56♥

56. A segítség néha nem attól jön akitől várjuk...

(Zene: Thriving Ivory - Flowers for a Ghost)

- De mivel ez a helyzet... - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Azt hiszem nem voltam elég világos. - lépett elém. Nem volt időm elgondolkodni, hogy miért is teszi ezt mert a következő pillanatban már nem kaptam levegőt. A nyakamhoz kaptam, de még mindig nem enyhült a fojtás, ami nem engedte, hogy levegőhöz jussak. Térdre rogyva fuldokoltam, mikor beszélni kezdett.
- Ha már úgy is ott ülsz figyelj rám egy kicsit. - guggolt le elém. - Három napot kapsz érted? - nevetett. - Három nap múlva eljövök és megint fel fogom tenni neked ezt a kérdést. És, ha ne adj isten nem lenne nálad a könyv esküszöm, hogy megölöm a fattyadat, téged, és mindenkit, aki valaha fontos volt neked. - simogatta meg a fejemet. - Beleértve Damont is. - tette hozzá végre levéve a rontást rólam. Köhögve terültem el a padlón. Greta eltűnt mire kinyitottam a szemem. Zokogva kuporodtam össze élvezve, hogy újra jut oxigén a tüdőmbe. Ez nem lehet igaz. Ez nem velem történik hanem valaki mással. Szemét ribanc... Tapogatózva felnyúltam az éjjeliszekrényre a telefonomért. Tárcsáztam Damont, de hiába csörgettem nem vette fel a telefont. A francba... Bármennyire is abszurd volt a második név, ami eszembe jutott azok közül, akikben megbízok és azonnal ide tud jönni Stefan volt. Felmásztam az ágyra és megnyomtam a hívás gombot. Még mindig nagyon gyorsan lélegeztem az időleges légszomj miatt. Hirtelen hányingerem lett. Kirohantam a mosdóba. Épp végeztem, mire Stefan felvette a telefont.
- Lizi? - szólt bele döbbenten.
- Stefan tudod hol van Damon? - nyögtem a csapba kapaszkodva. - Nem tudom elérni... - köhögtem.
- Minden rendben? - kérdezte idegesen. - Nem tudom Damon hol van tegnap óta nem láttam. - mondta.
- Ide tudnál jönni? - A kórházba... - tettem hozzá, ha esetleg nem esne le neki. Mentségemre legyen mondva tényleg nem jutott eszembe jobb ötlet. Ha Stefan a halálomat akarja is, nem most és nem így. Valamiért úgy éreztem, hogy számíthatok rá.
- Persze indulok. - mondta majd lecsapta a telefont.
Nem akartam azon gondolkodni többet, hogy helyes volt-e, hogy felhívtam. Visszavánszorogtam az ágyba. Zúgott a fejem. Igyekeztem egy kicsit megnyugodni mielőtt Stefan ideér. Úristen... Mi a fene folyik itt? Eszembe jutott a gyógyszer, amit a doki felírt, hasonló helyzetekre. Gyorsan bekaptam a fél dobozt majd visszadőltem az ágyba. Lassan kezdtem túl lenni a halálfélelmen, ami biztató. Megpróbálkoztam megint Damonnal, de még mindig nem vette fel. Hol a fenébe lehet már megint? Mire öccse megérkezett minimum tízszer tárcsáztam. Esküszöm, ha a kezem közé kerül megölöm...
- Szia. - köszönt szinte félénken a zavartságtól. Látszott rajta, hogy sietett, amin egy kicsit elmosolyodtam.
- Ülj le, mert azt hiszem hosszú lesz. - mutattam a székre az ágyam mellett. Nem szólt semmit csak követte az utasításomat. - Először is tudom, hogy furcsa, hogy téged hívtalak annak ellenére, hogy gyakorlatilag a halálomat akarod... - tiltakozni akart, de leintettem. - Ne, Stefan a saját fülemmel hallottam. - néztem rá mire lesütötte a szemét.
- Amit akkor mondtam azt csak dühömbe mondtam... - suttogta maga elé. - Hátha ezzel távol tarthatom tőled Damont... - mondta. - Láttam, hogy fontos vagy Elenának és féltem attól, hogy Damon bántani fog téged. - nézett fel rám. - Ma már tudom, hogy nem kellett volna...
- Mi változott? - néztem rá kétkedve. - Mi változott Stefan, amitől így gondolod? - vettem erőt magamon egy kicsit elfordítva tőle a fejem remélhetőleg elterelve a figyelmét arról, hogy kisimítottam a könnyeket a szememből. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni...
- Azt hiszem Damon... - mondta. - Ő változott. - jelentette ki. Nem szóltam egy darabig semmit nagyon erősen koncentrálva a fogadalmamra.
- Nem tudom, hogy bízhatok- e benned, de jelenleg nincs más a talonban. - kezdtem bele ittléte eredeti okának részletezésébe. - Damon itt aludt, de reggel elment és nem veszi fel a telefonját. - ültem fel az ágyon megpróbálva felállni, de eléggé szédültem így inkább ülve maradtam.
- Jól vagy? - kérdezte aggódva. - Nagyon sápadt vagy. - közölte, de ezt sajnos én is sejtettem. 
- Nem fontos. - ráztam meg a fejem és folytattam. - Mit tudsz egy bizonyos Greta nevű boszorkányról? - meredtem rá. - Kérlek mondd el, hogy mit tudsz róla. - mondtam mielőtt még a szavamba vághatott volna.
- Greta? - ráncolta össze a szemöldökét. - Ha jól tudom ő Elijah embere. - döbbent le mire én csak bólintottam. - Miért kérdezed?
- Mikor pár napja felhívott, akkor azt mondta, hogy Damon megpróbált alkut kötni Elijahkal. - homályosítottam fel.
- De miért hívott fel és, hogy...
- Nem fontos rendben? Ne haragudj, de tőlem nem fogod megtudni, hogy mi történt mert még én sem tudom pontosan. - sóhajtottam. - Viszont azt tudom, hogy Greta azt a könyvet akarja tőlem valamiért, amit a nagyi rám hagyott. - mondtam halkan. - De az elmúlt időben rengeteg rémálmom volt és hallottam valamit, ami miatt nem adhatom ki a kezeim közül. - néztem rám. - Nem tehetem. - ráztam meg a fejem.
- Ezt még mindig nem értem. - dőlt egy kicsit előre és karba fonta a kezeit maga előtt. - Akkor mondd, hogy nincs nálad. - meredt rám.
- Nem érted Stefan? Nem hiszi el. - töröltem meg a szemem. - Ma idejött. - böktem végre ki. - Idejött és megfenyegetett, hogy megöl mindenkimet, aki valaha is fontos volt nekem, ha nem adom oda neki a könyvet. - odanyúltam a nyakamhoz mintha még most is érezném a szorítást. - Három napot adott és azt mondta, hogy megint eljön. - sírtam el magam. - És én nem tudom, hogy mit csináljak... - tettem a szám elé a kezemet. - Nagyon erős. Majdnem megfojtott... - ziháltam szinte újraélve minden pillanatot.
Stefan hirtelen átült mellém az ágyra és megölelt. Meglepődtem, de nem volt erőm tiltakozni. Titkon tényleg azt reméltem, hogy félreismertem Stefant, de még nem tudtam bízhatok-e benne. Mindenesetre jól esett az ölelése. Csak nagy sokára bontakoztam ki belőle mikor már egy kicsit megnyugodtam.
- Köszönöm. - suttogtam neki. - És sajnálom, hogy rád terheltem, de...
- Ne, szabadkozz. - simogatta meg a hátamat. - És ne aggódj. Ki fogunk találni valamit. - mosolygott rám. - Senki nem fogja hagyni, hogy bántson. - próbált megnyugtatni, de feleslegesnek éreztem.
- Nem magam miatt félek... - szipogtam. - De nem érted? Senki nincs biztonságban. - mondtam. - És bármennyire is védeni próbálnám, nem tudom megvédeni. - sütöttem le a szemem.
- Kit akarsz megvédeni? - kérdezte. - Senkinek nem lesz baja.
- Stefan tudod miért kerültem kórházba? - néztem rá. - Nem azért mert megtámadtak, hanem mert mind emellett terhes vagyok. - vallottam be neki. - Gyereket várok a bátyádtól. - Az ő reakciójától, ha lehet még inkább féltem, mint Damonétól. De nem reagált. Csak bólintott. Csak leszorította a szemét és bólintott. Ő már előttem megérezte. Mikor kinyitotta a szemét és rám nézett nem láttam benne haragot sem pedig rosszallást. Furcsa volt nekem... Már-már szeretettel tekintett rám.
- Értem... - nyögte ki végül. - Most már értem. - mondta. - De akkor sincs ötletem... - rázta meg a fejét.
- Nekem van. - szólaltam meg. - Ki tudsz vinni innen? - ragadtam meg a kezét.
- Hogy gondolod? - ráncolta össze a szemöldökét. - Holnap amúgy is kiengednek. - értetlenkedett.
- De nekem akkor Lockwoodékhoz kell mennem. - világosítottam fel. - Keresd meg az orvost és érd el, hogy még egy napig bent tartson. - mutattam idézőjelet a kezeimmel. - Megtennéd?

- Annak mi értelme lenne? - gondolkodott.

- El kell vigyél Elijahhoz. - jelentettem ki. - Meg kell kerülnünk Gretát. Szerinted sikerülhet? - néztem rá kérdően..
- Öltözz fel. - bólintott majd kiment a szobából. Akkor jöttem csak rá, hogy nincs ruhám, amit felvehetnék. Minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy legalább egy értelmes ötlet eszembe jusson. Nem jött össze. Hálóingben viszont nem biztos, hogy kiengednek. Sőt....
- Kész vagy? - nézett be Stefan. - Úgy látom nem. - vonta le a következtetést.
- Nincs mit felvennem. - homályosítottam fel. - Elintézted a dokit? - kérdeztem.
- Igen beszélt Mrs. Lockwooddal. - mondta. - És ne aggódj amiatt, kiadtam neki, hogy ne jöhessen be hozzád senki. - bólintott, majd gondolkodó fejet vágott. - Várj itt. - mondta majd kiment.
Kisvártatva egy tolókocsival tért vissza orvosi köpenyben. Jelzem, hogy ha nem ebben a helyzetben lettem volna mindenképpen elnevettem volna magam az arckifejezésén és a kinézetén, de hát sajnos ebben a helyzetben voltunk. Így csak egy "szolíd" mosolygással jelezte a véleményem. Magamhoz vettem a létfontosságú cuccaim és beültem a székbe.
- És, ha valaki keresni fog? És a nővérek? - kérdeztem halkan mivel már ki is tolt az ajtón.
- Dr. Flacher megírja a zárójelentésed és a telefonja nélkül elutazik két napra a rokonaihoz. - mondta Stefan. - Ha valaki keres és még sem talál majd azt mondod, hogy a doki áttett egy másik osztályra. - hadart.
- Ügyes. - ismertem el.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy egyre kíjjebb jutottunk. Minden nővérnél vagy orvosnál, aki csak elment mellettünk azt hittem, hogy lebukunk. Már csak egy ajtó választott el minket atttól, hogy kijussunk a parkolóba, mikor egy nő mégis utánunk szólt.
- Elnézést. - sietett elénk. - Még sosem láttam itt magát, mit művel a betegünkkel? - nézett kérdően Stefanra. Mivel nem hallotta meg senki körülöttünk így tudtam hogy Stefan mit fog tenni. Észrevétlenüs suttogott valamit. A memóriatörlés után a nő elment a dolgára és mi végre kijutottunk. Fellélegeztem...
- És most hova? - kérdezte Stefan mikor már beültünk a kocsiba.
- Haza... - mosolyodtam el. - Vigyél haza...