15♥

15. Minden jó ha Damon a vége

Mivel sokáig nem nyitott senki ajtót lenyomtam a kilincset. Engedett, így besétáltam. Nem volt otthon senki. Stefan nyilván Elenával volt valahol, így leültem a kanapéra. Csend volt. a régi órák komótosan kattogtak körülöttem, miközben próbáltam eldönteni, hogy most mit is csináljak.                           

Ha abból indulok ki, hogy Elena imád a Grillbe lenni akkor tuti, hogy most is ott van. Tehát nincs mit tenni, oda kell, mennyek. Felálltam és sietve elindultam. Biztos említettem már, hogy mennyire utálok a város lakói közelébe menni, de alkohollal a szervezetemben ez az érzés már koránt sem tűnt olyan erősnek.

Kezdett sötétedni. Ahogy lassan sétáltam a házak előtt egyre csak azon gondolkodtam, hogy vajon mit is vétettem én előző életemben. Anyám jutott eszembe, aki mindig azt mondogatta, hogy sose csüggedjek, mert a holnapok mindig a változás lehetőségét hordozzák. Ebbe persze még ma semmiképpen sem tudtam magam beleélni. Egyedül vagyok több mint valószínű, hogy fokozott életveszélybe és persze erősen illuminált állapotban. Miközben épp arra készülök, hogy közöljem egy vámpírral és az egyetlen emberrel, akit talán még a barátomnak nevezhetek, azt a tényt, hogy napok óta átvertem őket. Elenával még rendben is lesz, de Stefan... hogyan közöljem egy olyan személy halálát, akinek a halálában még én magam sem hiszek? Ráadásul, akinek a halála valószínű, hogy engem sokkal inkább megrendítene, mint az öccsét. És a többi kérdés: Miért bíztam Damonban? És ő miért segített nekem? Mit érzek iránta? Hülyén hangzik, de egyikre sem tudtam a választ.

Megérkeztem. Szánalmasan festhettem, ahogy tétovázva a bár ajtajánál toporogtam. Tíz perc után többen is megbámultak, ami megadta a kezdő lökést. Bementem.

A helységben félhomály uralkodott. Számításaim szerint a fél város ezt a napot nézte ki magénak, hogy ellátogasson ide. A kopott asztalok és a bár láttán szinte már örültem is neki, hogy nem vettek fel ide dolgozni. Szerencsémre alig fél perc bámészkodás után megláttam Elenát és Stefant amint Bonnieval meg még egy szőke csajjal, a biliárdasztaloknál iszogattak.          

Már épp megfordultam volna mikor Bonnie észrevett és intett nekem. Na, ennyit a távozási szándékomról.

Nagy levegőt vettem és odasétáltam hozzájuk.

- Sziasztok. – intettem.

- Szia. – köszönt Bonnie. Majd megölelt. Ennyire meleg fogadtatásra azért nem számítottam.

- Lizi? – Hát te mit keresel itt? - kérdezte Elena egy ölelés közben mikor észrevett.

- Hát... az a helyzet... – kezdtem bele, de a szőkeség elém lépett.

- A nevem Caroline. – nyújtott kezet mosolyogva.

- Az enyém Elisabeth. De szólíts csak Lizinek. – nyögtem ki zavaromban.

- Övendek Lizi. – mosolygott ő is majd Elenához fordult. - Akkor majd holnap találkozunk. – búcsúzott és még utoljára felém biccentve távozott.

- Na, jó mi a baj? – fordult felém Bonnie.

- Miből gondolod, hogy... – kezdtem, de az arckifejezése mindent elmondott a következő mondatomról alkotott véleményéről.

- Boszorkány vagyok Lizi. – Ezt ne felejtsd el. – hangsúlyozta majd Elenával és Stefannal együtt leültek egy kis asztalhoz engem maguk után húzva.

- Tudjátok mit? – kérdeztem mielőtt még leültem volna. – Mielőtt belekezdek, hozok valamit inni. Ti mit kértek?

- Csak egy kólát. – mondta Elena, majd Stefanhoz fordult. – Te?

- Semmit, köszi.

- Nekem egy gyömbér jó lesz. – rendelt Bonnie is.

Elindultam a bár felé. Örültem, hogy sikerült egy kis időt nyernem. Legalább így összerendezhetem a gondolataimat.

A pultos srác felém fordult mire elkezdtem leadni a rendelést.

- Szia lesz egy kóla egy gyömbér és...

- Egy Bourbon és egy Jack Deniell’s. – szólt közbe valaki mire azt hiszem, hogy a szívem kihagyott néhány másodpercet. Egy kezdő szívbeteghez képest hipersebességgel fordultam meg, de az alkoholizált állapotomból adódóan fejjel előre érkeztem zaklatóm mellkasán.

Nem néztem fel. Arcomat a fekete pólóba fúrtam és lehunytam a szemeimet. Féltem, hogy ha kinyitom, rájövök, hogy csak álom az egész. Éreztem, ahogy Damon végigsimít a karjaimon, a nyakamon, majd az arcomon, ahogy próbált egyre magasabbra tornászni, hogy végre rám nézhessen. A szemem még mindig csukva volt. Éreztem, ahogy lesimít egy könnycseppet az arcomról. És akkor meghallottam azt az ismerős mondatot:

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte. Az arcomhoz nyúlva megfogtam a kezét. Hogy miért? Talán mert féltem, hogy ha kinyitom a szemem végleg semmivé lesz.

Ránéztem. Már nem is emlékeztem rá. Mintha most látnám először úgy gyönyörködtem benne. És legnagyobb döbbenetemre az ő arcán is hasonló gondolatok tükröződtek. Vagy tíz perces néma bámulás után a nyakába ugrottam.

- Ezt vehetem igennek? – kérdezte. Tudtam, hogy mosolyog.

- Csak fogd be. – szipogtam. Sokáig állhattunk, így mert már a rendelésünket is a pultra rakták. Legalább is a csörömpölésből erre következtettem.

Keze a fenekemre vándorolt, mire elhatároztam, hogy rövid úton kigabalyodok belőle. Megpróbáltam eltolni, de mivel erre nem reagált, finoman beleharaptam a nyakába. Egy torokhangi morgás kíséretében eltolt kicsit magától és megint a szemembe nézett.

- Ne játssz a tűzzel. – fenyegetett, miközben átnyúlt a hónom alatt és hozzájutva a whiskijéhez le is hajtotta. Furcsa, hogy mindössze tíz perce vagyunk egy légtérbe, de már nem tudom eldönteni, hogy belerúgjak vagy megcsókoljam. A jelenlegi állás szerint az előbbi lesz.

- Stefan Elena és Bonnie is itt vannak. – próbáltam célozni arra, hogy mi lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk. Nem hatotta meg a próbálkozásom, inkább elhelyezkedett az egyik bárszéken.

- Tudom. De jobb ötletem van. – vigyorgott és végigmért. Belerúgtam. Térjen már észhez. – Ez nagyon fájt. – kapott a szívéhez majd a pultoshoz fordult. – Vigye ezeket az italokat négyes asztalhoz és mondja, hogy a barátjuk mosdóba ment és tíz perc múlva csatlakozik hozzájuk. – Ja, és rólam egy szót se.  – nézett a srácra. Láttam a pupillája játékát, amiből arra következtettem, hogy szerencsétlen minden bizonnyal teljesíteni fogja a kérteket.

- Úgy is tudod, hogy nem fogják annyiban hagyni. – közöltem, miközben ő már a karomnál fogva ráncigált kifelé az ajtón.

- Tudom, de legalább nyertünk fél órát. – monda majd kinyitotta a kocsiajtót. Beültem majd miután ő i bevágódott mellém félve megkérdeztem:

- Miért sejtek rosszat...

Nem szólt semmi csak mosolygott és gázt adott.

- Ugye tudod, hogy rájöttem, hogy átvágtál? – kezdtem bele az egy hete gyakorolt szentbeszédbe. – Ugye tudod, hogy Kathrine idetart, hogy azt hittem, hogy meghaltál, hogy egy hete nem adtál hírt magadról? Te tényleg azt hitted, hogy mindezt csak úgy benyelem majd? Hogy mintha mi se történt volna, csak szórakozhatsz az egyszemélyes kis magánakcióiddal?

- Befejeznéd? – kérte.

- Nem Damon még a felét se mondtam el. Van fogalmad neked arról, hogy minden este rémálmok gyötörtek? Hogy minden áldott nap azon gyötrődtem, hogy miattam valaki meg fog ölni? Hazudtam Elenának Bonnienak és Stefannak is, csak mert nem akartam elmondani, hogy mekkora egy őrült vagy. És hogy egy ilyen őrült miatt majdnem idegösszeroppanást kaptam. És most meg...

Damon egy satufékkel belém fojtotta a szót mivel rövid úton lefejeltem a kesztyűtartót.

- Megérkeztünk. – vigyorgott mintha mi se történt volna. Jobb is, hogy nem halt meg, így én végezhetek vele. A halálnemek közt válogatva kiszálltam a kocsiból. Körülnézve rájöttem, hogy a házuk előtt parkoltunk.

- Te nem vagy ép. – nyögtem a fejemet fogva miközben próbáltam Damont utolérni, aki már rég az ajtónál járt. – Miért ide jöttünk? – léptem be. Damon becsukta mögöttem az ajtót.

- Azért angyalom, mert elhiheted, hogy a bárból Stefan meg a többiek egyenest hozzád fognak menni. Itt meg senki nem keresne. – közölte majd hulla lazán ledobta a dzsekijét a kanapéra.

- Elárulnád, hogy hol voltál? – érdeklődtem, miközben próbáltam dühös képet vágni. Tényleg dühös voltam rá, de valahogy ez a düh amint ránéztem menten elpárolgott. Nincs igazság... Mivel ne válaszolt tovább próbálkoztam.

- Mi dolgod volt a nagyival?

- Gyere. – mondta majd elindult fel az emeletre. Mit tehettem? Követtem őt egészen a szobájáig. Mire beértem ő már elterült az ágyán és lehunyta a szemét. Nagy sóhajjal fűszerezve leültem az ágy másik oldalára.

- Damon. Válaszolnál?

- Ez egy újabb kérdés? - vonta fel a szemöldökét majd egy hirtelen mozdulattal maga alá rántott. Egy pillanatra lélegezni is elfelejtettem. Olyan közelről vizslatott, hogy legszívesebben lehunytam volna a szemem, de túlságosan féltem a következményétől, hiszen így, hogy felettem feküdt nagyon is jól éreztem, hogy mire is készül. – Ma túl hosszú napom volt ahhoz, hogy mindent elmondhassak. – suttogta az ajkaimra. – Holnap ígérem, hogy mindenre választ kapsz. – mondta majd finoman a szám sarkéba csókolt.

- Mondtam már, hogy mennyire utállak? – kérdeztem átkarolva a nyakát.

- Mintha említetted volna. – mosolyodott el majd lehajolva megcsókolt...