53♥

53. "Vallomás"

(Zene: HIM - Vampire Heart)

- Figyelj én nem tudom, hogy mi van most köztetek. - kezdte Elena. - De szerintem beszélned kéne vele... - nézett rám.
- Semmit se kell tennem. - jelentettem ki. - Damon azt csinál, amit akar. - ültem fel. - Nem érdekel... - hunytam le a szemem sóhajtva.
- És a gyerek? - döbbent le Elena. - Damonnak joga van tudnia róla. - dőlt hátra a székén. - Vagy esetleg nem tőle...
- Jaj, Elena hát persze, hogy tőle. - emeltem fel a hangom. - De még én sem tudom, hogy mi lesz vagy, hogy, hogy lesz. - Honnan tudná ő? - tettem még hozzá idegesen. - Nagyon megbántott. - suttogtam magam elé. - És még nem tudom, meg tudok-e bocsátani neki. - rágtam a számat idegességembe.
Elena nem szólt többet erről a témáról, amiért hálás voltam. Igazából még így se járt más a fejemben, de legalább nem kellett beszélnem is róla. Végighallgattam Elena beszámolóját, az elmúlt napokról még nem találkoztunk, meg persze kaptam egy jó adag ömlengést a két hét múlva esedékes Alapítói partiról. Nem tudtam még erre koncentrálni. Én is elmondtam mindent, amit kiderítettem, de azokról amiket álmomban láttam hallgattam. Nem láttam értelmét, hogy beszéljek róla főleg mert még nem értettem meg, hogy mit is jelentett.
- És Jack? - kérdeztem előre félve a válaszától. - Mi van vele? - néztem Elenára.
- Őszintén nem sok időt tölt otthon. - mondta. - Senki nem tudja, hogy mivel tölti az idejét, de (már ne is haragudj) addig se megy az agyunkra míg elfoglalja magát. - nevetett. Eezen nekem is nevetnem kellett. Legalább vele nincs gond... Fáradtan nyúltam a fejemhez. Még mindig fájt ahol a padlónak csapódott. Még jó, hogy Tyler meghallott. Vagy nem jó? Magam sem tudom. Jézusom Tyler. Vajon akkor most Mrs. Lockwoodék mindent tudnak? Majd kiderül...
- Na, jó én hagylak pihenni. - mosolygott rám. - Stefan már biztosan itt van értem. - állt fel.
- Köszönöm, hogy bejöttél. - néztem rá hálásan. Tudom, hogy mostanában nem nagyon voltam oda meg vissza Elenától dehát akkor is. Barátnőm vagy mi... meg hát láttam rajta, hogy ő sem akarta szóba hozni, hogy mit is vágott a fejemhez legutóbb. Talán jobb is... Adott két puszit az arcomra és elindult kifelé.
 - Szólok az orvosnak, hogy felébredtél. - kacsintott rám majd kiment az ajtón. A szekrényemre néztem az ágy mellett. Megláttam rajta a karkötőt, amit Damontól kaptam. Mellette volt a medál is, amit rögtön felvettem a nyakamba, de a karperecet csak forgattam a kezeim között. "Angyal", olvastam a gravírozást. Miért van az, hogy az ellentétek végső soron mégis vonzzák egymást? Damon Salvatore... mi a fenét kezdjek veled és mit kezdenék nélküled?! Segítségért a plafonra néztem, de valójában tudtam, hogy nem fogok választ kapni. Végül is ha az ember meg tudja oldani a problémáit, ha képes döntést hozni bármilyen legyen is az, akkor a tapasztalat szerint magára marad. Megértem miért. Így a rossz döntéseink miatt is csak magunkat hibáztathatjuk...
- Jó napot! - köszönt Dr. Flacher. - Örülök, hogy felébredt. - mosolygott rám biztatóan.
- Maga mit keres itt? - döbbentem le. - Azt hittem... - kezdtem volna, de a szavamba vágott.
- Mrs. Lockwood ragaszkodott hozzá. - lépett az ágyam mellé. - És tudja, ha ő akar valamit, akkor az úgy is lesz. - nevetett. - Hogy érzi magát? - kérdezte. - Nem éhes? Mindjárt dél. Carol meghagyta, hogy rendeljen, amit csak akar. - Én a helyében élnék a lehetőséggel. - tette még hozzá.
- Úgy érzem magam mintha száz évet aludtam volna. - sóhajtottam.
- Csak egy fél nap volt. - mondta. - Nyilván a gyógyszerek miatt, amiért utólag is elnézést. - bólintott. - Viszont, azt ugye tudja, hogy nagy szerencséd volt. - váltott komolyabb hangnemre belekezdve egy szentbeszédbe. Közel fél órás kiselőadás után, miben meghallgattam, hogy mi történt, mi fog történni, ha nem vigyázok és minek kell majd történni, ha igen. Mondanom se kell, hogy a végére kicsit beleszédültem.
- És ez elengedhetetlen? - kérdeztem. Jelen kétségbeesésem oka a következő kérdés volt: "Mrs. Lockwood a lelkemre kötötte kérdezzem meg, hogy ki az apa?". Na már most, ez végül is azt hiszem jogos kérdés volt, ha már velük élek, de semmiképp se tudhatják meg. Még azt se kellett volna, hogy terhes vagyok. Jézusom...
- Természetesen semmire sem kötelezhet. - mondta Dr. Flacher a rémült arcomat látva. - De aki ilyen szép ékszert vesz, azzal Carol mindenképpen elégedett lesz. - mutatott a karkötőre, amit még mindig a kezemben szorongattam. Lesütöttem a szemem. Igen, nem is azzal van baj. A személy kiléte az, ami problémákat okozhat...
- Mrs. Fillis is beszélni akart magával. - terelte el a dolgot, mikor meglátta, hogy elszomorodom. - Ha jól tudom még ma szeretne bejönni, hogy felvehesse a vallomását. - mosolygott.
- Persze és köszönöm. - suttogtam utána, mivel meg sem várva, hogy reagáljak egy intés után kisietett. Na, ez szép... Egy darabig nem jött be hozzám senki. Nagyon féltem attól, hogy Mrs. Fillis bejön majd. Mióta Damon kitörölte a velem kapcsolatos emlékeit még nem találkoztam vele. Pihennem kellett volna, de nem tudtam elaludni csak forgolódtam az ágyon. Az étel biztos finom volt, de nem éreztem az ízét. Mindent elrontott az a gondolat, hogy mi vár rám délután. Mindent. Valami isteni csoda folytán mégis elaludhattam, mert arra keltem fel, hogy valaki leült az ágyam mellet lévő székre.
- Szia. - köszönt egy csokor rózsa mögül valaki, mikor kinyitottam a szemem. Gyönyörű virágok voltak, de nem láttam tőle zaklatómat, míg bele nem tette a kis szekrényemen lévő vázába.
- Szia Oliver. - mosolyogtam rá. - És? Miért kapom? - intettem a virágok felé felülve az ágyon.
- Ez amolyan sajnálom, ami történt és hiányzol otthonról virág. - vonta meg a vállát. - Nem tudtam, hogy melyik a kedvenc virágod, de a rózsára tippeltem. - vigyorgott rám.
- Nyertél. - szagoltam meg a csokrot. - És majdnem stimmel a színe is. - dőltem hátra. Hát igen. Gyönyörűek a vörös rózsák, de még szebb a fekete. A fekete rózsa szépségét semmi nem pótolhatja...
- Carol néni teljesen maga alatt van. - kuncogott. - Beriasztózta az egész házat. - mesélte. - Meg lennék lepve, ha akár egy egér is büntetlenül bejutna. - ráncolta tettetett komolysággal a szemöldökét, amitől megint nevetnem kellett.
- És, hogy vagy? - kérdezte végül egy kicsit elkomorodva. - A doki elmondta, hogy mi a helyzet. - fogta meg a kezem. Jól esett. De tényleg. Nem tudom. Csak tudni, hogy valaki aggódik értem. Még, ha az ellenségem is...
- Már jól vagyok, köszi. - Bár azt, hiszem legközelebb nem hagyom nyitva este az ablakot. - tettem még hozzá. Oliver most is öltönyben volt. Ha jól tudom egy vállalatnál dolgozik, de hát akkor is. Elég mókásan nézett ki.
- És az a másik dolog? - nézett rám. - Az orvos mondta, hogy... - láttam rajta, hogy zavarba van ezért kisegítettem.
- Igen, terhes vagyok. - néztem a plafonra. - De ez nem változtat semmin... - néztem a szemébe. Olyan kék volt, mint Damoné. Talán azzal a különbséggel, hogy nála nem ragadott magával az a kék örvény ami elvarázsolt.
- Lehet, hogy nincs jogom ilyet kérdezni, de ki az apja? - simogatta meg a kezem. - Tudod mit? Ne válaszolj, buta kérdés volt. - nevette el magát.
- Nem butaság. - ráztam meg a fejem. - Az apja semmit nem akar tőlem vagy a gyerektől. - mondtam gondolkodás nélkül. - Csak egy tévedés volt. - sütöttem le a szemem.
- Hé, nehogy elszomorodj itt nekem. - állt fel mikor meglátta, hogy lefelé görbül a szám. - Na, menj arrébb. - bökött vállon, majd mellém feküdt és átölelte a vállamat. - Jobb egy kicsit? - kérdezte.
- Egy kicsi. - hajtottam rá a fejem. - Minden olyan gyorsan történt. - dörzsöltem meg a szemem. - Még nem volt se erőm, se időm feldolgozni. - sóhajtottam.
Megpuszilta a homlokom, mire elhúzódtam egy kicsit.
- Ne haragudj. - szabadkozott.
- Nem, félreérted csak ennyi bonyodalom most épp elég. - bújtam ki a keze alól.
- Nem zavarok? - hallottam egy nagyon ismerős hangot az ajtó felől. Damon volt az, de átnézett rajtam. Tekintetét mereven Oliverre szegezte mellettem. Olyan feszültség volt közöttük, hogy még bennem is megfagyott a levegő.
- Nem, dehogy. Oliver már épp menni készül. - mondtam Oliverre nézve. - Köszönöm a virágokat. - mosolyogtam rá, majd kicsit megböktem a lábammal, hogy mozduljon mert nem nagyon akaródzott neki felkelni. A szívem a torkomban dobogott. Nem gondoltam volna, hogy Damon idejön. Istenem, nem gondoltam...
- A híres Damon Slavatore. - állt fel az ágyamról közelebb lépve hozzá. - Őszintén már vártam, hogy találkozzak vagy veled vagy az öcséddel... - közelített Damonhoz, aki mozdulatlanná dermedt és ha jó tippeltem csak arra várt, hogy Oliver adjon neki okot arra, hogy nekimenjen.
- Nem mondhatnám, hogy úgyszintén. - préselte ki mégis magából. - Na, kotródj innen. - nézett rá keményen. - Nincs Lizi közelébe semmi keresnivalód. - szűrte a szavakat az állkapcsát megkeményítve.
- Mert annak van, aki befogadta őt, majd terhesen kidobta az utcára. - lépett még közelebb és lökött rajta egyet így Damon háta nekicsapódott az ajtókeretnek.
A szám elé kaptam a kezem. Remegni kezdtem mint a nyárfalevél. Ez nem lehet igaz. Mikor elképzeltem, hogy kitálalok Damonnak nagyon nem képzeltem ide sem Olivert sem azt, hogy kórházban vagyok.Úgy tűnt, hogy Damon is hasonlóképpen meglepődött. Ennek leginkább az volt a jele, hogy nem mosott be egyből Olivernek, hanem csak bámult maga elé.
- Me... Menj csak. - kapkodtam a levegőt. - Jobb ha mész. - néztem Oliverre kétségbeesetten hátha észreveszi, hogy most tényleg ezzel segítene a legtöbbet. Oliver is nagyon ideges lehetett, mert nem szólt semmit csak bólintott.
- Holnap bejövök. - mondta komolyan majd még a vállával lökve egyet Damonon távozott. Feszült csend telepedett közénk. Nem bírtam megszólítani. Nem tudtam mit mondani. Mintha ólomsúlyokon járt volna úgy sétált az ágyamhoz. Hiába próbáltam leolvasni valamit az arcáról, nem nézett rám. Mikor az ágy széléhez ért láttam, hogy a zsebéhez nyúl. Sírtam, de nem érdekelt. Leszorítottam a szemem. Csak akkor nyitottam ki mikor megéreztem, hogy valamit letesz az ágyamra. Egy szál fekete rózsa volt, ami a kezem mellé tett. Felnéztem, de most nem fordult el. Felálltam az ágyról, mire elhátrált. Úgy néztem mintha most látnám először. A fájdalmat nem tudta letagadni a szemében láttam. Elé lépem olyan közel míg a lábunk össze nem ért. Lenéztem a virágra, amit a kezemben szorítottam. Még mindig nem tudtam megszólalni, de nem is volt rá szükség. A fekete ingén keresztül végigsimítottam a mellkasán és megéreztem, hogy reszket. Megöleltem. Azt hittem el fog húzódni, de ehelyett még inkább magához szorított. Kétségbeesetten, erősen, szinte összeroppantva a csontjaimat...