45♥

45. Új terv...

Bármennyire is örültem Elenának hatalmas megkönnyebbülést éreztem mikor végre magamra zárhattam a szobám ajtaját. Mint egy krumplis zsák úgy dőltem el az ágyon. Legszívesebben ma ki se mozdultam volna innen. Annyira örültem, hogy megúsztam a Stefannal való találkozást, hogy lassan kezdtem beleélni magam a gondolatba, hogy tényleg elkerülhetem. Viszont ha tíz perces plafon bámulás után a fehér vakolat is forogni kezd az ember körül akkor lassan akaratlanul is arra a következtetésre jut, hogy valami nincs rendben vele. Igen valami nem stimmelt és sajnos nem tudok rájönni, hogy mi a fene az a valami. Szerencsére nem folytathattam az elmélkedést mert kopogtak az ajtómon.
- Gyere... - nyögtem fáradtan. Damon jött be az ajtón és mikor meglátta, hogy mit csinálok nem szólt egy szót se csak mellém feküdt. Végül pár perces közös hallgatás után  megunta a dolgot. Az oldalára fordult és megsimogatta az arcomat.
- Jobban vagy már? - kérdezte mosolyogva.
- Csak felrázott a kocsi, de már jobb. - húzódtam közelebb hozzá mígnem teljesen hozzábújtam. Egy kicsit fáztam és rázott a hideg, de inkább csak kellemes borzongásnak éreztem a kezei között. - Kérdezhetek valamit? - motyogtam az ingébe. - Miért pont én? - kérdeztem mire hallottam, hogy elneveti magát.
- Az nem tetszik, hogy itt vagyok vagy az, hogy le kellene mennünk? - puszilta meg a fejemet.
- Ne is viccelj ilyennel. - mondtam és átkaroltam. - De le tényleg nem akarok menni... - fúrtam a fejem a nyakába.
- Lizi... - kezdte kissé komolyan. - Te nem találod... - Már mint nem gondolod, hogy egy kicsit furcsa az, hogy... - egy nagyot sóhajtott és hiába vártam a folytatást nem úgy tűnt mint aki be akarná fejezni.
- Mit akartál mondani? - bontakoztam ki az öleléséből. - Mi a furcsa? - mosolyogtam rá.
- Nem érzed magad furcsán? - nyögte ki végül.
- Most, hogy mondod egy kicsit éhes vagyok. - nevettem el magam. - Komolyan Damon velem minden rendben. - kezdtem el nyújtózkodni. - Te viszont lassan kezdesz paranoiás lenni. - fogtam meg az arcát és megcsókoltam. Tudtam, hogy nem győztem meg, de a csók eléggé elvonta a figyelmét ahhoz, hogy egyenlőre annyiban hagyja.
- Srácok bent vagytok? - zökkentet ki minket Bonnie a dolgokból. - Elena már meg is terített, jöhettek. - kiabálta.
- Megyünk! - válaszolt Damon majd felült az ágyon. - Gyerünk Lizi. - mondta ezt már hozzám intézve. - Azt hittem éhes vagy. - próbálkozott megpuhítani.
- Nem halhatnék mégis éhen? - tápászkodtam fel. - Inkább mint Stefannal találkozni. - nyöszörögtem.
Damonnak még öt perc győzködésébe és két perc szitkozódásába került míg elszántam magam arra, hogy lemegyek. Esküszöm egy örökkévalóságak tűnt. Ha valamit az ember nagyon el akar kerülni de mégis megteszi, minden lelassul benne. 16, 15, 14... számoltam a lépcsőfokokat míg leértünk de sokáig úgy éreztem, hogy le se fogok érni. Ha Damon nem fogta volna a kezemet biztosan visszafordultam volna.
- Sziasztok. - köszönt Stefan elénk sietve amint beléptünk a nappaliba. Nem tagadom, hogy a levegő szinte megfagyott közöttünk. Még így is, hogy nem tudta, hogy hallottam amiket mondott olyan volt mintha csak érezné azt a haragot amit iránta érezek. Elkomorodott és úgy tűnt nem lepődött meg annyira, hogy nem viszonoztam a köszönését.
- Szia Stefan... - köszönt Damon az öccsének. Lehet csak képzeltem, de olyan volt mintha zavarban lett volna. Na, hova jut a világ ha már Damon Slavatoret is zavarba hozza valami...
Szerencsére Jackben most sem kellett csalódnom.
- Na, akkor nélkületek eszünk? - kérdezte fennhangon az asztal mellől. - Nem az én ügyem csak együnk már. - rimánkodott ezzel feloszlatva a viaszbaba találkozót.
Az ebéd lényegében kellemesen telt. Mindenki csacsogott, és beszélgetett hihetetlen módon már, már normálisnak mondható természetes és haszontalan dolgokról. Mintha nem is ült volna három vámpír és egy boszorkány velem egy asztalnál. Volt szó a közelgő Alapítói bálról, a lányok Damonról és rólam kérdezgettek (na, jó inkább csak Elena), Jack pedig csak evett mint aki elhatározta, hogy addig nem áll fel az asztaltól míg fel bírja emelni a kanalat. Olyan volt mintha csak egy átlagos párocska lettünk volna Damonnal. Egy átlagos pár, ami jelenleg a legnagyobb újdonságnak számít. Érdekes mód senki nem akarta szóba hozni a pincébe raboskodó Leet vagy éppen azt, hogy Jack tulajdonképpen miért is jött velünk. Olyan volt mintha minden rendben lenne. Mint egy nagy család...
Ilyenkor persze mindenkiben megfogalmazódik, hogy miért is ilyen jó és, hogy meddig is fog ez tartani. Lehet, jobb ha az ember nem is tudja. Minden édes percet megkeserít, ha tudjuk, hogy vége szakad pláne, ha tudjuk is, hogy mikor. Még Stefan sem érdekelt. Ügyelve arra, hogy senki ne vegye észre Damon a combomra tette a kezét. Lehet, hogy éppen bocsánat kérésként következő mondata előtt. Felesleges volt mert rá úgysem bírtam volna haragudni még ha meg is töri ezt az idilli pillanatot.
- Mivel Jacknek egy nagyon fontos mondanivalója van ezért jobb lesz ha a többiek is ide jönnek. - nézett az öccsére. - Mindenképpen tudniuk kell arról az okról ami miatt John visszajött. - szorította meg a kezét a lábamon.
- Miről beszélsz? - hökkent meg Elena.
- Nyugalom. Mindent idejében. - állt fel az asztaltól Jack. - Már így is másodjára kell elmondanom. Többször nem akarom. - sétált be a nappaliba. Lassan a fiúk is utána mentek míg ránk lányokra maradt a mosogatás. Nem mintha tiltakoztam volna ellene igazából még kapóra is jött, hogy egy kicsit egyedül lehetek velük.
Hamar végeztünk a pakolással és leültünk kávézni vissza az asztalhoz.
- Sajnálom Lizi, de én még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy te meg Damon együtt vagytok. - nyögte végül Elena a beállt csendben. - Olyan természet ellenes... - kortyolt bele a bögréjébe.
- Hogy micsoda? - döbbentem le teljesen. - Miért? - ültem le én is a közben kuncogó Bonnie mellé.
- Nézd Lizi. - kezdte komolyan. - Én tudom milyen Damont. Tudom milyen volt régen és tisztában vagyok azzal is, hogy miket tett. De mikor rád néz... én nem tudom. Olyan mintha nem is ismerném. - nézett rám.
- Na, nem mintha közöm lenne hozzá, de én még ennyi idő elteltével is így gondolom. - csatlakozott Bonnie is. - De lehet, hogy csak idő kell és megszokjuk. - kacsintott rám. Könnyű neki...
- És tényleg, hogy vagytok az én drága főnökömmel? -igyekeztem egy kicsit terelni a témát. - Igazából hálásnak kellene, hogy legyek neked. Addig se hiányzik neki annyira, hogy bemenjek dolgozni. - nevettem el magam.
- Nem panaszkodom. - sütötte le a szemét elpirulva. - Tegnap ezt kaptam tőle. - mutatta fel a kezét amin egy arany karkötő lógott.
- Az igen Bonnie. - rabolt rá rögtön Elena. - Nem is tudtam, hogy ennyire komoly. - nézett rá meglepve.
- Én már nem is mondok semmit. - mosolyogtam inkább a kávémat kortyolva.
- Ne is mondj semmit mert így is panaszkodik, hogy rengeteg a munka. - nevetett ő is.
A kávé nagyon finom volt, szinte új erőt öntött belém. Annak a kis reggeli incidensnek már nyomát sem éreztem. Lassan megjöttek a többiek is így mi ismét csatlakoztunk a fiúkhoz.
Damon a kanapén ült egy pohár vérrel és egy sunyi vigyor terült el a képén mikor leültem mellé és hozzá bújtam. Javíthatatlan...
Bár Caroline nem tudott jönni, de a többiek mind eljöttek. Még Will is, aki amint meglátott megígértette velem, hogy amint tehetem visszamegyek és nem hagyom egyedül az iratokkal mert tegnap is olyan szerencsétlen volt, hogy magára borította az egyik irat kupacot, amin fél napig dolgozott. Ezen mindenki jót mulatott bár én talán kevésbé mert nem kis lelkifurdalást éreztem ezzel kapcsolatban. Végül aztán az zökkentett ki a gondolkodásból, hogy Jack belekezdett a beszédébe. Mondandóját döbbent csend fogadta főleg Elenát sújtotta le nagyon a dolog.
- Tehát ha jól értettem Emily az Alapítók után kutakodott és ezért ölték meg? - összegezte a dolgot Elena. - De mi az amit ennyire el akarnak titkolni? - nézett Stefanra.
- Nem tudom, de azt mi nem is foguk tudni kideríteni. - sóhajtott Alaric. - Jon sosem mondaná el hacsak nem az ő érdeke. - töltött egy pohár bort magának.
- Ebben egyetértünk. - ivott bele a poharába Damon is. - De mégis meg kell tudnunk, hogy mire készül. - jelentette ki.
- Azt hiszem, hogy nekem dereng valami. - szólt közbe Jeremy. - Minket ismer Jon ezért ügyel rá, hogy ne tudjunk meg semmi, de mi van akkor ha olyan valaki férkőzik a közelébe akiről nem tudja, hogy velünk van? - tette fel a költői kérdését. - Tudtok követni?
- Ez nem is olyan rossz ötlet. - szólalt meg nagy sokára Jack is. - Szóval innen ki nem ismeri Jont? - kérdezte mire nagyjából két kéz emelkedett a magasba. Az enyém és Willé...
- Most mit is akartok? - nézett Bonnie Willre. - Ti még nem ismeritek Jont, de azt hiszem ez elkerülhetetlen lesz. - gesztikulált a kezével.
- Kivéve... - kezdte Jack, de Jeremy nem hagyta, hogy végigmondja.
- Kivéve akkor ha ő nem is sejti, hogy mi álluk a háttérben és ti ketten - fordult felénk Willel - hajlandóak vagytok átmenetileg eljátszani, hogy gyűlöltök minket és, hogy az ő oldalukon álltok. - nézett az apámra megerősítésként aki szokatlanul komoran bólintott.
- Ezt, hogy érted pontosan? - fontam karba a kezeimet.
- Úgy érti, hogy Will megpróbál közelebb kerülni Janhoz míg te azt az Olivert keresed meg. - mondta Stefan. - Azt hiszem ez az egyetlen esélyünk. - karolta át Elenát.
- Rendben van. - bólintottam. - Elvállalom a dolgot.
- Hogy mi? Nem... - csapta le Damon a poharát az asztalra...