39-40♥

39. Gyűlnek a viharfelhők

Elmeséltem mindent ami azután történt, hogy a fejébe vette azt a képtelenséget, hogy feláldozza magát. Láttam rajta, hogy egyes részek igen-igen a kedve ellen voltak, de egyenlőre nem mondott semmit csak komoran figyelt, és hallgatott.
- És hát tudod egy döntésre jutottam... - tértem ki a legutolsó pontra. Nem tudtam, hogy mennyire fogja értékelni azt, hogy elmondjuk a barátainknak, hogy együtt vagyunk így lélekben felkészítettem magam a reakciójára.
- És pedig? - cirógatta a vállamat. Az elmúlt időben a kiselőadásom alatt szinte az egész testemet bebarangolta mintha csak ellenőrizné, hogy minden rendben van-e. Imádom...
- Nem akarok többet hazudni. - mondtam a kezét elvonva a felfedezésemtől és az enyémmel összekulcsoltam. - Sem Elenának, se Stefannak, se másoknak... - sütöttem le a szemem. - Én csak... - akartam folytatni, de a számra tette az úját, hogy hallgassak.
- Tudom. - mosolygott. - Rendben van. - kalandoztak az ujjai az ajkaimon. - Addig amíg csak olyanok tudják akikben megbízok semmi ellenvetésem. - puszilta meg a homlokom. Bár mosolygott akkor is láttam, hogy gondolatban bántja valami. Még közelebb húzódtam hozzá, hogy szinte már összeért az orrunk.
- Mi nyugtalanít? - kérdeztem. Tudtam, hogy nem akarja elmondani, de nem hagyhattam neki békét. - Damon...
- Beszélnem kell Stefannal. - komorodott el. - Hallottam néhány dolgot amit feltétlenül tudnia kell. - vette egy mély lélegzetet. - A gond pedig az, hogy téged sem vonhatlak ki a dolgok alól. - sóhajtott.
- Mondd el. - szorítottam meg a karját. - Ha engem is érint akkor jobb ha minél hamarabb túlesünk a dolgon. - simítottam végig a mellkasán. - Aztán egy kicsit még bizonygathatnád, hogy mennyire is hiányoztam. - csókoltam bele a nyakába amitől láttam, hogy megint vigyorogni kezdett.
- Hogy mennyire azt el se tudom mondani... - húzott a mellkasára. - De esetleg megmutathatom... - hajolt közelebb és egy "apró" csókot adott a számra.
- Na, na, na, na, na... - toltam el magamtól. - Valamit valamiért drágám. - gördültem le róla. - Miért is kell beszélned Stefannal? - kérdeztem egy kicsivel távolabb húzódva "biztos ami biztos" alapon. Na, nem az ő ön kontrolljában nem bíztam hanem az enyémben... Damon ezt a mozdulatomat jól meg is mosolyogta. Nincs igazság. Végül megadóan az oldalára támaszkodott.
- Hallottam egy, két dolgot ami elég fontos lehet a továbbiakban. - kezdte. - Lee azt hitte, hogy meghalok így szerencsére elárult néhány részletet. - ráncolta a homlokát. - A helyzet valahogy úgy fest, hogy Lee csak utasításokat követ. Egy parancs miatt jött Mystic Fallsba és annak a parancsnak semmi köze sincs a kis magán akciójához. - húzta el a száját.
- Akkor mégis miről van szó? - kérdeztem igen-igen rosszat sejtve.
- A valódi ok Elena. - mondta nem kis meglepetésemre.
- Elena? - döbbentem le. - De hát miért?
- Mennyit tudsz róla és Kathrineről? - nézett rám.
- Arra gondolsz, hogy miért néznek ki ugyanúgy? - ráztam meg a fejemet mire Damon csak bólintott. - Ha jól emlékszem Elena is kell ahhoz a varázslathoz ami képes megtörni az átkot ami a vámpírokon van. - Mármint, hogy nem képesek a napon járni. - nyögtem ki nem kevés gondolkozás után. Damon még mindig nem szólt semmit csak bólintott.
- Ő, te a három medál és egy boszorkány kell ahhoz, hogy megtörjék az átkot valamely teliholdkor. - mondta. - De szerencsére Leet nem avatták be a teljes történetbe. - folytatta. - Ez is volt az oka annak, hogy...
- Hogy futni hagyott. - fejeztem be helyette. - De ki adta neki az utasítást, hogy idejöjjön? - tettem fel a leginkább foglalkoztató kérdést.
- Azt hiszem, hogy az a férfi aki Johnatan Gilberttel érkezett. - mondta egy mély levegőt véve. - Nem vagyok benne egészen biztos, de ha jól vettem ki Lee szavaiból akkor akkor a szálak egészem Kathrineig futhatnak. - fogta meg a kezemet és közelebb húzott. - Meg kell ígérned hogy az elkövetkezőkben szót fogsz nekem fogadni. - fordította maga felé az arcomat. - Megegyeztünk? - fúrta bele a tekintetét az enyémbe. Nem tehetek róla, de elnevettem magam.
- Nem vagyok gyerek Damon. - nyögtem ki végül. - Tudok vigyázni magamra. - simogattam meg az arcát. Ha a tekintettel ölni lehetne akkor én már biztosan halott lennék. Lehet, hogy egy kicsit túloztam...
- Ja, mint általában. - vigyorodott el gúnyosan.
- Ne duzzogj már. - csókoltam a szája sarkába. - Mindjárt felkelnek a többiek. - mosolyodtam el sejtelmesen. - És végül is megtetted ami kértem... - adtam még egy csókot az arcára.
Ezúttal azonban nem hagyta válasz nélkül és közelebb araszolt.
- Semmi esély arra, hogy egy kicsit vigyázz magadra igaz? - karolta át a derekamat. Nem is válaszoltam csak vigyorogva a szájához hajoltam. Már épp megcsókoltam volna mikor kopogtak az ajtón.
- Lizi itt vagy? - hallottam Eelna hangját. Gondolom bement a szobámban és kissé ideges lett, hogy nem talált ott. Egy bocsánatkérő pillantással körítve felültem az ágyban.
- Igen. - kiabáltam. - Gyere be nyugodtan. - mondtam közben Damonra sandítva, aki csalódottan szintén ülő helyzetbe tornázta magát. A hangokból ítélve vacillált, hogy benyisson-e, de végül mégiscsak megmozdult a kilincs. A döbbent fej amit gondolom az ágyban ölelkező párosunk látványa okozott az arcán felért egy szülinapi ajándékkal. Még Damonon is láttam, hogy a csalódottságát lassan felváltja a jókedv.
- Bocsi, én nem akartam zavarni... - cincogta majd lesütötte a szemét és hátat fordítva ki akart rohanni a szobából.
- Elena. - szóltam rá épp időben megállítva ezzel. - Nyugodtan gyere vissza. - nevettem. Végül mégiscsak megfordult és döbbenten ült le az ágy melletti fotelbe.
- Szóval akkor ti tényleg... - fogta meg a fejét. - Ti tényleg...
Damon hamarabb megunta a szenvedését mert közbeszólt.
- Igen. - mondta átkarolva a vállamat. - Együtt vagyunk. - nézett rám valami olyan gyerekes büszkeséggel ami teljesen meghatott. Az ábrázatán egy amolyan"bibi az enyém" kifejezés ült amiért legszívesebben itt és most ráugrottam volna. Mondjuk nem hiszem, hogy ez Elena lekiállapotán javítana... Néztem a még mindíg zavartan pislogó barátnőmre.
- Nézd Eelna ez nem olyan nagy ügy. - mosolyogtam rá. - Főleg mert azt hiszem Damon nem sok jó hírrel fog szolgálni... - néztem az említettre.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte Elena.
- Szólj Stefannak és akinek csak tudsz. - mondta Damon kitérve a kérdés elől. - Fél óra múlva találkozunk a nappaliba. - komorodott el majd az ágy szélére ülve készült felállni.
- Rendben. - bólintott Elena majd még utoljára vetve rám egy aggód pillantást kiment a szobából.
Én is kibújtam a takaró alól, hátat fordítva Damonnak, de azt még pont elkaptam, hogy megszédülve majdnem visszaesett az ágyra.
- Valami baja van? - siettem mellé, hogy belém kapaszkodhasson.
- A vérbéna még nem ürült ki teljesen a szervezetemből. - hunyta le a szemét. - Nyugi semmi bajom. - nézett rám majd a szekrényéhez indult gondolom ruhákért. - Menj és öltözz fel te is. - nézett hátra majd remegő kezekkel kinyitotta bútora ajtóit. Nem nagyon akaródzott menni, de láttam rajta, hogy úgyse hagyná, hogy segítsek. Végül abban maradtunk, hogy ha végzek visszajövök. Hamar letusoltam és átöltöztem. Nem akartam túl sok időt elvesztegetni úgyhogy csak felkaptam a legelső ruhát ami a kezembe akadt és rohantam Damonhoz. Még a zuhany alatt állt mikor benyitottam, de amint meglátott kilépett alóla. Mikor elment mellettem adott egy puszit az arcomra majd a székre dobott ruháit elkezdte magára rángatni.
- Már elegem van az elkövetkező órákból. - szólalt meg végül nem kissé idegesen. - Az egyetlen ami vigasztal, hogy most már legálisan is tehetek ilyet. - lépett elém immár felöltözve és jó alaposan megcsókolt.
- Akkor gondolj arra, hogy ha lent végeztünk esetleg befejezhetjük majd amit az előbb megzavartak. - mosolyogtam, ami úgy néz ki elérte a kívánt hatást. Damon kissé megenyhülve kísért le a többiekhez...

40. A kegyelem döfés...

 Mondanom se kell, hogy mi értünk le utoljára. Már itt volt Will, Caroline Jeremy és Alaric is, hogy ne is említsem Bonniet és Stefant. Egy kissé feszélyezte őket a közös belépőnk és mindenki ránk mered, mire tétovázva megtorpantam. Mintha a világ legtermészetesebbb dolga lenne Damon kézen fogott és magával húzva leült az egyik fotelbe és az ölébe húzott. Az, hogy Stefan nem ájult el arra engedett következtetni, hogy Elena vagy Bonnie már nyilván közölte vele a tényállást. Bárki is volt hálás voltam neki, hogy megkímélt a kínos kérdésektől. A többi jelenlevő se adott hangot a megrökönyödésének sőt Caroline szabályosan egy "na ugye én megmondtam" arccal fixírozott.
- Ezek szerint már jobban vagytok. - húzta el a száját Bonnie. - Na, és miért is kellett hajnal hétkor iderohannunk? - kérdezte álmosan Willnek dőlve aki ugyancsak ilyen ramatyul festett amiből arra következtettem, hogy nem csak a mi reggelünket tették tönkre. Elégtétel...
Damon hamar vázolta a tényeket amiket nekem is elmondott nem is olyan sokkal ezelőtt. Aki a legjobban megdöbbent az azt hiszem, hogy Jeremy volt. Szegény srác annyira ideges lett, hogy inkább felállt és járkálni kezdett.
- Ezek szerint Lee valamilyen szinten kapcsolatban állt Kathrinnel? - kérdezte Alaric.
- Úgy fest a dolog. - mondta Damon. - De nem hiszem, hogy tudott róla. - tette még hozzá.
- Amint lehet ki kell kérdeznünk, hogy még többet megtudjunk. - szólalt meg Stefan is komoran. - Egy ilyen helyzetben minél többet tudunk annál jobb. - fonta keresztbe a karjait.
- De hát Lee meghalt. - ráncoltam össze a szemöldököm. - Megöltétek. - Igaz, Stefan? - kérdeztem gyanakodva mivel kerülte a pillantásomat.
- A helyzet az, hogy nem egészen. - nyelt egyet Will. - Azt mondta, hogy hatalmas hibát követünk el ha megöljük meg, hogy nélkülözhetetlen információkkal tud szolgálni. - mondta megvakarva a fejét.
- Bővebben? - kérdezte Damon. Ééreztem, hogy megfeszül a karja az idegtől.
- A pincében van. - sóhajtott végül Elena. - Már három napja mióta hazahoztunk titeket odalent van. - De legalább nem hazudott az infókat illetően. - suttogta ledöbbenten. Nem irigyeltem. Bár végül is lényegében mind a ketten ugyanúgy célpontokká váltunk.
- Beszélnem kell vele. - mondta Damon majd megsimogatta a hátamat próbálva rávenni arra, hogy álljak fel az öléből.
- Szó sem lehet róla. - néztem rá remélem meggyőzően. Tudom, hogy sose vallotta volna be, e még gyenge volt és eszem ágába sem volt közel engedni egy ilyen alakhoz. - Már mint... - kezdtem szépíteni a dolgot. - ...szerintem ez még ráér. - mondtam mosolyogva és remélve, hogy vette a lapot. Némán bólintott amit igennek könyveltem el.
- Szerintem egyenlőre mindenki menjen haza és este nyolc körül gyertek megint el. - adta ki az utasításokat Stefan. - Addig lehet gondolkodni a dolgokról. - nézett Alaricre majd Damonhoz fordult. - Veled meg beszélhetnék? - nézett rá komoran engem gondosan kikerülve a látókájával. A többiek köszöngetve lassan távoztak. Damon bólintott és egy bíztató mosollyal az arcán felsegített és átment Stefan után, aki addigra már elvonult a szomszéd szobába. Kettesben maradtam Elenával aki még mindig maga elé bámulva ült a kanapén. Mellé ültem és bátorításként átkaroltam a vállát.
- Ne aggódj. - próbáltam egy kicsit feldobni. - Minden rendben lesz. - suttogtam a tőlem koránt sem hitelesnek hangzó szavakat.
Annyit legalábbis elérem, hogy felnézett a szőnyeg minta tanulmányozásábóll.
- Miért nem mondtad? - nézett rám egy kicsit talán csalódottan. - Miért nem mondtad, hogy te meg Damon... - temette ismét a kezébe az arcát. - Miért Bonnienak mondtad el? - kért számon. Annyira ledöbbentem, hogy hirtelen nem is jutott eszembe semmi. Hogy miért nem neki mondtam el? De hát mi Bonnienak se akartuk elmondani könyörgöm.
- Elena hidd el, hogy ez nem az én döntésem volt. - fogtam a magyarázatba. - Damon nem akarta, hogy megtudjátok és hát Bonnienak meg elszóltam magam így meg kellett ígértetnem neki, hogy nem mondja el. - sütöttem le a szemem. - Hidd el eszem ágában se volt hazudni neked... - fordultam ismét felé. - Ugye meg tudsz nekem bocsátani? - néztem rá esdeklően.
Elnevette magát és megölelt.
- Hát persze. - nevetett. - Csak még midig a sokk hatása alatt vagyok. - mondta egy kicsit hisztérikus hangon. - Ha belegondolok, hogy milyen vak voltam... - simította hátra a haját. - Meg persze ez az új dolog... - rázta meg a fejét. - Ahhoz, hogy feldolgozzam még kell egy kis idő. - szabadkozott. - Túl sok volt ez a reggelre... - mosolygott.
Épp meg akartam szólalni mikor megcsörrent a telefonja.
- Jenna. - mondta rápillantva a villogó képernyőre. - Egy pillanat. - mondta szemforgatva és kiment a teraszra. Úgy határoztam, hogy míg beszél keresek magamnak valami reggeli félét. Végül csak kivettem egy almát a gyümölcs kosárból. Egész finom volt. Bár az kicsit rontotta az összképet, hogy a nagy csendben szinte minden szavukat hallottam a dolgozóban vitatkozó testvér párnak. Nem tudom mi ütött belém. Sosem szoktam hallgatózni, de most az egyszer nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Közelebb lopóztam az ajtóhoz és fülelni kezdtem.
- ...hittem világosan megmondtam, hogy tartsd távol magad tőle. - hallottam Stefan hangját. - Abba bele se gondoltál, hogy mindnyájunk jövőjét veszélyezteted? - kiabálta.
- Nem látom be, hogy mi köze lenne Lizinek mindnyájunkhoz... - gúnyolódott Damon. - Szerintem csak rám tartozik... - jelentette ki. A hangokból ítélve Stefan az asztalra csapott.
- Damon lásd be végre. - Lizi nem maradhat életben. - vette kissé halkabbra a hangját. - A családjának már rég el kellett volna pusztulnia. - folytatta. - Ha Klaus nem öli meg akkor nekünk kell megtennünk ezt te is tudod. - mondta. - Nem dönthetsz közte és a föld összes vámpírja között...
- Nem fogom hagyni, hogy bántsd őt. - monda Damon ridegen. - El kell pusztítanunk a három medált. - Ehhez Lizinek semmi köze. - sziszegte a fogain keresztül. - És attól még, hogy megvan a kis mentő akciód Eelnának ne gondold, hogy ő nincs ugyanúgy veszélyben. - vágott vissza.
- Ezt, hogy érted? - kérdezte Stefan.
- Úgy öcsé, hogy ha Lizinek akár a hja szála is meggörbül saját magam tekerem ki Elena nyakát. - suttogta. - Erre megesküszöm. - mondta ridegen.
- Mi a fene ütött beléd? - tiltakozott Stefan. - Régen még te is mindent megtettél volna, hogy megvédd Elenát. - mondta. - Mi változott?
- Szeretem őt Stefan. - suttogta megsemmisülten Damon. - Szeretem Lizit akár tetszik akár nem. - folytatta. - És mint mondtam nem fogom hagyni, hogy bántsd.
- Damon tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű... - mondta. - Amíg élnek a félvámpírok addig mindig lesz valaki aki megkísérli majd azt, hogy elpusztítson minket. És ráadásul egy lány... - emelte fel megint a hangját. - Abba bele se gondoltál, hogy mi van ha gyereke születik majd? - kiabálta. - Az eszedbe se jutott, hogy lehet, hogy máris felcsináltad? - kelt ki teljesen magától. - Bonnie azt mondja, hogy nem érti a rosszulléteit és, hogy az átváltozása nem járna ezzel. - mondta. - Mihez akarsz kezdeni ha...
Nekem ebből elég volt. Mint akai kísértetet látott úgy hátráltam el az ajtótól. Stefan a halálomat akarja mindenki érdekében? Olyan szaporán szedtem a levegőt, hogy kételkedtem afelől, hogy egyáltalán marad-e majd a szobában. És amit azután mondott... Nem ez nem lehet igaz... ráztam meg a fejem. Az alma kiesett a kezemből és nagyot koppant a tömör fa parkettán. Nem, nem, nem, nem... Én nem is voltam itt, ezt nem is hallottam. Ziháltam visszafutva a nappaliba. Levegőt. Kiáltottam volna legszívesebben. Egy cetlire ráfirkantottam Elenának egy" Kicsit sétálok majd jövök. Sorry" szöveget majd kiléptem a házból. Igaza volt Elenának. Túl sok minden volt ez egy reggelre....