49♥

 49. Meglepetés...

(Zene: Plumb - Damaged)

Nem hazudok, ha azt mondom, hogy a szívem a torkomban dobogott. Ezek szerint Damonnak igaza volt. Tényleg ő állt ennek az egésznek a hátterében. Egyre  inkább kezdett frusztrálni, hogy kettesben vagyok vele. Főleg itt...

- Kié ez a ház? - kérdeztem nézelődve mintha nem lennék rosszul a látványától.

- Ősidők óta a családomé. - mondta majd mosolyogva felém fordult. - Nézzük meg közelebbről. - nyitotta ki a kocsiajtót majd kiszállt. Nem mondom, hogy nem átkoztam el az ükapjáig. Persze még esetleg menjünk is be. Ilyen nincs...

Ki akartam szállni megadóan, de leintett még oda nem ért az esernyővel. Nevetségesnek éreztem ezt a gesztust, de nem tiltakoztam. Tiltakozni... Mintha lett volna esélyem.

- Elárulnád, hogy miért jöttünk ide? - kérdeztem mikor már azon a bizonyos teraszon álltunk. Valaki elég rendesen kipucolta mert már nyoma sem volt az itt történteknek. Talán csak a falakon éktelenkedett néhány koromfolt Bonnie varázslata miatt.

- Szeretném rendbe hozatni és gondoltam lehet, hogy érdekelnek a régiségek. - mondta majd elővett egy kulcsot és kinyitotta a hatalmas bejárati ajtót.

- Miért van ilyen égett szag? - kérdeztem mikor beléptünk. Nagyon is jól tudta, hogy én gyújtottam fel, de nem akartam gyanút kelteni.

- Nemrég tűz ütött ki egy szobába. - mutatott az egyik benyíló ajtó felé. - A gondnok hívott fel pár napja. - mondta elindulva a kopott parkettán ami korhadtan recsegett a talpa alatt. - Szerencsére nem esett nagy kár. - nézett körbe.

Mikor itt voltam nem tudtam szétnézni. Akkor minden komornak és vacaknak tűnt, de csak most vettem észre, hogy valójában rengeteg régi holmi van a polcokon és ősrégi olajfestmények borítják a falakat. Az aranyozott keretekből komor tekintetek kísértek minket végig és az a sejtésem támadt, hogy nem kis pénzt érhetnek ezek a műtárgyak.

- A családod miért hanyagolta el ennyire ezt a házat? - kérdeztem megállva egy öreg kandalló előtt. - Gyönyörű... - suttogtam ledöbbenve. És tényleg nem hazudtam. Még így kipucolatlanul is egy elvarázsolt kastélyhoz hasonlított.

- Hosszú történet. - zárkózott el Oliver, de nem hagyhattam neki békét.

- Ráérünk. - sétáltam mellé. - Persze, ha nem akarod... - szabadkoztam mikor megláttam, hogy mennyire feszült kezd lenni.

- A nagyanyám családja élt itt. - kezdte fájdalmas arccal. - Azt mondják minden évben pazar bálokat rendeztek. - sétált beljebb kinyitva egy ajtót, ami egy hatalmas bálteremre nyílt. - Biztos csodás volt... - jelent meg egy fanyar mosoly az arcán. - Aztán ötven évvel ezelőtt egy éjszaka történt valami. - tette zsebre a kezeit. - A mai napig senki nem tudja a részleteket. - sóhajtott. - Azt mondják egy idegen érkezett hozzájuk vendégségbe, akit addig még nem láttak Mystic Fallsban. - mesélte. - Estére már az egész háznép halott volt... - fejezte be.

- Sajnálom... - komorodtam el. - Nem akartam...

- Nem gond. - Tényleg. - tette hozzá arckifejezésemet látva. - Amit akartak nem sikerült megkapni. - simított végig a mellkasán.

- Mire gondolsz? - léptem mellé.

- Mára épp elég volt a régi történetekből. - váltott vidámabb hangnemre. - Szerinted érdemes felújítani? - kérdezte rám nézve.

- Mindenképpen. - fordítottam el a fejem. Vajon mi lehet az a titok? Vajon erre jött rá a nagyi? Ezért kellett, hogy meghaljon? Annyi kérdés kavargott a fejembe, hogy azt se tudtam melyikre kezdjem el keresni a választ. Nagyon fülledt és dohos volt a levegő és lassan kezdtem rosszul érezni magam. Oliver még pár helységet megmutatott, majd szerencsére ő is indulni akart.

Mélyet szippantottam a nedves levegőből mikor kiértem. Remélem, hogy nem látta, de nekitántorodtam a korlátnak a ház előtt. Kár volt. Mintha csak a 220 volt futott volna végig rajtam képek villantak be a fejembe mire ellöktem magamtól a korhadt famunkát és lassan próbáltam megnyugodni. Úgy tűnt Oliver nem vett észre semmit az egészből. Csörgött a telefonja így egy bocsánatkérő pillantást eresztve meg felém félrevonult. Megint közelebb mentem. Lassan megérintettem a nedves fát és lehunytam a szemem.

- Segíts... - tűnt fel előttem egy nő véres arca. - Meg fogja ölni. - rimánkodott. - Meg fogja ölni... - halt el a hangja. - Már csak három nap és telihold. - Emily segíts... - köhögött a vér miatt ami folyt a szájából. - Mentsd meg a lányomat. Mentsd meg a kisbabám. - sírta. - Neveld fel mintha a sajátod lenne ... - nézett rám üveges zöld szemeivel. - Senki ne tudjon róla... - rogyott össze ebbe a korlátba kapaszkodva sötét vérfoltot hagyva a keze nyomán. - Senki... - lihegte. - Kérlek... - Vidd el őt innen. - mutatott maga mellé ahol egy csecsemő feküdt a földön. - Klaus...

- Elisabeth minden rendben? - fogta meg a karomat Oliver mire összerezzentem és elkaptam a kezemet.

- Persze. - vágtam rá rögtön. - Csak egy kicsit elgondolkodtam. - Ráztam meg a fejem még mindig nem térve magamhoz. Mi a fene volt ez?

- Akkor induljunk. - húzta fel az ernyőt és megvárta még belekarolok. Reméltem, hogy nem tűnt fel neki, hogy mennyire remegek. Mindig az történt, ha valamilyen formában használtam a képességemet.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte mikor már mellett ültem a kocsiban. - Mintha kísértetet láttál volna. - nézett rám aggódva.

Még magam sem tudom, hogy mit láttam. Futott át az agyamon. Nagyon hányingerem volt így nehezen viseltem a kocsikázást, de szerencsére hamar a Lockwood villához értünk. Nem bírtam megvárni míg  udvariaskodik kinyitottam a kocsiajtót és a lábammal kilépve ráhajoltam a térdemre. Próbáltam mélyeket lélegezni, de nem segített. Az ebéd címszó alatt megevett pizza úgy tűnt nem szeretett volna tovább bennem maradni. Mielőtt még figyelmeztetni tudtam volna Olivert távozott is belőlem. Aggódva futott mellém.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva mire kábán bólintottam pedig nagyon nem éreztem így. Nagyon nem voltam jól... Mielőtt tiltakozhattam volna felvett az ölébe és elindult a bejárat felé. Nem ájultam el, de olyan volt mintha minden elmosódott volna körülöttem. Csak homályosan hallottam a hangokat és nem értettem az értelmüket. Az idő annyira lelassult, hogy óráknak tűnt míg végre kitisztult a kép. Éreztem, hogy egy ágyban fekszem. És éreztem egy idegen kéz érintését a csuklómon...

- ...hall engem? - hallottam a kimért férfihangot. Kábán bólintottam. - Kérem menjenek ki had vizsgáljam meg. - hangzott a tömör utasítás. Lábdobogás hallatszott majd ajtócsapódás.

- Kérem nyissa ki a szemét. - megpróbáltam engedelmeskedni, de csak másodjára sikerült. Még így is nehezen fókuszáltam rá az ágy szélén ülő fehér köpenyes férfira. Tehát egy orvost hívtak.

- Milyen gyakoriak a rosszullétei? - kérdezte. - Sóhajtson. - mondta közbe a fonendoszkópjával a mellkasomon.

- Mostanában elég gyakori... - sütöttem le a szememet. Vagy tizenöt perces vizsgálódás után, megint kézbevette a kezemet. Láttam, hogy elkomorul az arca.

- Hát kisasszony azt hiszem, hogy gratulálhatok... - engedett el.

- Mégis mihez? - kérdeztem teljesen értetlenül. - Beteg vagyok vagy mi? - nyögtem döbbenten.

- Nem így nevezném. - kezdte elpakolni a dolgait. - Ha nem tévedek ön állapotos. - mosolygott rám. A vér is megfagyott bennem.

- Hogy micsoda? - kérdeztem könnybe lábadt szemekkel. - Az nem lehet... - fakadtam ki.

- Elnézést, de úgy érti, hogy nem volt... - ráncolta össze a homlokát, de a szavába vágtam.

- Nem úgy nem lehet hanem... - a kezembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy lehet. Sajnos nagyon is jól tudtam hogy lehet.

- Persze nem száz százalék. - csatolta be a táskáját. - De az ön helyébe mindenképpen utánajárnék a dolgoknak. - mosolygott rám együtt érzően.

- Kérem ne mondja el senkinek. - ragadtam  meg a kezét kétségbeesetten. - Kérem ne mondja el... - sírtam.

- Természetesen köt az orvosi titoktartás. - bólintott felém. - Most pihenjen. Ne aggódjon kimentem a barátinál. - mosolygott rám. - De kérem keressen fel minél hamarabb a rendelőmben. - adott egy névjegykártyát a kezembe. - Várni fogom. - mondta majd kiment a szobából.

Forgott velem a világ. Ez nem lehet igaz. Nem lehet. Stefannak igaza lett volna? Hitelen annyira nyilvánvalóan világos volt minden, hogy totális hülyének éreztem magam. Damon... Istenem, hogy fogom neki ezt elmondani... Az arcomhoz nyúltam és letöröltem a könnyeim. Miért pont én? Sírtam fel feleslegessé téve az előbbi mozdulatomat. Az ágy szélére ültem és megpróbáltam felállni, hogy a mosdóba menjek, de visszaszédültem ülő helyzetbe. Hirtelen a nő arca tűnt fel előttem akit a háznál láttam. Olyan volt mint egy rossz ómen ami kísért.

- Mégis mi a fene történik velem?! - sóhajtottam próbálva rendbe hozni a légzésemet és kiüríteni a fejemet. Miért romlik el minden... Nem tudtam felfogni az orvos szavait. Hallottam, megjegyeztem, de nem tudtam feldolgozni. Az orvossal ellentétben viszont nem volt kétségem. Már lassan egy hónapja késett a havibajom és a rosszulléteim is csak nemrég jelentkeztek. Francba... A telefonomhoz nyúltam az éjjeliszekrényemen. Az első gondolaton az volt, hogy Damont hívom, de aztán eszembe jutott, hogy lehet fel se venné így Bonnie mellett döntöttem.

- Lizi. - köszöntött a telefonba. - Annyira aggódtam. Miért nem hívtál korábban? - kérdezte hadarva.

- Ne haragudj Bonnie, de muszáj valakivel beszélnem... - hallt el a hangom. - Találkozhatnánk valahol? - kérdeztem szipogva.

- Mi történt? Valami gond van, menjünk érted? - aggódott.

- Nem, nem de muszáj beszélnünk... - suttogtam. - Kérlek ne szólj senkinek. - kértem.

- Rendben van. - mondta. - Most itthon vagyok ide tudsz jönni?

- Igen megpróbálok... - vettem el a telefont a fülemtől majd kinyomtam. Már csak azt nem tudom, hogy milyen ürüggyel fogok elmenni. Végül azt találtam a legjobbnak, ha megvárom míg elalszanak és akkor indulok. Úgy tűnt nagyon megijesztettem őket mert bár az orvos azt mondta, hogy csak egy kis gyomorrontás, többször is meglátogattak Mrs. Lockwood és Oliver is. Végül mégiscsak csend lett odakint és megfelelőnek találtam a pillanatot, hogy induljak. Gond nélkül kijutottam a teraszajtón és szerencsére már odakint sem esett az eső. Amint távolabb értem az utcába a háztól hívtam egy taxit. Hamar kiért. Bemondtam Bonnie címét. Az, hogy megint kocsiba ültem nem tett túl jót, de ez érdekelt most a legkevésbé. Nagyon féltem. El se tudom mondani, hogy mennyire...

A bejárati ajtaja nyitva volt. Bonnie a nappaliban ült és tévézett, de amint meglátott felugrott és elém sietett.

- Gondoltam, hogy csak későn jössz. - ölelt magához. - Ülj csak le. - vezetett az egyik fotelhez. - Nem nézel ki valami fényesen... - fogta meg a kezemet.

- Terhes vagyok Bonnie... - kezdetem bele mire azt hiszem beállt nála a teljes zárlat. Percekig mozdulatlan maradt. Teljesen ledöbbent. - Gyereket várok Damontól... - tettem hozzá inkább magamnak, mint Bonnienak.