38♥

38. Új kezdet...

 

Nem volt elég erőm ahhoz, hogy felegyenesedjek, így visszahanyatlottam Damon mellkasára. Még sosem éreztem magam ennyire kimerültnek. Mintha mindeddig hatalmas súlyokat cipeltem volna, s most a hiánya alatt roskadtam volna össze. Forgott velem a világ. A szememet megadóan lehunytam hátha ez enyhíti egy kicsit a szédülésemet. A sötétség olyan pillanatok alatt lepett meg, hogy időt se hagyott tiltakozni. Kábán az arcomhoz nyúltam, hogy megtöröljem, de alvadt vérre tapintottam. Vérzett az orrom legalább is azt hiszem. Beletörődve próbáltam a körülöttem történő dolgokra összpontosítani. Az emberek azt hiszem túlértékelik az érzékszerveinket. Szinte háttérzörejként hallottam a felém közeledő lépteket. Csak halványan figyeltem a vér és a korom maró illatára. Nem is hiányzott, hogy lássam a dolgokat. Az egyetlen ami számított az Damon volt és őt ezek nélkül is éreztem. Nem a szememmel, nem a fülemmel. A szívemmel. Éreztem, hogy mindkettőnké egyszerre dobban, éreztem a teste melegét. Éreztem, hogy él. És ez elég volt. Elég volt ahhoz, hogy én is élni akarjak. Igen talán ez kellett ahoz, hogy rádöbbenjek mik is számítanak igazán. Akár a múltamban akár a jelenben vagy akár majd a jövőmben. Ami igazán számít az azt hiszem a szerelem. Hisz nem ez mozgat mindent? Nem ez az oka a tetteinknek? De igen. Az én életemben biztosan. Legszívesebben nevetnék azon, hogy milyen bolond voltam. Néha egy kicsit el kell veszítenünk a fontos dolgokat ahhoz, hogy rájöjjünk milyen sokat is jelentenek. Én megtanultam a leckét. Egy percig se akarom tovább színleni, hogy Damon nem jelent nekem semmit. Ölelni akarom és csókolni. Akkor és ott ahol és amikor csak tudom. És ebben többet nem érdekel Damon védelmi elmélete. Most, hogy majdnem elvesztettem hiábavalóvá vált a sok színlelés és hazugság. Mindez mások véleménye miatt. Mások véleménye. Miért számít ez annyira? Tényleg másoknak akarjuk élni az életünket? Tényleg? Mert én erre többet nem leszek hajlandó. Elegem volt a látszatból és a képmutatásból. Élni akarok. És legyen hátra akár csak egy perc is az életemből azt úgy akarom eltölteni, hogy önmagam vagyok és azzal akit szeretek. Ezt a döntést nekem kell meghoznom. És most talán életemben először tényleg én fogok dönteni Damon. Értem. Érted. A jövőnkért. Megfogtam a kezét és gyengéden megszorítottam. Mostantól minden más lesz. Ígérem...

- Lizi? - hallottam Elena aggódó hangját magam mellől. - Jól vagy? - rázta meg a karomat. - Nyisd ki a szemed! - Nyisd ki a szemed kérlek. - söpörte ki a hajamat az arcomból.

- Mi történt? - szólt Bonnie is és éreztem, hogy a pulzusomat vizsgálja. - Nem kellett volna bent lennie. - keményedett meg a hangja. - Arról volt szó, hogy nem hagyjátok, hogy részt vegyen ebben. - kiabálta bár gyanítom, hogy nem Elenának szánta a mondandóját.

- Én mondtam neki, hogy ne avatkozzon bele. - védekezett Caroline. - Nem tehetek róla, hogy hős szerelmest akart játszani... - váltott "kissé" gúnyosra a hangja.

- A fiúk elmentek a kocsikért. - jött oda Stefan is. - Jobb lenne minél hamarabb visszaérni a ház... - a rövid kis szünetből ítélve meglátta a földön fekvő párosunkat. - Mi a fene folyik itt? - komorodott el. - Minden rendben? - kérdezte szinte feleslegesen.

- Igen... - préseltem ki végül magamból döbbent csendet okozva. - Minden rendben... - szorítottam meg Damon kezét.

- Lizi miért csináltad ezt? - kérdezte Elena a fejemet simogatva.

- Te is megtetted volna... - mosolyodtam el halványan. - ...Stefanért. - nyitottam ki a szemem egy pillanatra majd mintha ezzel végleg kimerültem volna tényleg elájultam. Tudva, hogy ezután minden jobb lesz. Jobbnak kell lennie...

Nem tudom, hogy meddig lehettem eszméletlen. A világ lassan és fokozatosan kezdett tiszulni ismét. Furcsa volt. Úgy éreztem, hogy lebegek. A kemény fapadló helyett most sokkal kellemesebb helyen lehettem. A szemeimet ólomsúlyok igyekeztek lent tartani, de én minden erőmet összeszedve kinyitottam. A hirtelen fényesség kis híján elvakított. Csak nagy sokára sikerült rápislognom arra, hogy hol is lehetek. A Salvatore házban voltam a szobámban. Az ágyam körül lévő székekből és poharakból ítélve a barátaim igen sok időt tölthettek mellettem. Az ágy szélére ültem és az arcomat a kezeimbe hajtottam. Zúgott a fejem és bár alig tudtam kiegyenesedni, de felálltam és tettem pár bizonytalan lépést. Egy szál fekete hálóingben, mezitláb úgy ahogy voltam elindultam (botorkáltam) az ajtó felé. Lehet, hogy okosabb lett volna a viszafekszem, de eszemben sem volt megállni addig semmiképp míg el nem érem Damon szobáját. Lihegve támaszkodtam az ajtó keretbe. Az óra szerint reggel fél hat volt. A folyósón nem volt semmi mozgás, de csodáltam is volna ha ilyen korán összefutok valakivel. Egy örökkévalóságnak tűnt még végre átjutottam a szobájába. Odabent teljesen sötét volt a behúzott függönyök miatt, de még így is láttam, hogy Damon az ágyban fekszik. Deréktól lefelé paplan takarta, de a felsőteste teljesen meztelen volt. Megmosdathatták mert már nyoma sem volt rajta a véres sebeknek. Lerogytam az ágya mellé. Olyan aranyosan aludt minta semmi nem történt volna. Mintha csak egy kisfiú lenne aki épp szépet álmodik. A vonásai kisimultak és hihetetlen békét sugárzott. A szobában évő üres zacskókból ítélve már kapott vért, de még így se volt eszméleténél. Megsimogattam az arcát. Jéghideg volt a bőre. Akaratlanul is könnybe lábadt a szemem, hogy így kell lássam. A kezét az arcomhoz szorítottam és sírni kezdtem. Vagy inkább zokogtam. Kétségbeesetten ráztam a karját, de semmit nem reagált. Elengedve a padlóra rogytam. Remegve támaszkodtam a karjaimra. Az illózióim amik a boldog visszatérést jósolták szertefoszlottak és helyükre kétség és reménytelenség férkőzött. Mert mi van akkor ha bármennyire akarjuk is mégse lehet jobb ezután?

- Angyalkám... - hallottam egy halk hangot az ágy felől mire nagyot dobbant a szívem. Fel se mertem nézni csak mikor megéreztem a simogatását a kézfejemen.

- Damon?! - suttogtam kábán a szemébe nézve. - Istenem... - sírtam el megint magam. Olyan hihetetelen volt, hogy felébred, hogy fel sem tudtam fogni igazán. Még így is jobb erőben lehetett mint én mert felhúzott a földről és magán is átfordítva úgy intézte, hogy a balján feküdjek. Átkaroltam a nyakát és magamhoz szorítottam. Beletúrtam a kócos hajába és végigfuttattam ujjaim a gerincén. Ő is hasonló hadjáratot indított ellenem.

- Miért sírsz? - csókolt bele a nyakamba. - Most már itt vagyok. - simogatta a hátamat majd egy kicsit eltolt magától, hogy ismét a szemébe nézhessek. Még mindíg zinte csodálattal méregettem és nem bírtam egy szót se kinyögni. Azt hiszem féltem is, hogy kiderül, hogy csak álmodok.

- Nem mondassz semmit? - fogta meg az államat és aggódva maga felé fordított.

- Soha töbet ne merj ilyet csinálni... - sütöttem le a szememet szipogva. - Soha ne hagyj egyedül... - suttogtam a mellkasát fixírozva. - Mert én...mert én többet nem... - folytattam volna még, de egy csókkal belém folytotta a szót. Annyira szomjaztam már rá és annyira hiányzott, hogy egy pillanat alatt minden harag kiszállt belőlem. A nyögés ami elhagyta a torkát arra a következtetésre juttatott, hogy ő is így lehetett ezzel. Lassan szinte már örjítően lassan masszírozott a nyelvével majd gyengéden az ajkamba harapott. Percekig elvesztünk egymásba és csak nagy sokára váltunk szét.

- Szeretlek. - pusziltammeg az orrát mire az a régen hiányolt félmosoly szétterült a képén.

- Tudom... - vigyorgott átölelve a derekamat. A vállába boxoltam mire színpadiasan feljajdult. - Kegyelem. - nevetett majd a kezeimet lefogva felém gördült. - Egy betegnek sok pihenés kell... - helyezkedett el a mellkasomon és a kezeivel átfonva teljesen rám nehezedett. Bár szinte minden levegőt kiszorított belőlem mégse bírtam levakarni a vigyort az arcomról. Ez már Damon volt. Le se tagadhatta volna.

Végül ő kegyelmezett meg nekem és mellém feküdt. Na, nem mintha akár egy centire is eltávolodott volna tőlem, de ezt nem is bántam. A lényeg az volt, hogy mellettem volt megint.

- És most te jössz. - nézett rám a nagy kék szemeivel. - Mindent hallani akarok. - simogatta meg az arcomat.

- Nem lesz rövid történet. - sütöttem le a szememet. - Nem érne még rá? - próbálkoztam hátha egy kis időt nyerhetek magamnak, hogy feldolgozzam a dolgokat. Az arckifejezéséből rájöttem, hogy hiába, így egy nagy sóhaj után belekezdtem...