15♥

15. Minden jó ha Damon a vége

Mivel sokáig nem nyitott senki ajtót lenyomtam a kilincset. Engedett, így besétáltam. Nem volt otthon senki. Stefan nyilván Elenával volt valahol, így leültem a kanapéra. Csend volt. a régi órák komótosan kattogtak körülöttem, miközben próbáltam eldönteni, hogy most mit is csináljak.                           

Ha abból indulok ki, hogy Elena imád a Grillbe lenni akkor tuti, hogy most is ott van. Tehát nincs mit tenni, oda kell, mennyek. Felálltam és sietve elindultam. Biztos említettem már, hogy mennyire utálok a város lakói közelébe menni, de alkohollal a szervezetemben ez az érzés már koránt sem tűnt olyan erősnek.

Kezdett sötétedni. Ahogy lassan sétáltam a házak előtt egyre csak azon gondolkodtam, hogy vajon mit is vétettem én előző életemben. Anyám jutott eszembe, aki mindig azt mondogatta, hogy sose csüggedjek, mert a holnapok mindig a változás lehetőségét hordozzák. Ebbe persze még ma semmiképpen sem tudtam magam beleélni. Egyedül vagyok több mint valószínű, hogy fokozott életveszélybe és persze erősen illuminált állapotban. Miközben épp arra készülök, hogy közöljem egy vámpírral és az egyetlen emberrel, akit talán még a barátomnak nevezhetek, azt a tényt, hogy napok óta átvertem őket. Elenával még rendben is lesz, de Stefan... hogyan közöljem egy olyan személy halálát, akinek a halálában még én magam sem hiszek? Ráadásul, akinek a halála valószínű, hogy engem sokkal inkább megrendítene, mint az öccsét. És a többi kérdés: Miért bíztam Damonban? És ő miért segített nekem? Mit érzek iránta? Hülyén hangzik, de egyikre sem tudtam a választ.

Megérkeztem. Szánalmasan festhettem, ahogy tétovázva a bár ajtajánál toporogtam. Tíz perc után többen is megbámultak, ami megadta a kezdő lökést. Bementem.

A helységben félhomály uralkodott. Számításaim szerint a fél város ezt a napot nézte ki magénak, hogy ellátogasson ide. A kopott asztalok és a bár láttán szinte már örültem is neki, hogy nem vettek fel ide dolgozni. Szerencsémre alig fél perc bámészkodás után megláttam Elenát és Stefant amint Bonnieval meg még egy szőke csajjal, a biliárdasztaloknál iszogattak.          

Már épp megfordultam volna mikor Bonnie észrevett és intett nekem. Na, ennyit a távozási szándékomról.

Nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok. – intettem.

- Szia. – köszönt Bonnie. Majd megölelt. Ennyire meleg fogadtatásra azért nem számítottam.

- Lizi? – Hát te mit keresel itt? - kérdezte Elena egy ölelés közben mikor észrevett.

- Hát... az a helyzet... – kezdtem bele, de a szőkeség elém lépett.

- A nevem Caroline. – nyújtott kezet mosolyogva.

- Az enyém Elisabeth. De szólíts csak Lizinek. – nyögtem ki zavaromban.

- Övendek Lizi. – mosolygott ő is majd Elenához fordult. - Akkor majd holnap találkozunk. – búcsúzott és még utoljára felém biccentve távozott.

- Na, jó mi a baj? – fordult felém Bonnie.

- Miből gondolod, hogy... – kezdtem, de az arckifejezése mindent elmondott a következő mondatomról alkotott véleményéről.

- Boszorkány vagyok Lizi. – Ezt ne felejtsd el. – hangsúlyozta majd Elenával és Stefannal együtt leültek egy kis asztalhoz engem maguk után húzva.

- Tudjátok mit? – kérdeztem mielőtt még leültem volna. – Mielőtt belekezdek, hozok valamit inni. Ti mit kértek?

- Csak egy kólát. – mondta Elena, majd Stefanhoz fordult. – Te?

- Semmit, köszi.

- Nekem egy gyömbér jó lesz. – rendelt Bonnie is.

Elindultam a bár felé. Örültem, hogy sikerült egy kis időt nyernem. Legalább így összerendezhetem a gondolataimat.

A pultos srác felém fordult mire elkezdtem leadni a rendelést.

- Szia lesz egy kóla egy gyömbér és...

- Egy Bourbon és egy Jack Deniell’s. – szólt közbe valaki mire azt hiszem, hogy a szívem kihagyott néhány másodpercet. Egy kezdő szívbeteghez képest hipersebességgel fordultam meg, de az alkoholizált állapotomból adódóan fejjel előre érkeztem zaklatóm mellkasán.

Nem néztem fel. Arcomat a fekete pólóba fúrtam és lehunytam a szemeimet. Féltem, hogy ha kinyitom, rájövök, hogy csak álom az egész. Éreztem, ahogy Damon végigsimít a karjaimon, a nyakamon, majd az arcomon, ahogy próbált egyre magasabbra tornászni, hogy végre rám nézhessen. A szemem még mindig csukva volt. Éreztem, ahogy lesimít egy könnycseppet az arcomról. És akkor meghallottam azt az ismerős mondatot:

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte. Az arcomhoz nyúlva megfogtam a kezét. Hogy miért? Talán mert féltem, hogy ha kinyitom a szemem végleg semmivé lesz.

Ránéztem. Már nem is emlékeztem rá. Mintha most látnám először úgy gyönyörködtem benne. És legnagyobb döbbenetemre az ő arcán is hasonló gondolatok tükröződtek. Vagy tíz perces néma bámulás után a nyakába ugrottam.

- Ezt vehetem igennek? – kérdezte. Tudtam, hogy mosolyog.

- Csak fogd be. – szipogtam. Sokáig állhattunk, így mert már a rendelésünket is a pultra rakták. Legalább is a csörömpölésből erre következtettem.

Keze a fenekemre vándorolt, mire elhatároztam, hogy rövid úton kigabalyodok belőle. Megpróbáltam eltolni, de mivel erre nem reagált, finoman beleharaptam a nyakába. Egy torokhangi morgás kíséretében eltolt kicsit magától és megint a szemembe nézett.

- Ne játssz a tűzzel. – fenyegetett, miközben átnyúlt a hónom alatt és hozzájutva a whiskijéhez le is hajtotta. Furcsa, hogy mindössze tíz perce vagyunk egy légtérbe, de már nem tudom eldönteni, hogy belerúgjak vagy megcsókoljam. A jelenlegi állás szerint az előbbi lesz.

- Stefan Elena és Bonnie is itt vannak. – próbáltam célozni arra, hogy mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk. Nem hatotta meg a próbálkozásom, inkább elhelyezkedett az egyik bárszéken.

- Tudom. De jobb ötletem van. – vigyorgott és végigmért. Belerúgtam. Térjen már észhez. – Ez nagyon fájt. – kapott a szívéhez majd a pultoshoz fordult. – Vigye ezeket az italokat négyes asztalhoz és mondja, hogy a barátjuk mosdóba ment és tíz perc múlva csatlakozik hozzájuk. – Ja, és rólam egy szót se.  – nézett a srácra. Láttam a pupillája játékát, amiből arra következtettem, hogy szerencsétlen minden bizonnyal teljesíteni fogja a kérteket.

- Úgy is tudod, hogy nem fogják annyiban hagyni. – közöltem, miközben ő már a karomnál fogva ráncigált kifelé az ajtón.

- Tudom, de legalább nyertünk fél órát. – monda majd kinyitotta a kocsiajtót. Beültem majd miután ő i bevágódott mellém félve megkérdeztem:

- Miért sejtek rosszat...

Nem szólt semmi csak mosolygott és gázt adott.

- Ugye tudod, hogy rájöttem, hogy átvágtál? – kezdtem bele az egy hete gyakorolt szentbeszédbe. – Ugye tudod, hogy Kathrine idetart, hogy azt hittem, hogy meghaltál, hogy egy hete nem adtál hírt magadról? Te tényleg azt hitted, hogy mindezt csak úgy benyelem majd? Hogy mintha mi se történt volna, csak szórakozhatsz az egyszemélyes kis magánakcióiddal?

- Befejeznéd? – kérte.

- Nem Damon még a felét se mondtam el. Van fogalmad neked arról, hogy minden este rémálmok gyötörtek? Hogy minden áldott nap azon gyötrődtem, hogy miattam valaki meg fog ölni? Hazudtam Elenának Bonnienak és Stefannak is, csak mert nem akartam elmondani, hogy mekkora egy őrült vagy. És hogy egy ilyen őrült miatt majdnem idegösszeroppanást kaptam. És most meg...

Damon egy satufékkel belém fojtotta a szót mivel rövid úton lefejeltem a kesztyűtartót.

- Megérkeztünk. – vigyorgott mintha mi se történt volna. Jobb is, hogy nem halt meg, így én végezhetek vele. A halálnemek közt válogatva kiszálltam a kocsiból. Körülnézve rájöttem, hogy a házuk előtt parkoltunk.

- Te nem vagy ép. – nyögtem a fejemet fogva miközben próbáltam Damont utolérni, aki már rég az ajtónál járt. – Miért ide jöttünk? – léptem be. Damon becsukta mögöttem az ajtót.

- Azért angyalom, mert elhiheted, hogy a bárból Stefan meg a többiek egyenest hozzád fognak menni. Itt meg senki nem keresne. – közölte majd hulla lazán ledobta a dzsekijét a kanapéra.

- Elárulnád, hogy hol voltál? – érdeklődtem, miközben próbáltam dühös képet vágni. Tényleg dühös voltam rá, de valahogy ez a düh amint ránéztem menten elpárolgott. Nincs igazság... Mivel ne válaszolt tovább próbálkoztam.

- Mi dolgod volt a nagyival?

- Gyere. – mondta majd elindult fel az emeletre. Mit tehettem? Követtem őt egészen a szobájáig. Mire beértem ő már elterült az ágyán és lehunyta a szemét. Nagy sóhajjal fűszerezve leültem az ágy másik oldalára.

- Damon. Válaszolnál?

- Ez egy újabb kérdés? - vonta fel a szemöldökét majd egy hirtelen mozdulattal maga alá rántott. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Olyan közelről vizslatott, hogy legszívesebben lehunytam volna a szemem, de túlságosan féltem a következményétől, hiszen így, hogy felettem feküdt nagyon is jól éreztem, hogy mire is készül. – Ma túl hosszú napom volt ahhoz, hogy mindent elmondhassak. – suttogta az ajkaimra. – Holnap ígérem, hogy mindenre választ kapsz. – mondta majd finoman a szám sarkéba csókolt.

- Mondtam már, hogy mennyire utállak? – kérdeztem átkarolva a nyakát.

- Mintha említetted volna. – mosolyodott el majd lehajolva megcsókolt...   

14♥

14. Igaz vagy hamis?

A szobában sötét volt. Vastag fekete függönyök takarták az ablakokat, csak néhol szűrődött be egy-egy halvány fénysugár. Az ablakoz lépve elhúztam az egyik sötétítőt. Furcsa volt körültekintenem újra a szobában, a múltkor történtek óta. Az emlékeimben félelmetesnek és ijesztőnek rémlő ágy, asztal és a többi tárgy most minden észérv ellenére megnyugtatott. A fekete selyem ágynemű, a régi, antik bútorok sötét szövetei, a vér vasas és a Bourbon whisky tömény illatának keveréke a levegőben mind Damonra emlékeztettek. Mosolyogva ültem le és vettem szemügyre íróasztalát, amin könyvek és rengeteg papír volt felpakolva a számítógép köré. Valamin nagyon dolgozhatott mielőtt elment. Temérdek telefonszám és név volt mindenfele felírva és kis cetlikre kiragasztva. Olvasgatni kezdtem a neveket, de nem találtam ismerőst. Mígnem az egyik lapon megláttam a nagyim nevét felírva egy hotel címével, és egy telefonszámmal többször is bekarikázva.

Teljesen ledöbbentem. Nem gondolkodtam sokat azonnal tárcsáztam a számot a mobilomról. Sokáig vártam, míg végre felvette valaki.

- Jó napot. Érdeklődni szeretnék, hogy egy bizonyos Emily Bolton megszállt-e önöknél? – kérdeztem udvariasan.

- Igen, de tegnap már kijelentkezett és távozott egy fiatalember kíséretében. – mondta a portás.

- Köszönöm. És mondja, nem tudná megmondani nekem, hogy hová mentek?

- Sajnálom, de nem.

- Azért köszönöm. – suttogtam, majd letettem a kagylót. Megsemmisültem dőltem hátra. Tehát Damon tudta, hogy hol a nagyi. Végig tudta és mégsem mondta el. Ezt a szemetet...

- Lizi élsz még? – kiabált fel Stefan. Annyira ideges voltam, hogy alig jutott eszembe, hogy miért is jöttem fel. Blackyt a fürdőszobába találtam meg a törölközőkön fetrengve.

- Gyere! - löktem oda neki, majd elindultam vissza a földszintre. Stefan még mindig az ajtóban ált, de már egyedül. Elena már biztos megunta a rám várakozást.

- Minden rendben? – Nagyon sápadt vagy. – állapította meg Stefan.

- Semmi bajom, köszi. – morogtam. – Blacky! - kiabáltam mivel kutyám még mindig nem kászálódott le az emeletről.

Már azon a szinten voltam, hogy itt hagyom, de végül csak méltóztatott lesétálni.

- Majd elfelejtettem. – csapott a homlokára Stefan. – Elena üzeni, hogy holnap a Grillbe összeülünk páran és nagyon jó lenne, ha te is jönnél. – mondta.

- Majd még meggondolom. – feleltem és kiléptem az ajtón. – Szia.

- Szia. – kiáltotta még utánam Stefan majd becsukta az ajtót.

Még ez is. Elena nagyon jól tudhatná, hogy mennyire utálok a városba menni. Úgyis csak kinéznének onnan, mint általában. És amúgy sincs túl sok kedvem szórakozni. És még ott van Damon is. Megbíztam benne erre... Remélem lesz valami elfogadható magyarázata... Legszívesebben kitekertem volna a nyakát.

A haza utat sprintbe tettem meg, de még ez sem segített kiszellőztetni a fejemet. Felváltva kavarogtak a gondolatok a fejemben, hol Damon, hol a nagyi, hol pedig Elena és a többiek körül, de sehogy sem bírtam zöldágra vergődni egy gondolatmenettel sem...

Egy hét. Egy hét telt el. Kétségek között és egyedül. A medált lemásolták így már kettőt őrizgettem a széfben. Ha Damon visszatér biztosan büszke lesz rám, mert a két darabot még a készítője is alig különböztette meg a végén. Hát igen Damon. Minden estét a tv előtt töltöttem kedvenc whiskym társaságába hátha hallok valami hírt róla. A ma estém is így telt. Tévézve röhögtem a kanapén a bemondó rikító haján mikor csörgött a vonalas telefon.

- Haló itt Elisabeth Bolton... – röhögtem bele a kagylóba, de nem kaptam választ. Lehet, hogy nem kellett volna ennyit innom.  – Van ott valaki? -

- Helló Elisabeth. – Válaszolta egy ismeretlen női hang. – Én Kathrine vagyok. Kathrine Pierce. – búgta szinte suttogva.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit csináljak. Damon annyira biztos volt benne, hogy nem fog megtalálni.

- Ott vagy még? – nevetett bele a telefonba.

- Mit akarsz tőlem? – sikerült végre megszólalnom a döbbenettől. Felálltam és járkálni kezdtem hátha attól egy kicsit magamhoz térek. Hiába azért mégiscsak jól bepiáltam.

- Meglátogatott egy régi ismerősöm. – Szinte fájt, hogy meg kellett öljem. Tudod volt idő mikor nagyon jól megértettük egymást.

A vér is megfagyott bennem. Az nem lehet. Az nem lehet, hogy Damon...

- Bizony, bizony. De mond csak tényleg azt hitted, hogy van Damonnak esélye? – kérdezte. – Tényleg annyira naiv voltál, hogy hittél benne, hogy vissza fog térni?

Nem bírtam válaszolni. Annyira szerettem volna képébe vágni, hogy hazudik, hogy Damon él, de nem bírtam. A torkom elszorult és a sírás fojtogatott. Igyekeztem nem kapkodnia levegőt, hogy ne vegye észre, de azt hiszem nem sikerült. Leroskadtam a padlóra és a kanapénk vetett háttal sírni kezdtem.

- Csak nem annyira elkeserített Damon halál híre, hogy már sírsz is? Milyen romantikus...

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem remélve, hogy megtudhatok valami.

- Tudod jól, hogy mit akarok. A drága Johnatan volt olyan kedves és felvilágosított a hollétedről, de ne aggódj. Még más ügyeket is el kell, intézzek. – mondta. – Csak egy két hét múlva leszek Mystic Fallsban. - És részvétem. – röhögött.  

- Hazudsz! – suttogtam. – Egy szavad sem igaz.

- Talán. Vagy épp minden. – Hidd el, hogy hamarosan találkozunk. – jelentette még ki majd letette a kagylót.

Nem tudtam, hogy mit higgyek vagy, hogy Kathrine tényleg igazat mondott-e de az biztos, hogy mindenképp szólnom kell Stefannak. Blackynek löktem kaját majd kirohantam (tántorogtam) az ajtón. Futni kezdtem a Salvatore kúria felé. Nem akartam gondolkodni. Ha igaz amit Kathrine összehordott... Nem az kizárt. Letöröltem a könnyeimet az arcomról. A friss délutáni levegő sokat segített, de annyit sajnos mégsem, hogy a járdán maradjak. Így csak akkor kapcsoltam mikor hatalmas fékcsikorgás hallatszódott mögülem. Megpördültem. A fekete kocsi épp csak centikkel fékezett le előttem. Összerogytam a rémülettől ezzel valószínű frászt hozva a sofőrre.

- Jól van hölgyem? – hajolt felém egy férfi. Ezelőtt még sosem láttam erre.

- Sajnálom, persze jól vagyok csak egy kicsit megijedtem. – Hadartam majd feltápászkodtam. – Tényleg sajnálom.

Mikor felálltam csak akkor tudtam szemügyre venni az idegent. Majd egy fejjel volt magasabb nálam így szinte felém tornyosult. Öltönyt viselt, amitől még inkább zavarba éreztem magam.

- Jöjjön, inkább elviszem. – ajánlotta fel. – Nem hiszem, hogy ilyen állapotban egyedül kéne sétálgatnia. – jelentette ki majd választ sem várva az autóba tessékelt és becsukta rám az ajtót.

- Ön idevalósi? - kérdeztem mikor beszállt mellém.

- Csak nemrég költöztem ide New Yorkból. Én vagyok a könyvtár új igazgatója. – mondta. – A nevem William Lucas. – nyújtotta a kezét.

Ez az én formám. Részegen kóválygok az út közepén kisírt szemekkel és pont a leendő főnökömbe botlok. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy ez még tőlem is átlagon felüli teljesítmény.

- Az enyém Elisabeth Bolton. – dadogtam.

- Nagyon ismerős a neve. – adott gázt. – Biztos, hogy még nem találkoztunk?

- Egészen biztos. - Viszont az egyik barátnőm nemrég telefonált egy betöltendő állás ügyében. Esetleg ő említhette a nevemet. – puhatolóztam.

- Persze. Elena Gilbert igaz? – csak bólintottam. – Tényleg ő említette magát. – mosolygott. – Akkor mikor akar kezdeni? – kérdezte váratlanul.

Zavaromban nem is válaszoltam, rögtön.

- Ezek szerint enyém az állás? – kételkedtem.

- Még szép. Mindenkinek lehet rossz napja. – nézett végig rajtam. Ha tudná...

- Bocsánat nem mondta, hogy hová is vigyem. – jegyezte meg. fel se tűnt, de vagy öt perce már csak köröztünk az utcákon. Bemondtam Stefanék címét. Mivel sikerült elterelnie a figyelmemet Damonról igazából hálás voltam a sorsnak, hogy az utamba hozta. A hátralevő időben mivel kiderült, hogy sikerült Mystic Fals másik végébe furikázzon egyikünk se szólalt meg. Megint csak Damon járt az eszembe. Nem bírtam a gondolatát se elviselni annak, hogy esetleg baja eshetett.

- Akkor hétfőn várom. – fékezett le Mr Lucas a Salvatore ház előtt.

- Ott leszek és köszönöm. – mondtam majd becsaptam az ajtót mire ő elhajtott. Sokáig csak álltam ott a járdán. Miért van az, hogy ha az egyik dolog rendbe jön akkor egy másik meg teljesen összeomlik? Ez miért van mindig így?

Csak nagy sokára szántam el magam arra, hogy közelebb menjek és, hogy csengessek. Fogalmam nem volt, hogy mit is fogok mondani Stefannak de az biztos, hogy joga van tudni a történtekről. Akár igaz akár nem amit Kathrine mondott nekem az biztos, hogy ide tart. Ez nem csak engem fog veszélybe sodorni...              

                        

13♥

13. A levél

Iszonyatos fejfájásra ébredtem az előszoba padlóján. Csak nagyon nehezen sikerült ülő helyzetbe tornáznom magam. Zúgott a fejem, mint egy másnaposnak. Előkotortam a telefonom, hogy megtudjam mennyi az idő. Már tizenegy is elmúlt. Két nem fogadott hívásom is volt Elenától, szegény biztosan aggódik értem. Szerettem volna zuhanyozni, de mivel nem voltam biztos benne, hogy el tudnék odáig vánszorogni úgy döntöttem, hogy üldögélek még egy kicsit. A tegnapi nap rémesen alakult. Kezdve Kathrinenel végződve Damon hülye ötletével. Vajon tényleg elment?

Tárcsáztam a számát. Kicsöngött, de nem voltam biztos benne, hogy fel is fogja venni. Kellemesen csalódtam mikor beleszóltak a telefonba.

- Szia Elisabeth itt Stefan. – mondta az öcsike. Nem értettem teljesen a dolgot. Mit keres nála a bátyja telefonja?

- Szia, Stefan. – nyögtem ki végül. – Tudnád nekem Damont adni?

- Damon már kora hajnalban elment. – mondta, meglepődve. – Azt mondta, hogy tudsz róla.

Hát persze. Nyílván azért hagyta itthon a mobilját, mert nem akarta, hogy zaklassam. Pedig ha Stefan tudná, hogy mire készül, szerintem ő se helyeselné a dolgot.

- Ott vagy még? – zökkentet ki Stefan a gondolkodásból.

- Bocsi. Tényleg tudtam a dologról, de azt hittem, hogy magával viszi a telefonját. – hadartam.

- Hagyott itt neked egy levelet. – mondta. – Ha gondolod, elviszem hozzád...

- Nem, nem. – tiltakoztam. – Egy kis dolgom van még itthon, majd délután átmegyek érte. Rendben? Nem gond?

- Dehogy akkor várlak. – Lehet, hogy Elena is itt lesz. – közölte.

- Szuper. Akkor majd délután beszélünk.

- Rendben, szia. – köszönt el majd letette a telefont.

Csalódva eresztettem le a karom. Tehát tényleg elment. Olyan lehetetlennek éreztem azt a lehetőséget, hogy nem, tér majd vissza. Vissza kell, hogy térjen. Azok a képek, amiket éjszakánként látok akár Damonról akár a múltamból, teljesen kiborítanak. Holnap mindenképp beszélni fogok Bonnieval. Talán ő tud valamit ellene. Vagy legalább tudja az okát.

A kilincsnél fogva felhúztam magam. Minden porcikán egy forró zuhany után áhítozott, de először mégis a konyhába mentem. Öntöttem kaját, és adtam vizet Blackynek, majd zuhanyozni indiltam. A köntösöm még mindig Damon kocsijában lehetett, így mikor végeztem csak egy törölközőbe csavartam magam. Reggeliztem valamit majd felöltözve hozzáláttam a rendrakáshoz. Órák hosszat pakoltam a könyveket a helyére. Csak most jöttem rá, hogy rendetlenséget sokkal könnyebb csinálni, a rendnél. Jobb később, mint soha. Délután négy volt, mire végeztem. Nem csak a házat raktam rendbe, hanem a kertet is, mivel már lassan a kerítésnél is magasabb volt a fű. Végül felvettem egy farmert és egy fekete topot, majd zsebre vágva a mobilom indultam Stefanhoz. Blackyt is magammal vittem, tekintve, hogy talán ezzel a kis sétával kiengesztelhetem azért, hogy mostanában elhanyagoltam. A nyakláncot nem vettem le. Szerencsére olyan hosszú volt a lánc, ami tartotta, hogy leért a felsőm alá így nem láthatta senki. Az utat hamar megtettem mivel Blacky diktálta az iramot. Szegénykém nagyon örült a környezetváltozásnak. Még az is kapóra jött, hogy mivel nem kötöttem pórázra mindenki kikerült minket az utcán.  

Már a múltkor is csodáltam, hogy milyen szép házban laknak Damonék. Olyan rejtélyes és hatalmas ház volt, hogy szinte félelmet ébresztett bennem. Elena kocsija a ház előtt parkolt, ami azt jelentette, hogy Stefan szólt neki, hogy jövök. Legalább nem kell telefonon beszélnem vele. Csengettem. Blacky izgatottan lihegett mellettem. Remélem, hogy Stefan nem bánja, ha ő is bejön, nem nagyon merném kint hagyni.

Nagy sokára Stefan nyitott ajtót mosolyogva.

- Szia.

- Szia, Stefan. – köszöntem. Intet, hogy jöjjek be. Blacky is követett, bár láttam, hogy Stefan némiképp félve méregeti. Ezen mosolyognom kellett. Egy félős vámpír gondolata mindig aranyos.

- Elena a nappaliban van. – monda mire elindultam a szoba felé. 

- Lizi! – kiáltotta, majd felugrott a kanapéról és megölelt. – Miért nem vetted fel a telefont mikor kerestelek? Még a házadhoz is elmentem tegnap, de nem nyitottál ajtót. – mondta majd ismét leülve lehúzott maga mellé. Stefan nem jött be gondolom tapintatból hagyni akarta, hogy beszélhessünk egy kicsit. Blacky se jött velem. Remélem, nem csinál sehol felfordulást.  

- Sajnálom de, nem voltam otthon a telefonom meg nem vittem magammal. – szabadkoztam. Elenát már megint kétségek közt hagytam. Vajon Damon elmondta Stefannak, amiket Johnatantól megtudott?

Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondok semmit a dologról. Ha Damon nem akarta, hogy megtudja más, akkor lehet, nem örülne, ha én most kikotyognám.

- Na, mindegy. Csak azért kerestelek, mert találtam neked egy állást.

Köpni, nyelni nem tudtam, annyira ledöbbentem. Erre aztán tényleg nem számítottam.

- Micsoda?

- A suliban olvastam egy hirdetésen, hogy a Városi Könyvtár új könyvtárost keres. Tudom, hogy nem egy álom meló, de elég jól fizetnek és csak heti három napot kellene dolgoznod. – ecsetelte. - Utána érdeklődtem és tulaj most jött New Yorkból és mikor lemondtam, hogy te is onnan jöttél azt mondták, hogy mindenképpen fenntartják neked az állást.

- Köszönöm. – borultam a nyakába.  – Köszönöm, köszönöm, köszönöm... – ismételtem. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. - És mikor kellene bemennem? 

- Azt mondák, hogy valamikor a héten. De ha a karod majd elkísérlek. – nevette.

Annyira boldog voltam, hogy észre se vettem, hogy Stefan bejött a szobába csak, akkor rezzentem meg mikor a vállamra tette a kezét.

- Tessék. – mondta, majd kezembe adta Damon levelét. Rögtön lehervadt a mosoly az arcomról a boríték láttán.

Tudomást sem véve Elenáékról rögtön feltéptem a borítékot és olvasni kezdtem.

Lizi!

Nem tudom, hogy mikor fogok, visszatéri, de remélem, hogy hamarosan. Stefannak semmit sem mondtam sem a Johnatannál hallottakról, sem pedig azt, hogy hová mentem, és kérlek, te se közöld vele. Csak feleslegesen aggódna, és talán tenne valamit, ami még inkább súlyosbítaná a helyzeten. Vigyázz magadra és ne aggódj miattam. Csatoltam a címeket ahova a medálod elviheted. Remélem, mihamarabb látjuk egymást.

                      

                                        Damon

A levél második lapján öt cím olt felírva. Gondolkodni kezdtem. Elena és Stefan nyilván magyarázatot várnak tőlem a levél és Damon távozása miatt. Viszont Damon szerint nem kéne, hogy megtudják. A kérdés az, hogy mit is hazudjak tulajdonképpen. Remek.

- Mit írt Damon? – kérdezte Stefan mikor látta, hogy végeztem. 

- Semmi különöset csak, hogy mindenképpen meg akar keresni valakit s, hogy nem tudja, hogy mikor jön vissza. – hazudtam.

- És mégis kit? – firtatta Elena.

- Azt nem írta. – mondtam, majd gyorsan összehajtottam a papírt és a zsebembe gyűrtem. Most nem firtatták a dolgot, de láttam az arcukon, hogy ezt nem fogják annyiban hagyni.

Még beszélgettünk Elena ajánlatáról a munkát illetően meg arról, hogy valamelyik nap este be kellene ülni a Grillbe egy kicsit beszélgetni. Nem nagyon szerettem a városba menni, de Elena annyira lelkes volt, hogy megígértem neki, hogy mindenképp elmegyek.

- Na, nekem indulnom kell. – robbantotta végül Elena a bulit. – Megígértem Jennának, hogy hatra otthon vagyok. – állt fel majd megcsókolta Stefant és az ajtó felé indult. Elköszöntünk egymástól majd én is úgy döntöttem, hogy megyek. Már csak a kutyámat kellene megtalálni.

- Nem láttátok merre ment Blacky? – kérdeztem mikor már többszöri szólongatásra sem került elő.   

Stefan és Elena is vállat vont.

- Mintha a lépcsőnél láttam volna. – mondta végül Stefan. Nem találtam ott így elindultam felfelé. Már szinte minden szobába benéztem, de nyoma sem volt. Végül már csak egy szoba maradt és azt is tudtam, hogy kié. A szoba ajtaján egy kopott réztábla hirdette a tulajdonost: „Damon Salvatore”...  

12♥

12. Újra egyedül

Szinte az egész haza utat végigaludtam. A koncentráció, hogy ne gondolkozzak a hallottakon teljesen kimerített. Damon is csendben volt. Arcán nyoma sem volt szokásos mosolyának csak mogorvaság látszott rajta. A Damon féle mézédes mogorvaság. Túl sokáig nézhettem, mert csak arra kaptam félre a fejem mikor lefékez a házam előtt.

Arra számítottam, hogy megtöri látszólagos hallgatási fogadalmát, de nem így történt. Ahelyett, hogy bármit mondott volna csak kiszállt a kocsiból és az ajtó felé indult.

Ki tud rajta eligazodni? Rohannom kellett, hogy utolérjem. Már kinyitotta a zárat mire elkaptam a karját.

- Damon minden oké? – kérdeztem. – Ne vedd sértésnek, de eléggé nyomott vagy mióta elindultuk. - Még mindig nem szólt semmit. Rám nézett, majd ha lehet még inkább elkomorult.

- Mennyünk be! – jelentette ki majd szabályosan betolt az ajtón. A kulcsom a kezembe adta majd elindult a nappali felé. Nem mentem rögtön utána. Felakasztottam kabátját majd a konyhába siettem, hogy vízbe tegyem a rózsát. Nem nagyon tudtam most szépségében gyönyörködni, végtére is egy vámpír duzzog a nappalimban. Szívderítő...

Damon a kanapémon feküdt miről nyilván az előbb rámolta le a könyveket. A szoba még mindig úgy nézett ki mintha egy kisebb bomba robbant volna benne. Holnap mindenképpen rendet kell, hogy rakjak.

- Most már elárulnád, hogy mi bajod van? – próbálkoztam megint, majd leültem elé a kisasztalra. A szemeit eltakarta a kézfejével. Tényleg, mint egy rossz gyerek.

- Semmi bajom. – nyögte ki végül. – Csak...

- Csak?

- Amiket Johnatan mondott nem hagynak nyugodni. Holnap reggel elutazok Lizi. –nyögte ki felülés közben.

Átültem a kanapéra mellé.

- Miért? – kérdeztem. – És hova?

Nem tudom mitől, de hirtelen kétségbe estem. Lassan kezdtem megszokni, hogy van valaki, akivel úgy, ahogy megértem magam.

- Csak nem féltesz? – pimaszkodott. Kezdett önmaga lenni ez legalább bíztató. Azt hiszem...

- Téged? Soha. – mondtam, hazudtam, jelentettem ki vagy mi. De az arckifejezéséből úgy szűrtem le, hogy kezd nagyon jól mulatni zavaromon. Tipikus...

- Hová mész? – tértem vissza a kérdésre. Ha már elmegy, legalább tudjam, hogy hová.

- Megkeresem Kathrine-t. – monda csak így egyszerűen.

- Hogy micsoda? – döbbentem le. Hirtelen nem tudtam, hogy vágjam pofon vagy fakadjak sírva. Kathrine-t? Az a nő még képes és megöli. Nem sokat tudok arról a némberről, de ha amit hallottam mind igaz, akkor erősebb, mint Damon és nem is teljesen normális. És ez a hülye meg fel akarja kutatni?

- Te nem vagy ép. – néztem rá. – Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?

- Komolyan gondolom. – nézett a szemembe. – Tudnom kell, hogy mire készül. Meg kell akadályozni, hogy idejöjjön. – És azt, hogy téged megtaláljon. – tette még hozzá alig hallhatóan.

Nem tudtam, mit mondani. Rendbe van, hogy meg akarja akadályozni, hogy Kathrine megtalálja a medált, de a kis magánakció terve nem nagyon tetszett.

- És ha Stefant megkérnéd, hogy menjen veled? – hadartam. – Legalább nem lennél egyedül, és akkor hamarabb is ráakadnátok.

Átölelte a vállamat.

- Nem bízol bennem? – kérdezte. Nem néztem fel rá csak hozzá bújtam. Még így is tudta, hogy elterült az arcán az önelégült vigyora. Én is mosolyogtam.

- Bízom benned. – mondtam kezemmel végigsimítva a mellkasán. Éreztem, ahogy megpuszilja a fejemet. Olyan meghitt volt ez így. Úgy mondtam volna neki valamit, valami olyat, ami miatt majd visszajön vagy amivel megakadályozhatnám, hogy elmenjen. Egy ilyen érv sem jutott az eszembe.

A zsebébe nyúlt és elővette a nagyi nyakékét. Még sosem volt rajtam. Damon előresöpörtem a hajamat a nyakamból. Megremegtem az érintésére. Furcsa volt érezni, ahogy a plusz súly a nyakamba nehezül. Furcsa.

- Míg távol leszek, ha lehet, ne nagyon mászkálj el itthonról. – mondta miután felcsatolta.   

- Csak nem féltesz? – néztem bele gúnyolódva vakító kék szemébe.

- És ha igen? – kérdezett vissza. – Ha azt mondom, hogy féltelek az meggátolna abban, hogy csinálj valami hülyeséget? – felvontam a szemöldököm – Hát én sem hiszem. – nevette el magát.

- Nem szokásom hülyeségeket csinálni. – mondtam sértődötten. Nem is értem, hogy miért feltételezi rólam. Még én akarok hülyeséget csinálni. Mintha nem ő készülne kinyiratni magát.

- Na, mennem kell. – állt fel hirtelen. Úgy meglepett a hiánya, hogy eldőltem a kanapén, mint egy zsák. Felugrottam én is.

- Miért sietsz ennyire? – tudakoltam.

- Ó, Stefan már biztosan hiányol. – húzta el a száját. Nevetnem kellett. 

- A nyakláncodról mielőbb kell egy másolat. – hadarta. -  Stefannál hagyok egy levelet, amiben majd leírom, hogy kinél tudod elintézni. Sokat segítene, ha elintéznéd. – mondta.

- Persze. – bólintottam.

Felvette bőrdzsekijét majd rám nézett.

Utáltam búcsúzkodni. Nem tudom, hogy hogyan kell. Nevetséges. Mindenki azzal vádol, hogy túl sokat beszélek, ilyenkor bezzeg semmi nem jut az eszembe.

- Lehet, hogy hosszabb ideig nem jövök Mystic Fallsba.

- Mégis meddig? Napok? Hetek?

- Talán lesz egy hónap is. – mondta majd kisimította az arcomba hulló tincseim. Belehajtottam fejem a tenyerébe. Lehet, hogy soha többé nem is jön vissza. Nagyot sóhajtottam. Nem voltam képes elképzelni.

Közelebb hajolt majd homlokon csókolt. Egy kicsit eltávolodott, majd az ajkamhoz közeledett mire lehunytam a szemem. Olyan finoman csókolt, hogy alig éreztem. Aztán hirtelen vége lett. Arra eszméltem, hogy csapódik a kocsija ajtaja. Mire kinyitottam a szemem már csak azt láttam, hogy elindul vélhetőleg a Salvatore ház felé.

Becsuktam az ajtót és leroskadtam az előszoba padlójára. Sírni kezdtem. Csak eddig bírtam. Ami Johnatannál elhangzottak szörnyűek voltak, de korántsem annyira szörnyű, mint azaz érzés, amit most érzek. Üresség. Azt hiszem ez a legjobb szó rá.

Valahogy semmi sem számított míg Damon velem volt. Az itt töltött idő alatt hozzászoktam, hogy egyedül vagyok. De csak most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott valaki, akivel beszélhetek.

Megrezzentem mikor Blacky beszaladt a kutyaajtón. Nyílván a szomszédban időzött. Odarohant hozzám. Pont olyan kék szeme volt mint Damonnak. Lefeküdt mellém. Szánalmasan festhettem.

- Ugye te is megkedvelted őt? – kérdeztem. – Igaz, hogy egy beképzelt alak, de tud kedves is lenni.  – mondtam. - Másokkal sosem voltál még ennyire kedves. – simogattam meg Blacky fülét.

- Szerinted visszajön? – elmélkedtem. – És vajon miért csókolt meg? – néztem rá a fekete bundásra, aki csillogó szemekkel vizslatott rám.

- Jézusom egy kutyával beszélgetek. – könyveltem el. - Az őrület első jele. Semmi kétség...

Még sokéig ültem ott Blackyvel. Nem tettem fel neki több kérdést, pedig ezernyi kavargott a fejemben. Ásítottam. Egy ilyen mozgalmas nap után csoda, hogy eddig kibírtam. És ezzel az értelmes gondolattal ott a padlón fekve el is aludtam.

Szörnyű képek sorakoztak fel előttem. Mintha csak arra vártak volna, hogy elárasszanak a fájdalommal és a kétségbeeséssel, amint lehunyom a szemem. Láttam anyámat és apámat meghalni, hallottam Johnatan szavait amiket a szüleimről és Kathrineről mondott. És láttam Kathrinet. Láttam amint a földön térdel egy test előtt és egy karót emel a magasba. Láttam magam, amint feléjük rohanok. Hallottam a sikításom, láttam a könnyeim. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ki fekszik ott. Egyre közeledtem, de Kathrine addigra már döfött. Fel akartam ébredni. Nem akartam látni őt holtan. Nem akartam. De már késő volt. Láttam a holttestet. Láttam az ismerős kék gyűrűt egy szürke kézen, ami egy fekete rózsát szorított...       

11♥

Ezzel a résszel nem nagyon vagyok megelégedve, de ígérem, hogy ebben voltak utoljára ilyen nagy monologikus részek!

11. Semmi nem az aminek látszik

Odabent félhomály volt. Egy alacsony folyosó vezetett a bejárattól.

- Erre. – hallottam belülről a férfi hangját. Mondanom se kell, hogy olyan lassan lépkedtem amennyire csak tudtam. Damon ezt megunhatta, mert a derekamnál fogva tolni kezdett maga előtt.   

A folyosó egy kis szobába vezetett. Volt ott egy kanapé és egy fotel, amiben már vendéglátónk foglalt helyet. Kétségek közt ültem le. Damon mellém ült és bátorításként átölelt. Nem sokat segített, egyre inkább kezdem úgy gondolni, hogy hülyeség volt ide jönnünk.

- A nevem Johnatan Garson.  - Nyújtott kezet. Megszorítottam.

- Az enyém...

- Elisabeth Watson. – fejezte be helyettem, majd fensőbbséges mosollyal hátradőlt. – Sokat tudok rólad. Többet, mint gondolnád.

A hideg futkosott a hátamon. Olyan hangsúllyal mondta a szavakat, mintha a vesémbe látna. Közelebb bújtam Damonhoz, mire ő elégedetten megeresztett felém egy félmosolyt.

- Nem szoktam beleártani magamat a vámpírok ügyeibe. Mindent tudok a történésekről, de igyekszem semleges maradni.  – kezdte. - Így inkább rendszerint hallgatok a dolgokról. De mivel tartozom neked Damon amit tiszteletben kell tartanom, talán most kivételt tehetek. – mondta majd előrenyújtotta a kezét mire Damon a zsebéből elővette a nyakláncot és a kezébe tette.

Johnatan finoman tapogatni kezdte, mint aki így próbálja látnia a dolgokat. Olyan magabiztosabb vezetett be minket, hogy ha nem lenne a fekete kendő a szemein, senki nem jönne rá, hogy vak.

- Igen. Nem is oly rég találkoztam ezzel a medállal. Emily hozta el hozzám, hogy áruljam el, hogy törhető meg az ereje.

- A nagyi? – kérdeztem. – Járt itt a nagymamám?

- Igen. Nincs két éve, hogy felkeresett. – mondta. – Elmondtam neki, amit tudok, de sajnos nem tudtam a segítségére lenni. És félek, hogy nektek sem tudok.

- Jaj, John csak mondj el mindent, amit tudsz. – mondta Damon. -  Már elmondtam, hogy mi mennyit tudunk, és nagyon érdekelne, amiben még segíteni tudnál. – jelentette ki, Damon majd egy ládához nyúlt a kanapé mellett. – Szabad? – kérdezte, mire Johnatan csak bólintott. Damon egy zacskó vett elő. Sötét tartalmáról arra következtettem, hogy vér van benne. Elszörnyedve figyeltem, ahogy a szájához emeli a szívó szálszerű cső végét, majd inni kezd. Kicsit elbambulhattam, mert csak arra eszméltem fel mikor a kaját megint átveti a vállamon. Néha már el is felejtem, hogy vámpír.

- Nos, két éve kezdődött az egész. – kezdte Johnatan. – Egészen odáig tökéletesen titokban maradt a harmadik család létezése. – De két éve New Yorkban egy Bennett leszármazott mikor találkozott édesanyáddal megérezte az erejét. A titok kiderült. Így Emily megpróbálta megtörni a medálok hatalmát, féltve a lányát és téged Elisabeth. Ekkor jött el hozzám, szinte kétségbe esve. Azt akarta megtudni, hogy hogyan lehet megsemmisíteni a családi ereklyéket.

- De miért veszélyeztetne minket a medálok létezése? – kérdeztem. Még mindig zavarosnak találtam a dolgokat.

- Türelem. – mondta, majd egy kis szünet után folytatta. – Elmondtam neki, hogy a medálok a boszorkányokkal együtt születtek, és, hogy a faj megóvását voltak hivatottak szolgálni. A varázserő mellyel a huszadik élet évüket betöltő nőket megajándékozták az emberektől való védelmet szolgálta. Ám az a véletlen történés mikor a vámpírokkal keveredve egy új faj látszott megszületni, az mindent megváltoztatott. A boszorkány családok ellen támadás indult. Mindenki úgy tudja a félelem robbantotta ki a harcot pedig sokkal inkább volt ez háború. A vámpírok és a boszorkányok ellenségek lettek. Mert akinél a medálok vannak annál van a hatalom. Végül a Bennetteknél egy medál maradt. A családodnak sikerült kimenekítenie ezt. –mutatta fel a kezében nyakékemet. – A harmadik pedig a vámpírokhoz került. És Klaus vigyáz rá. Mit gondolsz Damon honnan a hatalmas ereje? Hisz Stefannal megöltétek mégis feltámadt.

Damon összeráncolta a szemöldökét.

- Azt akarod mondani, hogy a medál sebezhetetlenné tesz? – tudakolta.

- Egy sebezhetetlenné, kettő legyőzhetetlenné, és három medál megtöri az átkot. – suttogta. - Ezért is volt szükség arra, hogy mindenki halottnak higgyen téged Elisabeth. – Már születésedkor ügyeltek arra, hogy ne kapd meg a Bolton nevet. Christian Watson nem az édesapád volt. – mondta. Teljesen elsápadtam. - Ez most csak vicc ugye? – reménykedtem.

Johnatan csak megrázta a fejét.  

- Minden félvér nőnek csak egy gyereke lehet és csakis vámpírtól. – mondta. – Amint a gyermek megszületik az édesanyja annyira legyengül, hogy vámpírvért kell, hogy igyon. Viszont így megszűnik emberré lenni és vámpírrá válik. – Vagy meghal. - tette még hozzá.

Egy darabig mindhárman hallgattunk. Túl sok volt ez így egyszerre. Damon törte meg végül a csendet szürcsölésével. Belekönyököltem az oldalába véleményképp. Hogy bír még ilyenkor is csak zabálni?

- A szüleid balesete után a temetésen mindenkivel elhitették, hogy a Bolton család kihalt és, hogy a medál a tengerbe veszett. – folytatta Johnatan.

- A szüleim temetésén? – kérdeztem. – A szüleimnek nem volt temetése. Nem találták meg őket. – mondtam.

- A nagyid így próbált védeni. Semmiképpen sem volt szabad elmenned a temetésre. A sírkövön mind hármatok neve szerepelt és nem volt szabad, hogy lelepleződjön a csalás. Csak így voltál hajlandó elmenni Mystic Fallsba. – mondta felém fordulva.

Sajnos igazat kellett adnom neki. Amennyire ismerem magamat ragaszkodtam volna, hogy elmehessek a temetésre. 

- Persze még a nagymamád se számolt azzal, hogy Kathrine Pierce kiszabadul és a medálok keresésére indul. – folytatta. – És nem egyedül teszi. Klaustól való félelmében, szövetkezett vele. Nem fog nyugodni, míg meg nem találja, és el nem juttatja Klausnak. – A medálok csak akkor működnek, ha az alapítok, leszármazottjai használják, viszont ha már nem él leszármazott, akkor bármely vámpír birtokolhatja. A Benett család medálja most Bonnie Bennettnél van, de már nem sokáig.

- Úgy érted, hogy a boszorkányok is csatlakoztak Kathrinehez? – kérdezte Damon.

- Igen. A család életben hagyásáért cserébe segíteni fognak neki. – mondta Johnatan. – Kathrine megtudta, hogy életben vagy és mindent el fog követni, hogy élve vagy halva, de Klaus elé vigyen. – fordította felém a fejét. – A medálok hatalmát nem lehet megtörni. Mert mindig is szükség lesz rájuk. Vagy mindhárom elpusztul vagy egyik sem. A boszorkányok sosem mondanának le az erejükről. Amint húsz évesek kezükbe kell fogniuk a medált és az erőt ad nekik. Sosem egyeznének bele az elvesztésébe.

Ezer gondolat kavargott a fejemben. Lassan úgy éreztem, hogy csak külső szemlélője vagyok a dolgoknak. Belül vadul tiltakoztam a hallottak ellen, de valahol mélyen éreztem, hogy igazak a dolgok.

Az egész eddigi életem hazugság volt. Még a nevem sem igazi. Már nem is tudom, hogy ki vagyok. Odakint közben egyre sötétebb lett, ami azt jelentette, hogy alkonyodott.

- Indulnunk kell. – mondta Damon. Felállt mellőlem, és felmarkolta a medált az asztalról. – Lizi gyere, kérlek.

Mintha nem is én mozgattam volna a testem. Némán engedelmeskedtem. Csak a kinti fényre józanodtam ki valamennyire mikor az ajtón kilépve a szemembe vágott. Elköszöntünk Johnatantól. Ő már nem jött ki velünk. Amint becsukódott az ajtó mögöttünk megálltam. Csak bámultam magam elé és próbáltam összeszedni a gondolataim. Nem sikerült. Még mindig a sírás fojtogatott, de annyira erősen, hogy könnyezni se tudtam.

- Minden rendben? – lépett elém Damon. Szokatlanul aggódva méregetett. Bólintottam, de nem győzhettem meg teljesen. – Na, jó nem gyalog, megyünk vissza. – mondta majd nem kis meglepetésemre a karjaiba vett. – Hunyd le, a szemed különben elszédülsz. – engedelmeskedtem. Csak a hűs levegőt éreztem amint belekap a hajamba. Mikor abbamaradt az áramlat és kinyitottam a szemem már a kocsinál voltunk. Damon finoman talpra állított.

- Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.

Nem voltam jól. Nagyon nem voltam jól. Úgy éreztem magam, mint egy partra vetett hal. Teljesen összezavarodtam. És ekkor nem bírtam tovább. Zokogni kezdtem, mire Damon átölelt. Ha nem tartott volna olyan szorosan biztos összeestem volna. Percekig álltunk így miközben ő a hátamat simogatta. Kezdtem megnyugodni. Kicsit eltolt magától majd miután szemügyre vette a szétázott arcomat inkább megint megölelt.

- Ennél még az is jobb, ha kérdezgetsz. – mondta mire kínomban elnevettem magam...

- Hülye vagy. – nyögtem ki végül. Nem szólt semmit csak megvonta a vállát.

- Na, angyalom, ülj be kocsiba. – mondta, majd kinyitotta az ajtót nekem. Letöröltem az arcomat majd úgy tettem, ahogy mondta. Megállt a kocsi mellet. Majd utána beült és az ölembe tette azt a fekete rózsaszálat, amit Johnatan kertjében láttam.

- Ezt otthagytad. – mondta. 

Csodálattal nézegettem a virágot. Gyönyörű volt.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, mire ő beindította a kocsit.

- Pont olyan illata van, mint neked. – mondta majd rám se nézve gázt adott. Elpirulva néztem ki az ablakon. Valahogy megnyugtatott a tudta, hogy megint egyre közelebb vagyok Mystic Fallshoz...      

10♥

Írjatok véleményt! Please!!!!!!!!! 

10. Séta az erdőben

Remegve fordultam meg. Soha életemben nem örültem még ennyire Damonnak. Mindent elhajítottam és a nyakába ugrottam. Szorítottam amennyire csak bírtam.

- Csak nem hiányoztam? – ölelt át. Nem érdekelt, hogy gúnyolódik. Muszáj volt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Ironikus, hogy jelenleg ő volt az egyetlen, aki képes lehetett a megnyugtatásomra, pedig ő miatta volt minden bajom. Ez most valahogy egy cseppet se érdekelt. Csak beszívtam az illatát és hagytam, hogy szétáradjon bennem.

- A nagy Elisabeth Watson csak nem megijedt, hogy egyedül hagytam az erdőbe? – mondatára ellöktem magamtól és igyekeztem megvetően nézni.

- Nem ijedtem meg. – az arckifejezésem nem sikerülhetett valami meggyőzően, mert Damon azzal az idegesítő félmosolyával méregetett, ami azt jelentette, hogy: „ Mondj amit csak akarsz úgy is tudom, hogy igazam van.” Cseppet se volt lekezelő á dehogy...

- Amúgy hová mentél? – kérdeztem.

- Visszamentem a kocsihoz a dzsekimért. – mondta. Majd levette a fekete bőr ruhadarabot és a hátamra terítette. – Láttam, hogy fázol. – tette még hozzá látva, hogy tiltakozni akartam.

A fejemben tényleg az járt, hogy inkább fagytam volna meg mintsem, hogy így halálra rémítsen, de túlságosan is idillinek éreztem a pillanatot, hogy az előbbi halálfélelmemet a szemére vessem. Inkább csak mosolyogtam.

- Min mulatsz ilyen jól? – ráncolta össze a szemöldökét. – Mégse kell?

- Nem, nem csak... Csak meglepett, hogy tudsz kedves is lenni. – motyogtam.

- Ne nagyon szokj hozzá. – mondta. De láttam rajta, hogy maga is meglepődött a kijelentésemen. – Ha délig nem érünk oda, akkor nem fogunk visszajutni sötétedés előtt. Nem tudom te, hogy vagy vele, de én nem szeretnék éjjel itt sétálgatni. – mondta majd elindult az ösvényen. Szinte szaladnom kellett, hogy utolérjem.

- Elárulnád, hogy miféle ember él egy erdő közepén? – kérdeztem. – Már, mint, honnan tudhat bármit is a családomról, ha elzárva él a külvilágtól?

- Johnatant nagyon régről ismerem. Úgy tartják számon, mint a vámpírok krónikását. Mindenkiről mindent tud. - És mindenkinél jobban. – tette még hozzá.

- És miért segítene neked?- szégyen nem szégyen tényleg kételkedtem abban, hogy bármi hasznos dolgot is megtudhatunk. Vámpírok krónikása. Nem hangzik valami hihetően. Bár ha belegondolok, hogy eddig mennyi mindenben nem hittem...

- Egyszer régen megmentettem az életét. – mondta. – Tartozik nekem.

Nem akartam tovább faggatózni. Szemmel láthatóan nem nagyon akart róla beszélni.

Az utat teljesen benőtte a gaz. Ha ez az egyetlen út hozzá, akkor a férfinak már nagyon régen nem volt látogatója. Könyveltem el magamban. Furcsa. A gazról, meg a fűről eszembe jutott a régi temető ahol először találkoztam Damonnal. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy beképzelt bunkó. Egy eszméletlen jóképű, de egocentrikus férfi. Meg persze a második a harmadik és a negyedik benyomásom is ez volt róla. De most,... valahogy úgy éreztem, hogy képes érezni is.

- Hát ezt is megértük. – mondta. – Csak nem kifogytál a kérdésekből? –kapott színpadiasan a szívéhez.

- Csak gondolkodtam. – eresztettem el a fülem mellet a megjegyzését.

- És mégis min? – kérdezte. – Nem érts félre, de ha attól csöndbe maradsz, akkor gyakrabban kéne a dolgon agyalnod. – jelentette ki.

És tessék már megint bunkó. Egy épeszű ember, hogy legyen képes eligazodni egy ilyen alakon?

- Azon a napon gondolkodtam, mikor először találkoztunk. – mondtam végül. - Te miért jöttél oda aznap?

Meglepte a kérdésem. Nem úgy tűnt, mint aki szándékozik válaszolni.

- Miért mentél oda?

- Az apám miatt. – mondta végül.  – Mint tudod az egy temető volt. A családom minden tagja ott végezte. – közölte.

Hogy lehettem ilyen tapintatlan. Damonnak igaza van. Túl sokat kérdezek.

- Sajnálom. – majd megfogtam a kezét, amivel végre megállásra bírtam. - Nem akartam tapintatlan lenni. – szabadkoztam.

Lenézett a kezemre, amivel az ő kezét szorítottam. Visszaszorított. Álltunk így pár másodpercig. Végül ő mozdult először és húzni kezdett tovább az úton majd elengedte a kezem. Szótlanul indultam el mellette.

- A te szüleidnek legalább van sírja. – mondtam, mire értetlenül nézett rám.

- Hogy érted ezt?

- A szüleim kocsija a szalagkorlátot átszakítva a tengerbe zuhant. Sosem találták meg őket. – mondtam.

Sokig mentünk némán. Túl sokáig.

- Damon. – mondtam.

- Igen? – kérdezte.

- Már vagy egy órája gyalogolunk. Messze vagyunk még?

- Már megint egy újabb kérdés. – nézett az égre.

- Már megint egy gúnyos megjegyzés. – vágtam vissza. – Lehet, hogy tényleg sokat kérdezek, de én legalább beismerem. Te talán olyan tökéletes vagy? – kérdeztem.

- Maradj csendben. – suttogta. – Már mindjárt ott vagyunk és nem szeretném ha magunkra vonnád a figyelmet. Értve vagyok? – tudakolta a képembe hajolva.

- Igen. – mondtam duzzogva             

- Amúgy meglepne, ha tíz hibánál többet találnál bennem. vagy akár egyet is. – jelentette még ki majd kihúzta magát és előre ment.

Legszívesebben felröhögtem volna hangosan, de mivel tartottam a következményektől így csak szimplán lábon rúgtam. „Ezt most miért?”szemekkel nézett rám, amiből rögtön rájöttem, hogy tényleg komolyan gondolta az előbbieket. Egoista majom... Már készültem is rá, hogy véleményem vele is megosztom, mikor hirtelen a számra nyomta a kezét. Egyértelmű célzás, hogy most nem alkalmas az idő ilyesmire. Nem baj tudok várni. Mindegy, hogy mikor vágom a fejéhez.

Nem messze onnan, ahol az ösvényen megálltunk, a bokrok mögött, én is megláttam amit Damon már biztos rég észrevett. Egy ház teteje kandikált ki a bozótból. Innen nem sok látszott belőle nyílván a másik oldalon volt a bejárata. Damon intett, hogy maradjak itt majd elment előre megkerülve az építményt.

Még szép, hogy nem maradtam itt. Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy csak itt ácsorogjak. Én is előre mentem. Itt már valamivel ápoltabb volt a környezet. A ház maga a földbe volt süllyesztve. Nyilván a föld alatt is voltak részei. A ház előtt volt egy apró kerítéssel védett virágoskert is. Csodálatos rózsák voltak benne. Piros, sárga, fehér és egy szál fekete. Gyönyörű volt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Épp nyúltam felé, de egy holló károgása magára vonta a figyelmemet. Mikor felnéztem megláttam, amit kinyílik a ház ajtaja.

Először Damon jött ki majd mikor meglátott az égre emelte a szemét. Ezt gondolom a helyváltoztatásomról alkotott véleménye kifejezéseként. Aztán kijött egy férfi is. Negyven évesnek saccoltam, de lehet, hogy több volt. Átlagos öltözetet viselt. De egy fekete kendő takarta a szemeit. Vak volt. Nem is tudtam, hogy mit kéne tennem tanácstalanul néztem Damonra aki viszont nem sietett segítségemre. Zavaromban a kezem is nyújtva maradt mivel a virágért nyúltam.

- Neked adom a feketét. – mondta a férfi. – Mikor mentek csak szakítsd le. Ha kiszárítod, még évekig érezni fogod az illatát. – mondta. Nagyon meglepődtem. Damonra viszont nem ült ki a döbbenet. Tudna úgy látni, hogy a szemére vak?

- Gyertek be. – mondta. – Ha sötétedés előtt vissza akartok érni, akkor már nincs túl sok időnk. – jelentette ki majd be is ment az ajtóból. Damon intett, hogy kövessem majd utánam ő is bejött és becsukta az ajtót...