42♥

Na, jó legyen nektek gyereknap...

42. Lassan összeáll a kép

- Mit akar ez jelenteni? - tűnt el a maradék szín is az arcomból. Nem voltam benne biztos, hogy tényleg megbízhatok benne, de volt egy olyan érzésem, hogy igazat mond. Nem, nem azért mert titkon vágytam egy pótapucira vagy ilyesmi hanem inkább azért mert...mert egyszerűen megéreztem. - Válaszoljon. - sürgettem.
- Tegezz inkább. - vonta meg a vállát. - Ez az önözés még az én háromszáz évemen is öregít. - dőlt hátra az ülésen.
- Kit érdekel, hogy minek nézik... néznek. - mondtam higgadtságot erőltetve magamra. - Ki ölte meg a nagymamámat?
- Türelem. - villantotta rám a szemeit. - Mindent el fogok mondani, de nem itt és nem most. - vigyorodott el. - Nem vagy éhes? Megállhatnánk útközben enni valamit. - vett fel egy napszemüveget.
Mély levegőt vettem belátva, hogy egyenlőre nem fogok tudni többet kihúzni belőle.
- És mégis hová megyünk? - kérdeztem beindítva a motort. A kajálásra vonatkozó kérdését azért hagytam megválaszolatlanul mert ha csak kajára gondolnék akkor is megfájdulna a gyomrom.
- A lakásomba. - mondta szinte lekezelően. Gondolom azt hitte ez magától érthetődő. - Én se repesek az örömtől nehogy azt hidd. - tette hozzá az arckifejezésemet látva.
- Akkor mégis miért kell, hogy odamenjünk? - faggattam miközben a navigálásának köszönhetően lassan egyre távolabb kerültünk a temetőtöl.
- Egy, mert Damon tudja a címemet és ha jól saccolom a vezetési stílusát pár óra és ő is a városban lesz. Kettő, mert ott biztonságba leszel. - sorolta. - Ja, és három. Ha már nem álltunk meg egy étterembe kell egy cím ahová rendelünk. - ásított.
Lehet, hogy hülyén hangzik, de Jack kezdett az agyamra menni. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy milyennek is képzelem az apámat álmomban se gondoltam volna, hogy ennyire idegesítő és frusztráló személyiség.
Már majdnem sötét volt mire lefékeztünk egy ócska bérház előtt. Nem szívesen hagytam kint a kocsit, de Jack a szavát adta, hogy nem lesz baja. Tudtam, hogy milyen fontos Damonnak, nem akartam elhagyni...
A harmadikon lakott. Nem kis erőfeszítésembe került a lépcsőn felküzdeni magamat. Kellemes meglepetésben volt részem mikor Jack kinyitotta az ajtót és beléptünk a lakásba. Nem számítottam rá, de belül teljesen modern és felszerelt volt. Szinte úgymond már a luxus hotelek színvonalához közelített.
- Azta... - szaladt ki a számon első döbbenetemben. - Te tényleg itt laksz? - kérdeztem böbbenten.
- Már közel harminc éve. - dobta le a kabátját a fekete bőrkanapéra. - Mit kérsz enni? - lépett a telefonhoz. Ezek szerint nem csak én voltam ennyire éhes. Vagy azért kérdezte mert látja, hogy milyen éhes vagyok? Magam sem tudom. De mindenesetre örültem, hogy végre majd ehetek.
- Azt hiszem, hogy egy triplasajtos pizza most jól esne. - néztem körbe míg végez a rendeléssel. Egy ajtó nyílt a nappaliból és szerencsémre a fürdőszoba volt. Bementem és becsuktam magam mögött az ajtót. Kezdtem szédülni úgyhogy megnyitottam a csapot és egy kis hideg vízzel leöblítettem az arcomat. Miután mindent elintéztem közel tíz perc után visszatértem a szobába.
- Minden rendben? - kérdezte a kanapén ülve. - Nagyon sápadt vagy. - mért végig.
- Jól vagyok csak egy kicsit már régen ehettem. - fogtam meg a fejemet koncentrálva, hogy eltaláljak a fotelig ami a legközelebbi ülőalkalmatosságnak bizonyult.
Nagyot nyögtem mikor végre leülhettem és hátra dőlhettem.
- És most elmondanád, hogy mégis mi az amit a kocsiban nem voltál hajlandó elárulni? - néztem rá várakozóan.
- Csak ez érdekel? - vonta fel a szemöldökét. - Nem is vagy kíváncsi, hogy hogyan lehet az, hogy én vagyok a biológiai apád? - mosolyodott el.
- Azt hiszem nem kell hozzá sok fantázia... - húztam el a számat.
- Az egész történet ott kezdődött, mikor Mysic Fallsba mentem. - nézte a plafont mintha csak látná maga előtt a dolgokat. - Az édesanyád épp meglátogatta Emilyt. Tudott a vámpírokról és fogalmazzunk úgy, hogy a segítségemet kérte. Mint tudod Christiantól nem lehetett gyereke így hozzám fordult. - mondta végül. - Megígértem, hogy sose kereslek fel titeket és ezt tiszteletbe is tartottam. - tette a karjait a nyaka alá. - Aztán nemrég Damon és Emily megkeresett. - mondta. - Elmondták, hogy mi is történt. Emily egy ideig nálam lakott, de aztán elment. - komorodott el a hangja. - Csak nemrég tudtam meg, hogy mi is történt vele. - Túlságosan is kíváncsi volt és túlságosan is mélyre ásott a történelemben ahhoz, hogy élve hagyják. - hallgatott el.
Bármennyire is elgondolkodtattak a dolgok még mindíg nem hagyott nyugodni egy valami.
- Még mindíg nem mondta el, hogy hogyan történt és, hogy ki tette. - emlékeztettem.
- Annyit sikerült megtudnom, hogy a neve Oliver Karines. - mondta. - És a Mystic Fallsi alapítócsládok tagja. - nézett rám. - Ismerős a neve? - kérdezte hirtelen mire kissé összerezzentem.
- Nem találkoztam még vele. - gondolkoztam el. - Azt tudom, hogy Jonathan Gilbert Elena nagybátyja visszajött a városba. Azt mondják jött vele valaki. - mondta. - Gondolod, hogy ő az? - ültem fel.
- Nem gondolom hanem tudom. - jegyezte meg mintegy mellékesen.
Nem fojtathattuk az ötletelést mert megérkezett a pizzafutár és csengettek az ajtót.
- Majd én nyitom. - mondta Jack és elővéve a tárcáját az ajtóhoz ment. Már nagyon éhes voltam alig vártam, hogy végre egyek valamit.
Talán ezért is történhetett meg az, hogy kicsit csalódott voltam mikor kaja helyett Damon állt az ajtóba. Na, jó a csalódottságot lényegében csak a gyomrom érezte. Magamat is meghazudtoló gyorsasággal pattantam fel és kezdtem el felé rohanni. Felkapott a karjaiba és magához szorított. A nyakába fúrtam az arcomat és élveztem, ahogy az illata elönti az tudatomat.
- Sajnálom. - suttogtam a fülébe, de elcsitított.
- Nem számít. - simogatta meg a fejemet. Csak távoli zajként érzékeltem, közben hogy az igazi pizzaszállító is megérkezett .
- Höszönöm Jack. - fordult Damon, apámhoz kibontakozva az ölelésemből.
- Igazán szivesen tettem. - vigyorgott az említett egy fél pizzaszelettel a kezében amitől kishíjján kitört belőlem a nevetés. Damon átkarolta a vállamat és vigyorogva a mellkasára húzott megcsókolva a homlokomat.
- Szerintem együnk mi is mielőtt még egyedül végez vele. - intett asz asztal felé így a konyhába masíroztunk és körbeültük az asztalt.
Miután mind jóllaktunk bevonultunk a nappaliba. Itt Jack elővett pár tasak vért a minibárból és a fiúk tényleg feltöltötték magukat.
- Hogy a fenébe gondoltad, hogy ellopod a kocsimat? - kezdett bele Damon miután végzett a leszidásomra amire számítottam is. - És ha nem jövök rá, hogy hová mentél? - simított végig az arcomon olyan fejet vágva mintha azt mondta volna, hogy "Ha bajod esik a hülyeséged miatt esküszöm még meg is verlek." Engesztelően hozzábújtam. Tudtam, hogy nem fogja ennyiben hagyni, de azért rögtön átölelt.
- Sajnálom, de nem brtam ott maradni... - mondtam az ingébe kapaszkodva. - Amiket Stefan mondott...
- Amit Stefan mondott az baromság volt. - tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen. - Soha senki nem fog bántani téged. - hajolt közelebb. - Nem fogom hagyni. Megértetted? - mosolyodott el. - Nem hallom... - puszilta meg az orromat.
- Igen megértettem. - mosolyodtam el én is és közelebb hajoltam, hogy megcsókolhasson. A pillanatot Jack törte meg a krákogásával.
- Igazán nem akarok akadékoskodni, de erre én nem vagyok kíváncsi. - nyúlt egy üveg italért a kisasztalra. - Inkább azon kellene gondolkoznotok, hogy hogyan álljunk bosszút azon a díszpintyen aki megölte Emylit. - nézett ránk.
- Te tudod ki tette? - döbbent meg Damon. - Hogyan?
Elmondtunk neki mindent amit tudunk mármint amit Jack tud. Láttam Damonon, hogy nagyon elgondokodtatja.
- Holnap visszamegyünk és utána nézünk ennek az alaknak. - ráncolta a szemöldökét.
- Én is veletek megyek. - jelentette ki Jack. - Rég jártam Mystic Fallsban. - hunyorított bennem ezzel igen-igen rossz érzéseket keltve.
- A vendégszoba arra van. -  mutatott egy ajtóra a konyhával és a fürdővel átellenbe. - mondta majd felkelt egy üveg Jack Daniel's - el a kezében. Na, legalább már tudom, hogy kitől örököltem. - Én most egy kicsit lelépek. - sétált az ajtó felé. - Ne várjatok meg. - vigyorodott el eléggé elvetemült fejjel és kimasírozott.
- Damon nem lehet, hogy ez az apám. - mutattam az ajtóra. - Ez az ember nem normális. - ráztam meg a fejem.
- Apja lánya. - vigyorodott el mire belekönyököltem a gyomrába. - Naaaa! - jajdult fel majd addig addig fészkelődött mígnem az ölébe nem ültem.
- Soha többet ne merj elmenni mellőlem. - Fogta meg a kezemet és megsimogatta a karkötőt a kezemen. - Úgy is megtalállak. - puszilt bele a nykamba ami anniyra csiklandozott, hogy kitört belőlem a nevetés.
- Ajánlom is. - fordítottam oldalra a fejem, hogy a szemébe nézhessek. - Ajánlom is... - mosolyogtam és hagytam, hogy megcsókoljon.