7♥

7. Egy hosszú nap rémes vége

A fejem hasogatni kezdett, ahol az ajtónak vágódott. Próbáltam a kezét lefejteni a nyakamról, de nem eresztett. Nem mertem rá nézni.  

- Most megölhetnélek. – suttogta majd a szabad kezével kisimított egy tincset az arcomból. – Eltörhetném a nyakadat, aztán kiszívhatnám minden csepp véredet. – mondta. – Nézz rám!

Nem nyitottam ki a szemem. Még mindig alig kaptam levegőt a szorítása miatt.

- Azt mondtam, hogy nézz rám! – kiáltotta, majd ismét az ajtóhoz vágott.

Forgott körülöttem a szoba. Végül remegve nyitottam ki a szemem. Kezdtem érteni, hogy Elena meg a többiek, miért is óvtak tőle ennyire. Szaporán szedte a levegőt akár csak én. A szemébe néztem. A zafírkék szempár jeges tekintettel méregetett. Az arca megkeményedett majd a szemem láttára ellágyult. Lassan leemelte a kezét a torkomról.  Megroggyant a térdem, mint egy rossz marionett babának, de olyan szorosan állt előttem, hogy még így is csapdában tartott.

Megsimította az arcomat, mire összerezzentem.

- Nem foglak bántani. – mondta majd az államnál fogva felemelte a fejemet, így ismét a szemébe kellett néznem. - Megőrjítesz. – simított végig a nyakamon majd a kulcscsontomon.    

- Engedj el. – tért vissza a hangom. Ráfogtam a csuklójára és elrántottam a kezét magamról. Lassan leengedte a kezeit maga mellé. Bűzlött a whiskitől. Ezek szerint a vámpírok is képesek berúgni. Kezeimet a mellkasára tettem és finoman próbáltam eltolni magam elől, hogy egy kicsit levegőhöz jussak. Nem engedte, mondanom se kell. Fogalmam sem volt, hogy miért fordult ki ennyire önmagából. Már, mint, még nem sokszor találkoztam vele, de még mindig nem hittem róla, hogy ennyire kegyetlen lenne.  

- Damon engedj. – kértem. Még mindig nem mozdult csak nézett szótlanul. Olyan szomorúnak látszott. És kétség sem fér hozzá, hogy valami vagy valaki nagyon feldühítette.

- Mit tört... – kezdetem, de ujját az ajkamhoz nyomta, hogy hallgassak. Mélyet lélegeztem és hagytam, hogy hüvelykujját lágyan végigfuttassa az ajkaimon. Majd közelebb hajolt és akkor... kopogtak az ajtón. Nagyon megijedtem. A kopogás rezgése végigfutott a gerincemen mitől én is megremegtem. Damon egy pillanat alatt eltűnt a konyhába. Reméltem, hogy a házból is távozott. Zihálva fordultam meg, majd néhány mély levegő után kinyitottam az ajtót. Bonnie volt az.

- Szia. – köszönt.

- Hát te?

- Elenánál hagytad a mobilodat. Hazafelé beugrottam vele. – mosolyogta majd a kezembe nyomta.

- Jaj, köszönöm. – tettem zsebre. – Nem jössz be egy kicsit? – próbálkoztam.

- Nem köszi. Megyek és kipakolok otthon. Most, hogy visszaköltözöm még rengeteg a pakolni való. – mondta. – De holnap mindenképpen beszélnünk kéne. Tudom, hogy nem kellett volna ilyen hirtelen rád zúdítani. De...

- Semmi baj. – szakítottam félbe. – Akkor majd holnap találkozunk.

- Persze. Szia. – mondta majd el is sietett a kertkapu felé.

Becsuktam az ajtót, és ráfordítottam a zárat. A konyha felé indultam, de Damon nem volt ott. Ezek szerint volt annyi esze, hogy hazamenjen. Teljesen kimerültem. Annyi minden történt, hogy egyszerűen még én sem fogtam fel. És ráadásul még Damon is.

Blacky lustán mászott a lábamhoz miután leültem a kanapéra.

- Hát, nem sokat érek veled, mint házőrző. – céloztam Damon látogatására. Ha más férfi jön be, alig tudom megakadályozni, hogy megtámadja őket. Damon viszont meg is fojthatott volna, és még csak meg se ugatta. – Jól van macikám. – paskoltam meg fekete bundáját majd, a fürdőbe indultam. Semmi másra nem vágytam csak egy jó forró zuhanyra. Hamar leöltöztem és beálltam a víz alá. Percekig csal álltam és hagytam, hogy a forró cseppek égessék a bőrömet. Igyekeztem kikapcsolni az agyamat, de nem ment valami jól. Sorra jutottak eszembe Bonnie szavai és azok a dolgok, amiket Elena mondott. Borzalmas érzés volt. Ráadásul még a fejem is sajgott ahol Damon az ajtóhoz vágta. Miután végeztem elzártam a vizet, aztán belebújtam a köntösömbe. Megtámaszkodtam a csapba. A nagyim jutott eszembe. Ő biztos, hogy tudná mit kéne tennem. De én nem tudom. Nincs munkám, nincs családom. Ha hihetek abban ami Bonnie mondott fél vámpír és boszorkány vagyok, és egy vámpír lehet, hogy meg akar ölni. Nem bírtam tovább. Sírva fakadtam. Csak nagy sokára néztem bele a tükörbe, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Miután egy kicsit megnyugodtam a szobámba mentem. A szekrényemből előhalásztam egy fekete hálóinget majd hátradobta az ágyamra és tovább kutattam egy bugyi után.

- Nem rossz darab. – hallottam az ágyam felől. Lassan már meg se ijedtem az ilyesmitől. Megfordultam. Nagy meglepetésemre Damon az ágyamon terpeszkedett mellette pedig Blacky feküdt. Áruló.

- Azt hittem, hogy már elmentél.

- És hagytam volna ki az ingyen sztriptízt? – vigyorgott. 

- Látom már újra a régi vagy. – mondtam próbálva palástolni zavarom. De feltűnés nélkül szorosabbra vontam magamon a fürdőköpenyt. – Nálad ez mindennapos? Az egyik percben megfenyegetsz, a másik percben pedig azt akarod, hogy még vigyorogjak is hozzá, hogy betörsz az otthonomban.

- Mi bajod volt Bonnieval? – kérdezte, miközben Blackyt simogatta.

- Mi közöd hozzá? – kérdeztem vissza. Leültem a fésülködő asztalomhoz vele szembe. – És neked mi bajod volt a velem?

- Mi közöd hozzá? – gúnyolt vigyorogva. Az egyik macimat az ölébe ültette és közben vidáman nézegetett körbe. A szobán nem festett valami jól. Mindenhol a széthagyott cuccaim könyveim és ruháim.        

- Damon nagyon hosszú napom volt. – léptem hozzá majd kivettem Brumit a kezei közül. – Mi lenne, ha most elmennél?

Nem válaszolt. Felállt az ágyról és a fülemhez hajolt. - Vigyázz kit engedsz be a házadba. – suttogta majd a nyakamba csókolt. – Ne bízz meg senkiben. – mondta majd mire kinyitottam a szemem már hűlt helye volt. Nem bírok kiigazodni rajta. Még a gondolkodáshoz is fáradt vagyok. Állapítottam meg majd felvettem a hálóingem.

- Blacky földre. – mondtam majd miután a fekete szőrcsomó letakarodott a helyemről elhelyezkedtem a paplan alatt. Nem kellett hozzá sok és elnyomott az álom. Mintha csak kómában lettem volna. Az elmúlt napok mind összefolytak, és egy őrült kisfilmként peregtek a szemem előtt. Majd lassultak és lassan már arcokat is ki tudtam venni a szín kavalkádból. Mintha csak egy moziban lettem volna. Láttam, ahogy Damon az ajtónak taszít, mikor megjön Bonnie, mikor zuhanyozom... És ekkor váltott a kép. Elenát láttam, ahogy lassan közelít felém. De mintha más lett volna. Arcvonásai kegyetlenek és kemények voltak. Lassan sétált felém és mondott valamit, de nem értettem. Csak egyre közeledett és megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába. És akkor megértettem. Meg akar ölni. Minden erőmmel sikítani akartam, de csak a könnyeket éreztem az arcomon. Aztán már semmi mást nem láttam, mint egy hihetetlenül vakító kék szempárt...