9♥

9. Way to hell

Lágy volt és gyengéd. Nem olyan macsó és birtokló, mint mikor először tette. Időt sem hagyott arra, hogy viszonozzam. Az arcomra csókolt majd a fülem felé haladt

- Sajnálom. – suttogta. – Remélem, túléled. – fel sem foghattam a szavai értelmét. Csak egy szúrást éreztem a karomon majd azt hiszem elájultam.

Nagyon lassan kezdett tisztulni a kép. Olyan volt mintha kómában lettem volna. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Az elmúlt napokban annyiszor voltam eszméletlen, hogy lassan már kezdtem hozzászokni. Szédültem egy kicsit, de azt hiszem ez normális. De mi is történt? Csak arra emlékszem, hogy... egy autó dudált közvetlenül mellettem. Kinyitottan a szemem. Egy autóban voltam, méghozzá szásszal száguldva valami földúton.

- Jó reggelt Csipkerózsa! – szólalt meg mellőlem életem elrontója. – Már kezdem aggódni, sosem ébredsz fel.

- Damon? Mi a fenét művelsz? – kiabáltam.

- Kocsikázok. - kacsintott

- Na, jó állj, félre én itt kiszállok.

- Fürdőköpenybe? – vigyorgott.

Végignéztem magamon. Hirtelen komolyan elgondolkoztam azon, hogy most sírjak vagy nevessek. Még nem tudtam dönteni.

- Hátra bedobtam pár göncödet. De ne várd, hogy megállok. – röhögött tovább. Milyen kedves.

- Megmondanád, hogy mégis miért raboltál el? – hadartam. – És nem mellesleg hogyan?

Nem válaszolt rögtön.

- Vérbéna. És eszem ágába sincs elárulni.

Vérbéna? Normális emberekre ez nem így hat. Tehát ha ő rögtön ezzel próbálkozott, akkor... tudja.

- Honnan tudtad?

- Kérdés, kérdés, kérdés... – motyogta. – Jobb volt, míg aludtál.

Ekkora bunkót. Kijutnom a kocsiból nyílván nem lehetett. Próbáltam a kilátásból megállapítani, hogy hol is lehetünk, de csak elsuhanó fákat láttam.

- Hogy jöttél rá?

- Ó nem volt nehéz. Csak Stefant és Elenát kellett kihallgatom. – mondta.

Elena és az ő titoktartási képességei. Gondolhattam volna. Kezdtem fázni. Damon oldalán egy kicsit le volt húzva az ablak, én meg csak egy szál fürdőköpenyben voltam. Nincs igazság.

- Húzódj le. – kértem. Olyan fensőbbséges vigyor ült a képén, amitől kedvem támadt bemosni neki egyet.

- Miért is?

- Mert szeretnék hátramászni és felöltözni.

Megint röhögött egyet.

- Nem fogok megállni, míg oda nem érünk. Nem érünk rá.

Mély levegőt vettem. Beszív, kifúj, nem ordít... a jóga órák legalább értek valamit. Hatalmas lelki erőről tanúskodva szinte nyájasan kérdeztem meg.

- Hová is sietünk ennyire? – ha már elrabolt az a minimum, hogy tudjam hová is hurcol. 

- Majd meglátod. – mondta – Csak nem félsz? – húzta megint félmosolyra a száját.

- Nem. – furcsa, de tényleg így gondoltam. Tudom, hogy Damon elrabolt, majdnem megfojtott, a múltjában pedig szerepel pár szörnyűség, de valahogy ezek ellenére is bíztam benne. Sőt. Még talán egy kicsit kedvelni is kezdtem. Már amennyire egy ilyen arrogáns alakot lehet. Lehet, hogy elment az eszem.

- Damon jogom van tudni, hogy hová megyünk.

- Egy régi barátomhoz. Többet kell tudnom, Kathrine tervéről, mint amit a kis Bonnie összehordott.

- És engem miért hoztál magaddal? – kérdeztem majdnem kicsit nyögve, mert egy meredekebb kanyar miatt majdnem felkenődtem az ablakra.

- 1. Mert ha otthon hagylak amint magadhoz térsz rohantál volna Elenához. 2. Gondolom te is szeretnél többet megtudni magadról. 3. Nem volt kedven egyedül autózni és te koránt sem bizonyulsz rossz társaságnak. – sorolta. Egy kicsit elgondolkodtam a dolgokon. Az utolsó két állítás még rendben is van, de miért kellett neki, hogy eszméletlen legyek? Ezt sehogyan sem értem. 

- És miért kellett, elkábítanod? – kérdeztem szinte félve.

- Mert nem hiszem, hogy önként és dalolva odaadtad volna nekem, amire szükségem volt.

Teljesen elsápadtam. Damon megint felnevetett.

- Mikre nem gondolsz. Ejnye. Hidd el ha azt akarnám veled nem kéne, hogy elkábítsalak. Nem tiltakoznál. – vigyorgott leplezetlenül. Én meg vörösödtem. Nagyon vörösödtem.

- Álmodik a nyomor. – Hogy juthat eszébe, hogy bármit is akarnék tőle? Az igaz, hogy nem húzódtam el mikor megcsókolt, de csak azért, mert nagyon meglepődtem. Csak is azért.

- Mire volt szükséged? – próbáltam terelni a szót.

Megérkezhettünk, mert leállította a motort.

- Erre. – mondta majd felmutatta a kezében a nagyi medálját. Ellopta. Nem tudom mi ütött belém, de olyan dühös lettem, mint még soha.

- Te mocsok! – kiabáltam majd ütni kezdtem ahol csak értem. – Te aljas képmutató, tolvaj... – ütöttem tovább.

Egy darabig hagyta, de láttam, hogy már fogy a türelme. Nem érdekelt. És én még úgy gondoltam, hogy nem is olyan megátalkodott.

Nem gondolkozhattam tovább, mert hirtelen kiszállt a kocsiból. Még fel sem foghattam mit történt, mikor az én oldalamon lévő ajtó is kivágódott és engem megragadva Damon kirángatott a kocsiból. Az ajtót bevágva a kocsi oldalához szorított mit sem törődve az őt érő ütéseimmel.

- Nyugodj már meg. – mondta, majd mindkét karomat a kocsihoz fogta. – Elég volt Lizi. Hagyd abba. – már ő is ugyanúgy lihegett, mint én.  Már nem próbáltam szabadulni, de még mindig nem engedett el.

- A medál majd vissza fog kerülni hozzád. De szükségünk van rá, mert Johnatan csak így fog hinni nekem és azért is, mert egy másolatot akarok készíteni róla. – mondta. Elengedte a karjaimat, de nem mozdultam. – A medál csak nálad működik. De ha szerencsénk van sikerül Kathrine-t átvernünk. Érted már? – kérdezte. Némán bólintottam. A dühöm még nem szállt el teljesen, de kezdtek tisztulni a gondolataim. Olyan közel volt hozzám, hogy teljesen rá kellett simuljak a kocsira. Nem mertem a szemébe nézni. Azok után, amit rólam mondott, féltem, hogy elpirulok.

- Öltözz fel. – mondta, majd kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját és kezdett befelé tolni.

- Csak ha elfordulsz. – jelentettem ki. Azonban elkövettem azt a hibát, hogy a szemébe néztem.

- Már úgy is mindent láttam. – mondta majd látványosan végigmért tetőtől talpig. Válaszra sem méltattam csak becsaptam magam mögött az ajtót. Sajnos még így is láttam, hogy Damon még mindig vigyorog.

- Szólj, ha segítsek. – kiabálta majd végre elfordult. Legalább azt nem látta, hogy a tekintettől már megint elvörösödtem.

A ruhák, amiket kiválasztott nekem közel sem a hétköznapi darabok voltak. Na, jó kivéve talán a farmerem meg a tornacsukám. A fehér neműkről nem ejtenék szót, a fekete pánt nélküli topom pedig egyenesen kurvásan hatott. Damon meg az ő ízlése. Pulcsit nem találtam vagy valamit, amit felvehetnék rá így ezekben léptem ki a kocsiból. Csak most néztem körül, hogy hol is vagyunk. Egy erdő szélén parkolt le. Egy halvány ösvény vezetett csak be a fák közé. Damon megfordult majd már megint jól végigmért. Dög.

- Jobban áll, mint, ahogy elképzeltem. – mondta majd a kocsi csomagtartójához lépett és kivett belőle egy zacskó chipset, amit a kezembe nyomott. – Ha éhes lennél. – mondta majd bezárta a kocsit.

Farkas éhes voltam. A reggeli kávémon kívül semmit nem ettem tegnap dél óta.

- Köszi. - nyögtem ki végül, majd rögtön neki is estem. Sajtos volt, amit imádtam.

- Azért hagyj nekem is. – vett ki egy marékkal ő is a zacskóból majd az ösvény felé indult. – Gyere, nem érünk rá. – sürgetett.

Vonakodva bár, de elindultam mellette. Az erdő egyre sötétebb lett, ahogy haladtunk a fák között, és én egyre jobban féltem. A nap alig sütött be a fák között a sűrű lombkorona miatt. Arra eszméltem a bámészkodásból, hogy Damon eltűnt mellőlem. Még sikítani se mertem. Mindenhol fák vettek körül, és már az utat se láttam. Kezdtem pánikba esni. A közelből lépéseket hallottam és a következő pillanatban egy kéz ragadta meg a karomat...