2♥

 

2. A támadás

Ha nem lettem volna ennyire részeg talán megkérdeztem volna hogy hová megy. De ha nem, hát nem. Valahogy nem volt kedvem itt maradni egyedül. Az úton hazafelé végig azon gondolkodtam, hogy vajon látom-e még őt valaha. Olyan titokzatos volt ahogy megjelent meg a szeme… talán nem is a titokzatos a legjobb szó rá. Inkább a félelmetes.

Tanulság: Részegen nem ismerkedünk idegenekkel.

Közben beértem a városba. A házunk, azaz most már a házam Mystic Falls egyik legeldugottabb szélén állt. Az volt szinte a legjobb benne hogy nem kellett mindig az egész városon megvető pillantásoktól kísérve átcaplatnom. Az alacsony kis kertkapun belépve hamar észrevettem, hogy már megint füvet kéne nyírni. Na, igen. Mivel nem állok valami jól ezért el kellett bocsánatom a nagyim alkalmazottjait. Ha már úgy is utál mindenki ez a pár ember már igazán nem számít.

A ház maga nem volt túl nagy. Volt benne háló egy nappali, dolgozó egy fürdő és persze konyha. Meg persze egy kicsi terasz a ház mögött. Mint mindíg most is mikor hazaértem ledobtam a táskám a fotelbe és elnyúltam a kanapén. Egyre csak Damon járt az eszemben. Vajon miért ment el annyira hirtelen? De mielőtt még megőrjítettem volna magamat úgy döntöttem, hogy inkább tv-t nézek. Még sikerült is volna, nem gondolom rá, ha nem ment volna minden egyes adón valamilyen eszméletlen nyálas sorozat. Na, ennyit erről. Azért a híradóban mégis találtam valamit. Az idegesítő ürge másról sem beszélt csak a titokzatos eltűnésekről a környéken. Valamint arra figyelmeztetett mindenkit, hogy sötétedés után ne mászkáljon sehova és pláne nem egyedül.

Jó ezt tudni. Én minden este ki szoktam sétálni a kutyámmal Blacky-vel sétálni a fő utcába. Egyrészt rá is ráfér egy kis kirándulás és én is csak akkor tudok eljutni a város parkjába mert ilyenkor nincs egyetlen ember sem akinek útjába lennék.

Kint már kezdett sötétedni. Végül minden gondolatomat félretéve a konyhába kötöttem ki. Győzött az éhség. A tegnapi pizzám maradékát elfogyasztva viszont már nem is tűnt olyan ijesztőnek a közben leszálló éjszaka. Úgy döntöttem Blacky is megérdemel annyit, hogy egy kicsit mozogjon a házon kívül is. Gyorsan magamra kaptam egy farmert a kedvenc fekete toppomat meg egy fekete bőrdzsekit és már menetkész is voltam. Kiabálnom se kellett fekete Labradorom már az ajtóban volt a pórázát harapdálva.

Odakint nem volt túl hideg. Csak valahogy minden szokatlanul csendes. A máskor tücsköktől hangos rét és az utcák mind némaságba burkolóztak. Egy lélek se járt rajtunk kívül idekint. Én ennek csak örültem, mert így legalább egy kicsit elengedhetem Blackyt szaladgálni. Úgyis már betéve tudja az útvonalat nem fog eltévedni. Nem kellett neki kétszer mondani boldogan szaladt előre a park felé. Én lassan sétáltam utána. Végül is nem siettem sehova. Otthon csak az üres lakás várna rám meg egy-két film. Nem valami izgalmas program.

Kicsit mintha a köd is leszállt volna. Kicsit hátborzongató volt.

Meg mertem volna esküdni rá, hogy eddig nem volt köd. Épp befordultam a főutcára ahol a park is van mikor megláttam, hogy egy alak áll az egyik lámpa alatt. Más se hiányzott, mint hogy valaki még a nap végén is cseszegessen. Úgy tettem mintha nem venném észre és átmentem a másik oldalra remélve, veszi a lapot, hogy nem vagyok a szokásos műsorra ráhangolva bárki is legyen. Ahogy lassan vele szembe értem azért próbáltam kivenni a halvány fényben hogy ki is az valójában, de mivel le volt hajtva a feje nem sokra jutottam. Ideje lenne megkeresni Blacky-t. Vajon hol lehet? Épp elkiáltottam volna magam mikor reccsent valami mögöttem. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül és láttam hogy az előbbi férfi áll mögöttem. Még sikítani sem volt időm. Az utolsó dolog amire vissza tudok emlékezni az két hegyes szemfog és a nyakam bal oldalán az a szúró fájdalom ami szinte az összes erőmet egy csapásra kiszívta belőlem. Minden sötét volt. A külvilág semmissé vált ahogy egyre gyengébb lettem. Aztán hirtelen abbamaradt. A szorítás megszűnt. És nem érzetem mást csak egy érzés lüktetett a bőröm alatt. Még élek. Nem bírtam megmozdulni nem bírtam kinyitni a szemem de éreztem. Érzetem a köd nedves szagát és éreztem az éjszaka hidegét a bőrömön. De gyenge voltam. Nagyon gyenge.

Az előbbi szorítást gyengéd érintések váltották fel. Valaki mintha felemelt volna a földről ahová roskadtam. Nem tudtam mi történik velem csak éreztem ahogy a könnycseppek elkezdtek folyni az arcomon.

- Lizi… Lizi nyisd… ki a szemed… - fojtott suttogást hallottam, de nem tudtam engedelmeskedni. Mintha nem és irányítottam volna.  

- Igyál… Igyál… kérlek… - Folyadék csorgott a számba és mintha minden egyes korttyal visszatért volna belém az élet.

Aztán abbamaradt. De minden porcikámban lüktetett a hatása. Már a nyakam sem fájt annyira. Aztán megéreztem hogy valaki a hajamat simogatja.

- Nyisd ki a szemed… Lizi… - a halk szavaknak engedelmeskedve kinyitottam a szemem. Először csak homályos foltokat láttam. Majd második próbálkozásra már kezdett tisztulni a kép s végül tisztán kirajzolódott megmentőm arca: Damon.

Nem hagyta hogy kicsodálkozzam magam a karjaiba vett és megpróbált rávenni hogy a lábamra áljak.

- Meg fogsz tudni állni? – kérdezte némiképp aggódva. Végül elengedett és tettem pár bizonytalan lépést. Mármint igazából csak egy lépést mert a többit inkább nevezném szédelgésnek mint lépésnek.

- Azt hiszem... hogy... nem nagyon fog menni… - kezdtem a szabadkozásba mikor arra eszmélem hogy már megint teljes gőzzel a föl felé tartok. Az ájulás kerülgetett, de szerencsére Damon nem várta meg míg elterülök hanem a karjaiba vett. Nem volt erőm hálálkodni, nem volt erőm kérdezni. Megint elájultam. Ismét beborított a sötétség…