33♥-34♥

33. Elrabolva

Felordítottam fájdalmamban és rögtön kapálózni kezdtem, de olyan erősen szorított, hogy nem tudtam szabadulni. Rúgtam és karmoltam ahol csak értem, de mintha észre se vette volna. Vadul ziháltam. Végül minden erőmet összeszedve az arcához nyúltam végigkarmoltam az arcát. Elértem, hogy elszakadjon a nyakamtól, de nagyon felidegesíthettem mert a hajamat megragadva a fejemnél fogva a falhoz vágott. Összeestem mint egy elfuserált marionett bábu. Az egész mindenség forgott körülöttem. Megragadta a karom, hogy felrángasson a földről, de felordított a fájdalomtól. Először nem értettem, hogy mi történt aztán megéreztem, hogy a forróság lassan elborítja a testemet. Ha akaratlanul is, de sikerült megégetnem őt.
- Ribanc... - suggta a kezét markolászva. Minden erőmet összeszedve felemeltem a fejem, hogy rá nézhessek. Azt hiszem a leggyűlölködőbb tekintetemmel néztem rá, de nem hatotta meg túlzottan. Legalább most már nem mer hozzám érni. Megpróbáltam felállni, de egy fémes kattanás meggyőzött, hogy inkább maradjak mozdulatlan. A fegyvert a fejemnek szegezve.
- Mit akar tőlem? - kérdeztem remegve. Alig bírtam tartani magam a karomon nem sok kellett hozzá, hogy ismét a földre zuhanjak.
- Bosszút. - sziszegte az arcomba. - Na, állj fel! - kiabálta majd intett, egy másik ajtó felé amit eddig a kis helységben észre se vettem. Bele kelett kapaszkodjak az egyik polcba, hogy lábra tudjak állni, de egy kicsit még így is imbolyogtam.
- Én mit ártottam magának? - kérdeztem fújtatva az erőlködéstől. - Nem is ismerem magát. Egyáltalán ki maga?
- Nem fontos. - mosolyogta negédesen. - Fogd fel inkább úgy, hogy te csak egy eszköz vagy, hogy árthassak valakinek aki ártott nekem.
- Úgy érted, hogy Da...
- Damon Salvatore megölte azt akit szerettem. - hajolt közelebb. - A legjobb ha azt büntetem aki szemlátomást a számára a legfontosabb. - fújtatott. - Indulj! - bökött az ajtó felé.
Nem tehettem mást minthogy engedelmeskedek neki. Reménykedtem benne, hogy Elena és Bonnie a keresésemre indul majd.
A fény égette a szemem, ahogy kiléptünk a szabadba. Még mindig iszonyatosan égett a bőröm. Ahányszor eddig használtam az erőmet valamilyen oknál fogva mindig visszaütött rám.
Az ajtó a kávézó mögötti mellékutcába nyílt, ahol egy kocsi várakozott. A kocsiból egy férfi és egy nő szállt ki. Kapucni és kesztyű volt rajtuk amiből arra a következtetésre jutottam, hogy ők nem képesek arra, hogy napra mehessenek.
- Változott a terv. - lökte oda az elrabolóm a többieknek. - Ő egy boszorkány. - mondta a másik kettő döbbenetére. - Magunkkal visszük.
- Mondtam, hogy valami nem stimmelt vele. - vette elő egy cigarettát a másik férfi mire végre rám tört a felismerés.
- Magát láttam az ablakból... - suttogtam megsemmisülten issza emlékezve a ködös alakra a fánál. Erre csak biccentett egyet és szívott egy mélyet cigijéből.
- Csendet. - pirított rám a nő aki eddig inkább csak csendes szemlélőnek tűnt. - Már késő. Jobban tetted volna ha nem válsz Damon kurvájává. - köpött egyet a földre.
Ennyit a női szoridalitásról. Tudtam, hogy egyikük se mer hozzám érni, de ettől még nem éreztem magam biztonságban. Volt egy olyan érzésem, hogy ha tiltakozok egy percig se tétovázna és agyonlőne.
- Befelé. - intett fogvatartóm a kocsi hátsó ülése felé ahol két oldalról a két kísérője fogott közre. Kezdett lemenni a nap ami nem sok jót ígért a számomra.
- Hová visznek? - kérdeztem. Sajnos a kocsi sötétített üvege miatt nem nagyon láttam, hogy merre is tarthatunk.
Nem kaptam választ ami nem lepett meg túlzottan.
Mire megálltunk valahol már teljesen sötét volt. Nagyon szédültem ami gondolom a képességem miatt volt.
- Kifelé! - ragadta meg a nő a karomat. - bár gondosan ügyelt rá, hogy ne érintsen túl sokáig így is felszisszent. Bár nem tudtam, hogy hogyan sikerült ezt elérnem de a lényeg, hogy valahogyan védve voltam tőlük.
Egy ház mellett álltunk meg az erdőben. Sötét volt így nem tudtam megállapítani, hogy hol lehetünk. Odabent belöktek egy szobába és minden magyarázat nélkül rám zárták az ajtót. A szobában nem volt semmi és az ablakai is be voltak deszkázva.
Fáztam ami azt jelentette, hogy kezdek újra önmagam lenni. A nyakamhoz nyúltam ami nyirkos volt az alvadt vértől. Fájt is úgyhogy inkább arra a döntésre jutottam, hogy nem piszkálom tovább. A lányok biztosan aggódnak miattam, hogy hol lehetek. Damon pedig... Rá gondolni se mertem. Ha már attól ideges lett, hogy egyáltalán eljöttem mellőle akkor vajon mit szól most, hogy eltűntem. Remélem nem csinál semmi őrültséget. Ezek az alakok mindenképpen a vérét akarják.
Az ablakhoz mentem hátha ki tudom feszíteni a zárat, de ekkor nyílt az ajtó és a cigarettás alak sétált be rajta.
- Nesze egy pulóver. - lökött oda egy felsőt. Kicsit még tépelődtem, de végül belebújtam mert már nagyon fáztam. - Még majd visszajövök. - mondta és kifele indult.
- Várj! - szóltam egy lépést közelítve. - Ha már gyakorlatilag a foglyotok vagyok legalább azt áruljátok el, hogy miért. - kezdtem. - Úgy értem az rendben van, hogy Damon... - megölt valakit aki a barátotoknak fontos volt. - nyeltem egyet. - De nem hiszem, hogy...
- Semmit se tudsz. - vágott a szavamba. - Lexi csakis azért halt meg mert bízott a Salvatore testvérekben. Ő volt Stefan egyik legrégebbi barátja. De Damon egy éve mikor Lexi Stefan szülinapja miatt visszajött Mystic Fallsba feladta őt az Alapító Tanácsnak csak azért, hogy a saját mocskos dolgait megússza. - fejezte be a mondandóját. - Lee nem fogja annyiba hagyni. Ezt ne is várd tőle. - szűkültek össze a szemei. - Amint Damon idejön te elmehetsz. - Ha nem, meghalsz. - tette még hozzá majd kiment becsapva maga mögött az ajtót.
Megsemmisülten roskadtam a padlóra. Tehát, ha Damon megment engem akkor meghal. Ha viszont nem akkor én halok meg. Sírva fakadtam. Még ahhoz képest sokáig is bírtam.
"– Senkinek sem hagyom, hogy bántson. - Angyal..." jutottak eszembe a szavai. El fog jönni ide. Ha tényleg szeret akkor el kell jönnie. De én nem akartam. Lehet, hogy furcsán hangzik, de inkább meghalok mintsem ő haljon meg.
Azt hiszem a kimerültségtől pár pillanatra elaludhattam a padlón mert arra keltem, hogy megint bejön valaki. Végül kiderült, hogy nem csak valaki hanem valakik.
Mindhárman bejöttek akik idehoztak és még egy férfi akit most láttam először.
- Hívd. - adta ki a Lee nevezetű az utasítást az új fickónak aki a füléhez emelte a telefont. Felpattantam a földről és közelebb araszoltam hozzájuk.
- Meg ne merj szólalni. - lépett mögém a szőke csaj a lapockámnak nyomva a fegyverét. Kezdtem összezavarodni, hogy mi is folyik itt tulajdonképpen mígnem végre jelentkezett valaki a telefonba. Kihangosították így én is hallottam minden szót.
- Halo? - szólt bele egy ismerős hang a telefonba mire nagyot dobbant a szívem.
- Nocsak, nocsak, nocsak. - nevetett fel Lee - A nagy Damon Salvatore mintha kicsi ideges lenne. - vigyorgott. - Csak nem hiányzik valami? - Vagy valaki? - cukkolta.
- Kivel beszélek? - keményedett meg a hangja. Szinte magam előtt láttam, hogy megfeszül az állkapcsa. Istene csak ne veszítse el a fejét.
- Mond neked az a név valamit, hogy Lexi? És, az, hogy megölted őt? - kérdezte idegesen.
- Mi akarsz? - emelte meg a hangját Damon.
- Bosszút. - suttogta Lee a telefonba. - Te elvettél tőlem valakit, aki fontos volt nekem. Ezért én is elveszek tőled valakit. - nevetett fel.
- Hol van Lizi? - suttogta ő is.
- Ne aggódj él. - Egyenlőre. - tette hozzá. - De rajtad függ, hogy ez az állapot meddig fog tartani. - Ha hajlandó vagy feladni magad a kis barátnőd szabadon távozhat. - nézett a szemembe. A vér is megfagyott az ereimbe a tekintetétől.
- Honnan tudjam, hogy tényleg veled van? - kérdezte Damon.
Az a szőke ribi megragadta a hajamat mire felkiáltottam.
- Ez meggyőzött? - suttogta a nő negédesen a fülembe.
- Damon ne gyere. - ordítottam mire egy erős ütés érte a fejemet ami miatt ismét elterültem a földön.
- Te rohadék!!! - kiabálta Damon a telefonba. - Kicsinállak te szemét, kicsinállak!!!
- Nyugalom. - suttogta ... higgadtan. - Mondtam, hogy túl fogja élni. Feltéve, ha holnap hajnal kettőkor hajlandó vagy a régi templom romjaihoz jönni...

34. Ha elmész, ne mondd azt, hogy „Elmegyek.”,
még azt se, hogy „Megyek, de visszajövök.”,
csak „Visszajövök.”. Azt az undokságot,
hogy közben elmész, ebből is tudom.

 　
　

Miután végeztek a telefonnal megint egyedül maradtam. Nem tudtam, hogy hány óra van, de volt egy olyan érzésem, hogy még nagyon is messze van a hajnal két óra. Az egyetlen reményem ha addig sikerül valahogyan megszöknöm. De hogyan?

Az ablakokon keresztül nyilván nem fog menni tehát valami mást kell kitalálnom. Lassan egy ötlet kezdett körvonalazódni előttem. Elnézve a poros függönyöket a fa padlóval és lambériával. Tűz. Az kell ide. Csak egy kis tűz és lángra kap ez az egész kóceráj. Tűz...

Egy másodpercig se tartott míg a kopott drapéria lángra kapott és a vörös csóva felcsapott a mennyezetig.

- Tűz van! - kiabáltam az ajtóhoz rohanva remélve, hogy meghallják. - Engedjenek ki! - dörömböltem. Szerencsém volt mert mire a tűz átterjedt a padlóra már ideértek és mind a hárman berontottak a szobába.

- Mi a franc ez? - kiabálta az egyikük. - Szólok a többieknek! - futott el.

- Kifelé! - adta ki az utasítást a főnökük. - Gyerünk ennek már mindegy! - rohant a másik szobába gondolom a cuccaikért. A többiek is követték rólam megfeledkezve. Kihasználva azt, hogy senki nem figyel rám túlzottan kihátráltam az ajtót. Rohantam, ahogy csak bírtam. Minden erőmmel azon voltam, hogy ne maradjanak utánam nyomok, de gondolom ez az igyekvés egy vámpír ellen nem túl sokat ért. Az sem segített túlzottan, hogy a varázslás megint visszaütött rám és rémesen szédültem. Végül kijutottam egy betonútra. Senki sem járt erre, de nem messze valami fény pislákolt ami talán a hasznomra válhatott. Nem volt teljesen sötét mivel tiszta volt az ég így könnyedén elértem a fényforrást okozó benzinkútig.

Mikor beléptem az ajtón egy öreg bácsika csoszogott elém ijedten.

- Jól van kisasszony? - Segíthetek valamit? - buzgólkodott.

- Telefon... - nyögtem ki mivel a benzinkút eléggé messze volt attól a helytől ahol kijutottam az erdőből és mostanra a tüdőmtől már gondolatban búcsút vettem. - Muszáj használnom a telefont. - lihegtem. A helység végébe mutatott ahol a pénztár állt. A pulton átnyúlva átemeltem a telefont. Remegtek az ujjaim, ahogy tárcsáztam Damon számát. Az órára néztem ami szerint még csak tizenegy óra volt. Nem kellett sokat várjak szinte az első csengetésre felvette.

- Halló? - szólt bele a telefonba. Vagy kocsiban ült vagy csak nem volt elég térerő ott ahol felhívtam mert eléggé recsegett a vonal.

- Szia Damon... - kezdetem bele mire egy nagy fék csikorgást hallottam a túloldalról. Ezek szerint mégiscsak kocsiban volt.

- Hol a fenébe vagy? - ordította magából kikelve. El kellette tartanom a kagylót a fülemtől, hogy nehogy hallás károsodást szenvedjek. - Ott vagy még? - váltott kétségbe esettre a hangja amin akaratlanul is elmosolyodtam. Damon...

- Jól vagyok, de azt nem nagyon tudom, hogy hol várj egy kicsit. - kértem a benzinkutashoz fordulva. - Hol is vagyunk pontosan? - kérdeztem.

- A 46-os úton. Ettől a benzinkúttól már csak tizennégy kilométer Mystic Falls. - mondta. Be akartam diktálni Damonnak, de a hangokból ítélve már gázt adott és indult.

- Hallottad? - kérdeztem szinte feleslegesen. Tudtam, hogy már úton van. Nem is válaszolt rá. Úgy hallottam beszélt valakihez.

- Veled minden rendben? - kérdezte már talán egy árnyalatnyival halkabban. - Hogyan sikerült megszöknöd? Egyáltalán, hogy jutott eszedbe otthagyni a lányokat? - vont felelősségre. Ez poénos. Engem. Mikor optimális esetben én lennék az ártatlan szenvedő alany.

- Mi az, hogy én hagytam ott? - emeltem fel most már én is a hangom. - Ha jól tudom miattad vadásznak rám a kis barátaid.

Kis szünet következett míg egyikünk sem szólalt meg. Ha jól hallottam Damon is fújtatott a dühtől akárcsak én.

- Mi történt? - keményedett meg a hangja. Lelki szemeim előtt láttam, hogy összeráncolja a szemöldökét. - Válaszolj már! - sürgetett, hogy egy kicsit elgondolkodtam.

- Nem tudom. - temettem az arcomat a kezembe. - Míg kimentem a mosdóba egy férfi a nyakamnak esett és azt mondta, hogy meg akar ölni téged. És, hogy ezt mondjam meg neked. Aztán megégettem a kezét mire rájött, hogy boszorkány vagyok így magukkal vittek. - hadartam.

- Hányan voltak? - kérdezte.

- Két férfi és egy nő. - mondtam. - De ha jól vettem ki a szavaikból nem csak ennyien vannak valójában. - Figyelték a házad Damon. - suttogtam. - Mindent tudnak rólunk. - néztem az égre kínomban. - Azt mondták, hogy bosszút fognak állni. - nem szólt semmit. Miért is tette volna? Úgy saccoltam, hogy körülbelül fél óra még mire ideérnek, de Damonnál semmi sem biztos.

- Damon? - szóltam bele a telefonba, hogy egyáltalán még ott van-e.

- Tedd le majd beszélünk. - csapta le a mobilját, amit személyes sértésnek könyveltem el. Egész jól elbeszélgettem az egyébként Thomas nevezetű pénztárossal, de azért hatalmas kő esett le a szívemről mikor meghallottam, hogy egy autó áll meg odakint. Gondolkodás nélkül rohantam ki.

Damon szált ki a kocsiból elsőnek akinek futva a nyakába vetettem magam. Nem érdekelt mit gondolt aki látta csak szorítottam, szorítottam és eszem ágában sem volt elengedni.

- Feltette szándékod, hogy megfojtasz? - kérdezte Damon, de érdekesmód az ő szorítása se volt gyengébb. Nagy sokára végre lekászálódtam róla és körülnéztem, hogy ki van vele. Nagy meglepetésemre Bonnie ácsorgott a kocsi túloldalán.

Hozzá is odaszaladtam és megöleltem.

- Jajj Lizi. - nyögte ki végül. - Fogalmad sincs, hogy aggódtunk. - kérdezte végignézve a poros és nem kevéssé véres ruhámon. Damon átölelt hátulról. Egy pillanatra megrezzentem, de aztán eszembe jutott, hogy Bonnie tudja. Minden milyen egyszerű lenne ha más is megtudhatná. Nem csak az ellenségei...

Damon rám terítette a kabátját. Gondolom eléggé zavarta a fogvacogásom.

- Menjünk. - monda és a kocsi felé kormányzott. Ha nem ismertem volna ennyire akkor elhittem volna, hogy a mosolya őszinte és minden rendben. De nagyon nem volt rendben. Bonnie felajánlotta, hogy vezet így Damon hátraült hozzám.

Kitartóan fixíroztam az arcát hátha le tudok olvasni valamit, de ő kitérve a faggatózás elől megcsókolt.

Úgy ölelt egész úton mintha sosem akarna elválni tőlem.

Nem sokára lefékeztünk a Salvatore ház előtt. Megkönnyebbülve szálltam ki a kocsiból. Bonnie és Damon is követtek, de valami furcsa feszültség tükröződött az arcukon.

- Bemegyek és szólok a többieknek, hogy megérkeztünk. - suttogta zavartam majd otthagyott minket a parkolóban.

- Menjünk mi is. - fogtam meg az arcát magam felé fordítva. A kezeimhez nyúl és finoman elemelte az arcától.

- Én nem megyek Lizi. - komorodott el. - Nekem vissza kell mennem. - suttogta megsimogatva az arcomat.

- Mi? - ráztam meg a fejem. - Nem kell. Itt vagyok. - néztem rá kétségbeesetten. Nem szólt semmit csak megcsókolta a homlokomat. Mi az, hogy elmegy? Megőrült...

- Mennem kell. - suttogta szinte könnyes szemekkel. - Vigyázz magadra. - hajolt közelebb. Mikor átölelt kitört belőlem a zokogás.

- Nem mehetsz el... - szorítottam magamhoz megsemmisülten. Kibontakozott az ölelésemből és megcsókolt. Minden erőmmel a búcsú ellen tiltakoztam, de lassan kezdetem felfogni, hogy hiába ami még inkább kétségbe ejtett. Láttam, hogy Stefan, Jeremy, Alaric és a lányok közelednek a ház felől. Alig, hogy visszakaptam rá a szemem Damon még utoljára megszorította a kezem majd kitépve a sajátomból a kocsihoz rohant. Meg akartam állítani, de ekkor már ideértek és kemény kezek vettek rá a maradásra.

- Nem engedhetitek, hogy elmenjen. - néztem segély kérően Stefanra majd Jeremyre. - Meg fogják ölni. - ordítottam sírva. Damon eközben gázt adott és indulni készült.

- Damon! - kiabáltam. - DAMON... - sikítottam a távolodó kocsi után kapálózva. De mindhiába. Megint elöntött a forróság és a körülöttem felhangzó ordításokból ítélve Stefant és Alaricet sikerült megégetnem. - Damon... - suttogtam magam elé. Mintha eddig csak ők tartottak volna, amint a fiúk elengedtek lerogytam a betonra. Az ütközés még inkább felerősítette a fájdalmat ami éreztem. Damon elment. És lehet, hogy soha többé nem látom...