3♥

3. Álomnak hitt valóság

Fejfájással ébredtem. Minden olyan zavaros volt. A tegnap történtek még mindig a szemem előtt lebegtek. Én nem hiszek az ilyesmikben. Sem abban, hogy léteznek sem abban, amit láttam. De ha mégis igaz? Ha tényleg vannak vámpírok? Mással mivel tudnám magyarázni a támadást? Miután ez eszembe jutott egy nagyot sóhajtottam és a nyakamhoz nyúltam. Még egy kicsit érzékeny volt a bőröm, de nem tapintottam rajta sebet. Ez legalább bíztató.

- Jó reggelt! – majdnem frászt kaptam. A hang túl közelről jött. Lassan kinyitottam a szemem. Először a díszes mennyezetre fókuszáltam majd a hang felé fordultam. Damon volt az. Még reggel is olyan frissen ragyogtak a kék szemei hogy szinte megvakultam tőle.

- ’reggelt! – morogtam, de ő nem reagált csak mosolygott tovább. Kezdem feszélyezve érezni magam, elvégre most vettem észre hogy a ruhám hiányzott csak melltartó és bugyi van rajtam. Mármint a tangámat nem nevezném éppen ruhadarabnak, de szerencsére a paplan eléggé jól takart. Rajta se volt túl sok ruha csak egy fekete alsó és egy kigombolt fekete ing. Nincs igazság, ő velem ellentétben reggel is jól nézett ki. Látta, hogy nem igen számíthat arra, hogy én töröm meg a csendet így ő kezdett bele:

- Hogy érzed magad? – méregette kérdése közben az arcomat majd besimított egy kósza hajtincset a fülem mögé és végül a keze a nyakamon állapodott meg és simogatni kezdte a fájó részt.

- Szerinted? – kérdeztem vissza. – Végül is te hogy lennél, ha az egyik pillanatban még élnéd a kis életedet a másikban meg már arra ébrednél, hogy egy pasas letámad az utcán és a véred kezdi szívni? – hadartam. Kezdtem egy kicsit ideges lenni. Hogy képzeli egyáltalán, hogy csak úgy simogat. Ezt ki is fejtettem neki azzal, hogy elhessegetem a kezét magamról. Egy kicsit mintha halványabb lett volna a mosoly az arcán. Hát nem teljes, de legalább fél siker.

- És egyáltalán. Hol a ruhám? Hol vagyok? És milyen jogon fogdosol engem? – Céloztam a kezére, ami közben megint a kezemre vándorolt.

- Míg aludtál nagyon is élvezted. – kacsintott rám. – Még mosolyogtál is hozzá. – És nem mellesleg csend volt... – nézett az égre színpadiasan, mintha csak egy ovis lennék, akit kedvére kioktathat. Mekkora egy bunkó...

- Seggfej vagy ugye tudod? – jegyeztem meg „kedvesen.” Csak az a vigyor fagyna már le a képéről...

- Mire vagy kíváncsi? – kezdte. – Minden kérdésedre válaszolok, ha tudok. Ne kímélj. – jelentette ki majd felállt és töltött magának az ágy melletti szekrényen lévő üvegből. – És ha már a seggeknél tartunk... – itt szünet jött majd felemelte az engem takaró paplant. – Nem is rossz...

Na, nálam itt szakadt el a cérna. Az összes tárgyat, ami a kezembe került körülöttem elkezdtem hozzávágni. Párna, óra, lámpa... Csak törhetném el egy csontját... Az első párnám eltalálta és kiverte a kezéből a piát (a meglepetés erejeJ), De sajnos a többi nem ért célt. Felpattantam az ágyról és az első kezembe akadó ingét magamra vettem. Az ajtóhoz siettem, de zárva volt. Az istenit…

- Engedj ki! – fordultam volna hozzá, de már nem volt az ágy mellett. Ez nem lehet igaz.

- Nem mehetsz el, amíg meg nem hallgatsz! – majdnem felsikoltottam mikor megszólalt mögöttem.

- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem. Borzasztóan féltem.

- Nem foglak bántani csak szeretném, ha mindent megértenél.

Tette egy lépést felém mire én hátrálni kezdtem. Egyre csak közeledett. Végül éreztem, hogy már fal van a hátam mögött. Sarokba szorított. Mikor elém ért két karjával a falnak támaszkodott mellettem. Esélyem sem volt kibújni alóluk. Nem szólt semmit csak nézett, de én nem mertem a szemébe nézni.

Szerintem megunhatta, mert az egyik kezével felemelte az államat ezzel elérve, hogy a ne bújhassak el tekintete elől.

Teljesen belevesztem a szemeibe. Valamiért furcsán megnyugtatónak találtam.

Nem bírtam tovább a szemkontaktust lehunytam a szemem. Szorítottam. Úgy mintha ezzel elbújhatnék minden elől. Megrezzentem mikor a leheletét éreztem az arcomon, majd az ajkamon a csókját. Nem volt annyira vad sem túl nyers, de mégis éreztem rajta a visszafojtott szenvedélyt. Nem tudtam abbahagyni bár az eszem ezt súgta. Egyre vadabbul vette birtokba az ajkaimat. A nyelve vadul kergette az enyémet közben izmos sima mellkasa az enyémnek feszült. Hatalmas dühöt éreztem. Hogy merészel csak így letámadni? És miért csókol ennyire jól? Ezt azért akkor sem kéne, hogy hagyjam…

Valahonnan hirtelen mintha visszatért volna belém az élet. Eltaszítottam magamtól és egy hatalmas pofont kevertem le neki. Aztán az arcára néztem. Láttam, hogy a szeme vérben izzik és, hogy minden idegszála megfeszül. Az ajkai alól hegyes szemfogak meredeztek. Majd mély lélegzetet vett és arca visszanyerte az eredeti alakját.

- Mi vagy te? – kérdeztem félve.

- Vámpír! – felelte. - És a következő kérdésedre a válasz igen tényleg létezünk. Tegnap az a férfi is vámpír volt, aki megpróbált megölni. – itt elmosolyodott. -  De ő már senkit sem fog megtámadni.

Miért sejtek rosszat? Csak nem…

- Te megölted? – keletem ki magamból. – Megölted?

- Ha nem ölöm meg ő öl meg téged. Ilyen egyszerű. – még mindig falnak szegezett nem hagyva, hogy megmozduljak. – A vámpírok vadászok. Ha most csak elkergetem, akkor is megkeresett volna téged, mert nem tűrik, ha az úgymond préda odébb áll.

- Engedj elmennem! – könyörögtem. – Miért akarsz itt tartani?

- Miért akarsz elmenni? – billentette oldalra a fejét.

- Csak hagyj elmennem! – kezdtem megint. – Nem fogom elmondani senkinek, amit megtudtam, vagy amit láttam csak engedj el.

- Amíg a vérem ki nem ürül a szervezetedből, nem engedhetlek el.

- Hogy mi? – nem értettem tisztán, amit mondott. Milyen vér és hol? Mintha tegnap derengene valami arról, hogy megitatott valamivel, de az nem lehet, hogy vér volt…

- Tegnap csak úgy tudtam megmenteni az életedet, hogy megitattalak a véremből. A vámpírok vére gyógyító erejű ezért is van az, hogy nem lehet minket megsebesíteni. Ez segített a nyakadat is begyógyítani.

- Akkor miért fáj még mindig? – tettem fel a kérdést némiképp szemrehányóan.

- Ha annyit ittál volna, hogy már ne is érezz semmit akkor még egy fél hétig kóvályognál, mint aki szélütést kapott.  

- Miért?

- Mint mondtam azért drágaságom, mert mikor a vér az emberi szervezetbe kerül, egy kicsit megzavarodik. Mint egy erős drog. Ha legközelebb kapsz egy adagot, már meg se fogod érezni.

- Álmodik a nyomor! Soha többet. – sziszegtem az arcába.

- Pedig akkor sebezhetetlen lennél.

- Nem lehet sehogy elpusztítani?

- Dehogynem. Például egy fa karó a szívbe.

- És az ezüst, a fokhagyma, a szenteltvíz, a napfény? – komolyan kezdtem kétségbe esni.

- Az ezüst nem árt nekünk. A fokhagyma meg leginkább pirítóssal jöhet számításba, a szenteltvíz meg baromság. A napfény viszont tényleg eléget minket.

– De akkor te...

- Itt van ez a gyűrű. – mondta majd a kezére mutatott. - Ez lehetővé teszi, hogy kimehessek. Rajtam és a testvéremen kívül nem sok más fényben járó van. Legalább is én így tudom. – mosolygott rám.

- Egyébként szép ütés volt. – nevetett majd megsimogatta az állát ezzel kicsit elengedve. Én még mindig a fal mellett álltam szótlanul. Ahogy ellépett előlem mintha a talajt is kirántotta volna alólam. Kezdtem szédülni, így előre kellett hajolnom. Nem tudom, hogy, hogy csinálta de Damon mellettem termett így bele tudtam kapaszkodni a karjába.

- Le kell feküdnöd! - jelentette ki majd meg sem várva a válaszom a karjába vett és lefektetett az ágyra. Levette rólam az inget majd betakart és behúzta a függönyt. Tiltakozni akartam, de lepisszegett.

- Most ne beszélj. – mondta majd az ágy másik oldalára sétált és mellém feküdt. – Kell egy kis idő hogy úgymond... kijózanodj. – lehunytam a szemem, de még így is tudtam, hogy mosolyog. Valahogy megnyugtatott, hogy nem hagyott egyedül. A homlokomat simogatta és én egyre álmosabbnak éreztem magam. Pedig tudtam, hogy nem szabadna elaludnom. De nem tudtam felkelni és pár perc múlva el is nyomott az álom.