43♥

 

43. Zűrös reggel

Percekig nem szólaltam meg és ő sem törte meg a csendet. Csak hozzábújtam és élveztem, ahogy az ujjai lassan babrálják a hajamat. Olyan kényelmesen befészkeltem magam az ölébe, hogy nagyon kevés kellett hozzá, hogy elaludjak. Fáradság tört rám, amit se megindokolni, se megérteni nem tudtam, de igazán nem is akartam. Belefúrtam az arcomat Damon nyakába és minden alkalommal kellemes borzongás töltött el mikor egy-egy lélegzetvétele megcsiklandozta az arcomat.

- Nem akarok visszamenni. - nyögtem ki végül azt a gondolatot, ami még a karjaiban sem hagyott nyugodni. Féltem. Igen talán egyenesen rettegtem attól, hogy egyszer Stefan szemébe kell majd nézzek. Mert hát mit mondhatnék neki? Igen tudom, hogy igazából annak örülnél, ha meghalnék, de nyugi nincs harag. A gond az, hogy van harag. Legszívesebben belerúgnék.

- Stefan miatt? - suttogta Damon a fülembe kérdését. - Nem tudja, hogy hallottál minket, ha nem akarod még beszélned sem kell vele. - vonta szorosabbra körülöttem a karjait. - Egyszerűen ne is vegyél tudomást róla. - vált komorrá a hangja.

- Igaz, amit mondott? - néztem fel Damon ra. - Igaz, amit arról mondott, hogy a vámpírok vadászni fognak rám? - kérdeztem. 

- Ne gondolkodj ilyen hülyeségeken. - fogta meg a kezemet és összekulcsolta az övével. - Ne foglalkozz vele.

- És amit ezek után mondott... - kezdtem volna, de Damon a szavamba vágott.

- Nem fontos, hogy miket mondott. - jelentette ki. - Inkább az lényeges, hogy hogyan fogjuk Jonból kiszedni, hogy miért hozta ezt az Olivert a városba. - húzta el a száját.

- Miért gondolom azt, hogy Jon nem nagyon kedvel téged... - sóhajtottam. 

- Hát megöltem egyszer kétszer. - vonta meg a vállát. - De mivel Elena apja talán ő majd tud vele kezdeni valamit. - mondta majd hirtelen elhallgatott mikor észrevette, hogy egy hatalmasat ásítottam. Esküszöm, hogy nem direkt csináltam, de mint mondtam annyira álmos voltam, hogy nem tudtam kontrollálni.      

- Bevigyelek Csipkerózsa? - simogatta meg a karomat.

- Te most gúnyolódsz? - fordultam vele szembe próbálva dühös arcot vágni, de nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Nincs igazság...

- Na, gyere. - nyalábolt fel nevetve és bevitt a vendégszobába. Eléggé takaros volt ahhoz képest, hogy Jack nem is használta. A reluxa nem volt leengedve így beszűrődött a szobába New York éjszakai fényei. Eszembe jutott milyen volt itt élni. Olyan távolinak tűnt mikor minden este kiálltam az ablakba és ugyanezeket a fényeket néztem. Ez volt a múltam.

Damon észrevehette, hogy elgondolkodtam, mert átölelt és addig, addig fészkelődött még el nem érte, hogy a szemébe nézzek. A kékség, mint mindig most is teljesen elvakított. Igen, ő a jelenem. És azt hiszem Damon lesz a jövőm is...

- Minden rendben? - vonta fel a szemöldökét. Bólintottam.

- Semmi, csak eszembe jutott, hogy milyen volt itt élni. - mosolyodtam el fordítottam neki hátat, hogy megint kinézhessek.

- Nem szeretted? - kérdezte mögém lépve. - Én imádok a városban lenni. - tolta félre a hajamat a nyakamból és megpuszilta.

- Én valahogy sosem találtam a helyemet. - mondtam elgondolkodva. - Nem csak itt. Sehol sem. - sütöttem le a szemem. - Nem sokkal ezelőttig még azt hittem, hogy soha nem találom meg a helyemet. - dőltem Damon mellkasára.

- És mi változott? - kérdezte. - Mitől érzed másképp? - fonta össze a karjait a hasamnál.

- Nem tudom. - nevettem el magam. - De már úgy érzem, tartozok valahova. - hajtottam le a fejemet.

- Hozzám. - suttogta a fülembe. - Hozzám tartozol Lizi. - hajolt a nyakamhoz, hogy egy újabb csókot adjon rá. - Ha tetszik, ha nem. - vigyorogta belefújva a fülembe.

- Azt hiszem nincs is más választásom. - vontam le az igen-igen helyes következtetést.

- Ezt meg, hogy érted? - fordított maga felé, felvonva a szemöldökét.

- Hát úgy, hogyha akarnék se tudnék neked ellenállni. - karoltam át a nyakát mire ő felkapott az ölébe és bevitt a fürdőbe.

Míg én lezuhanyoztam telefonált. Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos, mert annyira elbódított a forró zuhany, hogy csak arra tudtam figyelni, hogy a forró víz lassan teljesen beborít. A sebeimet a víz lassan csípni kezdte, de egyben jól is esett. Mintha a zuhany a rémes gondolatokat is kimosta volna a fejemből. Nagyon sokáig lehettem bent, mert mire kijöttem Damon már az ágyban feküdt és egy könyvet olvasott. Megtorpantam az ajtóban. Nem tudom miért, de annyira idilli volt ez a kép. Az első dolog, ami az eszembe villant egy idős házaspár képe volt, ahogy a nagyapa olvas a nagymama meg kötöget a kandalló mellett. Ahogy Damon ott ült az ágyon olyan érzésem lett mintha tényleg hozzá tartoznék. Nem. Nem, csak azért mert szeretem, hanem mert mintha ez így lenne rendben. Mintha minden így lenne jól, ahogy van. Így ahogy van.

- Azt hittem már ki se jössz. - dobta le a könyvet az éjjeliszekrényre.

- Csak nem unatkoztál nélkülem? - mosolyogtam incselkedve miközben lassan az ágyhoz sétáltam. - Nem volt jó a könyv? - nevettem fel bebújva mellé mire rögtön átölelt.

- Hozzád képest? - gördült fölém a szuszt is kiszorítva belőlem. - Rémes volt... - puszilta meg a vállamat. - Beszéltem Bonnieval. - váltott kissé ridegebbre a hangja. - Mondtam, hogy minden rendben és, hogy holnap visszamegyünk. - puszilt meg az arcomon is.

- Muszáj? - próbálkoztam, de sajnos még magamon is nevetnem kellett. Beletúrtam Damon hajába és hagytam, hogy átkulcsolva a karjait mögöttem a mellkasomra feküdjön, mint egy kisfiú.

- El sem tudod képzelni, hogy milyen megnyugtató. - mondta percekkel később szinte suttogva.

- Micsoda? - simogattam meg a hátát.

- A szívdobogásod. - sóhajtott fejmagasságba tornázva magát velem. Elmosolyodtam. Álmosan pislogtam rá mire lekapcsolta a lámpát. Átkaroltam és ezúttal én bújtam hozzá.

- Jó éjt Damon... - csókoltam bele a nyakába.

- Jó éjt angyalom. - szorított magához. - Jó éjt...

Rég nem aludtam ennyire jól. Nem voltak rémálmok, nem gyötört olyan gond, ami felriasztott volna... Biztonságban éreztem magam. Régóta most először. És már egy kicsit se érdekelt, hogy mi lesz holnap. Rájöttem, hogy nem számít. Damonon kívül semmi más nem kell...

Furcsa hangokra ébredtem. Először nem tudtam eldönteni, hogy hol is vagyok, de végül kinyitva a szemem beazonosítottam Damon mellkasát a fejem alatt, ami már bíztatónak tűnt. Viszont a fülsiketítő lárma ezután sem ért véget. A reggeli félkómás dülöngélésemmel magára hagytam Damont, aki egy karintésével jelezte, hogy igen ő is hallotta, de leszarja és nem fog felkelni, de ha ennyire érdekel, nézzem meg. Magamra kaptam egy fürdőköpenyt és azt hiszem nem kicsit borzosan rontottam ki a szobából.

A látvány önmagáért beszélt. A konyhapultnál Jack ált (mivel felébresztett elvből letagadom, hogy az apám) és egy gigantikus turmixgép mellett és azt hiszem éppen valami reggelifélét próbált összehozni.

- Jó reggelt. - köszönt rám vidáman. - Csak nem felébredtél? - kérdezte vigyorogva mire kedvem lett volna a fejére önteni a mixer pohara tartalmát.

- Hajnali hat... óra. - próbáltam beindítani az agysejtjeimet. - Mi... a fenét csinálsz? - vontam kérdőre.

- Turmixot. - vonta meg a vállát. - A kedvencem. - tette hozzá majd ismét beindította a gépet mire finoman szólva visszaküldtem az anyjába. De mivel erre sem reagált visszarohantam a szobába és bevágtam magam mögött az ajtót.

- Ez nem lehet igaz. - dőltem le az ágyra fejjel előre imádkozva hátha a párnába fulladok.

- A te apád... - dünnyögte Damon mire azt hiszem sípcsonton rúgtam. Hallottam, hogy nyögött meg röhögött, de még mindig nem nyugodtam annyira, hogy abbahagyjam a párnahuzat mintájának tanulmányozását. Végül ő szakította félbe elfoglaltságom, mert nem kis erőszakot alkalmazva a hátamra fordított. Aki arra gondol, hogy megcsikizett az eltalálta. Kevés gyenge pontom van, de ez azt hiszem tényleg az. Akaratlanul is elnevettem magam és kapálózva igyekeztem lefogni a kezeit.

- Hagyd abba! - kiabáltam nagy sokára mikor a röhögéstől meg bírtam szólalni. - Nyertél... - lihegtem.

- Akkor abbahagyod a nyavalygást? - mosolyodott el gúnyosan. - Tönkre teszel egy gyönyörű...

Nem fejezhette be a mondatot mert a turmixgép megint belekezdett. Damon arckifejezése viszont tényleg vicces volt. Nem kicsit...nagyon...

- BOCS NEM HALLOTTAM! - ordítottam a fülébe mire hozzám vágott egy párnát.

Mivel nem sikerült túl sokáig aludnunk így hamar felöltöztünk és kimasíroztunk közbe gyilkos pillantásokat vetve Jackre, aki egy kicsit se zavartatva magát és épp meccset nézett a tv-ben.

- Jó reggelt. - köszönt mézesmázosan. Ha tekintettel ölni lehetne... istenem csak egyszer, csak egyszer ruházz fel ezzel a képességgel.

- Mikor induljunk? - kérdezte tőle Damon leülve az egyik bőrfotelba. Mivel éhes voltam és legkevésbé se akartam látni a drágalátos apámat ezért inkább a konyhába mentem valami kajáért. A hűtőben viszont valami zöld gyümölcsön és vértasakokon kívül semmi más nem volt. Lemondva néztem be a szekrényekbe mire végre találtam egy zacskó chipset. Szerencsére még bontatlan volt és nem is járt le a szavatossága így hamar nekiestem. Nagy duzzogva csatlakoztam hozzájuk.

- Na, mire jutottatok? - kérdeztem egy újabb marok nasit tömve a számba. - Mikor indulunk? - néztem rájuk.

- Amint megetted. - állt fel Damon és a dzsekijéhez sétált a fogashoz.

Fél óra múlva mind a hárman készen álltunk az indulásra. Kisebb vita alakult ki közöttünk, míg el lett döntve, hogy ki hol fog ülni, de végül az "enyém a kocsi oda ülsz, ahova mondom" felkiáltással Damon elérte, hogy Jack hátul üljön mögöttünk. Szerencsére ezen annyira megsértődött, hogy nem is szólt egy szót se, míg ki nem jutottunk New Yorkból.

- És most mi a terv? - kérdeztem Damonra nézve. - Hogyan is fogjuk megmagyarázni a hirtelen feltűnt ősömet? - támaszkodtam az ajtónak. Lassan már egy órája úton voltunk és nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt az a chips mert a gyomrom teljesen felfordult. Nem nagyon akartam a visszatérésünkre gondolni, de hogy eltereljem a gondolataimat muszáj volt kérdeznem.

- Damonnal úgy beszéltünk, hogy én hívtalak fel és akartam veled találkozni. - hallatszott hátulról a válasz. - És ha ez neked is megfelel a Salvatore házba költözök. - jelentette ki. - Persze ideiglenesen. - tette hozzá eléggé komolyan. - Nem azért, de nem hiszem, hogy sokáig fogok Mystic Fallsban maradni.

Hála istennek. Gondoltam magamba. Még csak az kellene, hogy a vámpírokon kívül még a rokonaim is megkeserítsék az életemet.

Mély levegőt vettem hátha attól majd jobban fogom érezni magam, de sajnos nem segített.

- Damon állj meg. - hunytam le a szemem próbálva visszatartani a reggelimet, ami már nagyon, nagyon kikívánkozott belőlem. - Damon stop! – üvöltöttem, mert úgy tűnt nem reagált a kérésemre.

Épphogy lefékezett kivágtam a kocsi ajtaját és hát mit szépítsem hánytam.

- Minden rendben? - kérdezte Damon mikor visszafordultam. Nem tudtam válaszolni csak bólintottam. – Pihenhetünk, ha gondolod...

- Már jobban vagyok. - nyögtem ki a szavába vágva. Ez mondjuk tényleg igaz volt csak egy kicsit rosszul éreztem magam amiatt, hogy előttünk kellett ezt végigcsinálnom. - Mehetünk. Tényleg.  - mosolyogtam rá Damonra, aki összeráncolt szemöldökkel méregetett.

- Rágót? - ajánlotta fel Jack mire hirtelen hatalmas rokonszenv kerített hatalmába. Na, jó attól távol állt, de már nem bántam annyira, hogy velünk jött...