44♥

44. Lassan otthon

- Köszönöm. - nyögtem ki mikor már visszadőltem az ülésre. - Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet, hogy ettem az utazás előtt. Nincs egy kis víz valahol? - hunytam le a szememet. Forgott velem a világ, de  rágó legalább a rossz száj ízemet elmulasztotta. Mikor kinyitottam a szememet Damon aggódó arcával találtam magam szembe.
- Mássz hátra. - adta ki végül az utasítást. Láttam rajta, hogy nem fogom tudni meggyőzni így bele se kezdtem, hogy tiltakozzak. Nem csak azért mert nem akartam hanem igazából nem is nagyon bírtam volna. 
- Én már az elején megmondtam, hogy nekem kellene előre ülnöm. - vigyorodott el kajánul Jack és kiszállt ő is. Ahogy hirtelen felálltam meg kellett támaszkodnom a kocsi oldalába. Mielőtt még felegyenesedtem volna Damon termett mellettem és felkapott az ölébe. Óvatosan beemelt a hátsó ülésre és mellém ült előredobva Jacknek a kulcsot.
- A következő benzinkútnál állj meg. - szólt ridegen előre és átkarolta a vállamat.
- Már jobban vagyok. - bújtam hozzá, de nem sikerülhetett valami meggyőzően mert még mindig nem mertem kinyitni a szememet mert féltem, hogy rontani fog a helyzeten. - Nem kell, hogy megálljunk. - fogtam meg Damon kezét.
- De, azt hiszem igen... - puszilta meg a homlokomat. Nem akadékoskodtam tovább. Valószínű, hogy egy kicsit elbóbiskoltam mert szinte felriadtam mikor Jack lefékezett.
- Megjöttünk. - mondta és hátrafordult hozzánk. - Mit hozzak? - kérdezte Damontól miközben kiszállt a kocsiból.
- Valami innivalót. - Mit szeretnél? - tette hozzá a fülemhez hajolva.
- Ha hozol egy üveg ásványvizet megköszönöm. - néztem fel Jackre aki alighogy kimondtam ezeket a szavakat már el is sietett az üzletbe. - Elaludtam? - kérdeztem nyujtózkodva egyet.
- Igen. - simított végig a kezemen. - Nagyon sápadt vagy még mindig. - ráncolta össze a szemöldökét lenézve rám.
- Pedig már jól érzem magam. - ültem fel, mert mikor elaludtam, beledőltem Damon ölébe. - Csak a hátralévő életemben ne kínálj chipssel... - nevettem el magam. Damon koránt sem találta ennyire viccesnek a dolgot. Az arca még mindig nagyon komoly volt, és szinte szoborként bámult rám.
- Mi a baj? - böktem meg az oldalát mire megrázta a fejét.
- Semmi. - mosolygott rám.
Épp meg akartam kérdezni tőle, hogy milyen messze vagyunk még Mystic Fallstól mikor megláttam, hogy Jack közeledik egy hatalmas, megpakolt szatyorral.
- Vettem még pár dolgot. - dobta be az első ülésre. - Hosszú még az út. - vonta meg a vállát.
- De ennyire? - kérdeztem mikor belenyúlva a szatyorba a kezembe akadt egy üveg whisky és egy csomó édesség. Végül pár perc kotorászás után rátaláltam a vizemre is. Már épp ideje volt mert lassan úgy éreztem, kiszáradok.
Az út hátralevő része aránylag már jónak volt mondható, kivéve azt a pillanatot mikor a drágalátos apám bekapcsolta a rádiót amibe egy ősrégi szám szólt valami óceánról meg fákról. Ez még nem is lett volna baj, de ő is elkezdett énekelni. Végül Damon ekkor elérkezettnek találta a pillanatot, hogy visszaállítsuk az induláskor felállított ülés rendet.
Jack csak nagy duzzogva volt hajlandó hátra vonulni, de azt hiszem, belátta, jobb ha csendbe marad.
Megint elaludtam és csak akkor ébredtem fel mikor már a Mystic Falls táblát is magunk mögött hagytuk.
- Jó reggelt Csipkerózsa. - sandított rám Damon a térdemre téve a kezét. - Mindjárt otthon vagyunk. - mondta.
Hátranéztem Jackre, de először azt hittem, hogy már a kocsiban sincs. Korai volt az öröm. Végül rájöttem, hogy ő is elaludhatott mert keresztbe eldőlt az ülésen és most csendesen szuszogott.
- Mond, hogy legalább nem hasonlítok rá... - kuncogtam rajta. - Olyan mint egy nagy gyerek. - néztem a csokipapírokra körülötte.
- Jobban hasonlít rád mint gondolod. - vigyorgott Damon mire megint oldalba böktem. Na, azért ne túlozzunk... - Lizi a gyerekről jut eszembe...
- Ott vagyunk már? - vágott a szavába Jack aki gondolom attól ébredt fel, hogy egy hatalmas gödörbe mentünk. Felülve nyújtózott egyet majd szétnézett, hogy hol is vagyunk. - De, rég jártam erre. - nézelődött.
- Mi akartál mondani? - néztem kíváncsian Damonra, de ő csak megrázta a fejét.
- Nem érdekes. Hívd fel inkább Elenát, hogy pár perc és hazaérünk. - mondta mire előkerestem a telefonomat a zsebemből. Nem kellett sokat várnom szinte azonnal felvette.
- Lizi? - hallottam az izgatott hangját. - Te vagy az? - kérdezte.
- Igen persze. - nyugtattam meg Elenát. - Csak azért hívtalak, hogy már itt vagyunk a városba. - nevettem az izgatott hangján.
- Bonnie elmondta, hogy mi történt. - váltott számonkérőbbre a hangja. - Miért mentél el szó nélkül?
- Sajnálom El, de olyan hirtelen jött a dolog, hogy.... - szabadkoztam, de a szavamba vágott.
- Nem gond. Szólok a többieknek, hogy már itt vagytok. Szia! - tette le gyorsan a telefont meg se várva, hogy én is elköszönjek.
Közben már befordultunk az utcánkba. Hatalmas szorongás kerített hatalmába mikor eszembe jutott Stefan és, hogy találkoznom kell vele. Mikor Damon megállt a ház előtt legszívesebben kiugrottam volna a kocsiból és elrohantam volna az ellenkező irányba.
- Nyugi... - nézett rám Damon bíztatóan, de most egy kicsit sem éreztem jobban magam ettől. Jack eközben kiszállt a kocsiból és az elgémberedett tagjait igyekezett rendbe tenni némi hajlongással és rögtönzött reggeli tornával.
- Szóljatok, hogy legközelebb a saját kocsimmal jöjjek. - fogta a nyakát szemrehányóan.
- Lesz legközelebb? - néztem rá döbbentem mire elnevette magát.
- Ki tudja... - vigyorgott gonoszan mire gyorsan az égre néztem egy "Istenem miért?????" tekintettel. Nem akarok akadékoskodni, de kicsit kezd elegem lenni abból, hogy minden rossz csak nekem jut.
- Lizi! - rohant ki a házból Bonnie és a nyakamba ugrott. Majd kiszorította belőlem a szuszt, de azért én is nagyon örültem neki. - Annyira örülök, hogy itt vagy. - engedett el végre nem kis megkönnyebbülésemre.
- Neked is szia Bonnie. - mosolyodott el gúnyosan Damon és mellém lépett. Láttam Bonnie arcán átfutni, hogy elküldi a picsába, de mielőtt még kimondhatta volna átkaroltam Damont kifejezve a véleményemet.
- Szia. - Damon. - nyögte ki végül nem kis önuralmat tanúsítva. Na mi a fene? Ahogy láttam Damon is eléggé meglepődött, de nem szólt egy szót sem amiért eléggé hálás voltam.
- Szia. - jött oda Jack is. - Akkor te vagy Bonnie Bennett. - nyújtott kezet neki amit az elképedt Bonnie csak pár másodperc késéssel viszonzott.
- Igen persze és ön nyilván Lizi papája. - nyögte ki zavartan. A Lizi papája kifejezés nem nagyon nyerte el a tetszésemet, de ahogy láttam Jack is megmosolyogta.
- Szólíts inkább Jacknek. - nézett körbe majd meg sem várva minket előre ment. Bonnie jobbnak látta, ha utána megy így mi hátramaradtunk Damonnal.
- Ugye semmi esélyem arra, hogy visszaülünk a kocsiba és elszökünk valahova? - tettem fel a költői kérdésemet.
- Mondtam, hogy ne aggódj Stefan miatt. - suttogta. - Hidd el ő sem gondolta komolyan amiket mondott. - sóhajtott elindulva az ajtó felé engem is maga előtt tolva. - Ha meg igen akkor is meg fogja még bánni. - simogatta meg a hátamat.
Minden erőmet össze kellett szedjem, hogy egy kicsit elhiggyem amiket mondott. Nagyjából odáig eljutottam, hogy már nem akartam bemosni neki.
A következő ember aki letámadott Elena volt mikor beléptünk a házba.
- Jézusom. De jó, hogy visszajöttél. Egy napra se tűnj el rendben? - ölelt meg a kezeivel eltolva Damont mellőlem. - Na, jó rendeltem kaját úgyhogy nemsokára már ebédelhetünk. - bontakozott ki az ölelésemből.
- Jack hol van? - kérdeztem gyanakodva mert nem volt velünk.
- Ja, miután felfogta, hogy én nem Kathrine vagyok azt hiszem körbe akart nézni szóval Stefan eredt a nyomába mielőtt még eltéved. - nevette el magát. - Ne, vedd sértésnek, de eléggé fel van pörögve. - nézett rám még mindig vigyorogva.
Nem szóltam semmi, de bevillant az ide út éneklős része. Ó, ha tudnád Elena. Ó, ha tudnád...