10♥

Írjatok véleményt! Please!!!!!!!!! 

10. Séta az erdőben

Remegve fordultam meg. Soha életemben nem örültem még ennyire Damonnak. Mindent elhajítottam és a nyakába ugrottam. Szorítottam amennyire csak bírtam.

- Csak nem hiányoztam? – ölelt át. Nem érdekelt, hogy gúnyolódik. Muszáj volt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Ironikus, hogy jelenleg ő volt az egyetlen, aki képes lehetett a megnyugtatásomra, pedig ő miatta volt minden bajom. Ez most valahogy egy cseppet se érdekelt. Csak beszívtam az illatát és hagytam, hogy szétáradjon bennem.

- A nagy Elisabeth Watson csak nem megijedt, hogy egyedül hagytam az erdőbe? – mondatára ellöktem magamtól és igyekeztem megvetően nézni.

- Nem ijedtem meg. – az arckifejezésem nem sikerülhetett valami meggyőzően, mert Damon azzal az idegesítő félmosolyával méregetett, ami azt jelentette, hogy: „ Mondj amit csak akarsz úgy is tudom, hogy igazam van.” Cseppet se volt lekezelő á dehogy...

- Amúgy hová mentél? – kérdeztem.

- Visszamentem a kocsihoz a dzsekimért. – mondta. Majd levette a fekete bőr ruhadarabot és a hátamra terítette. – Láttam, hogy fázol. – tette még hozzá látva, hogy tiltakozni akartam.

A fejemben tényleg az járt, hogy inkább fagytam volna meg mintsem, hogy így halálra rémítsen, de túlságosan is idillinek éreztem a pillanatot, hogy az előbbi halálfélelmemet a szemére vessem. Inkább csak mosolyogtam.

- Min mulatsz ilyen jól? – ráncolta össze a szemöldökét. – Mégse kell?

- Nem, nem csak... Csak meglepett, hogy tudsz kedves is lenni. – motyogtam.

- Ne nagyon szokj hozzá. – mondta. De láttam rajta, hogy maga is meglepődött a kijelentésemen. – Ha délig nem érünk oda, akkor nem fogunk visszajutni sötétedés előtt. Nem tudom te, hogy vagy vele, de én nem szeretnék éjjel itt sétálgatni. – mondta majd elindult az ösvényen. Szinte szaladnom kellett, hogy utolérjem.

- Elárulnád, hogy miféle ember él egy erdő közepén? – kérdeztem. – Már, mint, honnan tudhat bármit is a családomról, ha elzárva él a külvilágtól?

- Johnatant nagyon régről ismerem. Úgy tartják számon, mint a vámpírok krónikását. Mindenkiről mindent tud. - És mindenkinél jobban. – tette még hozzá.

- És miért segítene neked?- szégyen nem szégyen tényleg kételkedtem abban, hogy bármi hasznos dolgot is megtudhatunk. Vámpírok krónikása. Nem hangzik valami hihetően. Bár ha belegondolok, hogy eddig mennyi mindenben nem hittem...

- Egyszer régen megmentettem az életét. – mondta. – Tartozik nekem.

Nem akartam tovább faggatózni. Szemmel láthatóan nem nagyon akart róla beszélni.

Az utat teljesen benőtte a gaz. Ha ez az egyetlen út hozzá, akkor a férfinak már nagyon régen nem volt látogatója. Könyveltem el magamban. Furcsa. A gazról, meg a fűről eszembe jutott a régi temető ahol először találkoztam Damonnal. Az első benyomásom az volt róla, hogy egy beképzelt bunkó. Egy eszméletlen jóképű, de egocentrikus férfi. Meg persze a második a harmadik és a negyedik benyomásom is ez volt róla. De most,... valahogy úgy éreztem, hogy képes érezni is.

- Hát ezt is megértük. – mondta. – Csak nem kifogytál a kérdésekből? –kapott színpadiasan a szívéhez.

- Csak gondolkodtam. – eresztettem el a fülem mellet a megjegyzését.

- És mégis min? – kérdezte. – Nem érts félre, de ha attól csöndbe maradsz, akkor gyakrabban kéne a dolgon agyalnod. – jelentette ki.

És tessék már megint bunkó. Egy épeszű ember, hogy legyen képes eligazodni egy ilyen alakon?

- Azon a napon gondolkodtam, mikor először találkoztunk. – mondtam végül. - Te miért jöttél oda aznap?

Meglepte a kérdésem. Nem úgy tűnt, mint aki szándékozik válaszolni.

- Miért mentél oda?

- Az apám miatt. – mondta végül.  – Mint tudod az egy temető volt. A családom minden tagja ott végezte. – közölte.

Hogy lehettem ilyen tapintatlan. Damonnak igaza van. Túl sokat kérdezek.

- Sajnálom. – majd megfogtam a kezét, amivel végre megállásra bírtam. - Nem akartam tapintatlan lenni. – szabadkoztam.

Lenézett a kezemre, amivel az ő kezét szorítottam. Visszaszorított. Álltunk így pár másodpercig. Végül ő mozdult először és húzni kezdett tovább az úton majd elengedte a kezem. Szótlanul indultam el mellette.

- A te szüleidnek legalább van sírja. – mondtam, mire értetlenül nézett rám.

- Hogy érted ezt?

- A szüleim kocsija a szalagkorlátot átszakítva a tengerbe zuhant. Sosem találták meg őket. – mondtam.

Sokig mentünk némán. Túl sokáig.

- Damon. – mondtam.

- Igen? – kérdezte.

- Már vagy egy órája gyalogolunk. Messze vagyunk még?

- Már megint egy újabb kérdés. – nézett az égre.

- Már megint egy gúnyos megjegyzés. – vágtam vissza. – Lehet, hogy tényleg sokat kérdezek, de én legalább beismerem. Te talán olyan tökéletes vagy? – kérdeztem.

- Maradj csendben. – suttogta. – Már mindjárt ott vagyunk és nem szeretném ha magunkra vonnád a figyelmet. Értve vagyok? – tudakolta a képembe hajolva.

- Igen. – mondtam duzzogva             

- Amúgy meglepne, ha tíz hibánál többet találnál bennem. vagy akár egyet is. – jelentette még ki majd kihúzta magát és előre ment.

Legszívesebben felröhögtem volna hangosan, de mivel tartottam a következményektől így csak szimplán lábon rúgtam. „Ezt most miért?”szemekkel nézett rám, amiből rögtön rájöttem, hogy tényleg komolyan gondolta az előbbieket. Egoista majom... Már készültem is rá, hogy véleményem vele is megosztom, mikor hirtelen a számra nyomta a kezét. Egyértelmű célzás, hogy most nem alkalmas az idő ilyesmire. Nem baj tudok várni. Mindegy, hogy mikor vágom a fejéhez.

Nem messze onnan, ahol az ösvényen megálltunk, a bokrok mögött, én is megláttam amit Damon már biztos rég észrevett. Egy ház teteje kandikált ki a bozótból. Innen nem sok látszott belőle nyílván a másik oldalon volt a bejárata. Damon intett, hogy maradjak itt majd elment előre megkerülve az építményt.

Még szép, hogy nem maradtam itt. Valahogy nem tetszett a gondolat, hogy csak itt ácsorogjak. Én is előre mentem. Itt már valamivel ápoltabb volt a környezet. A ház maga a földbe volt süllyesztve. Nyilván a föld alatt is voltak részei. A ház előtt volt egy apró kerítéssel védett virágoskert is. Csodálatos rózsák voltak benne. Piros, sárga, fehér és egy szál fekete. Gyönyörű volt. Le sem tudtam venni róla a szemem. Épp nyúltam felé, de egy holló károgása magára vonta a figyelmemet. Mikor felnéztem megláttam, amit kinyílik a ház ajtaja.

Először Damon jött ki majd mikor meglátott az égre emelte a szemét. Ezt gondolom a helyváltoztatásomról alkotott véleménye kifejezéseként. Aztán kijött egy férfi is. Negyven évesnek saccoltam, de lehet, hogy több volt. Átlagos öltözetet viselt. De egy fekete kendő takarta a szemeit. Vak volt. Nem is tudtam, hogy mit kéne tennem tanácstalanul néztem Damonra aki viszont nem sietett segítségemre. Zavaromban a kezem is nyújtva maradt mivel a virágért nyúltam.

- Neked adom a feketét. – mondta a férfi. – Mikor mentek csak szakítsd le. Ha kiszárítod, még évekig érezni fogod az illatát. – mondta. Nagyon meglepődtem. Damonra viszont nem ült ki a döbbenet. Tudna úgy látni, hogy a szemére vak?

- Gyertek be. – mondta. – Ha sötétedés előtt vissza akartok érni, akkor már nincs túl sok időnk. – jelentette ki majd be is ment az ajtóból. Damon intett, hogy kövessem majd utánam ő is bejött és becsukta az ajtót...