55♥

 55. A látogató

 (Zene: Rihanna - Love The Way You Lie (solo))

Sajnos nagyon is annak tűnt. Eszembe jutottak Elena szavai. Jack kevés időt töltött otthon az elmúlt időben és senki nem tudta kiszedni belőle, hogy mi okból. Ez a bizonyos ok Mrs. Fillis lett volna? Jézusom...
- Üdvözlöm. - fordult felém egy csepp meglepődöttséget se tanúsítva az apám. Nem is csodálom. Ez a férfi nem normális. Persze ezzel szemben én a csodálkozástól nem bírtam megszólalni csak bólintottam. Mrs. Fillis meg riadtan kapkodta a fejét kettőnk között. Ennél már... na, na, na, na. Ha én ilyet mondok annak sosincs jó vége. Valószínű, hogy az ég már magát a gondolatot is bünteti mert a következő pillanatban Damon lépett be a szobába elég vicces látványt nyújtva egy üvegtálnyi cukrozott eperrel.
- Megjötte... - akadt el a szava, mikor rájött, hogy nem vagyunk egyedül. - Hogy vannak? - kérdezte zavarában, de láttam rajta, hogy nem sok kellene ahhoz, hogy elnevesse magát. Lopva rám nézett, de nem mertem reagálni.
- Akkor mi nem is zavarunk. - szólalt meg Jack megtörve a kínos csendet. - Menjünk Amanda. - ragadta karon a seriffet, aki lehet, hogy sokkos állapotba került mert még mindig megütközve bámult az eperre.
- Ja, persze. - rázta meg a fejét. - Viszlát. - ráncolta össze a szemöldökét és kiléptek a kórteremből. Damon arckifejezését látva kitört belőlem a nevetés. Valahogy az egyvelege volt a "Na, erre nem számítottam" és a "Vajon totál bolondnak néztek?" gondolatoknak. Felvonta a szemöldökét.
- Min mulatsz ilyen jól? - kérdezte leülve az ágyam mellé. - Halljam! - kapott be egy szem epret a tálból, amit hozott. Odanyúltam, hogy én is vegyek egyet, de elhúzta a kezem elől. - Á-á-á-á! - rázta meg a fejét.
- Damon! - emeltem fel a hangom, de mintha meg sem hallotta volna legyintett. - Add ide... - biggyesztettem le a számat. Mielőtt ideadta volna jelenlegi szerelmét az életemnek az arcát tartotta felém. Először nem tudtam mit akar, de mikor leeset mosolyogva nyomtam egy hatalmas cuppanós puszit az arcára. Meglett a jutalmam. Élvezettel haraptam bele az első tűzpiros gyümölcsbe ami a kezembe került.
- Te tudtál róluk? - nyögtem ki nagy sokára kb. tíz eperrel később mikor már kicsit lassítottam az evési tempómon. - Tudtál arról, hogy Jack és "Amanda" - nyeltem le egy hatalmas falatot. - kavarnak? - néztem rá kérdően.
- Fogalmazzunk úgy, hogy volt egy ilyen sejtésem. - mosolyodott el sejtelmesen. - Jack célzott rá a múltkor. - simogatta meg a kezem.
- És ez szerinted rendben van? - néztem rá. - Az a nő egyszer már majdnem megölt engem. - emlékeztettem Damont.
- Elhiheted, hogy nem örülök neki, de ez van. - sóhajtott. - És szerintem nem árt, ha tudjuk, hogy mi is folyik a rendőrségen. - pillantott a karkötőmre. - Jól áll. - vigyorodott el.
- Na, de most komolyan szerintem ez nem helyes. - kaptam be még egy szemet. - Neg is ogom neki ondani. - csámcsogtam.
 - Hogy bírsz ennyit enni? - kérdezte kissé undorodva a már majdnem üres tálra meredve.
- Ezt most meg se hallottam. - néztem rá szúrós szemekkel. - Amúgy mi tartott ennyi ideig? - tereltem a témát az epres tálról, ami lassan max az üvegtál két szem eperrel névért indulhatott volna harcba. Igyekeztem számon-kérő arcot vágni, de nem sikerülhetett valami jóra mert Damon vigyorogni kezdett.
- Összefutottam Stefannal. - dőlt hátra a széken. - És amúgy se hidd, hogy este hatkor olyan könnyű epret szerezni. - vonta fel a szemöldökét. - Erről jut eszembe mennem kell. - állt fel. Az utolsó falat megakadt a torkomon.
- Mi? - kiáltottam fel. - Ho-hova mész? - döbbentem le.
- Ne aggódj visszajövök. - puszilta meg a homlokom. - De tudod lejárt a látogatási idő. - vonta meg a vállát és egy kacsintás kíséretében távozott.
Hát ez gyors volt. Volt nincs pasi. Volt nincs kaja. Volt nincs... Percekig csak a plafont bámultam. Letettem a tálat a szekrényemre. Egy nagy sóhajjal fűszerezve az arcomhoz emeltem a karkötőmet. Megsimítottam a kezem minden pontját, ahol Damon hozzámért. Pár órával ezelőttig a pokolba kívántam és dühös voltam rá. Most meg... Furcsa, hogy miket válthat ki egy érzés az emberből. Egy érzés. Ahogy érezzük magunkat mellette. Mert mit ér az, ha haragszok rá mikor tudom, hogy megbánta. Mi értelme bántanom őt, ha tudom, hogy nélküle semmit sem érek. És mindezeket egy érzés juttatta eszembe. Egy furcsa bizsergető érzéstől ami felkúszik az ember gerincén és orvul kitöröl minden értelmes gondolatot az ember fejéből. A szerelem. A minden észérvet és logikát mellőző szerelem.
Amikor az embernek annyi gondja van, hogy azt se tudja melyikhez nyúljon a legegyszerűbb, ha egyikről se vesz tudomást. Mert hát ugye ott van Oliver, Stefan, a különös álmaim, Lee, Kathrine, Jack és Mrs. Fillis, Carol, aki megtudta, hogy terhes vagyok, egyáltalán az a tény, hogy terhes vagyok, és persze Damon. Túl sok minden. Ennek örömére hátradőltem az ágyon. Ez a legjobb. Talán ennyi gond meg is könnyíti a dolgokat. Könnyűnek éreztem magam mintha minden rendben lenne. Talán rendben is lesz... Bejött hozzám a doktor és már meghozták a vacsorát is de Damonnak még mindig nem volt nyoma. Hányingerem lett a szalámis zsemlétől, amit kaptam így félretoltam az ételt. Bementem a fürdőbe és lezuhanyoztam. Szívesen maradtam volna még, de titkon azt reméltem, hogy Damon nemsoká beszökik. De nem jött. Nem volt itt se mikor visszafeküdtem, se mikor leoltottam a lámpát. Hiába ígérte nem jött vissza. Lehunytam a szemem és próbáltam aludni. Nem sikerült mondanom sem kell. Aztán arra eszméltem, hogy valaki megsimította az arcomat. Lassan kinyitottam a szemem. Rámosolyogtam Damonra.
- Visszajöttél... - motyogtam bágyadtan.
- Megígértem. - simogatott tovább. - Látom már inkább aludnál. - nevetett fel halkan.
- Ne menj el! - kaptam kétségbeesetten a keze után. - Ne, hagyj itt. - ijedtem meg, mire megint kinevetett.
- Eszemben sem volt. - suttogta majd felvett az ölébe és arrébb pakolt az ágyon. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt semmit csak levette a dzsekijét és mellém feküdt. Gyorsan hozzábújtam még mielőtt kiderül, hogy csak álmodom. Ujjai a hajamba siklottak és lassan játszadoztak a tincseimmel.
- Nem akarok elaludni... - mondtam. Talán inkább csak magamnak mert már alig bírtam nyitva tartani a szemem. - Annyi mindent akarok kérdezni és mondani... - sóhajtottam magamba szívva azt a finom férfias illatot amit úgy imádtam.
- Aludj csak... - puszilta meg a fejemet. - Lesz még idő beszélned és a híres kérdéseidre is. - suttogta. Nem kellett lássam, hogy tudjam, hogy vigyorog. Én is mosolyogtam. És most, régóta először mosolyogva aludtam el... Nem voltak rémálmok, nem riadtam fel. Csak aludtam. Nyugodtan és békésen. A helyemen voltam. Éreztem. Éa történjék bármi is ez soha nem fog megváltozni. Nekem itt lesz a helyem Damonnal...
Arra keltem, hogy valaki szólongatott.
- Lizi! - hallottam Damon hangját. - Lizi kelj fel! - rázta meg finoman a karomat.
- Mi az? - kérdeztem reggeli csodahangomon.
- Nekem mennem kell. - puszilta meg az orrom. - Nem kis meló lenne egy fél emeletnyi kórházi dolgozó memóriáját kitörölni. - mosolyodott el. Megcsókoltam. Finoman, hiszen az ember korán reggel ne legyen rossz kislány nem igaz? Kikelt az ágyból.           
- Visszajössz? - kérdeztem reménykedve, de már előre tudtam a választ. - Inkább ne mondj semmit... - húztam fintorra a számat.
- Még gyanút fognak, ha túl sokszor találkozunk. - vette fel a dzsekijét. - Ha megint Carolnál leszel, átmegyek. - puszilta meg a homlokom. - Persze még mindig ott van az a lehetőség is, hogy hagyod ezt az egészet és HAZA jössz. - nézett rám már-már sértődötten. Enyhén megráztam a fejem mire csak vállat vont.
- Sejtettem. - sütötte le a szemét. - Pihenjél jó? - nézett még vissza majd épp csak megvárta míg bólintok majd elment. Megint egyedül maradtam.
- Szia... - suttogtam a már üres ajtó felé. Lehunytam a szemem hátha még alhatok egy keveset. A doki szerint már csak egy nap és haza mehetek. Addig vajon nem is fogom látni? Ciki, hogy már ettől is elszomorodok...
A délelőtt úgy, ahogy csendesen telt. Dr. Flacher csinált még egy ultrahangos vizsgálatot mielőtt eldöntötte véglegesen, hogy holnap hazaenged. Mindent rendben talált már ahhoz képest, hogy mik történtek így azt monda, ha megígérem, hogy sokat pihenek és lehetőleg a napom nagy részét ágyban töltöm hazaenged. Nem fűzök véleményt hozzá. Mintha ez rajtam múlna... Oliverrel beszéltem telefonon és azt mondta, hogy holnap délelőtt bejön értem. Elég fárasztó volt vigyorognom hozzá. Persze nem kiállhatatlan alak, meg velem egész rendes. Csak hát nem Damon...
Unatkoztam. Na, jó halálra untam magam. De valahogy mégse hiányzott senki olyan, aki meglátogathatott volna. Jólesett egy kicsit a plafont bámulni.
- Szia Elisabeth. - köszönt egy ismerős hang, amitől kirázott a hideg. - Látom már jobban vagy. - mosolygott rám egy nő az ajtóból.
- Ki vagy te? - kerített hatalmába egy igenis rossz érzés. - Olyan mintha már... - szűköltek össze a szemein kutatva az emlékkép után, ahol már láthattam.
- Greta vagyok. - vigyorodott el elégedetten.
- Takarodj. - sziszegtem a fogaim között. - Tűnj innen! - keltem fel az ágyból. Elé léptem, de még mindig nem mozdult. - Mit akarsz még tőlem? - kérdeztem hisztérikusan.
- Már a múltkor is megmondtam. - tett egy fenyegető lépést felém. - Nekem a könyv kell. - mért végig leplezetlen undorral. - Szóval te vagy az a híres neves lány, akiért Damon annyira odavan. - szegezte rám a szemét, de én kitartóan álltam a pillantását. - Szánalmas... - húzta el a száját.
- Mondtam, hogy nincs nálam az, ami neked kell úgyhogy ne értem miért jöttél. - hagytam figyelmen kívül a sértését.
- Ne izgasd fel magad feleslegesen. - húzta erőltetett vigyorra a száját. - Még árt a babának. - vágott szánakozó fejet.
- Már mondtam, hogy nincs nálam semmi könyv. - rimánkodtam neki.   
- Csak egy gond van azzal, a kis mesével, amit előadtál. - sóhajtott egyet. - Nem hiszem el...