50/2♥

50/2. Mert egy tekintettel is el lehet mindent mondani...

(Zene: AWIM - Reflections)



Egy hét. Ennyi ideje nem láttam Damont. Ezerszer végigjátszottam magamban azt a napot, ezerszer felhívtam... és ezerszer nem válaszolt. Minden reggel mikor bementem az volt az első kérdésem Willhez, hogy beszélt-e Damonnal és ő mindig ugyanazt felelte: "Nem." Minden este mielőtt lefeküdtem elővettem az ultrahangos képet és nézegettem közben arra gondolva, hogy bárcsak Damon is itt lenne velem. De nem jött el... Bármennyire is azt akartam, hogy itt legyen, nem jelentkezett. Úgy éreztem, hogy Oliver figyel engem és talán gyanakszik ezért kerülni kezdtem, így jobbára Mrs. Lockwooddal töltöttem minden szabadidőmet. Unalmas volt nem mondom és azt sem élveztem, hogy mindenhová magával rángatott, de legalább addig se gondoltam Damonra amiből egyenesen következik, hogy nem bőgtem dagadtra a szemem. Legalábbis egyelőre...

Köszöntem Willnek és elindultam hazafele. Haza? Inkább csak egy házba, ahol jelenleg laktam. Mivel Oliver ma egy másik városba ment így végre sétálhattam egy kicsit. Ha csak tehette értem jött és az elmúlt napokban sajnos mindig tehette. Csak mentem. Cél nélkül, azt hiszem. Egészen addig, míg arra nem eszmélem fel, hogy a házamnál állok. Mármint ami megmaradt belőle. Egy megfakult neon sárga szalag kerítette körbe a hamut és az összedőlt alapszerkezetet. Már átkoztam magam, hogy a tudatalattimra hagyatkoztam. Nem véletlen, hogy nem akartam ide jönni. Túl sok mindenem elveszett azon a napon. Szerencsére a "házam" majdnem kint volt a városból így nem sok feltűnést keltettem, amit egy gyakorlatilag üres telken ácsorgok. Leültem a földre. Kellemesen fújt a szél így lehunytam a szemem és élveztem, ahogy a hajam teljesen a hátamra söpri. Hogy is kezdődött ez az egész? Már magam se tudtam megmondani. Sütött a nap. Szinte éreztem, ahogy a D vitamin lassan beivódik a bőrömbe. Tudtam, hogy mennem kellene, de nem volt semmi kedvem hozzá. Percekig ültem ott. Nem is hagytam volna abba, ha nem borult volna be az idő. Még mindig nem nyitottam ki a szemem csak vártam, hogy újra kisüssön a nap. Mondanom se kell, hogy nem következett be. Lassan kinyitottam a szemem. Aztán gyorsan be is csuktam, mert megláttam, hogy mi vagy inkább ki árnyékol tulajdonképpen. Ez nem lehet igaz... Felálltam ügyelve arra, hogy ne nézzek fel. A düh gyorsan tört rám. Gyorsabban, mint eddig bármikor. Szerettem volna erre a baromra zúdítani az összes fájdalmat, amit miatta kellett elviselnem. Szerettem volna, ha szenved... Legalább egy kicsit...

- Jól áll a napsütés. - hallottam a hangját. - Így még inkább ragyogsz. - lehelte az arcomra. Megvártam, míg még egy lépéssel közelebb jön és már lendült is a térdem. Felordított a fájdalomtól és térdre rogyott mikor a kis orv támadásom eltalálta a legnemesebb pontján. - Basszus... – cincogta, míg én összeszedtem a bátorságomat és végre ránéztem. Eléggé szánalmasan festett, ahogy lassan feltápászkodott a földről. Nem baj még koránt sem fejeztem be.

- Damon Salvatore... - remegtem a dühtől. - Te utolsó szemétláda! - ordítottam az arcába. - Tudod, te min mentem keresztül miattad? - löktem rajta egyet. - Tudod te, hogy minden este sírva aludtam el, csak mert TE arra nem voltál képes, hogy felemeld azt a kibaszott telefont és elmond, hogy mi a fene bajod van? - csuklott el a hangom.

- Lizi én... - fogta meg a karom, de azonnal leráztam.

- Tűnj innen. - folyt le az első könnycsepp az arcomon. - Nem hallod?! - tettem felé egy tétova lépést, de inkább visszahátráltam. A kezemet a szám elé szorítottam, hogy ne kezdjek el sírni, de éreztem, hogy felesleges.

- Lizi sajnálom... - suttogta végigsimítva a karomon.

- Hagyj... - sepertem le magamról a kezét, de nem tágított. Mikor teljesen elém lépett és megpróbált átölelni, kapálózni kezdtem, de lefogta kezeimet és a mellkasához szorított. Megadóan kapaszkodtam a pólójába a nyakába fúrva a fejem.

- Jól van. Ssss... - simogatta a hátamat. - Úgy sajnálom. - szorított még inkább magához.

- Barom! - vertem egy hatalmasat a mellkasára. - Hülye barom vagy... - emeltem a kezem egy újabb ütéshez, de megfogta és a szájához emelte. Átkoztam magam azért, hogy erre minden porcikám bizseregni kezdett.

- Tudom... - csókolta a tenyerembe. - Sajnálom... - tolt el magától, hogy az arcomhoz nyúljon. Lassan emelte fel a fejemet. Ennek ellenére is igyekezetem kerülni a pillantását. Végül azt hiszem, hogy feladta a próbálkozást.

- Lizi nézz rám. - simogatta le a könnycseppeket az arcomról. - Kérlek. - rimánkodott. - Lizi legalább nézz rám. - rázott meg a kezeimnél fogva. Mit tehettem. Bár felnéztem rá, de amint megtettem megbántam. Könnyes volt a szeme. Fogalmam sem volt arról, hogy mihez kezdjek most. A szívem olyan hevesen vert, hogy féltem, hogy összeesek. És mindez csak attól, hogy rám nézett...

- Kérlek, bocsáss meg. - csókolt az arccsontomra egyre lejjebb kalandozva az ajkaival. Végül mivel nem tiltakoztam tétován megcsókolt. Alig ért az ajkaimhoz. Olyan lágy volt, hogy szinte alig éreztem. Félt. Igen ezt éreztem. A féltést. Félt, hogy ellököm, hogy elhagyom, szóval attól, amit megérdemelne. Megérdemelne. Persze, ha létezhetnék nélküle. Meg, ha nem lennék terhes éppen az ő gyermekével. És ha nem tudnám, hogy milyen forrófejű és, hogy képes orbitális hülyeségekre, ha valami megsérti azt a hatalmas egóját.

Nem hagytam, hogy teljesen elhúzódjon. Belekapaszkodtam a pólója tetejébe. Nem csókoltam meg. Bármennyire is meg akartam erőt vettem magamon és nem tettem.

- Tudod, hogy szeretlek? - hunyta le a szemét. - Mondd, hogy tudod! - karolta át a derekamat.

- Tudom... - szipogtam. - beletúrtam az ujjaimmal a hajába. - Tudom... - ismételgettem. - Én is szeretlek! - hajoltam közelebb. Megcsókoltam. Lassan, ahogy ő tette. Éreztem, hogy remeg az igyekezettől, hogy uralkodjon magán. Tetszett. Kíváncsi voltam, hogy meddig bírja. Mint kiderült nem sokáig. Belemarkolt a hajamba és maga felé húzott. A nyelve lassan átsiklott a számba és vadul masszírozni kezdte az enyémet. Felnyögtem és teljesen átadtam magam neki. Csak nagy sokára váltunk szét mikor már annyira szaporázva szedtem a levegőt, hogy félő volt, megfulladok. Nem bántam volna. A legédesebb halál lett volna a világon...

- Mégis mi ütött beléd? - kérdeztem a szemébe nézve. - Miért csináltad ezt? - bújtam hozzá hagyva, hogy lassan simogasson bebarangolva az egész testemet. Mintha a hiány foltjait akarná feltölteni az érintés érzéseivel.

- Sajnálom... - suttogta. - Lizi nem akartam... - sóhajtott.

- Nekem egy "sajnálom" nem elég. - sütöttem le a szemem. - Nem fogom tudni... nem fogom tudni csak úgy elfelejteni. - simítottam végig a mellkasán.

- Mindent megteszek, amit csak akarsz. - váltott kétségbeesettre a hangja. - Mindent... - fogta meg a kezem. – Kérj, amit csak akarsz. - szorította meg.

- Törődj bele. - néztem rá. - Törődj bele, hogy Mrs. Lockwoodnál lakom. - mondtam ki mire megkeményedett az arca.

- Muszáj? - kérdezte reménykedve. - Kérj mást. - könyörgött.

- Mindent. - suttogtam. - Talán még magadat is meghazudtolod? - csókoltam a járomcsontjára.

- Tudod, hogy én mennyire aggódtam érted az elmúlt napokban? - emelte fel a hangját. – Az, az Oliver nem tiszta alak. - komorodott el.

- Aggódtál? - döbbentem meg. - Érdekes, elkerült a telefonod. - fontam karba a kezem egy jelentőségteljes fintor kíséretében.

- Jól van. - emelte fel a kezét védekezően, mikor meglátta, hogy megint dühös kezdek lenni. - De mindenképpen tisztáznunk kell valamit. - lépett elém. - Nem lehetsz vele kettesben. - jelentette ki.

- Hogy mi? - meredtem rá. - Damon bennem nem bízol? - emeltem fel a szemöldököm.

- Nem. - Abban a fickóban. - szorította ökölbe a kezét. - Felhívlak minden este és te felveszed. - simogatott meg ezzel próbálva leplezni a burkolt célzását arra, hogy ha nem veszem fel azonnal, szétveri a tagot és nem fogja érdekelni, hogy Olivernek valójában köze van-e hozzá vagy nem.

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. - eresztettem egy mosolyt felé. - Modtam, hogy még nem felejtettem el, hogy mekkora... - kezdtem volna, de olyan közel jött, hogy összeért az orrunk.

- Szeretlek Lizi, de ha még egyszer baromnak mersz hívni esküszöm, hogy itt és most elfenekellek. - vigyorodott el. Nekem is nevetnem kellett. Régóta először. Bármennyire is csábított a gondolat nem szóltam többet, amit, ahogy láttam Damon csalódottan könyvelt.

- Kérdezhetek valamit? - néztem a szemébe. - Mikor megláttad, hogy Oliver karjában vagyok miért nem szóltál egy szót sem? - nyeltem egy nagyot. - Tönkretehetted volna ezt az egészet és visszamentem volna... - sütöttem le a szemem. Sokáig nem válaszolt.

- Tudtam, hogy milyen fontos neked... - nézett az égre. - Nem mondom, hogy nem átkoztam magam miatta, de... sokkal inkább érdekelne, hogy mégis miért mentetek az orvoshoz és, hogy miért vérzett az orrod? - simogatta meg az említett testrészem mintha csak ellenőrizné.

- Nem érdekes... - kezdtem el a cipőmet fixírozni. - Csak, kint aludtam és arra keltem, hogy vérzik az orrom. - Nem lényeg... - mosolyogtam. Fogalmam sem volt, hogy, hogy csinálja, de már megint én magyarázkodtam neki és nem fordítva. Ez elképesztő...

- És az orvos mit mondott? - vágott aggódó fejet. Lehet, hogy hülyeség, de megállt bennem az ütő. Mit is mondott? Két hónapos terhes vagyok és, hogy vigyázzak magamra. Szinte elképzelem, ahogy Damon megértően elfogadja. Ééésssss ennyit az álmodozásról. Erre most biztos nem leszek képes...

- Csak annyit, hogy legyek óvatosabb. - mosolyogtam rá, amire szemmel láthatóan mintha csalódott lett volna. Egy végtelennek tűnő pillanatig a szemembe nézett, de inkább feladta a próbálkozást, hogy eldöntse hazudok-e.

- Gyere, elviszlek. - intet a fejével a kocsija felé. Furcsa. Nem is hallottam, hogy kocsival jött.

- Nem lehet. - sóhajtottam. Láttam rajta, hogy számított rá. - Gyalog kell érkeznem és bárki megláthat. - sétáltam elé. Nem szólt semmit csak megölelt majd megcsókolt.

- Ugye nem kell külön kérnem, hogy siess haza? - simította a hajam a fülem mögé.

Erre csak nyomtam egy puszit az arcára és elindultam az utcán Mrs. Lockwood háza felé.

- Imádlak angyalom! - hallottam magam mellől mire észrevettem, hogy a járda mellett gurul a kocsival. - Este felhívlak. - vigyorodott rám és egy utolsót kacsintva felvette a napszemüvegét és elment. Ha fizettek volna se tudtam volna letörölni a vigyort az arcomról. A tekintete mindent elmondott. És tele volt ígérettel. Gyönyörű ígéretekkel...