50/1♥

50/1. Mert egy tekintettel is el lehet mindent mondani...

(Zene: Gary Jules - Mad World)

- Hogy micsoda? - szorította meg a kezem. - Lizi, tudod te mit beszélsz? - meresztette rám a szemét.

- Igen Bonnie. - lett könnyes a szemem. - Pontosan tudom, hogy milyen nagy szarban vagyok... - szipogtam. - Nem kell ragozni... - emeltem fel a kezem, mikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját.

- És Damon? - kérdezte keresve valamit. - Ő tudja már? - adott a kezembe egy csomag zsepit. Megráztam a fejem.

- Nem és még jó darabig nem is szabad megtudnia. - fújtam ki az orrom. - Ha rájön, nem fogja engedni, hogy tovább maradjak Lockwoodéknál. - töröltem meg a szemem. - Pedig már érzem, hogy közel járok. - tettem hozzá suttogva.

- Még csak egy napja vagy ott. - ráncolta a szemöldökét Bonnie. - Azt ne mond, hogy már...

Elmondtam mindent Bonnienak. Mindent. Damont, azt, hogy Oliveré a ház, a kulcsot a nyakában azt, hogy mi miatt lettem rosszul... Először is nem azért tettem, mert megbíztam Bonnieban. Nem is azért, mert különbnek tartottam Elenánál. Viszont ő nem hiszem, hogy magába tudná tartani. És nem engedhetem, hogy Stefan megtudja. Sem én, sem Damon sem pedig... sem pedig a... na jó nem vagyok képes kimondani. Úr Isten... Szóval az érdekünkben.

Bonnie, miután befejeztem még sokáig hallgatott. Nem vádoltam érte. Igazság szerint nem is nagyon vágytam a véleményére, bár tudtam, hogy nem kerülhetem el. 

- Szerintem vissza kellene költöznöd. - mondta végül Bonnie.

- Ezt nem mondod komolyan?! - néztem rá döbbenten. - Már te is kezded? - komolyan mondom, hogy már elegem van az aggódásukból. Mikor fogják már fel, hogy tudok magamra vigyázni?

- Csak úgy gondolom, hogy most pláne szükséged lenne Damon és Stefan védelmére. - mondta miközben felállt és a telefonjáért nyúlt. Nem vártam meg, míg sikerül tárcsáznia odarohantam és kitéptem a kezéből a telefont.

- Nem lehet Bonnie. - kezdetem rimánkodni. - Nem mondhatod el nekik. - léptem hátrébb mivel a telefonját vissza akarta szerezni.

- Rendben, hogy Damonnak nem akarod elmondani, de legalább Stefannak szóljunk. - nyújtotta a kezét a telefonjáért. - Add ide Lizi. - lépett közelebb.

- Te ezt nem érted Bonnie. - hátráltam tovább. - Stefan nem tudhatja meg. - néztem rá remélem sokatmondóan.

- Mi folyik itt? - ráncolt össze a szemöldökét.

- Stefan gyakorlatilag a halálomat akarja. - löktem neki vissza a telefont. - A saját fülemmel hallottam. - léptem közelebb. - És ha megtudja, hogy gyermeket várok, bele se merek gondolni, hogy mire lenne képes. - roskadtam vissza a fotelbe.

Ha Bonnieban eddig maradt egy leheletnyi józanság is, ezzel a kis kegyelemdöféssel az idegösszeroppanás szélére sodorhattam.

Nem vártam meg, míg magához tér, gondoltam, ha már egyszer el kell neki mondanom, legyen hirtelen halál. Mindent elmeséltem. Innen csak egyszer kell magához térjen. Bár gondolom az nem a közeljövőbe lesz várható. Mikor már vagy öt perce bámult maga elé, felálltam és indulni készültem.

- Várj. - rohant utánam, mivel már kiléptem az ajtón. - Ezt eddig miért nem mondtad el? - nézett rám komoran.

- Nem akartam mocskolódni... meg bíztam benne, hogy megváltozik idővel a véleménye… - húztam mosolyra a számat. - Meg hát persze akkor még nem gondoltam, hogy igaza lehet. - nevettem fel kínomba.

- Ha bármi baj van, kérlek, azonnal hívj. - ölelt meg. Nem akartam kötekedni, de olyan szorosan tette ezt, hogy féltem eltöri a bordám.

- Köszi Bonnie és ne haragudj, hogy mindent rád zúdítottam, de valakinek el kellett mondanom. - töröltem meg a szemem. - Mennem kell. - bontakoztam ki az öleléséből. - Ha észreveszik, hogy eltűntem tényleg bajba leszek. - mondtam majd elindultam a taxi felé, ami még mindig a ház előtt várakozott. Bonnie még utánam kiáltott valamit, hogy maradjak, de ügyet se vetettem rá. Úgy se tudna meggyőzni. Mindenképp folytatni fogom, ha törik, ha szakad.

Kifizettem a taxit majd visszabotorkáltam a házhoz a parkon át. Minden rendben ment, míg el nem értem az ajtóig. Zárva volt. Nem hiszem, hogy lehetne még rosszabb. Mintha az ég egy rémes játékot űzött volna velem abban a pillanatban mikor ezt kigondoltam elkezdett esni az eső. Nem akartam csengetni, de az világossá vált, hogy nem fogok tudni bejutni. Leültem a terasz fedett részén lévő kis asztalkához. Csak ültem. Semmire nem akartam gondolni. Az eső lassan kopogott a fejem fölött. Eléggé megáztam így én is vizes voltam. A legviccesebb az ebben az egészben, hogy valójában már semminek se láttam az értelmét. Jobban össze voltam zavarodva, mint eddig bármikor, de furcsamód mégis kívülállónak éreztem magam az eseményektől. Mintha nem is velem történt volna mindez. Észre se vettem és már megint folytak a könnyek az arcomon. Hiány. Azt hiszem ezt éreztem. Damonét, egy aprócska támaszét, a reményét. Elővettem a telefonomat és tárcsáztam Damon számát. Kinyomta. Csalódottan tettem a zsebembe a telefont, bár számítottam arra, hogy így fog reagálni. Egy kicsit fáztam, de inkább belül, mint az időjárás miatt. - Hol vagy Damon? – suttogtam az éjszakába. - Hol a picsába vagy, ha szükségem van rád? - zokogtam az asztalra borulva. Nem tudom meddig feküdtem így. Lassan összefolytak a percek. A fáradság erőt vett rajtam és bármennyire is próbáltam nem bírtam ébren maradni...

- Elisabeth! - hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. - Elisabeth! - simogatta meg a karomat. Lassan kinyitottam a szemem. Először nem tudtam beazonosítani, hogy ki is térdel előttem. Kellet pár perc mire ráismertem Oliverre.

- Mit keresel te idekinn? - húzott fel a székről, de annyira remegett a lábam, hogy nem tudtam megállni.

- Sajnálom... - kapaszkodtam bele, mire a karjába vett és elindult velem a kocsija felé. Épp kérdőre akartam vonni, de megláttam, hogy csupa vér a kezem is.

- Elviszlek az orvoshoz. - mondta majd bepakolt a hátsó ülésre. - Lehet, hogy tüdőgyulladást kaptál. - célzott a csuromvizes hajamra és ruhámra. Arról, hogy a vérző orrom miatt még egy réteg alvadt vér is borított szerintem már nem is érdemes említést tegyek. Ennél jobban nem is érezhettem magam szerencsétlenebbnek... És mint, ahogy az egy ilyen kijelentés után lenni szokott rosszabb lett. Ezerszer rosszabb...

Oliver kiszedett a kocsi hátsó üléséről és ismételten a karjaiba vett. Nem tiltakoztam. Nem is tudtam volna. Bár lehet, ha csak sejtem is, hogy mi jön ezután, megteszem és kapálózva harcolok a szabadulásomért. De mivel nincs jövőbelátó képességem nem tettem. Megadón a mellkasára hajtottam a fejem. Minden mozzanat a fejembe égett az elkövetkező pillanatokból minden átkozott pillanat. Amikor találkozott a szemem Damon pillantásával, aki a fene tudja, honnan és miért volt ilyen korán az utcán. Mikor megláttam a keserűséget a szemében egy végtelennek tűnő másodpercben. És mikor leszorítva azt hátat fordított és elsétált. Oliver semmit nem vett észre. Lassan lépkedett a járdán, míg én szinte éreztem, ahogy a szívem egyik felét valami láthatatlan erő kitépi a mellkasomból kegyetlenül, hogy magával vigye. És én véreztem. Hangtalanul sírva. Éreztem, hogy valami tényleg elszakadt és összetört bennem. Nem bírtam elviselni. Isten a tanúm rá, hogy akartam, de nem bírtam. Ezt a fajta fájdalmat nem. Az ő hiányát már sosem lesz6ek képes elviselni. Mert mit csinál az árny fény nélkül? Mit csinál az ember szív nélkül? Mit csinál a tegnap holnap nélkül? És én? Mit csinálok majd Damon nélkül? Mert ezt láttam a szemében. A döntést. Azt a döntést, amitől mindennél jobban rettegtem. Úgy érezte, hogy elhagytam őt és most ő is elhagyott engem. Tudtam, hogy ez a tekintet a búcsút jelentette számára… Szinte öklendeznem kellett, mikor megcsapott az orvosi rendelő fertőtlenítő szaga. Tekintettel az állapotomra soron kívül bemehettünk. Oliver miután bevitt nem nagyon akart elmenni, de a doki láthatta kétségbeesett arcomat, mert kitessékelte.

- Nos, nem hittem, hogy ilyen hamar viszontlátom. - fordult felém Mr. Pirson. - A barátja azt mondta, hogy odakint töltötte az éjszakát. - sóhajtott egy nagyot közelebb lépve a vizsgálóasztalhoz ahol feküdtem. - Talán nem voltam elég világos az állapotát illetően. - váltott komorra a hangja. - Azt hiszem nem említettem, hogy a pihenés és a nyugodt lelkiállapot elengedhetetlen lesz az elkövetkező időszakban. - nyújtott felém egy zsebkendőt. Hálásan bólintottam.

- Köszönöm. - nyögtem ki nagy sokára. - De tudja ez nem lesz olyan egyszerű... - szipogtam törölgetve a vért az arcomról.

- Felírok magának pár vitamint. - nyúlt a receptjeihez. - Aztán pedig mit szólna egy ultrahangos vizsgálathoz? - tette fel a gondolom költői kérdését, mert amint befejezte az íróasztalnál a dolgait gyorsan megvizsgált majd szólt egy nővérnek, hogy jöjjön be segíteni. A szívem a torkomban dobogott mikor átültettek egy másik ágyra a szomszéd szobában és a nővér bekapcsolta a gépet, valamit hideg zselét öntve a csupasz hasamra.

- Nyugalom. - szorította meg a kezem a nő. Elég kellemetlen volt, ahogy a hasamat nyomkodta, de mégsem annyira, mint azaz izgalom, ami a hatalmába kerített. Az ápoló közben diktált valamit a doktornak. Már abbahagyta a vizsgálatot mikor felém fordította a képernyőt.

- Gratulálok, minden a legnagyobb rendben van. Ha jól látom, körülbelül két hónapos. - mosolygott rám, de ezt már csak fél szemmel láttam, mert túlságosan is lekötött a monitor látványa. Pici volt. Annyira pici, hogy alig láttam, de ott volt. Az enyém volt. És Damoné... könnybe lábadt a szemem.

- Szeretne egy képet? - kérdezte a nő egy papírtörlőt adva a kezembe, hogy töröljem meg a hasamat. Tétován bólintottam. Még végig hallgattam egy kiselőadást, hogy mit nem szabad, hogy nem szabad, hol nem szabad félét, majd miután megígértette velem, hogy egy hónap múlva mindenképp visszajövök hagyott elmenni. Kábán botorkáltam ki a folyosóra gondosan a ruhám alá rejtve a papírokat.

- Minden renden? - kérdezte Oliver, amint meglátott.

- Persze. - mosolyogtam rá. - Megtennéd, hogy beviszel dolgozni? - húztam ki magam.

- Szó se lehet róla. - komorodott el. - Nézz már magadra. - rimánkodott a kezét nyújtva, hogy karoljak bele.

- Muszáj, hogy eltereljem a gondolataimat... - sütöttem le a szemem. – remélem megértette.

- Rendben van. - nyitotta ki nekem a kocsiajtót. - Először hazaviszlek, aztán ha még mindig úgy érzed, hogy már elég erős vagy akkor beviszlek. - csukta be rám az ajtót.