37♥

37. A vége...

- Damon! - kiáltottam az ajtót rángatva. Minden összezavarodott bennem. A zár nem engedett, de én annál erősebben rángattam és annál kétségbeesetten próbáltam bejutni. Azt hiszem, hogy nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy még sosem féltem ennyire, hogy elveszítem. Láttam dühösnek, pimasznak, meggondolatlanul vakmerőnek, talán bolondnak. Féltettem mindig is. Éreztem már veszélyben. Tudtam, hogy ha akarnám se tudnám mindentől megvédeni. De még sosem akartam még ennyire mellette lenni. Sosem kívántam még azt, hogy bárcsak én lennék a helyébe... Nem sírtam. Tényleg nem. Csak a könnyek apró ütéseit éreztem a kezemen. De nem sírtam. Ezek csak könnyek voltak. A síráshoz fel kell fogni, hogy miért is sírunk, de én most nem találtam okokat. Kifáradva kapaszkodtam, a nedves fém szagot árasztó rácsokba. A bilincsek a karján még nem volt elég annak aki megkötözte. Mindkét csuklója át volt szúrva egy-egy fa karóval ami így nem hagyta a seb gyógyulását. Vérzett. Valaki itt hagyta még annyi vért nem vesztett, hogy elvesztette az eszméletét. Körbenéztem, hogy most mit is csináljak, de semmi nem jutott eszembe. A fa golyó ami a pisztolyomban volt most nyílván nem segíthetett és körbenézve az egyetlen dolog amit mozdíthatónak ítéltem egy kavics volt a földön aminek azt hiszem nem vehetem hasznát. Épp a fáklyáért akartam nyúlni, hogy levegyem a helyéről mikor, lépéseket hallottam közeledni a lépcső felől. Még vetettem egy fájdalmas pillantást Damonra majd igyekezve, hogy ne csapjak zajt beosontam a szomszéd helységbe.
- ...neked, hogy a színüket sem láttam már vagy egy órája. - hallottam egy mély eddig ismeretlen hangot. - Pedig a keleti bejáratnál kellett volna őrt állniuk. - mondta idegesen.
- Kerítsd elő őket. - hallatszott Lee ideges hangja. Azt hiszem, hogy mostanra bárhol felismertem volna. - Nem hagyhatják el a helyüket. Ez a környék nem biztonságos többé.
- Hát igen ha a lány...
- Csend legyen. - korholta le. - Igen ha a lány nem szökik meg akkor minden másképp lenne. - mondta ridegen. - De többet akkor se várhatunk. - hallottam egyre közelebbről. - Hívj le ide pár embert és hozzátok fel. - mondta. Kár, hogy ilyen vastagok voltak az ajtók mert örültem volna ha nem csak hallom őket. - De nem kockáztatok...
- Úgy érted, hogy...
- Igen úgy. - mondta Lee. - Már elég vért vesztett, úgyhogy három milli elég lesz. - jelentette ki majd hosszabb csend következett. - Nyisd ki. - Annyira igyekeztem visszafojtani a lélegzetem, hogy szinte már kapart a torkom. Hallottam, hogy kattan a zár szóval minden jel arra utalt, hogy beléptek a cellába. Ott már alig hallottam őket, de szerencsére hamar végeztek.
- Menjünk. - mondta a másik férfi. - Ezzel itt már nincs dolgunk... - nevetett majd egyet ráverhetett az immár megint csukott ajtóra. A távolodó léptek zaja a távozásukat jelentette. De vajon hová akarják vinni? Mit akarnak még csinálni? Óvatosan kilestem a folyosóra.
Tisztának ítéltem így minden elővigyázatosság nélkül megint belestem Damonhoz mintegy leellenőrizve, hogy minden változatlan-e. Ismét a fáklyákhoz fordultam mikor belerúgtam abba a rohadt kőbe ami a viszhangos járatokban ágyú lövésnek tűnt. Leszorítottam a szemem és imádkoztam, hogy már elég távol legyenek. Csen volt, de én még másodpercekig levegőt se vettem. A szívverésem a fülemben dörömbölt. És akkor sajnos más dörömbölés is közeledett. Sietős és gyors léptek. Nem volt időm elrejtőzni úgyhogy csak lejjebb mentem a járatban ügyelve arra, hogy mindent hallhassak.
- Van itt valaki. - hallottam Lee hangját. - Maradj itt én leküldöm a fiúkat.
- Ez hülyeség nincs itt senki. - tiltakozott a másik. - Ide nem juthatott be más...
- Azt mondtam, hogy nézz körül. - Tíz perced van. - dörmögte majd a hangokból ítélve felment. Összerezzentem mikor az első ajtót berúgta a lépcsőnél. Aztán a következőt és a következőt. Olyan erősen szorítottam a fegyvert, hogy szinte már fájt. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak a többiek, de nagyon remélem, hogy nincsenek nagyon mesze. Lassan közeledett és én egyre elszántabb lettem. Igen azt hiszem nem lesz más választásom, minthogy lelövöm. Szerencsére a társai nem késlekedtek és a hangzavarból arra jutottam, hogy minimum három új ember érkezett.
- Találtál valamit? - kérdezte az egyikük.
- Tiszta minden. - Siessünk. - adta ki az utasítást. - Tizenegyig végeznünk kell.
Megint nyílt az ajtó és láncok csörgése hallatszott. Sokáig matattak halk suttogásokkal kísérve majd valami nagy test a padlóra zuhant. Könnybe lábadtak a szemeim mert sajnos nagyon jól tudtam, hogy mi vagy inkább ki lehetett az.
- Vihetitek. - mondta az egyik és hallottam, hogy elkezdik vonszolni a földön. Legalább már nincs bezárva. Bár ha jól értettem vérbénát kapott szóval ha már jobban lenne, amit kétlek akkor se lenne magánál. Istenem Damon, mi a fenét csináljak... Bár tisztes távolságból, de követtem őket. Már épp a lépcsők alá értek mikor elszántam magam. Aki leghátul ment azt céloztam meg és mellkason lőttem. Azonnal odakapott és elterült a földön. Tudtam, hogy nem tehetek ellenük semmit, de legalább a többieknek nyerhettem egy kis időt.
- Mi a fene? - fordultak felém. Láttam a döbbenetet az arcukon, de sajnos hamar felváltotta valami más rám nézve sokkal baljósabb érzés. Tettek felém egy-egy fenyegető lépést.
- Ha közelebb mernek jönni én esküszöm, hogy lelövöm magukat. - mondtam remegve. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jelen helyzetben még én sem vettem volna magam komolyan. Talán ezért is nem lepett meg mikor nevetni kezdtek.
Mikor az egyikük közelíteni próbált megint lőttem, de ezúttal nem sikerült olyan hatásosra. Ez szinte meg sem rezzent csak kiverte a kezemből és megragadott a nyakamnál. Aztán...
- Vigyázz! - szólt fenyegetően az akinek Lee kiadta az utasításokat. - Ne érj hozzá sokáig. - mondta mire lassan elengedte a torkomat.
- Mi legyen vele? - kérdezte az előttem álló velem farkasszemet nézve.
- Zárjátok be. - mutatott a zárka felé. - Majd később döntünk felőle. - határozott.
- Ne. - hátráltam mikor a férfi megragadta a karomat és lökött rajtam egyet. - Ne csinálják. Kérem. - próbáltam, de sajnos erősebbek voltak nálam így minden gond nélkül belöktek a véres földre. - Nem hagyhatnak itt... - álltam fel a rácsokba kapaszkodva. - Mit akarnak csinálni vele? - kiáltottam utánuk az ajtón dörömbölve.
- Ugyan már! - nézett vissza az egyik. - Egy kis napfényes séta jót fog tenni neki. - nevetett majd miután a többiek felkaparták a földről azt is akit meglőttem, otthagytak.
Még percekig dörömböltem majd lerogytam a padlóra. Ez nem lehet. Nem történhet meg. Ráztam a fejem mintha ezzel a gyerekes tagadással bármit is megváltoztathatnék. A telefonomat előkotortam a zsebemből, de ahogy gyanítottam idelent nem volt térerő. Miért is lett volna? Dühömben elhajítottam a készüléket. A székhez csapódott amiben percekkel korábban még Damon volt. A mobilom atomjaira hullott, majd fémesen koppant a nyirkos kőpadlón. Kábán szinte nem is tudatosan a darabjaihoz nyúltam, hogy felvegyem, de valami más is a kezembe akadt. Valami más, amit kétségbeesetten szorítottam a markomba. Nem mertem megnézni. Nagyon is tudtam, hogy mi az és nagyon is nem akartam tudni. A kezemet a mellkasomhoz szorítottam némán átengedve magam a zokogásnak. Damon gyűrűje volt az. Ha még volt is egy kis reményem, hogy esetleg túlélheti az most szinte másodperceken belül lángolt fel és lett semmivé. Mit tegyek most? Kitudja hány tucat méterrel a föld alatt. Pedig ha nem figyelmeztetem a többieket akkor Damon... akkor Damon meg fog halni. Nagy levegőt vettem és próbáltam egy kicsit kitisztítani a fejemet. Kell lennie valami megoldásnak. Mikor Elenát elrabolták Bonnie képes volt üzenni neki. De én? Hogyan lennék képes ilyesmire? Elővettem a medált és Damon gyűrűjét az ujjamra húzva azt kezdtem el forgatni. Minden megszűnt körülöttem. Minden. Olyan volt mintha csak álmodtam volna. Mintha mindez meg sem történne. Szinte vártam, hogy valaki felébresszen. Sose kívántam még ennyire. Észre se vettem, de már annyira sírtam, hogy szinte eláztattam a ruhámat. A szememhez nyúltam, hogy letöröljem, de mivel az egyikben a nyakláncom volt így az is kapott egy jó adagot. Mikor észrevettem szárazra akartam törölni, de amint hozzáértem furcsán fényleni kezdett. Remegve tartottam a kezembe még mindig nem tudtam biztosan, hogy ébren vagyok-e. A furcsa kékség teljesen beborította a kopár falakat. Az a nap jutott eszembe mikor Damon először tűnt elő a semmiből a temetőben. Vajon ha akkor tudom, hogy mennyire fontos lesz nekem, akkor is ugyanúgy néztem volna rá? Akkor is elvesztem volna a szemeiben vagy inkább hanyatt homlok menekültem volna? Nem tudom. Annyi kérdésem van, de válaszokat nem tudok... Csak azt tudom, hogy most ki kell, hogy jussak innen. Minden erőmet összegyűjtve felálltam és szembefordultam az ajtóval. Lenéztem a kezemben lévő kristályra. Végül is nem veszíthetek. Próbáltam összpontosítani, de nehéz volt rendezni a gondolataimat. Végül azért mégis csak letisztult a dolog. Igyekeztem tudomást se venni arról, hogy lehet, hogy komplett hülyét csinálok magamból. Ki, kell jutom innen. Ki kell jutnom innen. Ismételgettem. Nem ringattam magam abba a hitbe, hogy biztosan sikerülni fog, de mivel nem volt más esélyem nem adhattam fel. - Az istenit! - ordítottam végül az ajtóra csapva, ami végül egy hatalmas robbanást követően kiszakadt a keretéből. Hirtelen minden erő kiszállt belőlem és a földre zuhantam. Forgott velem a világ így alig tudtam feltápászkodni. Bár futni akartam mégis csak dülöngélve vánszorogtam a lépcső felé. Kapaszkodtam amibe csak tudtam, de még így is úgy éreztem, hogy lassan kicsúszik a lábam alól a talaj. Fogalmam sincsen, hogy hogyan és mennyi idő alatt sikerült felérnem a házba, de egy örökké valóságnak tűnt. Mint egy eltévedt flipper golyó úgy csapódtam egyik faltól a másikig. Odafönt szokatlanul nagy volt a csönd. Túlságosan is. Nem törődve azzal, hogy ki hall meg vagy, hogy mennyire elővigyázatlan szabályosan kirontottam az ajtón. Annyira szükségem volt a friss levegőre, hogy bármit megtettem volna érte. Csak percek múlva egyenesedtem ki mikor már egy kicsit jobban éreztem magam. A háznak ezen az oldalán senki nem volt, így elindultam a másik irányba a fal mellett támaszkodva. Előröl fojtott beszéd hallatszott.
- Vége van. - hallottam Stefan hangját. - Engedjétek el. -hangzott az utasítás.
- A kis boszorkányotok lehet, hogy elpusztította azokat akik a házban voltak, de mi még itt vagyunk. - hallottam Lee hangját. Elértem a ház sarkát és kilestem, hogy mi is történik pontosan. A jelenet úgy festett, hogy a ház előtti füves területen álltak a barátaim míg velük szemben Lee és még vagy öt másik vámpír akik ha jól láttam Damont is magukkal vonszolták.
- Ennek semmi értelme. - szólalt meg Alaric is. - Ha elengeditek még megúszhatjátok a dolgot. - fenyegetőzött. Nem nagyon hatottak a szavai mert inkább nevetni kezdtek.
- Még ti fenyegettek? - komorodott el Lee arca. - Pont te Stefan? - nézett rá. - Te ismerted Lexit. A barátod volt. - kiabálta.
- Lexi sem akarná, hogy gyilkolj miatta. - próbálkozott Elena. - Nem akarná, hogy ezt tedd. - mondta.
- Ez már nem számít. - mondta az egyik csatlósa. - A nap perceken belül ideér. - intett az egyiknek aki Damont tartotta majd előrébb léptek a tornácon, hogy a lassan már a lépcső közepén tartó napsugár őt érje először. Úgy tűnt, hogy nem mindegyik fénybenjáró mert voltak akik nagyon ügyelnek arra, hogy ne érje őket a napfény. Láttam, hogy Jeremy és a lányok suttognak valamit, de túlzottan lekötött a tornác jelenet, úgyhogy nem figyeltem rá. Talán ezért is ijedtem meg annyira mikor hirtelen minden vámpír aki a háznál állt a fejét fogva a földre rogyott. Tudtam, hogy Bonnie nem fogja ezt sokáig bírni így kiléptem a rejtelemből még a többiek kezelésbe vették a lassan feltápászkodó vámpírokat. A nap sajnos már pont elérte a tornácot így a közben ismét a földre került Damon karját nagyon is veszélyeztette. Sietnem kellett. A nagy zűrzavarban senki nem vett észre így gond nélkül odabotorkálhattam. Amint mellé értem kitakartam előle a sugarakat, de a jobb karja még így is megégett. Amilyen gyorsan csak tudtam fel húztam a bal kezére a gyűrűt. A karja viszont nem akart gyógyulni. Bár már nem tudott ártani neki a fény annyira legyengült, hogy már nem volt képes a szervezete regenerálnia magát.
Szétnéztem, hogy a többiekkel mi a helyzet. Lassan mindenki aki Damont fogvatartotta elpusztult. A házból kitántorgók a naptól a többiekkel karók végeztek. Vége volt. Tényleg vége volt. Ráborultam Damon mellkasára. Hallottam az egyenletes szívverését. Éreztem, hogy nem veszítem el. Megsimogattam az arcát. Furcsa megnyugvás fogott el.
- Minden rendben lesz... - suttogtam. (Everything will be alright...)