54♥

54. I hate you...

(Zene: Lifehouse - Everything)

Nem mertem megszólalni, de talán nem is lett volna értelme. Annyi mindent éreztem ebben a pillanatban, hogy biztos nem lettem volna képes szavakba önteni. Félelem, öröm, düh, fájdalom, csalódottság és remény kavargott bennem. Rémes egyveleg. Féltem Damon reakciójától arra, hogy gyereket várok tőle, ugyanakkor örültem, hogy itt van velem. Dühös voltam rá mérhetetlenül dühös, amiért megcsalt és ekkorát kellet csalódjak benne, de bármennyire fájt mélyen el akartam hinni, hogy tényleg nem jelentett neki semmit és reménykedtem benne, hogy el tudjuk felejteni az össze szarságot, amit hülyeségként elkövettünk. Akár Damon, akár én... Butaság tudom. De nem akartam, hogy ez a pillanat elillanjon. A sok kétség, ami bennem volt semmisnek tűnt ahhoz a gondolathoz képest, hogy ki kell bontakozzak az öleléséből. De tudtam, hogy mindenképp vége lesz. Az időt bármennyire is szeretnénk, nem tudjuk megállítani, ahogy visszapörgetni sem. Mint a bungee jumping. Mintha születésünk percében kezdtük volna az ugrást és ugye, amíg visz a lendület nem állhatunk meg... sajnos én sem találtam vészféket.

Damon finoman eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Nem könnyítettem meg a dolgát mert lehunytam a szemem. Éreztem, hogy nagyot sóhajt, és azt, hogy egy apró csókot lehel a homlokomra.

- Nézz rám. - suttogta homlokát az enyémnek nyomva. - Nézz rám Lizi... - halt el a hangja.

- Nem! - szipogtam megrázva a fejem. - Nem akarok... - bámultam a cipőmet.

- Ennyire gyűlölsz? - kérdezte kisimítva néhány haj tincsemet az arcomból. - Rám se bírsz nézi? - simított végig az arcomon.

- Nem erről van szó... - suttogtam még mindig a cipőmnek. - Csak félek... - markoltam meg az ingét az oldalánál.

- Tőlem? - döbbent meg.

Mivel ez csak úgy félig meddig volt igaz csak félig meddig bólogattam, amin ha jól hallottam elmosolyodott. Lefejtette magáról a kezeimet és szorosan fogva a mellkasára húzta.

- Nézz rám. - kérte megint. Lassan rá emeltem a tekintetemet. Olyan komoly volt. Olyan valószínűtlen. Olyan kék. Olyan csodálatos...

- Mit látsz? - kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. 

- Téged. - motyogtam magam elé. - Téged látlak... - suttogtam.

- Szerinted én... szerinted én bántani akarlak? - nyelt egyet, mire megráztam a fejem.

- Nem, dehogy... - nyögtem ki. - Igazából nem pont tőled félek... - nyeltem egyet. - De...

- Pedig én félek tőled. - mondta mire összeráncoltam a homlokomat, de nem érdekelte. - Gyűlölöm, hogy ennyire sebezhetővé teszel... - billentette oldalra a fejét. - Gyűlölöm, hogy valamit ennyire félek elveszíteni. - sóhajtott. - Gyűlölöm, hogy nem bírom elviselni ha nem tudom hol vagy és mit csinálsz. Gyűlölöm, hogy ennyire makacs vagy és mégse akarom, hogy megváltozz. Gyűlöllek mert képtelen vagyok arra, hogy gyűlöljelek Lizi. Gyűlöllek mert nélküled képtelen lennék létezni. Értesz engem? - szorította meg a kezeimet. - Érted mit jelentesz nekem? - mosolyodott el. - Jobban szeretlek, mint lélegezni... - nevette el magát. Én is nevettem, de azt hiszem csak kínomba. Nem tudtam, hogy most sírjak vagy nevessek. A köztes állapot valósult meg mivel elkezdtek folyni a könnyem.

- Én is szeretlek... - nyögtem ki nagy sokára. - De ettől függetlenül fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután... - dőltem a mellkasára. Felemelte a fejem az államnál fogva és megcsókolt. Hihetetlenül hiányzott. Ő is így lehetett vele, mert közben kezével a hajamba túrt és a fejemnél fogva még közelebb húzott magához. Egy kicsit még sebes volt a szám, de talán még tetszett is a kis fájdalom. Végül alsó ajkát a fogaim közé véve egy kicsit megharaptam és elhúzódtam tőle.

- Damon mi lesz most? - váltott egy "kicsit" kétségbeesettre a hangom. - Mihez fogunk kezdeni? - néztem rá kérdően.

- Meg fogjuk oldani. - jelentette ki. - Minden rendben lesz ne aggódj. - simogatta meg az arcomat.

- De Damon ez egy gyerek. - tört fel belőlem, amit elfojtottam. - Hogy mondhatod, hogy minden rendben lesz? - nevettem fel kínomba. Láttam, hogy a tanácstalanság átsuhan az arcán, de csak egy pillanatra mert máris kivágta magát.

- Mert úgy lesz. - ölelte át a derekamat. - Végig melletted leszek. - mosolygott rám.

- Én… nem tudom! – fakadtam ki. Kezdtem teljesen összezavarodni. – Nem tudom, hogy jó-e így! Az ég szerelmére, Damon, hiszen még magamról sem tudok gondoskodni, nem hogy egy gyerekről! Még főzni sem tudok! - sírtam el magam, mire Damon gyorsan magához húzott, hogy megnyugtasson. Nem nagyon járt sikerrel...

- Ugyan Lizi... - mondta halkan.

- Még egy kibaszott pirítóst se tudok normálisan megsütni. – szipogtam, arcom a vállába fúrva. – Még azt is odaégetem... - tettem hozzá elkeseredve.

- Majd belejössz, – simogatta a hátam – ahogy az anyaságba is bele fogsz jönni.

- Gondolod? – kérdeztem halkan a szemébe nézve. - Mert én nem hiszem... - ráztam  meg a fejem. 

- Én nem hiszem, hanem tudom! - simogatta meg a hátam. 

- De Damon én rettenetesen félek… - sírtam. Nem is sírtam azt hiszem már zokogtam. Nem tudom hogy várhatja el tőlem hogy megnyugodjak. 

- Angyalom én mindenben támogatni foglak. - nézett a szemembe. - Mi kell még? - nevette el magát.

- Egy gyereket kell megszülnöm! - világosítottam fel, mert úgy tűnt eddig ez nem esett le neki. - Nem tudom, hogy képes leszek-e rá… - vizslattam megint a cipőmet.

- Hé néz csak rám! – mondta majd az arcom ismét maga felé fordította. - Képes leszel rá! Mert szeretlek és te is engem! Hidd el te leszel a legjobb anyuka a világon. – itt elmosolyodott mielőtt folytatta. – Hová lett a híres neves megingathatatlanul kemény és bátor lány akibe beleszerettem?

Nyelvet nyújtottam rá és most már én is elnevettem magam. Damon magához ölelt és lecsókolta a könnycseppeket az arcomról.

- Szeretlek Lizi! – mondta, majd mosolyogva hozzátette: - Mindkettőtöket. -suttogta a fülembe mire hozzá bújtam.

- Én is szeretlek! - suttogtam végül. - De ez nem jelenti azt, hogy nem haragszom rád. - töröltem meg az arcomat. Ugye tisztában vagy azzal, hogy igenis teperned kell azért, hogy felejtsek? - néztem rá várakozóan.

- És én, hogy a szavaiddal éljek teperni is fogok. - puszilta meg az orromat. - Kezdetnek visszaparancsollak az ágyadba és bármilyen édességet hajlandó vagyok beszerezni, amit csak akarsz. - kezdett tényleg az ágy felé tolni. Kelletlenül bár, de hagytam, hogy lefektessen és betakargasson. A rém ocsmány kórházni pizsamának ez a művelet úgyis előnyére vált.

- Pihenj egy kicsit. - simogatta meg a fejem.

- És mi lesz az epremmel? - kérdeztem incselkedve.

- Eper? - vonta fel a szemöldökét. - Érted mindent. - hajolt meg lovagiasan majd egy rövid csók után távozott.

Kimerülten dőltem hátra a párnán. Zúgott a fejem, de boldog voltam. Hogy retteghettem attól, hogy Damon... nem is tudom mitől féltem. Annyira fáradtnak éreztem magam, de nem akartam elaludni. Akárhányszor csak aludni készültem bevillantak a rémálmom képei. Még ez is... Egy nagy sóhajjal körítve mégis lehunytam a szemem. Bár temérdek okom volt ellene az a primitív dolog, hogy álmos voltam nem hagyta ezeket a gondolatokat érvényesülni. Nagyon fáradt lehettem mert ez egyszer nem álmodtam semmit. Tényleg olyan volt mintha fejbe vágtak volna egy bunkóval és k.o. Arra keltem, hogy valaki megrázta a vállamat.

- Damon... - suttogtam félkómásan, de mire kinyitottam a szemem rájöttem, hogy tévedtem.

- Nem talált. - szólalt meg Mrs. Fillis mellettem. - Nyilván közölte Dr. Flacher, hogy fel szándékozom keresni. - mosolygott rám erőltetetten. Egy dolog már biztos. Damon emlékmódosítása nem törölte el az ellenem érzett ellenszenvét...

- Persze. - bólintottam feljebb ülve. - Mire kíváncsi? - kérdeztem félénken.

- Mindenre. - hangzott a tömör felelet. - Kérem mondja el pontosan, hogy mi is történt azon az estén. - ült le az ágyam melletti székre valami papírt előkotorva, hogy jegyzetelhessen.

És hát jegyzetelhetett is mert mindent elmondtam neki többé kevésbé "pontosan", de mindenképpen részletesen leírva a történteket.

- Rendben van. - állt fel a beszámolóm végén. - Ha jól tudom jelenleg a Lockwood villában lakik. - nézett rám megerősítést várva.

- Igen, Mrs. Lockwood volt olyan kedves és ideiglenesen hozzá költözhetem. - mosolyogtam leplezve az idegességemet.

Már szinte átfutott rajtam a megkönnyebbülés mikor az ajtóban megszólalt a telefonja és így visszafordult. Mindenkinek a saját fantáziájára bízom, hogy mit gondoltam vagy, hogy kit áldottam, de  annyit mondhatok, hogy mindezt hosszan és teljes szívvel lélekkel tettem. 

- Halló?! - szólt bele a telefonba. - Szia Jack. - váltott kedvesre a hangja. Nem viccelek kedvesre. - Nem, még a kórházban vagyok, de pont most végeztem. - mosolyodott el. - Persze, megvárhatsz. - suttogta, gondolom azt remélve, hogy nem hallom. - Még pár perc. - húzta fel a cipzárját a kabátján, majd letette a telefont.

- Elnézést. - fordult felém lesütve a szemét. - De nem akartam a folyosón. - intett kifelé. - Ott még többen vannak. - szabadkozott. Mrs. Fillis szabadkozott? Ez kezd egyre különösebb lenni.

- Akkor viszlát. - indult végül kifelé. - Majd értesítem, a fejleményekről. - fordult hátra, aminek az lett a következménye, hogy fejjel előre nekiment az ajtón éppen belépő férfinak. Kellet pár perc mire felismertem az apámat.

- Jack, mondtam, hogy várj meg odakint. - sütötte le a szemét a seriff mire kérdőn Jackre néztem. Ez most komoly?