12♥

12. Újra egyedül

Szinte az egész haza utat végigaludtam. A koncentráció, hogy ne gondolkozzak a hallottakon teljesen kimerített. Damon is csendben volt. Arcán nyoma sem volt szokásos mosolyának csak mogorvaság látszott rajta. A Damon féle mézédes mogorvaság. Túl sokáig nézhettem, mert csak arra kaptam félre a fejem mikor lefékez a házam előtt.

Arra számítottam, hogy megtöri látszólagos hallgatási fogadalmát, de nem így történt. Ahelyett, hogy bármit mondott volna csak kiszállt a kocsiból és az ajtó felé indult.

Ki tud rajta eligazodni? Rohannom kellett, hogy utolérjem. Már kinyitotta a zárat mire elkaptam a karját.

- Damon minden oké? – kérdeztem. – Ne vedd sértésnek, de eléggé nyomott vagy mióta elindultuk. - Még mindig nem szólt semmit. Rám nézett, majd ha lehet még inkább elkomorult.

- Mennyünk be! – jelentette ki majd szabályosan betolt az ajtón. A kulcsom a kezembe adta majd elindult a nappali felé. Nem mentem rögtön utána. Felakasztottam kabátját majd a konyhába siettem, hogy vízbe tegyem a rózsát. Nem nagyon tudtam most szépségében gyönyörködni, végtére is egy vámpír duzzog a nappalimban. Szívderítő...

Damon a kanapémon feküdt miről nyilván az előbb rámolta le a könyveket. A szoba még mindig úgy nézett ki mintha egy kisebb bomba robbant volna benne. Holnap mindenképpen rendet kell, hogy rakjak.

- Most már elárulnád, hogy mi bajod van? – próbálkoztam megint, majd leültem elé a kisasztalra. A szemeit eltakarta a kézfejével. Tényleg, mint egy rossz gyerek.

- Semmi bajom. – nyögte ki végül. – Csak...

- Csak?

- Amiket Johnatan mondott nem hagynak nyugodni. Holnap reggel elutazok Lizi. –nyögte ki felülés közben.

Átültem a kanapéra mellé.

- Miért? – kérdeztem. – És hova?

Nem tudom mitől, de hirtelen kétségbe estem. Lassan kezdtem megszokni, hogy van valaki, akivel úgy, ahogy megértem magam.

- Csak nem féltesz? – pimaszkodott. Kezdett önmaga lenni ez legalább bíztató. Azt hiszem...

- Téged? Soha. – mondtam, hazudtam, jelentettem ki vagy mi. De az arckifejezéséből úgy szűrtem le, hogy kezd nagyon jól mulatni zavaromon. Tipikus...

- Hová mész? – tértem vissza a kérdésre. Ha már elmegy, legalább tudjam, hogy hová.

- Megkeresem Kathrine-t. – monda csak így egyszerűen.

- Hogy micsoda? – döbbentem le. Hirtelen nem tudtam, hogy vágjam pofon vagy fakadjak sírva. Kathrine-t? Az a nő még képes és megöli. Nem sokat tudok arról a némberről, de ha amit hallottam mind igaz, akkor erősebb, mint Damon és nem is teljesen normális. És ez a hülye meg fel akarja kutatni?

- Te nem vagy ép. – néztem rá. – Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?

- Komolyan gondolom. – nézett a szemembe. – Tudnom kell, hogy mire készül. Meg kell akadályozni, hogy idejöjjön. – És azt, hogy téged megtaláljon. – tette még hozzá alig hallhatóan.

Nem tudtam, mit mondani. Rendbe van, hogy meg akarja akadályozni, hogy Kathrine megtalálja a medált, de a kis magánakció terve nem nagyon tetszett.

- És ha Stefant megkérnéd, hogy menjen veled? – hadartam. – Legalább nem lennél egyedül, és akkor hamarabb is ráakadnátok.

Átölelte a vállamat.

- Nem bízol bennem? – kérdezte. Nem néztem fel rá csak hozzá bújtam. Még így is tudta, hogy elterült az arcán az önelégült vigyora. Én is mosolyogtam.

- Bízom benned. – mondtam kezemmel végigsimítva a mellkasán. Éreztem, ahogy megpuszilja a fejemet. Olyan meghitt volt ez így. Úgy mondtam volna neki valamit, valami olyat, ami miatt majd visszajön vagy amivel megakadályozhatnám, hogy elmenjen. Egy ilyen érv sem jutott az eszembe.

A zsebébe nyúlt és elővette a nagyi nyakékét. Még sosem volt rajtam. Damon előresöpörtem a hajamat a nyakamból. Megremegtem az érintésére. Furcsa volt érezni, ahogy a plusz súly a nyakamba nehezül. Furcsa.

- Míg távol leszek, ha lehet, ne nagyon mászkálj el itthonról. – mondta miután felcsatolta.   

- Csak nem féltesz? – néztem bele gúnyolódva vakító kék szemébe.

- És ha igen? – kérdezett vissza. – Ha azt mondom, hogy féltelek az meggátolna abban, hogy csinálj valami hülyeséget? – felvontam a szemöldököm – Hát én sem hiszem. – nevette el magát.

- Nem szokásom hülyeségeket csinálni. – mondtam sértődötten. Nem is értem, hogy miért feltételezi rólam. Még én akarok hülyeséget csinálni. Mintha nem ő készülne kinyiratni magát.

- Na, mennem kell. – állt fel hirtelen. Úgy meglepett a hiánya, hogy eldőltem a kanapén, mint egy zsák. Felugrottam én is.

- Miért sietsz ennyire? – tudakoltam.

- Ó, Stefan már biztosan hiányol. – húzta el a száját. Nevetnem kellett. 

- A nyakláncodról mielőbb kell egy másolat. – hadarta. -  Stefannál hagyok egy levelet, amiben majd leírom, hogy kinél tudod elintézni. Sokat segítene, ha elintéznéd. – mondta.

- Persze. – bólintottam.

Felvette bőrdzsekijét majd rám nézett.

Utáltam búcsúzkodni. Nem tudom, hogy hogyan kell. Nevetséges. Mindenki azzal vádol, hogy túl sokat beszélek, ilyenkor bezzeg semmi nem jut az eszembe.

- Lehet, hogy hosszabb ideig nem jövök Mystic Fallsba.

- Mégis meddig? Napok? Hetek?

- Talán lesz egy hónap is. – mondta majd kisimította az arcomba hulló tincseim. Belehajtottam fejem a tenyerébe. Lehet, hogy soha többé nem is jön vissza. Nagyot sóhajtottam. Nem voltam képes elképzelni.

Közelebb hajolt majd homlokon csókolt. Egy kicsit eltávolodott, majd az ajkamhoz közeledett mire lehunytam a szemem. Olyan finoman csókolt, hogy alig éreztem. Aztán hirtelen vége lett. Arra eszméltem, hogy csapódik a kocsija ajtaja. Mire kinyitottam a szemem már csak azt láttam, hogy elindul vélhetőleg a Salvatore ház felé.

Becsuktam az ajtót és leroskadtam az előszoba padlójára. Sírni kezdtem. Csak eddig bírtam. Ami Johnatannál elhangzottak szörnyűek voltak, de korántsem annyira szörnyű, mint azaz érzés, amit most érzek. Üresség. Azt hiszem ez a legjobb szó rá.

Valahogy semmi sem számított míg Damon velem volt. Az itt töltött idő alatt hozzászoktam, hogy egyedül vagyok. De csak most érzem igazán, hogy mennyire hiányzott valaki, akivel beszélhetek.

Megrezzentem mikor Blacky beszaladt a kutyaajtón. Nyílván a szomszédban időzött. Odarohant hozzám. Pont olyan kék szeme volt mint Damonnak. Lefeküdt mellém. Szánalmasan festhettem.

- Ugye te is megkedvelted őt? – kérdeztem. – Igaz, hogy egy beképzelt alak, de tud kedves is lenni.  – mondtam. - Másokkal sosem voltál még ennyire kedves. – simogattam meg Blacky fülét.

- Szerinted visszajön? – elmélkedtem. – És vajon miért csókolt meg? – néztem rá a fekete bundásra, aki csillogó szemekkel vizslatott rám.

- Jézusom egy kutyával beszélgetek. – könyveltem el. - Az őrület első jele. Semmi kétség...

Még sokéig ültem ott Blackyvel. Nem tettem fel neki több kérdést, pedig ezernyi kavargott a fejemben. Ásítottam. Egy ilyen mozgalmas nap után csoda, hogy eddig kibírtam. És ezzel az értelmes gondolattal ott a padlón fekve el is aludtam.

Szörnyű képek sorakoztak fel előttem. Mintha csak arra vártak volna, hogy elárasszanak a fájdalommal és a kétségbeeséssel, amint lehunyom a szemem. Láttam anyámat és apámat meghalni, hallottam Johnatan szavait amiket a szüleimről és Kathrineről mondott. És láttam Kathrinet. Láttam amint a földön térdel egy test előtt és egy karót emel a magasba. Láttam magam, amint feléjük rohanok. Hallottam a sikításom, láttam a könnyeim. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy ki fekszik ott. Egyre közeledtem, de Kathrine addigra már döfött. Fel akartam ébredni. Nem akartam látni őt holtan. Nem akartam. De már késő volt. Láttam a holttestet. Láttam az ismerős kék gyűrűt egy szürke kézen, ami egy fekete rózsát szorított...