48♥

 48. Vissza a pokolba...

(Zene: U2 - With or Without You)

- Wattson. A nevem Elisabeth Wattson. - meresztettem a szememet a sötétbe mert mivel becsuktam a hűtőajtót nem igen láttam semmit az idegenből viszont az életmentő ennivalók kiestek a kezemből. Hallottam, hogy gurul az alma és tompán nekiütközik valaminek, de tudomást se akartam venni róla. Imádkoztam magamba, hogy tévedjek és ne az legyen ez a férfi akire gondolok, de már nem volt semmi értelme. A következő pillanatban felkapcsolta a villanyt és egy almát tartva a kezében elém lépett.

- A nevem Oliver K. - mondta a (mivel nagyon elképedtem) tátott szájjal kombinált döbbent arcomba.

- K? - tért vissza belém az élet. - Betűzné kérem? - mosolyogtam rá a szőke hajú férfira.

- Hívj Olivernek. - hangzott a rideg utasítás, de azért, bár nem vártam, folytatta. - Karines. Oliver Karines. - lépett elém a zöld szemeivel rám bámulva. A figyelmemet nem kerülhette el, hogy egy kulcs lógott a nyakába. Nem régi vagy ilyesmi csak egy láncra felfűzött kulcs. Ha holnap beszélek Damonnal, (feltéve, ha szóba áll velem) ezt mindenképp meg kell említsem. Felül teljesen meztelen volt így akaratlanul is lelkifurdalásom támadt, hogy úgy tűnhetett azt fixírozom. Bocsi Damon, de nőből vagyok én is. Sajnos én sem tagadhattam, hogy a drága Oliver koránt sincs annyira rossza állapotban, mint amiért imádkoztam. Sőt. Hogy az a...

- Mindjárt egy. - jegyezte meg az órájára nézve. - Gondolom te mész enni.  - bökött a sok gyümölcsre és még kifelé menet nem kerülte el a figyelmemet, hogy jó alaposan végigmért. Meg amibe voltam. - Örülök, hogy találkoztunk. - vigyorodott le majd hallottam, hogy a lépcső felé indult.

Vártam egy kicsit majd én is utána indultam. Teljességgel kizártnak tartottam, hogy végig fogom tudni ezt csinálni. Bármennyire is kínosnak képzeltem az első találkozást, a végeredmény, minden rémálmomat felülmúlta. Csodával határos módon visszataláltam a szobámba amint leültem az ágyra enni kezdtem. Nem akartam azon gondolkodni, hogy mi lesz holnap. Ha tartom magam a szokásokhoz, úgy is káosz...

Reggel korán keltem bár nem mondhatnám, hogy azért mert kialudtam magam inkább csak nem akartam udvariatlan lenni és sokáig a szobámba zárkózni. Meg hát nyolcra már a könyvtárba kellett lennem. Így is mikor leértem Mrs. Lockwood már az ebédlőben volt.

- Jó reggelt Elisabeth. - köszönt mosolyogva. - Remélem jól aludtál.

- Igen nagyon köszönöm Mrs... - kezdtem, de a szúrós tekintetét látva szépítettem. - Carol. - mosolyodtam el.

- Ülj csak le. - intett az egyik székre. - Mindjárt hozzák a reggelit.

Finom sonkás tojás volt mit nagyon jól esett. Carol azt mondta, hogy Tyler biztosan nem fog lejönni, és én reménykedtem, hogy Oliver sem. Minden rendben ment. Már épp indulni készültem a munkába. Bár Mrs. Lockwood győzködött, hogy had vihessen be kocsival visszautasítottam. Nem akartam mondani, de szükségem volt egy kis friss levegőre mert szédülni kezdtem. És hát akkor történt. Minden eddigi könyörgésem az ég felé  semmisnek bizonyult vagy részemről átokká vált...

- Ha gondolod nénikém majd én elviszem. - szólalt meg a lépcsőről Oliver. - Úgy is a városban van dolgom. - sétált elénk.

- Ez remek ötlet. - fordult felém. - És nincs apelláta! - emelte fel a mutatóujját. - Had mutassam be Oliver Karinest. Ő az én unokatestvéremnek a fia. - magyarázta.

- Elisabeth Wattson. - nyújtottam kezet. Legszívesebben felképeltem volna azért az önelégült vigyorért amit megeresztett felém. Megfogta a kezemet és a várakozásaimmal ellentétben a szájához emelte és kezet csókolt.

- Örvendek. - nézett fel mire én észrevétlenül kirántottam a kezemet mancsai közül.

- Hát nem született úriember? - nevetgélt Mrs. Lockwood amitől az a kellemetlen tehetetlen érzés kúszott végig a gerincemen ami leginkább egy elfojtott ordításhoz volt hasonlítható.

 - Akkor induljunk. - mondta a vállamra téve a kezét amit rövid úton eltávolítottam. Mit képzel ez magáról?!

Nagyon jólesett a friss levegő mikor kiléptünk a házból szinte már el is felejtettem, hogy milyen ideges is vagyok. A hányingerem is enyhült egy kicsit.

A temérdek kocsi közül, ami a bejáratnál parkolt, egy fekete BMW-hez vezetett. Kinyitotta nekem az ajtót egy színpadias "Parancsoljon hölgyem" - felkiáltással, mire megforgattam a szemeimet. Hosszú lesz az út...

- És mióta vagy Mysic Fallsban? - törtem meg a hallgatásom mikor kifordultunk a kapun. - Eddig még nem láttalak erre... - tettem hozzá.

- Itt születtem, de pár hónapos voltam mikor a szüleim a városba költöztek. - kezdte bekapcsolva a magnót amibe valami operaféleség ment. - Sokszor jártam itt, de csak nemrég döntöttem úgy, hogy visszaköltözök. - fordult be a könyvtár utcájába. Öltönyt viselt amivel egy üzletember benyomását keltette. Meghűlt bennem a vér mikor lefékeztünk az épület előtt és megláttam Damon motorját az egyik fa mellett.

- Köszönöm, hogy elhoztál. - mondtam és már nyúltam volna a kilincsért mikor megfogta a másik kezemet ezzel visszatartva.

- Mit szólnál, ha érted jönnék és folytatódna a mesedélután? - mosolyodott el. - Mikor végzel?

Nem is tudta, hogy mit mondjak. Olyan volt ez mikor két oroszlán köröz egymás körül. Mindketten azt várják, hogy a másik támad vagy meghátrál, de amíg valamelyik be nem következik nem tágítanak. Kérdeztem volna tőle rengeteg mindent és gondolom, hogy ő is így volt ezzel. Kérdezni nem könnyű, de ezerszer nehezebb válaszolni, ha közben végig kell gondolnod, hogy mi is az amit az ellenséged megtudhat, vagy elhisz...

- Rendben van. - mondtam végül. - Négykor végzek. - szálltam ki a kocsiból és elindultam a bejárat felé. Előre féltem, hogy mi lesz majd Damon reakciója. Kábán lépkedtem fel a márványlépcsőn. Bezárkózhattak Will dolgozójába mert egyiküket sem láttam. Bekopogtam az ajtón. Mivel nem válaszoltak benyitottam.

Will az asztalnál ült Damon pedig ha jól láttam éppen menni készült.

- Sziasztok. - köszöntem mosolyogva, de csak Will viszonozta. Damon mintha ott se lettem volna, intett Willnek és elsétált mellettem. Kérdőn néztem Willre aki megvonta a vállát jelezve, hogy nem az ő dolga. Mit tehettem volna Damon után rohantam. Épp a lépcső közepén értem utol. Megragadtam a karját, de még csak meg sem állt hanem ment tovább.

- Damon mi a fene bajod van? - löktem egyet rajta. Nem fordult meg, de legalább megállt. - Mégis mit gondolsz, én ezt jókedvemből csinálom? Szerinted én nem lennék szívesebben veled? - halt el a hangom mert kezdtem félni, hogy ha tovább kell beszélnem sírva fakadok. Továbbra sem reagált semmit csak újra elindult a kijárat felé.  - Cseszd meg... - kiabáltam utána majd elindultam vissza az emeletre. Nem jött utánam. Minden kezdett elromlani körülöttem és a munkaidő végére már odáig jutottam, hogy fél órára kimentem a mosdóba bőgni. Hálás voltam Willnek amiért nem firtatja a dolgot. Négyre aránylag rendbe hoztam magam, de már megbántam, hogy igent mondtam a fuvarra. Odakint esni kezdett az eső és mindent megadtam volna azért, hogy hazasétálhassak. Talán, ha a csontomig átfagytam volna, akkor az elvonta volna a figyelmet arról a fájdalomról amit érezek.

Elég rosszkedvűen léptem ki a munkahelyemről. A fekete kocsi már ott állt a parkolóban így rögtön a felé vettem az irányt. Oliver kiszállt egy esernyővel és megkerülve a kocsit ajtót nyitott nekem.

- Remélem nem régóta vársz. - szabadkoztam. - Csak most sikerült elszabadulnom. - sütöttem le a szemem.

- Semmi gond. - mosolygott rám majd miután beszálltam becsukta rám az ajtót. Nagyon nehezemre esett vidámnak mutatni magam, de nem szabadott, hogy észrevegye, valami gond van.

Beszállt mellém. Nem sokat beszéltünk az úton végig az esőt néztem az ablakon keresztül. Nagyon kevés kellett volna hozzá, hogy elsírjam magam. Damon nem áll szóba velem. Még csak el sem mondja, hogy mi bántja... Csak keresztülnéz rajtam. Megálltunk az egyik lámpánál. Néztem, ahogy a cseppek lassan csorogtak az üvegen. Odakint minden szürke volt. Az emberek kapkodva rohantak át a zebrán. Először az tűnt fel, hogy egy alak megállt a tömegben. Aztán mikor felnézett megláttam, hogy kicsoda. Majdnem felkiáltottam, de mikor megint odakaptam a fejem Damonnak már nyoma sem volt. Esküszöm kezdek megőrülni.

- Hová megyünk? - törtem meg a csendet mikor észrevettem, hogy kifelé tartunk a városból. Nem válaszolt így megint megint megkérdeztem. - Azt kérdeztem hová megyünk? - fordultam felé.

- Meglepetés. - húzta el a száját. - Mindjárt odaérünk. - mondta. Elhaladtunk a benzinkút mellet ahová értem jött Damon. Lassan kezdett nagyon rossz sejtésem lenni. - Jártál már errefelé? - kérdezte fesztelenül.

- Nem... még nem. - komorodott el az arcom. Sajnos még eleven élt bennem minden szörnyű pillanat amit azon a napon éltem át mikor Damon önként feladta magát. Imádkozni kezdetem, hogy hátha nem is oda megyünk ahova gondolom. De nem volt szerencsém. Oliver az erdőben parkolta le a kocsit. Az erdőben. A ház előtt minek a teraszán majdnem meghalt Damon és én is...