57♥

 57. Ajándék

(Zene: Take That - Rule The World)

Nem nagyon beszélgettünk az úton, mivel Stefan jobbnak látta, ha lebukok az ülés alá, hogy nehogy meglásson valaki. Ilyen helyzetben az embernek nincs túl nagy kedve beszélgetni, ami szerintem érthető. Annyira izgultam, mint egy rossz gyerek, aki bentlakásos iskolából nyáron végre hazamegy. Minden más kiment a fejemből csak arra tudtam gondolni, hogy megölelem Damont, amint meglátom. Tudom, hogy alig fél napja láttam utoljára, de akkor is hiányzott. Ez már kóros...
Stefan beparkolt a garázsba. Amint ránk zárult az ajtó végre kiegyenesedhettem. Nem mondom, hogy nem esett jól. Kiszálltunk a kocsiból.
- Legközelebb szólj, hogy a csomagtartóba üljek. - zsörtölődtem a derekamat masszírozva.
- Örülj, hogy nem látott meg senki. - Ez a legkevesebb. - szólalt meg Stefan gondterhelten miután felvette a kabátját. Mondtam már, hogy Stefanak nincs humorérzéke? Persze miért is lenne... Nem vártam meg még egy elmés megjegyzést felmentem a házba. Minden csendes volt. Damon kocsija a ház előtt állt tehát nem lehetett messze. Elindultam az emeletre, hogy átvegyem először is a hálóingem. Elégé frusztrált ez a lenge öltözet. Menet közben tárcsáztam Damon számát. Meg is hallottam, hogy csörög a szobájában. Ezek szerint még sincs olyan közel. Viszont távolról egy régi rocksláger pörgős ritmusa szivárgott a falakon keresztül. Erősen gondolkodva azon, hogy először inkább felöltözök végül mégiscsak követtem a zenét. Egyre feljebb jutottam a házba. Végül rájöttem, hogy a zene a padlásról jött. Megjegyezném, hogy nem is tudtam, hogy van padlás. Nagy nehezen megtaláltam a feljárót. A keskeny lépcső tövében egy csomó doboz és bútoralkatrész hevert, ami arra engedett következtetni, hogy valóban itt lehet Damon méghozzá nem is egyedül. Fojtott beszélgetés hallatszott az ajtó mögül. Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Bárkik is voltak odabent lefagytak és meg mertem volna esküdni, hogy még a lélegzetüket is visszafojtották. Végül valaki mégis rászánta magát, hogy ajtót nyisson. Jack volt az. Annyira megdöbbent, mikor meglátott, hogy szerintem csak azért pislogott hogy eldöntse álmodik-e.
- Lizi? - kerekedett ki a szeme. - Te meg mit keresel itt? - vigyorodott el zavartan, de egy "Tűnés az útból!" felkiáltással Damon arrébb lökte az ajtóból.
Egy meglepett mosoly után megölelt és bár nem mutattam, hogy észrevettem, de finoman kitolt a szobából és bezárta Jackre az ajtót. Nem volt kedvem most ezzel foglalkozni. Igyekeztem olyan szorosan hozzásimulni amennyire csak tudtam. Sokáig álltunk így, de végül lementünk a lépcsőn.
- Miben mesterkedtek odafönt? - mutattam a padlás felé közben még mindig a nyakába csimpaszkodva. Nem mintha bánta volna.
- Nem fontos. Mit keresel itt? Valami gond van? - kérdezte aggódva.

- Ahogy vesszük. - néztem rá.A komor arckifejezésemet látva lefagyott a mosoly az arcáról. - Miről maradtam le? - ráncolta össze a szemöldökét rosszat sejtve.
- Nos, Greta elkezdet fojtogatni a kórházban és megfenyegetett, hogy három nap múlva visszajön és ha nem adom neki a nagyi könyvét megöl. - tettettem közömbös arckifejezést. - És neked, hogy telt a napod? - kérdeztem meg tudomást se véve arról, hogy lassan olyan szorosan fonta derekamra a kezét, hogy az már majdnem fájt.
- Micsoda? - rázta meg a fejét.
- Nem lenne csoda ha mondjuk magadnál tatanád a telefonodat. - fogtam két kezem közé az arcát. - De szerencsére Stefant elértem. - tettem hozzá mire ha lehet még inkább elkomorodott.
- Te felhívtad őt?! - nyelt egy nagyot nem is kérdezve inkább magának mondogatva.
- Igen és szerencse, mert segített meglépni a kórházból. - simítottam ki egy hajtincset az arcából.
- És te? Minden rendben? - tévedt akaratlanul is a hasamra a szeme aggódva, amit egy kis mosollyal jutalmaztam.
- Igen. - bólintottam. - De félek, hogy mi lesz. - néztem a szemébe.
- Rendben lesz. - simogatta meg a vállamat. - Ne gondolkodj most ezen. Menj öltözz fel addig szólok Jacknek is. - puszilt szájon majd elindult vissza a lépcsőn.
- Mégis mit csináltok? - fordultam még vissza, de csak legyintett egyet és bement az ajtón becsukva azt maga után. Tudtam, hogy nem mennék semmire azzal, ha faggatnám ezért elindultam a szobámba. Szerencsére elég ruhám maradt itt ahhoz, hogy felöltözzek.
Amint végeztem kiléptem a folyosóra. Jó negyed órát igénybe vehetett ez a műveletem és reméltem, hogy már mindenki lent lesz a nappaliban. Csalódnom kellett. Csak az üres szobát találtam mikor leértem. Körbenéztem, de sehol senki. Kinéztem az ablakon keresztül az utcára. Damon és Stefan a ház előtt voltak. Láttam, hogy beszélnek, de nem hallottam, hogy mit viszont azt láttam, hogy Damon nagyon komor volt és kimért. Talán ezért is lepett meg annyira, hogy minden átmenet nélkül megölelték egymást. Stafan megveregette Damon hátát, mire ő nevetni kezdett. Jó elismerem esetlen ölelés volt leginkább két kamasz kölyökre emlékeztettek, de ölelés volt. Lehet, hogy végre hajlandóak szóba állni egymással?
- Nem illik leskelődni. - szólalt meg Jack mögöttem, mire összerezzentem. Gyorsan behúztam a függönyt.
- Én csak... - kezdetem volna mentegetőzni, de aztán kapcsoltam. - Nem mindegy, neked, hogy mit csinálok? - fordultam felé.
- Ho-ho-ho-hó... - tartotta fel a kezeit védekezően. - Elég goromba vagy ma. - dünnyögte az orra alatt. - Nem elég, hogy megöregítesz, még tiszteletlen is vagy az APÁDdal... - hangsúlyozta finoman az apád szót.
- Nekem az nem az apám, aki összeállt azzal, aki meg akart ölni. - ráztam meg a fejem gúnyosan. - És mi az, hogy megöregítettelek? - vontam fel csodálkozva a szemöldökömet.
- Nem elég, hogy lett egy lányom, nemsokára már unokám is lesz... - tette sértődötten karba a kezét. - Amanda meg többet nem fog bántani ne aggódj miatta. - tette hozzá.
- Persze mert te biztosan tudod... - húztam gúnyos mosolyra a számat. - Engem úgyis mindenki meg akar ölni. - tártam szét a kezeimet. - Üzenem neki, hogy tépjen sorszámot. - lett könnyes a szemem mikor elé léptem. - Mert tudod vannak még előtte emberek... - töröltem meg az arcom.
- Jól, van gyere ide. - vonta meg a vállát Jack és megölelt. El akartam lökni, de jelenleg annyira elszomorodtam, hogy még az ő ölelése is jól esett. Komolyan mondom, hogy kezdek a saját agyamra menni... Közben bejött Stefan és Damon is. Éreztem, hogy Jack eltol magától és a következő pillanatban már Damon karjai között voltam. A kanapéhoz tolt és leülve maga mellé húzott.
- Ne sírj szépségem. Jacket csak az bántja, hogy az új barátnője esetleg megtudja, hogy nemsoká nagyapa lesz.  - puszilt bele a nyakamba, ami annyira csikizett, hogy belekuncogtam a nyakába.
- Gúnyolódjatok csak... - duzzogott Jack öntve magának egy pohár italt. - Ti kértek? - nézett körbe. Mindhárman bólintottunk, de csak két pohárral töltött. Már épp meg akartam kérdezni, hogy kit hagyott figyelmen kívül mikor rájöttem, hogy engem. Elfelejtettem, hogy nem ihatok...
- Noss, Elenát hívtam. - törte meg a csendet Stefan. - Azt mondta hoz, akit tud. - nézett ránk.
- Én hívtam 'ricet. - kortyolt bele Damon a poharába még mindig engem ölelve. - Hozza Willt. - simogatta meg a fejem szinte automatikusan. Kezdett idegesíteni, hogy direkt nem mondják ki, hogy miért is vagyunk itt tulajdonképpen. Lehet, hogy mostanában könnyen kiborultam, de ez azért más. Bár az előbb is ok nélkül sírni kezdtem. Basszus...
- Gyere mutatok valamit. - fogta meg a kezem Damon. - Ettől biztos jobb kedved lesz. - súgta oda nekem.
- Jól van. - bólintottam. Nem akartam elrontani az örömét azzal, hogy engem most csak valami csoda deríthetne jobb kedvre. Igyekeztem jó képet vágni ahhoz, hogy felráncigált és elindult velem a lépcső felé.
- Majd kiáltsatok fel, ha már mindenki itt van. - lökte oda a fiúknak és magával cipelt az emeletre.
- Ajánlom, hogy tetszen a dolog mert nem igazán örülök annak, hogy fel kellett másszak megint a lépcsőn. - zsörtölődtem.
- Ma a szokottnál is hisztisebb vagy. - vigyorodott el Damon. Ezen a mondatán könnyen ideg összeroppanást kaphattam volna, de csak egy" Hisztisnek tartasz?" kérdésre futotta.
- Na, gyere. - vigyorogta a fejét rázva míg végre megállt a szobája előtt. - Nyisd ki. - bökött a fejével a kilincsre.  Értetlenül pislogtam rá, de engedelmeskedtem kérésének.
Odabent a szokásnál eltérően nem voltak elhúzva a függönyök, így először fel sem ismertem a szobát. A furcsaság az ágy mellet volt. Egy új bútordarab lehetett, de le volt takarva egy régi lepedővel. Lopva Damonra sandítottam remélve, hogy mond valamit, de csak a lepel felé pislogott.
Megfogtam a lepedőt és megrántottam. Tehát ebben mesterkedtek. A szoba közepén egy gyönyörű bölcső állt. Régi volt ez kétségtelen, de gyönyörű. Aranyberakással. Meg se tudtam szólalni. Megilletődve álltam a szoba közepén. Damon mögém lépett és átkarolta a derekamat összefonva a karjait előttem.
- Tetszik? - búgta a nyakamba.
- Csodálatos... - dadogtam megsemmisülten. - Nem is tudom mit mondjak... - dőltem neki.
- Régi családi darab... - szuszogott  fülembe. - De soha nem hittem volna, hogy egyszer én fogom hasznát venni. - vigyorgott. - Meglepetésnek szántam... - fordított maga felé mivel én teljesen leszoborodtam.
- Sikerült... - sírtam el magam a nyakába borulva. - De ne kérdezd miért sírok... - mondtam, de csak nevetéssel válaszolt. Eltolt magától és megcsókolt. A fene essen bele, hogy mindig tudja mikor van erre szükségem. És abban a pillanatban minden megszűnt. Abban a pillanatban elhittem, hogy tényleg minden rendben lesz... Lassan beletúrtam a hajába. A könnyeimtől arcunk nedvesen tapadt egymáshoz, de mégis annyira csodálatos volt. Nem nyitottam ki a szemem akkor sem mikor már elváltak ajkaink. Nem akartam, hogy elmúljon a varázs. Aztán mégis megtettem. És akkor jöttem rá, hogy itt van a varázs. Itt van ő...