46♥

46. Búcsú

Összerezzentem mellette. Pontosan tudtam, hogy mi lesz a véleménye erről a tervről, de azt nem gondoltam volna, hogy hangot is ad a véleményének.
- Damon... - próbáltam belekezdeni a győzködésébe, de még csak nem is hagyta. Mibe, hogy tudja, hogy meg fogom győzni...
- Ez egy gyilkos és ti tényleg odaküldenétek? - bökött rám a kezével ügyelve arra, hogy nehogy a szemembe kelljen, hogy nézzen. - Menjen oda más. - Bárki más. - állt fel a helyéről a whiskis pulthoz masírozva. - Már most mondom, hogy kizárt, hogy ebbe belemenjek.
- De végül is Lizi belement és... - szólalt meg Jack, de Damon őt is leállította.
- Az, hogy Lizi mit gondol az egy egészen más kérdés. - hajtotta le a felét az üveg tartalmának.
- Hogy mit mondtál? - nyögtem ki döbbenetemben. Felálltam én is, de annyira ideges lettem, hogy csak nagyon lassan sétáltam Damon felé. A többiek gondolom érezték, hogy jobb ha nem szólnak bele mert feszült csendben várták a folytatást. - Szóval szerinted az, hogy én hogy döntök nem számít? - kérdeztem. Nem tudom látszik-e de ezzel adtam neki még egy utolsó lehetőséget, hogy szépíthessen. Remélem, hogy élni fog vele mert ha nem elég csúnya vége lesz...
- Csak arra céloztam, hogy a felelőtlenséged miatt sokszor bajba kerülsz, mert nem tudsz vigyázni magadra. - húzta gúnyos vigyorra a száját. Ennyit a szépítésről. Jól van Damon, jól van.
- Még, hogy én nem tudok vigyázni magamra? - cövekeltem le előtte. - Ki is volt az akit pár napja majdnem kicsináltak csak mert épp szuperment játszott?!!! - kiabáltam az arcába.
- Erről a témáról nem nyitunk vitát. - nézett rám kimérten hátha ezzel tud hatni rám. Elkésett...
- Jól mondod Damon mert nincs is min veszekedni. - fogtam meg a kezét mint egy békítésként. Nem húzódott el ami már fél siker. - Hidd el én se repesek az örömtől, de nincs más megoldás és én meg akarom tudni az okot ami miatt a nagyim... - csuklott el a hangom. - Tudnom kell, hogy miért... - jelenleg nem voltam képes befejezni a mondatot. Csak túl akartam ezen az egészen lenni és lezárni. Elengedni. Elfelejteni, hogy csak a szép maradhasson és az elégtétel.
- Hé, hé, hé, hé... - húzott a mellkasára. Esküszöm, hogy nagyon dühös voltam rá, de úgy kapaszkodtam az ingébe mintha máskülönben összeestem volna. Az sem érdekelt, hogy a többiek minden valószínűség szerint minket bámulnak.
- Akkor ezt megbeszéltünk. - hallottam Stefan hangját. - Lizi át fog költözni a Lockwood házba. - jelentette ki. Kár volt. Éreztem, hogy Damon már eddig is az egekben lévő pulzus száma megkétszereződik.
- Örülnél mi? - lökte oda az öccsének. Imádkoztam magamban, hogy Stefan ne szólaljon meg. Damon minden ideg szála megfeszült. Basszus...
- Tudod mit Damon? Azt hiszem ig... - kezdte, de nem volt ideje befejezni mert Damon ellökött magától a kanapéra és az öccse elé lépve egy hatalmasat bemosott neki elérve, hogy Stefan leszakítsa az egyik könyvespolcot. Mondanom se kell, hogy kitört káosz és mindenki kiabálni kezdett. Stefan és Damon egymás fojtogatásába kezdett, Elena elindult, hogy szétválassza őket, de Jeremy és Alaric lefogta, Will Bonnieval vitatkozott valamin, Jack meg mintha mi sem történne öntött még egy kis vért a poharába.
- Hagyjátok abba! - kiabáltam, felkászálódva. - Damon állj le. - próbálkoztam, de mintha meg se hallották volna. Aztán Damon felordított és váratlanul összerogyott. Először nem értettem meg, de aztán ránéztem Bonniera. Ő tette. Borzalmas érzés öntött el. És a legrosszabb az volt, hogy Bonnie nem állt le. Hiába szólongattuk még mindig nem hagyta abba Damon kínzását. Bárcsak ő kerülne Damon helyébe. Bárcsak ő is azt érezné amit ő. Mindennél jobban vágytam erre. Igen, szerettem volna, ha megbűnhődik azért, hogy bántotta. Akartam. És elértem... Éreztem, ahogy az a furcsa tűz végigsöpör a testemen. Láttam, ahogy Bonnie lerogy a padlóra és a kín eltorzítja az arcát. Hallottam a sikítását és... élveztem...
- Lizi! Lizi! - rázott meg Jack így elérve, hogy elfordítsam a fejemet Bonnieról. - Minden oké? - Nézz rám. - mondta mivel annyira jojózott a szemem, hogy inkább becsuktam. Mint utóbb rájöttem nem e-miatt aggódott hanem az aggasztotta, hogy elkezdett vérezni az orrom. Hirtelen megszédültem és le kellett, hogy üljek. Sajnáltam amit tettem. Tényleg sajnáltam. Vagy nem. Nem tudom. Sajnáltam mert akaratomon ellenére bántottam Bonniet. De ugyanakkor tudtam, hogy valahol mélyen mégis csak vágytam arra amit tettem vele. Időközben Damon felmászott mellém a kanapéra. Rádőltem a mellkasára.
- Jól van akkor most mindenki lenyugszik. - állt be Jeremy a Damon, én, Jack trió és a többiek közé mikor Will felpattant a földről, hogy számon kérjen. - Idő! Rendben? - fogta meg Will vállát. - Nyugalom... - vett egy mély lélegzetet.
Úgy tűnt, hogy hatott mert Will inkább visszatért Bonniehoz akit Elena és Ric épp most segített fel a földről. Damon még egy kicsit szaporán szedte a levegőt. Maga felé fordított és egy zsebkendővel letörölte a vért az arcomról.
- Tudsz magadra vigyázni mi?! - suttogta úgy, hogy csak én halljam. - Mikor fogod már fel, hogy beleőrülnék ha bajod esne... - simogatta meg a fejemet.
- És te mikor tanulod meg kontrollálni magad? - mosolyogtam rá. A kék pillantásban majdnem elvesztem, de aztán Elena hangja visszarángatott a valóságba.
- Mi a fene volt ez? - lépett közelebb beletúrva a hajába. - Hogy tehetted ezt? - meredt rám. Nem is dühösen hanem inkább csalódottan. Nem tetszett ez az nézés. Nagyon nem tetszett.
- Hogy micsoda? - döbbentem le teljesen. - Még én vagyok a hibás? - néztem Elenára. - Te nem láttad amit én? - lábadt könnybe a szemem. - És nem direkt...
- De nagyon is láttam. - bólintott idegesen a fejével. - Damon megérdemelte amit kapott, de Bonnie? - fordult vissza a még mindig remegő Bonniehoz akit egy fotelbe segítettek. - Meg is ölhetted volna... - nézett rám kérdően.
Nem akartam elhinni, hogy Elena így gondolja. Mintha nem lett volna itt. Mintha nem látta volna.
- Azt hiszem, hogy jobb ha most felmegyek. - álltam fel kábán.
- Szerintem meg kellene ezt beszélnünk... - fordult felém Alaric, de leintettem.
- Én most felmegyek! - jelentettem ki majd meg sem várva Damont a lépcső felé siettem. Még fel se értem, de már sírva fakadtam. Elegem van ebből az egészből. Stefanból, Elenából és Bonnieból és a srácokból. Ez feltette az i-re a pontot. Ennyi volt. Stefan azt akarja, hogy elmenjek a Lockwood családhoz? Azt akarja, hogy odaköltözzek? Legyen. Az biztos, hogy nem bírok ki még egy napot egy házban velük. Becsaptam magam mögött az ajtót és berohantam a fürdőbe. A csapba támaszkodva zokogtam. Szánalmas tudom. Közben hallottam, hogy Damon bejön a szobába és, hogy bekopog a fürdőajtón.
- Lizi nyisd ki az ajtót... - kérte, de jelenleg nem bírtam megmozdulni. Remegve a szám elé szorítottam a kezemet. Damon nem fogja megérteni. Tudom. Érzem. De muszáj lesz. Nem tehetek mást.
Letöröltem a könnyeimet és elfordítottam a kulcsot a zárba. Benyitott és nem kérdezett semmit csak átölelt. Simogatta a hátamat és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, de nem tudtam az értelmükre figyelni. Magamba akartam vésni minden mozdulatát, érintését, simogatását... Elhúzódtam tőle és megcsókoltam. Átkaroltam a nyakát és teljesen hozzá simultam. Minden egyes porcikámmal tiltakoztam még a levegő ellen is ami közénk férkőzhetett. Szerencsére Damont, remek felfogó képességgel áldotta meg az isten így másodpercek alatt rájött, hogy mire is van szükségem. A kezei a combomon végigsimítva a fenekem felé araszolt majd belemarkolva felemelt és felültetett a csap szélére. Átkulcsoltam a lábaimmal. Az ajka elvált az enyémtől és lassan végigkalandozott a nyakamon megállapodva végül az aljánál lévő finom bőrnél. Kapkodva gomboltam ki az igét, de még így se lehettem elég gyors mert Damon megunta és letépve magáról elhajította. Felnyögve beletúrtam a hajába mikor a keze felsimított a gerincem mentén végül megállapodva a mellemen. Átbújtatta a felsőmet a fejemen majd az is Damon inge mellett kötött ki a melltartómmal együtt. Forró volt a mellkasa, ahogy hozzásimult az enyémhez.
- Ne menjünk inkább be? - lehelte a bőrömre két csók közben. Megráztam a fejemet. Nem akartam várni. Nem is bírtam volna. Damon se tiltakozott túlzottan. Hamar megszabadított a többi ruhadarabomtól is. Elé ugrottam a csapról a hideg csempére és kioldottam az öv csatját. A segítségével őt is sikerült levetkőztetnem. Nekiszorított az ajtónak és teljesen nekem feszült. Egy pillanatra megkereste bágyadt tekintetemet és elmosolyodva a sürgető pillantásomon megcsókolt, és az egyik lábamat a hóna alá húzva belémhatolt. Magam se tudom, hogy hányszor sikítottam fel a gyönyörtől, még órákkal később szinte végkimerülten lerogytunk az ágyra. Lenéztem a kezünkre ami még mindig össze volt kulcsolva. Damon aludt. Mint egy kisfiú aranyosan és mosolyogva. Könnyes szemmel simítottam ki a haját az arcából. Nem akartam elhagyni. Nem akartam, hogy vége legyen, de nincs más esély. Felültem és elhúzódtam tőle. Majdnem felriadt mikor a kezemet is kigoboztam belőle, de elég volt megsimogatnom az arcát és rögtön megnyugodott. Leültem a fésülködő asztalomhoz és elővettem egy papírt. Most kezdett lemenni a nap. A szoba falát teljesen vörösre festették a nap utolsó sugarai. Letöröltem a könnyeimet. Gyáva dolog, de nem mertem Damon szemébe nézni miközben elolvassa majd a levelemet. Nem akartam látni azt, hogy fájdalmat okozok neki... Nagy levegőt vettem és sietve írni kezdtem:

Drága Damon...
Mire azt elolvasod én már nem leszek melletted. Kérlek értsd meg ez az én döntésem. A döntés, amit azért kellett meghozzak mert nem akarom látni azt, hogy akár te akár a barátaim szenvednek miattam. Ha minden jól megy akkor sikerül majd Mrs. Lockwood jóindulatát megnyernem, hogy befogadjon. Kérlek ne keress meg. Nagyon kérlek Damon bírd ki míg vége nincs. El se tudom mondani, hogy mennyire fogsz hiányozni, és szeretném ha tudnád, hogy az ad nekem erőt, hogy tudom veled minden rendben. Nagyon sajnálom... Szeretlek: A te Angyalod, Lizi
　
A kezembe temettem az arcomat. Egy mély levegőt véve beletettem egy borítékba és ráírtam Damon nevét. Ügyelve, hogy ne csapjak zajt felöltöztem és összepakoltam néhány cuccomat az egyik hátizsákomba. Mikor már teljesen elkészültem megálltam az ágy felett és csak néztem őt. Ahogy csendesen szuszog, ahogy a fekete tincsek izzadtan tapadnak a homlokára. Örökké bírtam volna nézni. Végül elszakítva magam a tökéletes látványtól, mellé tettem a levelet. Butaság, hogy sírok. Nem örökre búcsúzom bár lehet, hogy annak fogom érezni. Nélküle minden nap egy örökkévalóság lesz...