1♥

1. Kezdet

Mint minden alkalommal most is a tisztásra igyekeztem. Még kislánykoromban fedeztem fel mikor a városban vakációztam. A nyarat a nagymamámnál töltöttem itt Mystic Fallsban a csendes kisvárosban. De miután a szüleim meghaltak, minden megváltozott. Az autóbaleset óta már nem úgy látom a dolgokat, mint azelőtt. Már én sem vagyok ugyanaz, mint aki voltam.

Nem nagyon sikerült beilleszkednem. Részben én részben mások hibái miatt, de szinte senki se bírt megérteni.  Minden nap kigúnyoltak és megaláztak. Minden alkalmat megragadva arra, hogy éreztessék velem, hogy milyen egyedül vagyok. 

Ideköltözésem óta, ha más nem is hát ez ugyanaz maradt. Még most a sulit befejezve 19 évesen is mindig visszajutok ugyan ide. Egyedül, távol mindenkitől az egyetlen helyre ahol egy kicsit is békén hagynak. A tisztás maga nem valami nagy. Azt mondják egykor egy régi temető állt itt, de mára már szinte mindenki elfelejtette, hogy valaha is létezett. Nekem is csak a nagymamám mesélte mikor megemlítettem neki hogy eljöttem ide. A nagymamám. Csak egy nyaklánc maradt belőle amit búcsúzóul adott. Semmi más. Most viszont nem volt időm ezen agyalni. Mint máskor is, ahogy szoktam lerogytam a tölgyfa tövében, ami a rét egyik szélén állt. Könnyes volt a szemem. Tudom, hogy szánalmas, de már megint a régi nóta. Mióta a nagyi bejelentette hogy elköltözik, talán még ellenségesebbek lettek velem, mint azelőtt. Mintha csak ezért tűrtek volna meg eddig, mert a városi vezetőség kiemelkedő tagjának Emmily Boltonnak az uokája vagyok. Talán csak Elena értett meg valamennyire mert ő is pár hónapja elvesztette a szüleit.

Tuti nem kellett volna annyira a szívemre vennem a dolgot amit a sheriff Mrs.Filis mondott nekem de annyira rosszul esett. Mikor bementem hozzá nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlöl. Pedig most hogy a nagyi elment tényleg szükségem lett volna egy állásra. De finoman szólva is elküldött a fenébe. Mindössze arra hivatkozva, hogy nem vagyok megfelelő személy rá. De hát könyörgöm egy pultos állásra azért szerintem nem kell akkora szakképzettség. De azért nem voltam vele udvariatlan. Végtére is mit ártott ő nekem ezzel? Majdcsak megleszek, valahogy ha eddig is sikerült átvészelnem a dolgokat, akkor ezután is sikerülni fog. Viszont egyenlőre nem maradt más vigaszom, mint a könnyeim és a Jack Daniell’s. Mielőtt azonban újabb könnycseppek folytak volna végig az arcomon gyorsan ittam pár kortyot az üvegből, amit a hátizsákomba hoztam. Talán a whisky volt az egyetlen dolog, ami egy kicsit el tudta feledtetni az egész eddigi életem rossz történéseit. Mikor már majdnem a fél üveget ledöntöttem csak akkor kezdtem egy kicsit valamennyire jobban érezni magam. Szinte még az ég is kékebb volt, mint azelőtt.

Forgott velem a világ így egy kicsit még a szememet is lehunytam. Olyan jó volt így. Csak élvezni a szellőt az arcomon és tudni, hogy itt szinte mindent elfelejthetek, ami eddig történt velem.

Csak akkor riadtam meg egy kicsit mikor azt hiszem, hogy egy ág reccsent mögöttem. Kipattantak a szemeim és rögtön felpattantam. Biztos csak képzelődtem, mert nem láttam még egy állatot sem a környéken. Visszaültem, de mintha valami hiányzott volna. Mit sem törődve a fura érzéssel az üveg után nyúltam, azaz csak nyúltam volna, ha nem tűnt volna el. Na, ez szép. Tényleg túl sokat ihattam, ha még arra se emlékszem, hogy hová tetem a whiskim.

- Csak nem ezt keresed? – szólalt meg ekkor mögöttem egy férfihang. Esküszöm, hogy nem vagyok ijedős típus, de most majdnem a frászt kaptam. Hirtelen megpördültem a tengelyem körül így épp lefejelem a mögöttem álló pasi állát. Így megint kénytelen voltam lehunyni a szemem. Viszont mikor kinyitottam alaposan szemügyre vettem zaklatómat. Először csak a fekete bőrdzsekijét és pólóját fókuszáltam be majd azt vettem észre, hogy nem csak a kezében tartotta életem értelmét hanem elég erőteljesen meg is csapolta. Már épp az arcára néztem hogy kifejezzem rosszallásom mikor azt hiszem, hogy elakadt a lélegzetem. A két jeges szempár szinte belém fúródott ahogy a férfi szája csábos félmosolyra húzódott. Mintha kikapcsolt volna az agyam. Amint megláttam, ahogy a whiskim utolsó maradék cseppjei végigfolynak az alsó ajkán mintha még a szívverésem is abbamaradt volna. Ha nem lettem volna ennyire megijedve egy percig se vacilláltam volna hanem rögtön lecsókolom onnan. Bár azt hiszem ezt csak az alkohol hatására gondolom így.

A pasas oldalra billentette a rendületlenül mosolygó fejét és megint megszólított. Annak ellenére, hogy én akartam őt leteremteni. Ez poénos.

- Elárulod, hogy miért üldögéltél egyedül egy régi temetőben? Vagy ne, ne, ne is mondj semmit, majd kitalálom. – mondta majd leült a fa alá és intett, hogy kövessem példáját. Talán csak azért nem küldtem el melegebb éghajlatra mert még mindig nem tudtam betelni a látványával.

- Szerelmi bánat?

- Nem talált. – sóhajtottam. – Inkább hatalmi küzdelemnek nevezném, de nem érdekes. Elárulná, hogy ki maga? És egyáltalán mit keres itt?

Erre azt hiszem, hogy nem számított, mert nevetni kezdett. Na nem mintha szimpatikus nevetés lett volna de így kivillantak szinte vakítóan fehér fogai. Éppen elgondolkodtam azon, hogy vajon egy ilyen pasi mit keres itt az isten háta mögött mikor abbahagyta a nevetést.

- Hát, te aztán nem vagy szívbajos! – mondta végül. Erre csak eszembe jutott az előbbi szívritmus zavaraim, amiket ő váltott ki és már nekem is mosolyognom kellett. Ha tudná… – A nevem Damon Salvator.

Hoppá. A név hallatára azt hiszem, hogy megborsódzott a hátam. Damon Salvator… Még a neve is gyönyörű. Bár ahhoz hogy egy beképzelt majom nem nagyon fért kétségem mert a fekete bőrdzsekije és a csábos beülése amivel mellettem terpeszkedett még a sármos mosolyát is felülmúlta. Eléggé várakozva nézett rám talán egy kicsit túl sokáig hallgattam.

- Bocs! Én Elisabeth Wattson vagyok. – ezek után kezet nyújtottam neki. Már csak ezért is, mert reméltem hogy talán visszaadja az üvegemet. Nem szólt semmit csak a felé nyújtott kezemet nézte. Majd egy kis habozás után megszorította az enyémet. Viszont esze ágában sem volt visszaadni a Jack Daniell’s maradékát. Ez ezért már tényleg bunkóság.

- Visszaadnád az üveget? –kérdeztem és próbáltam barátságos arcot vágni és elfelejteni azt a tényt, hogy Damon már ha tényleg ez a neve ezen is csak mosolygott.

Végül bár vonakodva, de mégis átnyújtotta. Már majdnem üres volt. Nincs igazság…

- Jössz nekem egy üveggel azt azért remélem hogy tudod. – morogtam még hozzá majd a maradékot az utolsó cseppig megittam.

- Alig várom, hogy törleszthessek. – mosolyogta. Vajon hogy fagyna le az arcáról? Na de tényleg tulajdonképpen ki a fene is ez férfi?

- Szóval mit keresel itt Mystik Fallsban? – á egy cseppet sem lett erőltetett, na de mindegy.

- Itt születtem. Még kisgyerek voltam mikor a szüleimmel a nagyvárosba költöztünk. És miután meghaltak így én és az öcsém úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk. –kis szünetet tartott majd folytatta – És neked mi a történeted? – már megint felnevetett. – Bocsi de nem nézem ki belőled hogy egész életedben itt éltél.

Most én mosolyogtam. Hát ennyire kiismerhető lennék?

- Fél éve kötöztem ide a nagymamámhoz mikor a szüleim meghaltak egy autóbalesetben. És itt mindenki utál. Egy kicsit ráncolta a szemöldökét.

- Miért is? – kérdezte miközben egy kicsit közelebb hajolt.

- Mert nem járok lányos ruhákba, nem vagyok tisztelettudó, iszok, kártyázok és mindenekelőtt az anyám mielőtt elment innen rendesen felbosszantotta az ittenieket.

- És mivel? – nézet rám hirtelen.
– Már nem számít. A lényeg, hogy miután én visszajöttem azon igyekeznek, hogy keresztbe tegyenek.

Mint aki most már ért mindent, bólintott. Nem szólt semmit csak az arcomat fürkészte. Most nem mosolygott. De még mogorva arca is olyan édes volt mintha csak egy kisfiú lett volna. Csak a szeme. A szeme volt vad és tiszteletet parancsoló. Észrevehette, hogy egy kicsit elkalandoztam mert megint mosolygott.

- Min gondolkodsz? – kérdezte majd kisimított pár hajtincset az arcomból.

Kicsit meglepődtem. A keze miután befejezte a mozdulatot végigszántott az arcomon. Majd végigsimított az ajkaimon. Eddig azon gondolkodtam, hogy mit is mondjak neki, de most egy csapásra minden kiürült a fejemből.

Szerintem rájött, hogy nem fogok válaszolni, mert ismét megeresztett egy félmosolyt és közelebb hajolt. Talán a whisky miatt volt, de nem húzódtam el tőle. Csak néztem. Néztem a közeledő kék szempárt, ami mint egy éhes vadállat az ajkaimat szuggerálta. Lehunytam a szemem és éreztem, ahogy apró csókot lehelt a számra. Mikor kinyitottam azonban arra lettem figyelmes, hogy a szemei hirtelen vérben kezdtek izzani. A jeges kék tekintet mintha felgyulladt volna. Azonban mielőtt jobban szemügyre vehettem volna hirtelen lehunyta a szemét. Minden izma megfeszült s végül mikor megint rám nézet már újra a régi volt. Azaz mégsem. Már nem mosolygott.

- Mennem kell! – mondta hirtelen és már fel is pattant mellőlem.

- És mi lesz a whiskymmel? – kérdeztem. – Tudod, tartozol… - céloztam a kis iszogatására.

Ismét mosolygott. Szólásra nyitotta a száját mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolhatta mert csak a kezét nyújtotta hogy segítsen felállni. Mit tehettem? Megragadtam. Tényleg sokat ihattam, mert eléggé nehezen ment a felállás.

- Majd még találkozunk? – kérdeztem félénken.

- Ha rajtam múlik, akkor biztosan. – mosolyogta, majd kezet csókolt és elsietett a fák között.