52/2

52/2. Ébresztő...

(Zene : Superchick - Crawl)

Csak legyen álom. Legyen álom mindez. Szorítottam le a szemem. Felültem az... a padlón? Egyedül voltam egy régi házban. Felálltam a földről és körbenéztem. Furcsán is merős volt a tapéta a falon és a gyönyörű fapadló. Megkönnyebbülést éreztem. Hatalmas megkönnyebbülést. Csak egy álom volt. Annak kellett lennie. Egy rossz álomnak...
Jártam már ezen a helyen döbbentem rá. Egyre biztosabban éreztem, mikor körbejártam a szobában. Igen ez az a ház. Ez Oliver háza. Jutott végre eszembe. De valami nem stimmelt. Minden más volt, mint mikor körbevezetett. Mintha éveket léptem volna vissza az időben. Megbabonázva érintettem meg a kandallón lévő arany dobozkákat és díszeket. Megfagyott bennem a vér mikor meghallottam, hogy sír valaki. Kétségbeesetten kutattam a hang forrása után, de hiába jártam szobáról szobára nem találtam. A vékonyka kis hang egyre hangosabban kiáltott, amitől elszorult a szívem. Kellett egy kis idő mire rájöttem, hogy valahol egy kisbaba sír. Nagy nehezen sikerült kinyitnom a bejárati ajtót. Megtorpantam. Odakint már alkonyodott. Nem láttam semmi mozgást, de a hang teljesen biztos, hogy innen jött. Visszafordultam a ház felé. Hirtelen csend lett. Túl nagy csend lett. Percekig álltam lélegzet visszafolytva, de semmi nem történt. Egy nagyot sóhajtottam.
- Emily... - hallottam egy nő kiáltását. Azonnal megpördültem a tengelyem körül. Egy nő sietett felém a fák takarásából. Csak botladozott és a ruhája cafatokban lógott róla. Csak mikor közelebb ért ismertem fel azt az asszonyt akit azon a délutánon láttam mikor rosszul lettem.
- Segíts... - ért a lépcsőhöz. Oda akartam rohanni, de a lábam nem engedett. Felnézett rám és ekkor észrevettem, hogy valamit magához szorított. Remegő kezekkel tette le a "csomagot" a legalsó lépcsőfokra. - Meg fogja ölni. - takargatta be gyengéden összevérezve a pokrócot amibe bele volt csavarva a kisbaba. Sírni kezdtem. Akaratomon ellenére peregtek a könnyeim, mint a záporeső.
- Én... én nem Emily vagyok. - dadogtam, de nem hallotta meg.
- Már csak három nap Emily. - nézett megint rám. - Te is nagyon jól tudod, hogy már csak három nap és telihold. - köhögött egyet. - Emily segíts... - kezdett vért öklendezni. - Mentsd meg  lányomat. Mentsd meg a kisbabámat. - suttogta megsemmisülten. Esküszöm, hogy mozdulni akartam, de nem tudtam. Nem tudtam a testemnek parancsolni.
- Neveld fel mintha a sajátod lenne... - hagyott fel egy pillanatra a zokogással a zöld szemét rám függesztve. - Mindent megadok. - nyúlt a nyakához. Csak akkor láttam meg, hogy az a bizonyos medál volt ami most az én nyakamba is függött. Egyetlen egy rántással kitépte a nyakából és a közben megint sírni kezdő babára tette. Nem bírt lehajolni, összeesett utolsó erejével a korlátba kapaszkodva. - Ezt akarod? - nézett rám. - Vidd. - kezdett remegni. - Nekem nem kell... - törölte meg az arcát. - Titkold el. - sóhajtott, mintha az utolsó lélegzeteihez gyűjtene erőt. - Senki ne tudjon róla. - simogatta meg a kisbaba arcát. - Senki... - csitította a kicsit simogatásával. - Kérlek vidd el őt innen. - nézett fel rám. - Vidd el a kis Emilyt...- mosolyodott el miközben folyt a szájából a vér. - Klaus nem győzhet... - engedte el a korlátot a földre roskadva. - A könyv... - köhögött. - A könyvnek kell a kulcsa... - erőlködött. - Hogy vége legyen kell a kulcs, hogy megszerezd kell a könyv... - sóhajtott egyet. - Emily... - lehelte, majd lecsukódott a szeme. - Emily...
- Elisabeth! - hallottam egy határozott hangot magam mögül. Megfordultam, de nem láttam senkit. - Elisabeth... - hallottam a megint. A fülemre szorítottam a kezeim és térdre rogytam. Leszorítottam a szemem. Hatalmas fényességet láttam, ami teljesen elvakított.
- Elisabeth hall engem? - hallottam egy férfihangot magam mellől. Fehér volt minden körülöttem. Lassan eszméltem rá, hogy az előző képek szertefoszlottak. Szertefoszlott minden amibe kapaszkodhattam volna. Ami eddig csak álomnak tűnt most hirtelen valósággá vált. Kinyitottam a szemem. Forogni kezdett velem minden és olyan hányingerem lett, hogy nem bírtam tovább. Az oldalamra fordultam és hánytam. Lehet, hogy csak az ideg miatt volt, de úgy éreztem, hogy remegek. Egy kicsit megkönnyebbültem. Fojtott suttogást hallottam magam mellől, de nem tudtam a szavak értelmére koncentrálni. Fel akartam ülni, de nem engedték, valaki visszanyomott az ágyra.
- Ne erőltesse meg magát. - mondta valaki. Megint kinyitottam a szemem és megpróbáltam felmérni a környezetemet. Minden fényes volt. Lassan körvonalazódott előttem, hogy valószínűleg kórházban vagyok. De hát mi is történt? Igen a földre zuhantam, aztán... Damon... hogy tehette ezt... nyúltam a fejemhez, de nem tudtam behajlítani a kezem az infúzió miatt. Megütött. És fájt. Nagyon fájt... És az a sok vér... kezdtem el zihálni már a gondolatától is. Damon miért... kezdtem el sírni. Kívülről elég szánalmasan festhettem, de zokogtam. Régóta ez volt az egyetlen dolog, ami jól esett.
- Nyugodjon meg. - fogott le valaki, hogy mozdulni se tudtam. - Adjon be neki egy adag nyugtatót. - utasított valakit. A következő pillanatban pedig minden elsötétült. És most az egyszer imádkoztam, hogy nagyon sokáig tartson...
Arra keltem, hogy valaki megszorította a kezem. Lassan kinyitottam a szemem. Végül kivettem Elena arcát magam mellet.
- Lizi! - kiáltott fel mikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem. - Istenem... - simogatta meg a fejem. - Hogy érzed magad? - szorította meg a kezem.
- Nem tudom... - nyögtem ki kábán. Gondolom még a gyógyszerek hatása alatt állhattam mert szokatlan békességet éreztem.
- Bonnie is itt volt. - ült le az ágyam mellé egy székre. - Ő hívott fel. - mesélte. - Őt meg Caroline, akit Tyler értesített... de ez most mindegy. - mosolygott rám zavartan. - Nagyon aggódtam... - simogatott meg.
- Mi történt velem? - kérdeztem megacélozva magam a válasza előtt. - Mond el... -nyögtem ki próbálva ülő helyzetbe tornázni magam.
- A doki szerint bent kell maradnod még pár napig... - mondta kitérve a válaszom elől.
- Elena... - néztem rá komolyan. - Mondd már!
- Nem sok kellett volna hozzá, hogy... hogy elvetélj. - nyelt egy nagyot. - De szerencsére minden rendben van. - tette hozzá gyorsan látva a holtra vált arcomat. - Viszont rengeteget kell pihenned... - mosolygott, de láttam, hogy nagyon bántja valami. Sajnos nagyon is tudtam, hogy mi...
- Sajnálom. - suttogtam neki. - Sajnálom, hogy nem mondtam el... - néztem rá bocsánatkérően.
- Hagyd. - intett le, hogy ne magyarázkodjak. - Bonnie elmondta, hogy nem szeretnéd, ha más is megtudná. - sütötte le a szemét. - Megértem, hogy féltél esetleg eljár a szám Stefan, Jack vagy éppen Damon előtt... - komorodott el teljesen. Megremegtem a neve hallatán. Istenem...
- De, Lizi mit törént? - nézett rám kérdően. - Tyler azt mondta, hogy megtámadtak este. - mondta csendesen. - De Damon tegnap... - vakarta meg a fejét. - A földig leitta magát és szétverte a berendezést. - nézett rám. - Jack és Alaric csak nagyon nehezen tudták megfékezni. - ráncolta össze a szemöldökét.
- Nem számít. - húztam el a kezem a szorításából. - Már nem számít... - suttogtam. Butaság, de belesajdult a szívem. És nem azért mert nekem fájt, hanem mert tudtam, hogy bármit is tett Damon már ezerszer megbánta. Fájt, hogy neki fáj. Még ha ő okozta is. De azt hiszem, ha valaki az életünknél is fontosabb nekünk, akkor ez normális... De gyűlöltem is. Az egyik felem tiszta szívemből gyűlölte. Tipikusan a szív és az értelem harca. Még nem tudtam, hogy melyik felem győz majd... Mert hát nem lehet semmissé amit tett. És mi van, ha nem így alakul? Mi van ha elveszítem a kisbabám? Nem tudom. Én már semmit nem tudok...