52/1♥

52. Késő...

(Zene: AWIM - Kill Me)

Ismerős az az érzés mikor megszűnik körülöttünk a világ? Látunk, pislogunk, de mintha csak egy hangszigetelt szobába zártak volna. Igen, ilyen volt. Semmi mást nem hallottam mint Damon utolsó szavát. "Igen...". Ez lenne az idegösszeomlás? Nem hiszem. Akkor már rég eljutottam volna ide... Amúgy még szerencse, hogy ültem mert még így is szédültem amiből az következik, hogy ha állok összerogytam volna a padlón mint egy rongybaba.
Nem szóltam semmit. Fel se fogtam. Mindazok a dolgok amiken az elmúlt időszakban keresztülmentem semmisnek tűnt amellett, hogy, hogy megcsalt. És most csak állt velem szemben és ő sem szólt semmit. Nem nézett rám csak meredt maga elé. Fekete ingeben. És ismerős volt minden rezdülése, minden sóhaja. De mégis idegen volt. Nem tudom, hogy lehet, de idegenné vált. És már nem tudtam, hogy kicsoda. Mintha ólomsúlyok nehezedtek volna a mellkasomra úgy kapkodtam a levegőt ugyanakkor szokatlanul lelassult minden. Nem éreztem fájdalmat. Talán azért mert az összetört darabokon kívül teljesen üres volt a mellkasom és már nem volt minek fájni. Fáradt voltam. Belefáradtam. Sírtam volna, de már nem maradt könnyem. Jól esett a csend. És nem akartam, hogy vége legyen... bár tudtam, hogy ez elkerülhetetlen lesz.
- Lizi mondj valamit... - húzta ki magát. - Mondd el mire gondolsz... - lépett közelebb.
- Menj el. - motyogtam megsemmisültem. Nem voltam mérges, csak csalódott. Mérhetetlenül csalódott. - Csak menj... - ziháltam.
- Nem! - rogyott le elém már-már kétségbeesetten. Megragadta a kezem, de leráztam magamról. - Lizi ne csináld ezt. - nézett rám megrendültem.
- Menj-el! - szorítottam le a szemem. Nem voltam képes a szemébe nézni. Gyengének éreztem magam. Egy ostoba buta libának akit mindeddig csak dróton rángattak.
- Ne! - szorította meg a karomat. - Kiabálj, üss meg, nem érdekel, de ne küldj el. - könyörgött. Odébb húzódtam lefejtve az ujjait magamról.
- Nem akarom Damon! - szakadt fel belőlem a sírás. - Nem tudom ezt újra meg újra végigjátszani. - szorítottam a homlokomra a kezeimet. - És tudod mi a legrosszabb? - néztem rá. - Az, hogy nem fáj... - folytak le az első könnycseppek az arcomon. - Már összetörtél amennyire csak lehet, úgyhogy már nincs minek fájnia. - nyeltem egy nagyot. - Menj el... - rimánkodtam.
- Nem. - hajolt közelebb. - Nézz rám kérlek. - vette az arcomat a kezébe. Megpróbáltam elhúzódni, de nem hagyta. - Hibáztam rendben, de nem volt más választásom. - suttogta a homlokát az enyémnek támasztva. - Lizi én szeretlek. - hajolt közelebb és a következő pillanatban éreztem, hogy megcsókol. Olyan finoman érintette az ajkaimat, hogy bármikor máskor elolvadtam volna. De nem most. Valami elszakadt bennem és minden erőmet összeszedve felpofoztam és ellöktem magamtól. Az ölembe hajtottam a fejem és zokogtam. A fene essen bele. Miért van rám még mindig ilyen hatással.
- Lizi... - közeledett gondolom megérezve, hogy tétovázok, de nem hagytam, hogy célt érhessen. Most nem.
- Nem. - álltam fel elmenekülve. - Ennyivel nem úszhatod meg. - töröltem meg az arcomat. - Mégis mit hittél, hogy azt mondom: "Nem baj, hogy lefeküdtél vele, tegyünk úgy mintha meg sem történt volna." ? - Te tényleg ezt hitted? - kezdtem el fel alá járkálni. Istenem bármit megadtam volna, ha valaki eltünteti innen. Kellemetlen, ha az embert csak az tudná megnyugtatni aki kiborította. Kiborította? Damon nem csak kiborított. Megalázott, becsapott és a legrosszabb az egészben, hogy még csak gyűlölni se voltam képes. Inkább magamat. Miért kellett, hogy beleszeressek? Felállt ő is. Láttam rajta, hogy zihál a dühtől. Dühös volt, és ha jól tippeltem rám. Poénos. Még ő dühös rám...
- A vámpírok képesek az érzelmeket kikapcsolni Lizi. -  lépett mellém. - Nekem ő nem jelentett semmit. - fordított erővel maga felé mikor látta, hogy elfordulok. - Csak egy üzlet volt. - rázott meg, hogy a szemébe nézzek. - Semmi több... - simította a hajamat a fülem mögé.
- Akkor remélem megérte. - remegett meg a szám széle mikor ránéztem. - Mert én többet nem bírok a közeledben lenni. - löktem el két kézzel magamtól nekifeszülve a mellkasának. - Menj el. - mutattam az ablak felé ahonnan érkezett. - Takarodj... - nyeltem a könnyimet. - Nem hallod? - léptem közelebb, mikor még mindig nem mozdult.
- Lizi nem teheted ezt... - indult meg felém, de leintettem. - Ne mondd, hogy hiába volt. - túrt bele a hajába.
- Bocsánat, hogy fáj a késednek a hátam. - zokogtam fel. - Csak menj el. - ráztam meg a fejem. Kezdtem szédülni és féltem, hogy rosszul leszek. - Menj el vagy sikítok... - estem tényleg kétségbe. - Esküszöm, hogy megteszem. - meredtem rá remegve.
- Beszéljük meg. - emelte fel a kezeit úgymond védekezően.
- Nincs mit megbeszéljünk. - töröltem meg a szemem. - Menj el. - hátráltam, de a hátam beleütközött a szekrényajtóba. Damon kihasználva a helyzetemet elzárva a menekülés útját elém lépett és két karját a fejem mellett megtámasztotta.
- Nem. - ráztam a fejem mikor rájöttem, hogy mire készül. - Damon ne... - kezdtem, de  már megcsókolt. Nem voltam elég erős, hogy azonnal ellökjem, de ekkor bevillant az, hogy kit csókolt vajon előttem. Elszakadtam tőle, de még mindig szorosan tartott.
- Tudom, hogy szeretsz. - lehelte az arcomba.
- Undorodom tőled. - sziszegtem az arcába. Megint megpróbált megcsókolni, de kapálózni kezdtem. Minden erőmet latba vetettem, de természetesen ellene semmit se ért. A két kezemet kifeszítette a fejem mellé a testével pedig teljesen hozzám simult.
- Lizi állj le... - nézett a szemembe a tekintetével szinte felégetve bennem a hidat ami még visszaránthatott volna a józan útra. Torkom szakadtából üvölteni kezdtem, mire próbálta befogni a számat, de nem nagyon sikerült.
- Tyler, Oliver valaki... - üvöltöttem mikor elvette a kezét a szám elől. Kapálóztam mint hal a szárazon. És ami a legjobb, hogy egy olyan ember karjaiban aki az életemet jelentette. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy megfulladok mellette.
- Damon hagyj... - zokogtam. - Menj el... téptem ki a kezeimet a szorításából, de alig egy ütést mérhettem rá mert, megragadta a vállaimat és teljes erejéből a szekrénynek vágott. A fejem elég erős ütést kapott így szinte összeestem a karjaiban.
- Hagyd ezt Lizi... - könyörgött, Damon, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy minden izma megfeszül annyira ideges. Így visszagondolva lehet hogy le kellett volna állnom, de nem voltam rá képes. Kiabálni kezdtem mellkason vágtam Damont ismételten. Lábdobogások. Minden más eltűnt. Hallottam, hogy dörömbölnek az ajtómon. Hisztérikusan próbáltam kiszabadulni Damon kezei közül, amit egy ütés állított meg. Egy ütést éreztem az arcomon amitől a földre zuhantam. Damon ütésétől a szám felhasadt. Az alkaromra támaszkodva felnéztem és még pont elkaptam azt a pillanatot mikor egy tizedmásodperc erejéig visszafordult az ablakpárkányról. Sírt. Vagy csak nekem káprázott a szemem. Mindegy is volt. A következő pillanatban Tyler betörte az ajtómat.
- Lizi jól vagy? - térdelt mellém Tyler. - Mi történt? - tette a vállamra a kezét míg én összekuporodva zokogtam. Nem tudtam megszólalni. Csak zokogtam.
- Az ablakon bejött valaki... - nyögtem ki furcsamód még így is védve Damont. - Fáj a fejem... - nyögtem ki kábán, összekuporodva a padlón. A szoba forgott körülöttem. Minden elmosódott. Mindenem fájt. Mindenem remegett...
- Lizi te vérzel. - hallottam Tyler hangját homályosan. Az számhoz emeltem a kezem és megpróbáltam letörölni a vért.
- Nem. - ragadta meg a kezemet. - Nem ott... - nézett rám meredtem.
Kis időbe telt mire rá eszméltem, hogy csupa vér a nadrágom. A hasamban érzett szúró fájdalom megrémített. Elég volt. Nem bírtam tovább. Elvesztettem az eszméletem...