeg, hogy William barátunknak régen nem csak a barátai laktak itt. A Lucas család is Mystic Fallsban élt.

Bonnie és Elena egymásra néztek majd rám. Nem nagyon értettem a dolgot, de tényleg kíváncsivá tett.

- Mi történt? – kérdeztem. Damon nagyot sóhajtott és kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

- A dolog ott kezdődött, hogy anyám rangon alul házasodott. A családja ellenezte, hogy hozzámenjen apámhoz, de őt ez nem érdekelt. Nos, ezért kitagadták. Az anyámat Mary Lucasnak hívták. Persze az esküvő után minden kapcsolat megszakadt a családok között. De valahogy úgy fest a dolog, hogy ez a bájgúnár is a rokonom. – húzta el a száját.

- Milyen romantikus. – nyögte Bonnie.

- Most már értem, hogy Stefan miért kérdezett rá, mikor megemlítettem a telefonban, hogy ő is itt van. – mondta Elena.

Sokáig nem szólalt meg senki, így szinte hallottam, ahogy a fájdalom kopog a halántékomon. Le kellet hunynom a szemem, remélve, hogy így majd enyhülni fog. Mikor kinyitottam, Damon aggódó arccal méregetett. Kicsit megráztam a fejem, hogy értse, most nem akarok erről beszélni. Látszott rajta, hogy nem fogj annyiban hagyni, de legalább egy kis időt nyertem. Már szinte teljesen besötétedett. Blacky is megérkezett és komótosan letelepedett Damon lábaihoz.  

Csengettek az ajtón, ami oszlatta a viaszbaba találkozót. Szédelegve mentem ajtót nyitni. Stefant úgy szétvetette az ideg, hogy szinte berobbant az előszobába.

- Mi történt? – kiáltottam utána, mert már be is robogott a többekhez. Csak biccentett Elenának majd Damonhoz fordult. - Van egy kis gond. – lihegte.

- Micsoda? – kérdezte Damon rosszat sejtve olyan hidegen, hogy a hátam is beleborsódzott. Stefan beletúrt a hajába. – Mondd már! – kiáltott rá az öccsére, amitől mindenki összerezzent.

- Visszatértek. – suttogta Stefan.

- Kicsodák? – kérdezte Bonnie gyanakodva.

Stefan még mindig zihált valószínűleg futva jött idáig. Kérdőn Damonra néztem, de látszott rajta, hogy ő is tanácstalan.

- A vámpírok a sírból... tele van velük a város. – nyögte kis végül. – Amint felismertek a nyomomba eredtek.

- Ez mit jelent? – kérdeztem. Senki nem válaszolt.

- De nem úgy volt, hogy elmentek? Csak azok élték túl akik nem  akartak bosszút állni. Ennek semmi értelme. – mondta Elena. Hát igen. Lehet, hogy most jött el az a rész amikor Damonnal el kellene, hogy mondjuk, hogy mi is a helyzet? Lehet. Mindenesetre ez semmiképpen sem jó hír. Ezek szerint Kathrine már maga mellé állította őket. És ha már ők is eljutottak ide akkor...lehet, hogy már Kathrine is közel van.

- Tudom. – mondta Stefan. – Megkérdeztem a Grillbe Carolinet és ő azt mondta, hogy keresnek valakit.

- Kicsodát? – kérdeztem.

- Téged. – mondta Stefan rám nézve. – Caroline azt mondta, hogy azt kérdezgették, hogy hol laksz.

- Micsoda? – hökkent meg Elena. – Mi a fenét akarnak tőled?

Bonnie koránt sem tűnt annyira meglepettnek. Szerintem ő már kezdte összerakni. Damon sem szólt semmi csak öklét a szája előtt tartva gondolkodott.

- Hányan lehetnek? – kérdezte végül öccsére nézve.

- Nem tudom pontosan. Vagy öten biztos rám szálltak. – ült le végül Elena mellé és átkarolta. – Alig bírtam lerázni őket.

Damon felállt és járkálni kezdett. Úgy sétált fel s le, mint egy éhes tigris a rács előtt.

- Kathrine a medált akarja igaz? – kérdezte Bonnie. – Már, mint ő miatta vannak itt? – nézett Damonra, aki csak némán bólintott.

- Így már kicsit érthetőbb. – motyogta Stefan.

- Nem tűnsz olyan meglepettnek. – méregetett engem Elena. Összeszűkültek a szemei amiből azt szűrtem le, hogy belül vadul kattog az agya. Szinte visszaszámoltam, hogy mikor fog neki leesni. Három, kettő, egy...

- Ti végig tudtátok, hogy Kathrine keresni fog nem igaz? – nézett hol rám hol Damonra.

- Ez most nem fontos. – állítottam le. - Ötletek, hogy mit csináljunk? – kérdeztem a homlokomhoz nyúlva. Annyira fájt a fejem, hogy majd belepusztultam.

- Rendben. – törte meg a csendet Damon. – Először is Lizi nem mehetsz többet egyedül sehova. - Még nappal se. – nézett rám parancsolóan. Mintha csak egy rossz gyerek lettem volna, akit leszid, mert felelőtlenül viselkedik. Gyűlöltem, ha kioktatnak...

- Ez szerintem is ésszerű lenne. – mondta Stefan. – Elena és te is Bonnie szintén vigyázzatok. – nézett Stefan a lányokra. - A suliban úgyis együtt vagyunk, tudok figyelni rátok.

- Én meg vállalom Lizit. – vigyorogta Damon.

- Gondoljátok, hogy tényleg veszélyben vagyunk? – kérdezte Bonnie.

- Nem tudom, de az biztos, hogy nem lenne túl jó, ha valamelyikünk a kezükre kerülne... – mondtam. Olyan abszurdnak tűnt, ahogy erről beszélünk. Minden annyira összezavarodott. A halántékom lüktetett a fájdalomtól. Semmi másra nem vágytam, csak csendre. 

- Nem tudunk semmit tenni, amíg meg nem tudjuk pontosan, hogy mit is akarnak. – törte meg Damon a csendet. – Na, jó akkor Lizi indulj és csomagold össze a legszükségesebb ruháidat.

- Mi? Miért? – lepődtem meg. Kezdtem elveszíteni a fonalat.

- Nem maradhatsz itt. Költözöl a Salvatore házba. – közölte rezzenéstelen arccal.

- Te normális vagy? – meredtem rá. – Hogy én költözzek hozzátok?

- Nem nyitok vitát. Bemész a szobádba, bepakolsz és indulunk. – mondta tekintetét az enyémbe fúrva pusztán ösztönzésképpen. Ez tényleg megőrült. Most tényleg azt várja, hogy szó nélkül engedelmeskedjek neki?

- Ezen szerintem azért ennyire nem kellene... – kezdte Bonnie de Damon a szavába vágott őt figyelembe se véve.

- Ne várd meg, még én szedem össze cuccaidat. – szűrte a szavakat fogai között. Az állkapcsa úgy megfeszült, hogy szinte vártam, hogy mikor kezd el ordítani. – Indulj, most!

- Nem! – néztem vele farkasszemet. – Semmi szükség rá. Ide nem tudnak bejönni. Se éjszaka se máskor. Nap közben meg amúgy se tudnak kint mozogni. – mondtam, de koránt sem voltam már olyan biztos abban, hogy van értelme a tiltakozásomnak. Annyira fájt a fejem, hogy majd szétrobbant. Legszívesebben egy hatalmasat ordítottam volna. Stefan és a többiek csak kapkodták a fejüket kettőnk között.

- Na, jó. – törte meg Damon a csendet. – Akkor majd én. – villantott rám a szemével majd elindult a szobám felé. Utána rohantam, de már későn. A bőröndöm már nyitva volt és épp egy stóc ruhát lökött az aljára.

- Damon állítsd már le magad. – kiabáltam. – Damon! – kiáltottam kitépve kezei közül a felsőmet, amit a többi után akart dobni. Nem kellett volna. Azonnal megragadta a csuklómat és szorítva elkezdett közeledni. Olyan ideges volt, hogy komolyan azt hittem, hogy meg fog ütni. Az arca eltorzult és megnyúlt fogaival, mint egy sötét démon magasodott fölém.

Lehunytam a szemem. Nem tudtam, hogy most mi fog jönni, de tudtam, hogy felidegesítettem egy vámpírt, aki most valószínűleg halál nemek között válogat.

Megrezzentem mikor ujjait megéreztem az arcomon. Mire kinyitottam a szemem már szorosan előttem állt.

- Figyelj most rám. – kérte suttogva gyanítom azért, hogy a nappaliban senki ne kagylózhassa ki. – Ha nem jössz, most velünk nem tudlak megvédeni. Érted? – emelete fel az állam, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. – Nem akarok minden nap minden percében azon aggódni, hogy biztonságban vagy-e. – suttogta. -  Kérlek. – simította meg a karomat.

Megadóan bólintottam. Nem is lett volna erőm tovább vitatkozni. Hagytam, hogy Damon homlokon csókoljon majd azt mondta, hogy kimegy és megbeszél még egy két dolgot a többiekkel. Amint tényleg egyedül maradtam leroskadtam az ágyra. Kellett pár másodperc, hogy összeszedjem magam. Gyorsan átválogattam a Damon által behajigált ruhákat, majd még néhány dolgot eltéve menni készültem. Csak az ajtóban jutott eszembe, hogy a legfontosabbról meg is feledkeztem. Az éjjeli szekrényemet félretolva az egyik öreg parketta lap alól elővettem a zsákot, amiben a két medál volt, majd tovább kutatva kiszedtem még a nagyi könyvét is. Ezeket is gyorsan bepakoltam. Azaz nem mindhármat, az eredeti medált a nyakamba akasztottam. Körülnéztem a szobába. Furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha örökre búcsúznék. Felvettem az ágyra dobott fekete bőrdzsekimet majd a bőröndöt magam után húzva elindultam a többiekhez.

Kint még elrámoltam Blacky cuccait majd tényleg indulásra készen álltam...

17♥

17. Váratlan vendégek...

Pár méter után belefáradtam a püfölésébe.

- Lizi? – állt meg Damon. – Élsz még?

- Tegyél le. – vágtam egy nagyot a hátára. Úgy tűnt ez hatott, mert végre lepakolt. Kicsit szédültem újra szilárd talajra állni, de amint sikerült visszanyernem egyensúlyom bosszúra készültem. Minden erőmet összeszedve egy hatalmasat könyököltem Damon hasfalába. Nem számított rá így ütésem telibe talált. Nyögve előre görnyedt.

- Oké, ez jogos volt... – nyögte végül. – Kegyelem. – vigyorgott mikor felegyenesedett.

Nem hatott meg túlzottan. Hátat fordítottam neki és elindultam. Nem jutottam sokáig, mert elkapta a derekamat és maga felé fordított.

Azt hiszem ott rontottam el, hogy ránéztem. Szinte elvakított a kékség a szemébe, mikor megcsókolt. Megadóan átkaroltam a nyakát.

- Nem igazság. – suttogtam mikor elváltunk. – Haragudnom kellene.

- Szívem, úgyse tudsz ellenállni nekem... – vigyorogta, mire felvontam a szemöldököm.

- Hé! – vágtam karon.

Nevetve átkarolta a vállamat. – Na, induljunk. – vigyorogta. Boldog voltam, hosszú idő óta először. A kérdés már csak az, hogy meddig fog ez tartani...

A házat hátulról közelítettük meg, mert Elena kocsija még a bejáratnál pakolt. Damon egy erős rántással felfeszítette az egyik ablakom.

- Befelé. – intett majd ő is bejött.

- Jössz nekem egy ablakkal. – morgolódtam mire befogta a számat.

- Sssshhh. Csak halkan, lehet, hogy itt vannak az ajtó előtt. - bólintottam mire elengedett. – Majd délután átjövök. – megcsókolt, de mire kinyitottam a szemem már sehol se volt. Tipikus pasi, egy csók és elszelel... Nagy levegőt vettem és az ajtóhoz léptem. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam Bonniet és Elenát amint a tornácomon csicsikáltak. Ezek tényleg nem adták fel.

- Hát ti? – kérdeztem mintha sejtelmem se lenne a történtekről. Sajnáltam őket, de ki gondolta volna, hogy délig itt alszanak? Ráadásul az én házam előtt. – Épp hozzád indultam fordultam Elenához, aki épp egy hatalmas ásítás közben igyekezett kitisztítania tudatát. Bonnienak ez nehezebbe ment. Szegény úgy nézett ki csapzott hajával, mint aki most szállt le a hullámvasútról.

- Hol a francban voltál? – kérdezte végül Elena kicsit már magához térve. – Egész este dörömböltünk az ajtódon. – nézett rám szemrehányóan.

- Bocsi csak zenét hallgattam és belealudtam. Tényleg sajnálom.

- És egyáltalán miért léptél le tegnap? – kelt fel Bonnie is.

- Gyertek be. – intettem. Leültek a kanapéra. – Kértek egy kávét?

- Igen! – felelték kórusban, amitől, megint mosolyognom kellett.

Kimentem a konyhába. Feltettem főni a kávét, majd valami rágcsa után néztem, amivel megkínálhatom őket. Nem nagyon volt itthon semmi. Napok óta Damon reggelije volt az első normális étel, amihez hozzájutottam. Tíz perc keresgélés után végül mégis sikerült néhány darab kekszet előhalászni szegényeknek, ha már egész este az ajtóm előtt kuporogtak.

- Minden rendben? – fogta meg a vállam Elena, amitől majdnem sikítottam.

- Ne ijesztgess. – mondtam.

- Olyan furcsa vagy. Az elmúlt napokban búskomor voltál ma, meg mint akit kicseréltek. – ráncolta a szemöldökét.

- Nem értem miről beszélsz. – kezdtem el pakolni a csészéket egy tálcára. – Egyszerűen csak így keltem.

- Aha. És semmi köze ahhoz, hogy Damon hazajött? – kérdezte. Majdnem elejtettem az egyik csészét, de szerencsére még időben elkaptam.  

- Visszajött? – Mégis honnan veszed?

- Stefan hívott tegnap este...és, hát... – vakarta meg a fejét. – Tulajdonképpen...

- Mondd már! – türelmetlenkedtem, miközben levettem az immár kész kávét a tűzről.

- Stefannak volt egy olyan elmélete, hogy vele vagy. – mondta, mire leforráztam magam. Nem kis erőfeszítésembe került elfojtani az ordítást, a káromkodásról pedig nem is beszélve. Nagy levegő be, még nagyobb ki... Kínomban elnevettem magam.

- Mi dolgom lenne nekem Damonnal? – kérdeztem.

- Volt az a levél amit, hagyott neked, meg mióta elment teljesen magad alatt voltál. – Neked nem lenne különös?

- Na, hogy haladtok? - mentett ki Bonnie aki szintén kijött utánunk. Valamit sürgősen tennem kellett mielőtt még mind a ketten nekem esnek a kérdéseikkel.

- Menjünk be. – intettem a szoba felé.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Elenát Bonnie míg én bevittem.

- Csak a levélről kérdeztem Lizit, amit Damon hagyott neki.

- Most, hogy mondod, az engem is érdekelne. – meredtek rám most már mindketten. Kezdtem kissé feszélyezve érezni magam. Inkább nem is mondtam semmit csak bemasíroztam a nappaliba erősen imádkozva, hogy történjen valami vagy legalább jusson eszembe egy elfogadható magyarázat. Letettem a tálcát, de nem mertem felnézni a lányokra kik nagy valószínűséggel a vörösödő arcomat bámulták. Zavaromat a csengő hangja oszlatta el. Olyan örömmel indultam az ajtó felé, hogy még Bonnieék is biztosan hallották, ahogy a kő leesik a szívemről. Nagy meglepetésembe leendő főnököm állt az ajtóban.

- Jó napot. – nyögtem ki a kezdeti sokk után. – Jöjjön csak be.

- Tegezz nyugodtan. Szólíts csak Willnek. - mondta miközben besétált. El is felejtettem, hogy milyen magas. Szinte az egész előszobámat betöltötte. – Csak azért zavarlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Mármint tegnap...

- Már jobban vagyok, köszi. – meredtem a fekete szemekbe. – Épp itt van két barátnőm, de gyere csak be. – intettem a nappali felé.

Elenának és Bonnienak leesett az álla. Legalább Damon levele nem lesz téma egy jó darabig. Míg össze nem szedték magukat megkezdtem a bemutatást.

- Lányok ő itt William Lucas a leendő főnököm.

- Elena Gilbert. – nyújtott kezet Elena. – Mi már beszéltünk egyszer telefonon.

- Igen emlékszem. – fogott vele kezet Will.

- Bonnie Benett. - került sorra Bonnie is.

- Kérsz egy kévét? – fordultam felé.

- Köszi, az jól esne. – mosolygott vissza és leült az egyik fotelba a lányokkal szembe.  

Kimentem a konyhába még egy csészéért. Mindenesetre kedves gesztus volt tőle, hogy idejött. Főleg azért mert holnaptól elvileg már munkába állhatnék.

Mire visszamentem már azt hiszem túl voltak a kezdő körükön. Elen épp arról faggatta, hogy miért jött ide New Yorkból.

- Hát nem is tudom. Azt hiszem elegem lett a nagyvárosból. Meg aztán itt, a volt könyvtáros egy jó barátom apja volt, és mivel nyugdíjba ment, felajánlotta nekem a munkát.

Elenának megcsörrent a telefonja. Már az arca ellágyulásából tudtam, hogy Stefan hívta. Míg telefonált mindenki hallgatott.

- ...itt vagyunk  még Lizinél...Bonnie meg William Lucas. ...Igen ő az... Mikor?... Persze...Én is szeretlek. Szia.

Kérdőn néztünk rá Bonnieval mire csak megvonta a vállát. – Stefan átjön mindjárt. Azt mondja, valami fontos mondandója van.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. – állt fel Will. – Köszönöm a kávét. – mondta majd intve a lányoknak az előszoba felé indult.

- Mindjárt jövök. – mondtam majd utána mentem.

- Akkor holnap számíthatok rád? – fordult velem szembe.

- Természetesen. Nyolcra bent vagyok. – mosolyogtam.

Megint csengettek az ajtón. Ez úgy tűnik a vendégek napja.

Majdnem elállt a lélegzetem mikor kinyitottam az ajtót és megláttam Damont. Kis híján a nyakába vettettem magam csak az utolsó pillanatba fékeztem, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem kiestem az ajtón. Meg se bírtam szólalni csak vigyorogtam. Damon is hasonlóképpen volt, míg meg nem látta a társaságomat.

- Te biztosan Stefan vagy. – nyújtott neki kezet William. – Elena mondta, hogy jössz. - Damon hidegen és kimérten lenézett a kézre majd úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.

- A nevem Damon Salvatore. Stefan az öcsém. – mondta hidegen végig farkasszemet nézve a másik férfival.

- Damon ő William Lucas. Holnaptól nála fogok dolgozni. – mondtam, remélve, hogy oszlathatom egy kicsit a feszültséget, ami akaratlanul is közénk telepedett.

- Csodálatos. - húzta el a száját, majd engem betolva Willhez fordult. – Nem menni készültél?

Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Ekkora bunkót.

- Akkor majd holnap. – mosolyogtam bocsánatkérően Will felé, aki közben Damonnak is biccentve elindult a kocsijához...

Amint becsukódott az ajtó szembefordultam Damonnal.

- Ez meg mi a fene volt?   

16♥

16. Angyal...

Lehet, hogy őrültség, de nem húzódtam el. Egy hang a fejemben még próbálta benyomni a vészcsengőt, de elkésett. Elakadt a lélegzetem, ahogy Damon végig simított a combomon egészen a csípőmig ahol a pólóm alá nyúlva keze folytatta kalandos úját a gerincem mentén. Megremegtem az érintésére. Forróság öntött el, ahogy elszakadt ajkaimtól és apró csókokkal borította a nyakam vonalát végig a kulcscsontomig. Két keze közben már a felsőm szegélyénél járt majd egy határozott mozdulattal áthúzva a fejemen megszabadult a zavaró ruhadarabtól. Tekintete azonnal lejjebb kalandozott. Mire mosolyogva megemeltem az állát.

- Én itt fent vagyok édes.

Nem adta fel. Hamar megszabadult ingétől majd maga felé fordított, így a hasára ültetve finoman átkarolt és kikapcsolva a melltartómat elhajította a többi ruhadarab mellé. Megcsókolt ezzel magára húzva, hogy a feje mellett kellett megtámaszkodjam. Kezével a hajamba túrt majd végigsimított a mellkasomon megállapodva a melleimen. Mélyet sóhajtottam, ahogy ajkaival lassan haladni kezdett kezei után. Alig bírtam magam tartani. Vérem dübörögve száguldott ereimben vénám falát majd szétfeszítve. Ajkamba haraptam, mikor megéreztem csókjait a melleimen és becéző érintését a hasamon. Kicsi erősebbre sikerülhetett, mert éreztem, hogy fogam nyomán felhasad a bőröm és az apró vágásból szivárogni kezd a vér. Damon ledermed, ahogy megérezte. Karjaimat megragadva felém gördült teljesen az ágyhoz szögezve. Láttam, ahogy kitágul a pupillája, és a vérszomj vörösre festi a tekintetét. Őrület, de még ez is jól állt neki. Megcsókolt majd finoman szívni kezdte az apró sebet engem ezzel az őrületbe kergetve. A kezei csuklóimról a derekamra vándoroltak majd megállapodott a nadrágomnál. Egy perce se vált el tőlem úgy kapcsolta ki majd cibálta le a farmerem. Apró hullám söpört végig rajtam, ahogy megéreztem a hideg levegőt forró bőrömön. Körmeimet a vállába mélyesztve, lábaimat összekulcsoltam a hátán, ezzel még közelebb húzva őt magamhoz. Mindegy volt hogyan csak érezni akartam. Elszakadt a szám kényeztetésétől, de még mielőtt megérezhettem volna a hiányát immár meztelenül újra fölém nehezedett. Hüvelykujjával végigsimított véres ajkamon majd közelebb hajolva a szemembe nézett. Furcsa volt. Mintha nem is Damon lett volna. Önelégült vigyora helyett csak a mézédes mogorvasága látszott az arcán, ahogy már-már zavarba ejtő gyengédséggel méregetett. Még sosem láttam ilyennek. Kérdőn simítottam végig az arcán mire csak elmosolyodott és megcsókolt. Kezeivel átkarolta a nyakamat majd melleim között lesimított egészen hasam aljáig mitől ívbe feszült a testem, majd egy pillanatot se tétovázva lesimította rólam az egyetlen ruhadarabot, ami még elválasztott minket. Mikor újra megcsókolt éreztem, hogy ugyanúgy zihál, mint én. Teljesen nekem feszült. Mintha csak búcsúzna a szemembe nézett majd egy határozott mozdulattal belém hatolt és ütemes mozgásba kezdet. Felnyögtem mikor a tempón gyorsítva még szorosabbra fonta a karjait körülöttem. A vállára hajtottam a fejem teljesen átengedve neki az irányítást. Elmosódott a szoba, az ágy a tudatom. Csak Damon létezett, ahogy remegve elélveztem a karjaiban érezve, hogy egy utolsó lökéssel őt is magával rántja a gyönyör. Legszívesebben örökké így maradtam volna. Minden megszűnt. Csak a szívverését hallottam, ahogy az enyémmel együtt egyre lassult miközben oldalra dőlve még mindig szorosan öleltük egymást. Csak annyira húzódott el tőlem, hogy a szemembe nézhessen. Végigfuttatta úját az arcomon, majd elmosolyodott.

- Min mulatsz ilyen jól? – kérdeztem rekedten kezem a mellkasára fektetve.

- Gyönyörű vagy. – felelte kisimítva izzadt tincseim az arcomból. – Senkinek sem hagyom, hogy bántson. - Angyal... –suttogta majd fejem óvatosan lehajtva a homlokomra csókolt. Hozzá bújtam. Nem akartam elaludni. Kérdezni akartam, és hallgatni Damon hangját, de ahogy simogatta a karomat, ahogy éreztem forró lélegzetét a bőrömön, egyre álmosított. Végül egy csókot lehelve Damon szájára elnyomott az álom...

Ajtócsapódásra keltem. Damon eltűnt mellőlem. Kómásan temettem arcomat a kezeimbe, miközben eldöntöttem, hogy semmiképpen sem vagyok normális. Megbízni Damonban annyi, mint „all in” –t mondani egy kettes párra. És a legrosszabb az egészben, hogy a megbánás csepp jelét sem éreztem. Vajon lehet az embernek bűntudata lelkiismeret furdalás nélkül?

Mielőtt még beleőrültem volna az okfejtésembe a fürdőbe mentem. Megmostam az arcom hátha kicsit felébredek, de nem sokat segített. Még éreztem magamon Damon illatát, ami teljesen elbódította érzékeimet. Mire visszatértem a szobába nagy meglepetésemre Damon az ágyban feküdt egy megpakolt tálcával. Mosolyogva bemásztam mellé mire gyorsan átkarolt.

- Jó reggelt. – vigyorogta. – Gondoltam éhes vagy. – bökött a tálca felé. Finom rántottát hozott pirítóssal. Olyan éhes voltam, hogy rögtön hozzáláttam. Csak percek múlva bírtam megszólalni mikor már jóllakottan feküdtünk egymás mellett.

- Köszönöm. – motyogtam. – Már olyan éhes voltam, hogy azt hittem téged foglak megenni, ha visszajössz. – viccelődtem.

- Akkor nagy szerencsém volt. – gúnyolódott felém tornászva magát. – Azért itt egy kis kóstoló. – monda majd megcsókolt. Finom volt és gyengéd. De hát az ember ne legyen féktelen hajnali tízkor nem igaz? Csak nagy sokára váltunk szét levegőcsere okból.

- Akkor kérdezhetek?

- Úgyis imádsz kérdezni. – mosolygott. – Ne kímélj. - sóhajtott.

- Miért kerested meg a nagymamámat és nekem miért nem árultad el, hogy tudod, hol van? – kezdtem az elején.

- Muszáj volt megtudnom, hogy mi vár rád. Három hónap múlva betöltöd a huszadik életévedet és tudnom kellett, hogy ez mivel jár. A nagyid semmiképpen sem akarta, hogy kapcsolatba kerülj vele, mert félt, hogy követnének.

- Rendben van. – sóhajtottam. – Tegyük fel, hiszek neked. De akkor Kathrine, hogyan talált rám?

- Nyilván járt Johnatannál, aki elárulta, hogy merre talál. A többit nem lehetett nehéz összeraknia. – mondta.

- És gondolod, hogy tényleg idejön? – kérdeztem félve. Valahogy elborzasztott a gondolat, hogy Damon őrült exe Mystic Falsba jöhet. Szégyen, nem szégyen kettőnk közül nem magamra fogadnék.

- Valószínű. Annyit sikerült kiderítenem, hogy egyelőre, nincs a környéken. – miközben tekintete a kezemre siklott, mivel a gyűrűjével játszadoztam a kezén. – Félsz?

- Talán. – néztem fel rá. – Hülyeség?

- Nem kell félned. Megígértem, hogy megvédlek. – cirógatta meg a vállamat, amitől nevetnem kellett.

- És mihez kezdjünk most? – tettem fel utolsó és egyben legkínosabb kérdésemet. Láttam, ahogy Damon arca elkomorul. Ezek szerint ő is ennyire tanácstalan, mint én.

- Bujkálunk. – mondta sóhajtva. – Kathrine nem csak téged akar. Fel fogja használni az alkalmat, hogy rajtam és Stefanon is bosszút álljon. Nem szabad rájönnie, hogy jelentünk valamit egymásnak.

- Miért állna bosszút rajtatok?

- Mert mikor kinyitottuk a sírt nem kis bosszúságot okoztunk neki, hogy elhagyja a várost. - Meg aztán Stefant vissza akarja, szerezi. - magyarázta

- Tehát titokba kell tartanunk. – ültem fel.

- Pontosan. – nézett a szemembe. – Már csak egy dolgot nem tudok.

- Micsodát? – kérdeztem.

- Hogy, hogy fogom ezt kibírni? – nézett színpadiasan az ég felé majd visszarántott maga mellé és nevetve megcsókolt.

- És én, hogy fogok innen észrevétlenül hazajutni? – tettem fel a magam költői kérdését miután levegőhöz jutottam. – A többiek nyílván a házamnál várnak.

- Stefan lent van. – motyogta.

- Remek. Akkor öltözzünk, majd kitalálunk valamit. – jelentettem ki majd a ruháim keresésére indultam. Egy óra múlva már mindketten felöltözötten többé, kevésbé indulásra készen álltunk. Tíz perc alatt is végeztem volna, de kisebb közelharc alakult ki közöttünk. Damonnak nem nagyon tetszett, hogy elmegyek, így ha én felvettem egy ruhát ő levett rólam egy másikat.

- És most, hogyan tovább? – kérdeztem begombolva Damon ingét, aki mint egy rossz gyerek duzzogva karba fonta a kezét. Nem szólt semmi csak kinyitotta az ablakot.

- Csak maga után hölgyem. – intett.

- Nincs az, az isten, hogy engem rávegyél erre. – ráztam a fejem tiltakozás képpen. - Új tervet kérek.

Damon erre színpadiasan felsóhajtott. Majd úgy tett mintha gondolkodóba esne.

- Nem nyertél. – jelentette ki, majd meg sem várva, hogy tovább tiltakozhassak a vállára kapott és kiugrott velem az ablakon. Püföltem a hátát ott ahol csak értem, de nem úgy tűnt, mint aki zavartatja magát. Még mindig nem tett le.

- Damon azonnal tegyél le. – kértem, mire dobott rajtam egyet.

- Szemét. – kiabáltam.

- Csak neked édes. – vert rá a fenekemre majd elindult velem a vállán gyalog az utcán.

Hogy mit fog gondolni rólam, aki ezt meglátja? Tudni se akartam...