6♥

                                        

6. Aki bújt, aki nem...

Nagyon fájt a kezem. Hiába kötözte be Elena, még mindig égett és rettentően csípett, ahol a spray érte. Végül a lányok bejöttek a nappaliba. Elena barátnője rögtön odalépett hozzám.

- Szia Bonnie Bennett vagyok. – nyújtott kezet mosolyogva. – Már nagyon sokat hallottam rólad.      

- Elisabeth Watson. De most sajnos nem tudok kezed adni. – motyogtam.

- Hadd nézzem. – mondta majd a csuklómnál fogva maga felé húzott. De a mosoly hamar lehervadt az arcáról. Úgy kapta el rólam a kezét mintha áram rázta volna meg. Csak nézett rám pár másodpercig majd mind a két kezem megragadta. Lehunyta a szemét, mintha valamilyen transzba esett volna.

Elegem lett egy idő után és kirántottam a kezem a kezei közül.

- Ez meg mi volt? –kérdeztem.

Lehet, hogy ez a csaj Elena barátnője nekem akkor sem tűnik teljesen komplettnek.

- Bocs én csak... Én...

Bonnie úgy tűnt teljesen megzavarodott. Elenához fordult.

- Kathrine őt keresi. – mondta végül.

- Ez biztos? – döbbent meg Elena.

- Kathrine? Az a Kathrin aki Damonra és Stefanra vadászik?

Bonnie egy kicsit meglepődött.

- Te tudsz róluk? Hogyan... Honnan? – nézett várakozva Elenára. Majd rám.

- Hosszú történet. - nyögte ki Elena végül. - De mit mondtál az előbb? Kathrine Lizit keresi? De miért?  

Kezdett ebből a mai napból egy kicsit elegem lenni. Semmit nem értettem. Fájt a kezem, és ami még ennél is rosszabb annyira szédültem, hogy már a szoba is forgott körülöttem.  

- Ülj le egy kicsit. –mondta Elena és a kanapéhoz vezetett. – Nagyon sápadt vagy. - Tette még hozzá és miután leültem ő és Bonnie is mellém telepedet.

- Mégis mi folyik itt? – kérdeztem. – Semmit nem értek. Először a karkötő éget meg amit te adsz nekem, - néztem Elenára -  aztán te – fordultam Bonniehoz - azt állítod, hogy az a nő aki Stefant és Damont üldözi igazából engem keres. Ennek semmi értelme... – motyogtam.

Bonnie ráncolta a szemöldökét. – Hogy érted, hogy megégetett egy karkötő?

- Nem is tudom...

- Egy karkötőt akartam neki adni ami vérbénával volt megtöltve, hogy megvédjem Damontól. – segített ki Elena. – De amint a kezébe adtam szinte beleégett. Mintha ős is... Úgy hatott rá mint egy... mint egy vámpírra. – fejezte be végül.

- Tehát igaz. – suttogta - még sem halt ki teljesen a másik boszorkánycsalád. 

Elenával mindketten értetlenül meredtünk rá.

- Na jó figyeljetek. Csak annyit tudok a dologról,- kezdte - hogy anno három neves boszorkánycsalád élt ezen a területen. Itt Mystic Fallsban. Két családot lemészároltak képességeik miatt és csak egy családnak sikerült megmenekülnie. Viszont...- itt egy kis szünetet tartott. – Viszont azt beszélik, hogy valaki mégis túlélte közülük. A legenda szerint mindhárom család birtokolt egy-egy amulettet, amiket ha valaki egyesít, akkor elképzelni sem merem, hogy mekkora hatalommal bírna. És hát...

- Tehát az amulettek kellenek Kathrinenek. – vonta le a következtetést Elena.

- De miért keresne akkor engem? – tettem fel a számomra egyértelmű kérdést. Még a hallottak ellenre is abban reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, hogy csak tréfa az egész. Sajnos azonban egyikőjük sem készült ilyesmire.

- Mert te is boszorkány vagy. Mégpedig valószínű, hogy az egyik kihaltnak hitt családból.

Kínomban már nevetni kezdtem és a kezembe temettem az arcomat. Mi a fene történik velem? Két napja még a legnagyobb bajom az volt, hogy munkát szerezzek magamnak. Ma meg? Már azt sem tudom, hogy ki vagyok.

- Ugye nem várjátok el tőlem, hogy mindezt elhiggyem? – akadtam ki. – Én nem vagyok boszorkány. Én nem hiszek ebben. Nem hiszek.

- Lizi nyugodj meg. – próbálkozott Elena. De nem tettem. Hogy is tehettem volna? Felpattantam az ágyról és szembefordultam velük. – Hogy nyugodhatnék meg? Mondjátok? – könyörögtem és szégyen nem szégyen sírva fakadtam. Végül pedig összeroskadtam a szoba közepén.

Bonnie letérdelt mellém a földre. Lassan megfogta az sebes kezemet. Meleg bizsergést éreztem. Végig Bonnie szemébe néztem. Mire a kezemre kaptam a tekintetem azon már semmi nem látszott.

- Tudom milyen nehéz, de el kell fogadnod. Olyan vagy, mint én. Boszorkány... – mondta.       

Nem bírtam megszólalni. Annyira hihetetlen és valószínűtlen volt. De amit Bonnie tett az előbb... Minden ellentmond.

- De... az, hogy lehet? Nekem nincs amulettem. Nekem a családomban senki nem volt boszorkány.

- Biztos vagy ebben? – kérdezte Bonnie. – Egészen biztos? És nem láttál egy ilyen medált a rokonaidnál? – kérdezte majd a nyakláncát kivette a felsője alól. Jól megnéztem a medált. Pont ugyanolyan volt mint amit a nagyim adott nekem még mielőtt elment. Csak a kő színe volt más. Míg az övé borostyánszínű volt az enyém teljesen kék. Már ha jól emlékszem, mert a medált nem hordtam, mivel túl értékesnek gondoltam.

- Igen. Van egy ilyesmi ékszerem... – Bonnie nem mondott semmit csak meredt maga elé. Végül Elena, aki már rég óta hallgatott, ő törte meg a csendet. 

- Én egy valamit nem értek. Bonnie már fogott vérbénát. Őt miért nem égette meg?

Ez nekem sem volt teljesen világos. De abból, amit Elena mesélt nekem azt szűrtem le, hogy csak vámpírok ellen hat.

- Az egyik család nem volt teljesen boszorkány. – mondta Bonnie. – A nagymamám úgy mesélte, hogy annak a családnak a tagjai, képesek voltak kihordani egy vámpír gyermekét. Így az utódaik félig vámpír, félig pedig boszorkányok voltak. – mondta. – Így azt gondolom, ezért hat rád úgy a vérbéna mint egy vámpírra.

Nekem ez már sok volt.

- Azt hiszem, hogy én most elmegyek. – oszlattam el végül a viaszbaba találkozót. Felálltam és az ajtó felé indultam mikor Elena megállított.

- Mégis hova akarsz menni? – kérdezte.

- Na, mit gondolsz hova? Haza. És egyenlőre többet nem akarok sem vámpírokról sem boszorkányokról hallani. – jelentettem ki majd még intettem Bonnienak és kiléptem az ajtón. Blacky azonnal mellém szegődött. Legalább ő normális volt.

- Na, gyere nagyfiú. – simogattam meg majd elindultunk. A kapuban találkoztam Jennával Elena nagynénjével meg az öccsével Jeremyvel, de csak intettem nekik. Kezdtem fázni. Nem gondoltam volna, hogy eddig fogok Elenánál maradni így csak egy topot vettem fel. Én hülye.

Blacky boldogan szaladgált körülöttem, de én nem tudtam elszakadni azoktól, amiket megtudtam. Egy vámpír vadászik rám és elvileg egy fél-vámpír boszorkány vagyok. És ma még csak szombat van. Szívderítő... De legalább egy kicsit lehűtött a hűs levegő. Tíz óra is elmúlhatott, mert már csak én jártam az utcán. Az kapun belépve Blacky rögtön beszaladt a házba a kutyaajtón. Nem hibáztatom. Jó régóta nem ehetett már. Már csak nekem kéne bejutnom.

- Csak nem ezt keresed? – szólal meg valaki a hátam mögött. Sajnos nagyon is sejtettem a hangjából, hogy ki lehet az... Nagyon lassan fordultam meg.

- Szia Damon. – mondtam, majd a kulcsomért nyúltam a kezében.

- Aaaa! – rántotta el a kezét. – A múltkori távozásod után azt hitted, hogy olyan könnyen megbocsátok? – vigyorgott.

- Megbocsátasz? –értetlenkedtem. – Ó, csak nem az egódat sértettem meg?

Erőltetett mosoly jelent meg az arcán.

- Nem drágaságom. – gúnyolódott. Na jó, beképzeltség így, beképzeltség úgy a bőrdzsekijében nagyon is jól nézett ki. Túl jól.

- Add ide a kulcsot és menj. – mondtam.

- Csak ha utána beengedsz. Fontos üzenetet kell továbbítsak neked Stefantól.

- Jól van csak add már. – könyörögtem.

Kinyitottam az ajtót majd az vártam, hogy ő majd utánam jön. Nem így tett. Ugyanúgy állt a küszöbön egy lépést se téve felém.

- Nem jössz be? – Kérdeztem, de amint kimondtam már rögtön meg is bántam. Eszembe jutott, amit Elena mondott. Így hát gyorsan becsaptam az ajtót előtte. Rá is fordítottam a zárat. Vajon csak akkor tud bejönni, ha konkrétan, beinvitálom, vagy akkor is ha csak azt mondom mint az előbb?

- Lizi ne szórakozz. Engedj be. Hidd el jobb ha most kinyitod. – kiabálta. Még majd hülye leszek.

- Tűnj innen!

Kétségbeesésembe felkaptam egy esernyőt, ami az ajtó mellett volt. Jó hegyes volt a vége. Hát ha nem is fa legalább megsebezhetem vele. Könyveltem el.

- Boo! – szólt hátulról a fülembe mire, ahogy megfordultam azzal a lendülettel a mellkasába állítottam az esernyőt. Láttam rajta, hogy nem nagyon számított efféle támadásra. Lehet, egy kicsit mérges lett rám... Nem szólt semmit csak kihúzta a testéből majd elhajította. A feszült csöndben ágyúként dörrent a kopott fapadlón. Végül rám nézett és a fagyos tekintete szinte belevájt az enyémbe.

- Ezt most nagyon nem kellett volna. – mondta majd a nyakamnál fogva emberfeletti gyorsasággal háttal az ajtónak szorított...