41♥

41. Apa?

Amint kiléptem a bejárati ajtón szinte mellbe vágott a friss levegő. Zihálva támaszkodtam az ajtófélfának. El akartam menni. El akartam menni innen olyan messzire amennyire csak lehet. Visszafordultam és lekaptam Damon kabátját a fogasról. Nem csalódtam benne a kocsija kulcsát a zsebébe találtam. Sírtam azt hiszem, de minden annyira zavaros volt bennem, hogy szinte el sem jutott a tudatomig. Csak nagy sokára tudtam beülni a kocsiba mert annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam a kulcsot beletenni a zárba. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem mikor becsaptam magam mögött az ajtót. Ráborultam a kormányra és próbáltam kitisztítania gondolataimat. Még mindig annyira hihetetlennek tűntek Stefan szavai. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy meg akar ölni. Meg akar ölni...
- Lizi hová mész? - hallottam Elena hangját a bejárat felől amint utánam rohant. Nem vártam meg, hogy megállíthasson gázt adtam és a Salvatore ház elől kitolatva elindultam. Még néhány méteren hallottam, hogy a nevemet utánam kiabálja, de aztán végleg magam mögött hagytam őt is. Nem is tudtam, hogy merre megyek csak akkor kapcsoltam mikor elhagytam a Mystic Falls táblát. Kiértem a városból. Csörgött a mobilom, de nem szándékoztam felvenni. Nem tudtam volna mit mondani...
Lehúztam a tetőt és élveztem, ahogy a szél szinte kisöpör minden gondolatot a fejemből. Ez első dolog ami az eszembe jutott olyan nyilvánvalónak tűnt, hogy szinte már nevettem is rajta. Hogy hová is fogok menni? Oda ahová már régen el kellett volna mennem.
Már majdnem két órája úton voltam mikor egy kicsit már kezdett zavarni, hogy a mobilom folyamatosan csörög. Végül lehúzódtam egy pihenőnél. Damon volt az, nyilván aggódva, hogy hava a fenébe tűntem. Sokáig néztem a csörgő telefont, de végül mégis csak felvettem.
- Lizi? - hallottam a kétségbeesett hangját a túloldalról. - Hová mentél? - kérdezte meg sem várva, hogy válaszoljak.
- Csak... - nem is tudtam, hogy mit mondjak. Elvégre nem tudja, hogy hallottam őket. Legalábbis nem biztosan. - Muszáj volt eljönnöm. - mondtam egy kicsit elcsukló hangon. - Ne aggódj minden rendben csak...
- Hallottad igaz? - suttogta megtörten. - Figyelj lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzott, de hidd el, hogy egy percig se gondolta....
- Hagyd Damon... - állítottam le. - ...kérlek csak ne mentegesd. - szorítottam le a szemem. - Hallottam amit hallottam és...
- Lizi... - próbált közbeszólni, de nem hagytam.
- Csak idő kell Damon. - emeltem fel a hangom. - Csak egy kis idő kell.
- Hol vagy most? - kérdezte.
- Szia Damon! - vettem el a fülemtől a telefont.
- Ne, Lizi... - hallottam még távolról majd a telefonomat kikapcsolva végleg elnémítottam. Kifújtam a levegőt és hátradőltem. Talán nem kellett volna eljönnöm tőle. Talán meg kellett volna mondanom neki, hogy hol is vagyok. De nem tudtam volna a szemébe nézni. Még nem lettem volna rá képes. Kisöpörtem a könnyeket a szememből és ismét elindultam. Délután négy is elmúlt mikor végre lefékeztem a New Yorki temető parkolójában. A portástól hamar megtudtam, hogy merre is kell mennem így gond nélkül eltaláltam a sírokig. Furcsa volt a kopott márványon olvasni a neveket. Christian Wattson, Emily Bolton és Elisabeth Wattson. Leültem a három márvány tábla elé a fűbe. Hát borzongató... Ha az ember a saját nevét olvassa egy sírkövön az akaratlanul is elgondolkodtatja. Főleg ha mindenki a halálát akarja... Milyen egyszerű lett volna ha akkor tényleg a kocsiban vagyok. Ha akkor tényleg vége van... Nem kellett volna végignéznem a halálát a szeretteimnek. A szenvedésüket és, hogy én is csak fájdalmat okoztam és okozok nekik. Milyen egyszerű lett volna...
Arra gondoltam, hogy hogyan is indult ez a nap. Tele reményekkel boldogsággal. Damonnal... De vajon van-e jogom a szeretetére. Van-e jogom arra, hogy ennyire fontos legyek bárkinek... Van-e jogom még élni...
Szipogva hanyatt feküdtem a felhőket bámulva. Tudtam, hogy nem maradhatok sokáig. Se távol Mystic Fallstól, se távol a történtektől. Talán csak ez a nap még az enyém. Az enyém egyedül. Távol mindentől. Damontól...
Azt hiszem, hogy talán ő az egyetlen ok arra, hogy visszamegyek majd. Ő az egyetlen aki miatt nem kívánom igazán, hogy bárcsak meghaltam volna. Hisz akkor őt sem ismertem volna meg. Valahogy olyan volt ez a dolog mint mikor elesünk a lejtő alján a biciklivel, de valahol boldogok vagyunk, hogy leértünk és igen felállunk, és titkon bármikor nekifutnánk újból, hogy megint végigcsinálhassuk.
Megkordult a hasam az éhségtől. Bár nem voltam terhes, de akkor is szöget ütött a fejembe Stefan mondata. És mégis mihez akarsz kezdeni ha... Vajon mihez kezdenének ha terhes lennék? Megölnék őt is és engem is? Megölnének egy ártatlan gyereket aki az utukban áll? Elborzasztott a kegyetlensége Stefannak. És valahol azt is tudtam, hogy volt idő mikor ezt Damon is megtette volna rezzenéstelen arccal. De ő most más. Vagy csak nekem tűnik úgy, csak velem más? Már, már emberi... Felültem és indulni készültem. Vetve még egy utolsó pillantást a sírokra lassan kifelé kezdtem sétálni.
- Sziasztok... - suttogtam még visszafordulva egy pillanatra. A múltam hátrahagyva sétáltam a kapu felé. Azt vártam, hogy erőt ad majd az, hogy eljöttem ide. Azt vártam, hogy majd jobb lesz, hogy majd valahogy ki fogom ettől bírni. De sajnos semmi más nem segíthet mint az idő... És erre ez kellett, hogy rádöbbentsen. A sírkövek nem többek mint emlékek. Emlékek megörökítései. De minek is? A halálnak. De ahogy most néztem nem a halált láttam. Láttam az arcukat. Magam mellett éreztem őket. De ehhez nem kellett volna, hogy kijöjjek a temetőbe. Még mindig nem fogadtam el, hogy nincsenek mellettem. Tudomást se akartam venni, arról, hogy elvesztettem őket. Talán majd idővel el tudom fogadni. Igen talán. Idővel... Feloldozást akartam keresni itt. De feloldozást csak az adhat ha bennem megoldódnak a dolgok. Ha magamban is rendbejön minden. Becipzároztam Damon dzsekijét magamon. Lógott rajtam, de kellemes Damon illata volt és ez megnyugtatott. Kiléptem a kapum és a kocsi felé indultam. Épp ki akartam nyitni az ajtót mikor valaki a vállamra tette a kezét.
- Elisabeth Wattson? - szólított valaki a nevemet. Megpördültem. Egy férfi állt mögöttem aki még soha életemben nem láttam.
- Ki maga? - vettem le a kezét magamról egy kicsit hátrálva tőle.
- Hát hívhatsz apának, de ha nem muszáj inkább ne tedd. - tette zsebre a kezeit. - A nevem Jack.
- Az apám meghalt. - jelentettem ki megkeményítve a hangom. - És ha most megbocsát. - fordultam meg, hogy beszálljak a kocsiba de ekkor elkapta a csuklómat és maga felé fordított ismét. Az arca teljesen eltorzult és vérben kezdtek forogni a szemei.
- Már pedig meg fogsz hallgatni, ha tetszik ha nem. - sziszegte a fogai között.
Megpróbáltam lerázni magamról, de olyan erővel szorított, hogy esélyem se volt.
Ezek szerint mégis csak igaz, hogy egy vámpír volt az apám. Remek... Már csak ez kellett mára, hogy hirtelen még ennek is kényszere támadjon megkeresni. De egyáltalán honnan tudta, hogy hol vagyok?
- Hogyan talált meg? - ráncoltam össze a szemöldökömet. - Egyáltalán miért? - méregettem a majdnem kopasz idegent aki hirtelen az apámnak vallotta magát.
- Ha Damon Salvatore New Yorkba érkezik arról minden vámpírnak tudnia kell. - húzta egy gonosz mosolyra a száját. - Felhívott és kérte, hogy keresselek meg. - engedte el a csuklómat. - Jobban ismer téged mint gondoltam. - nézett a temetőkapura. - Tudta, hogy ide fogsz jönni.
- Damon ismeri magát? - kérdeztem ledöbbenve. - Hogyan lehet ez?
- Emilyvel eljöttek hozzám. - mondta. - Információkat akartak Kathrineről és, hogy miket tudok a terveiről. - hadarta. - Részvétem a nagymamád miatt. - tette még hozzá.
- Nem kell a részvéte... - szűkültek össze a szemeim. - Csak hagyjon elmenni. - rimánkodtam hátha megenyhül, de megrázta a fejét.
- Megígértem, hogy nem hagylak egyedül tehát nem tehetem. - vonta meg a vállát. - De mehetünk a Salvatore kocsijával. - vigyorodott el és mielőtt még kapcsolni tudtam volna már be is ült az anyós ülésre.
- Meglep, hogy Damon nem mesélt rólam. - mondta miután már bár vonakodva, de bültem mellé. - Talán úgy gondolta, hogy így is több mint elég az új információ. - nézett rám.
- Maga semmi nem tud rólam. - viszonoztam a pillantását. - Se a nagyimról. - szűrtem a fogim között.
- Érdekes. - mosolyodott. - Veled ellentétben azt azért tudom, hogy a gyilkosa Mystic Fallsban van...