19♥

 

19. A rossz dolgok mindig akkor történnek, mikor a legkevésbé számítunk rá...

- Minden rendben? – jött oda hozzám Bonnie. – Olyan nyúzottnak látszol a délutánhoz képest. – mosolygott az arcomat fürkészve.

- Nem vagyok valami jól. – nyögtem ki végül. – Rémesen fáj a fejem. – kezdtem. - Alig tudok aludni a rémálmaimtól. A tegnapi este megváltás volt, hogy végre át tudtam aludni az éjszakát Damonnal... - hoppá. Na, ezt jól elszúrtam. Nem túlzok, ha azt mondom a maradék szín is kiment belőlem. Az egyetlen elégtételem az volt, hogy Bonnie is hasonló változásokon ment keresztül.

- Hogy... mit mondtál az előbb? – hüledezett. – Jól értettem?

- Nem tudom, miről beszélsz. – próbálkoztam.

- Nagyon is jól tudod. – meredt rám.

- Bonnie kérlek, ne mondd el senkinek. – rimánkodtam. - Még Elenának sem. Nem szeretnénk, ha bárki megtudná... – mondtam, közeledve a kétségbe esés határához. – Megteszed ezt nekem? – ragadtam meg a vállát. Hogy lehettem ilyen béna. Komolyan miért pont most? Miért pont én?

- Jól van. – hebegte pár perc múlva. – De akkor ez most... ti most tényleg...

- Azt hiszem. – engedtem el kicsit nyugodtabban. – De... Nem tudom... – suttogtam. – Nagyon rossz érzésem van. És nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Valami szörnyű dolog fog történni és nem tudom, hogy mit tenni ellene. – préseltem ki magamból. És tényleg egyre jobban szorított a mellkasomban valami. Egy érzés, ami nem hagyott nyugodni.  

- Na, indulásra készen? – csatlakozott Elena is. – A fiúk azt mondták, hogy ha kész vagy máris indulhatunk.

- Kész vagyok persze. – mondtam jelentőségteljesen Bonniera nézve. – Csak épp megkérdeztem Bonniet, hogy tud-e valami ellenszert a rémálmaimra. – nevettem. – Na, tudsz nekem segíteni?

- Nem igazán. Mondta Bonnie. Viszont az mindenképp könnyebbség, ha nem viseled a medált, mikor alszol. Mást nem tudok mondani. – szabadkozott.

- Mehetünk? – jött oda Stefan és Damon is.

Bólintottam. Olyan benyomást keltettek, mint kér Grál lovag. Furcsa, hogy ahhoz képest, hogy utálják egymást most mégis képesek valamelyest együtt működni. Ahogy néztem őket miközben felpakolják a bőröndömet majd kicipelik a kocsihoz már-már testvér benyomását  keltették.

- Minden megvan? – lépett elém Damon mikor végeztek a rakodással.

- Nagyon remélem. – mosolyogtam. – Már csak egy valaki hiányzik. – jutott eszembe. – Blacky. Nem láttad, hogy hol lehet? – kérdeztem Damont aki még mindig engem méregetett.

- A nappaliba láttam utoljára. – gondolkodott el. - De ha jól emlékszem, míg Stefannal beszélgettünk kiment. – mondta.

- Akkor itt kellene ennie. – motyogtam. – Blacky! – kiáltottam. De hiába vártam, hogy előkocogjon valahonnan a bokrok alól vagy akár a házból nem mozdult semmi.

- Hol lehet ez a dög? – elmélkedtem. Damon megvonta a vállát jelezve, hogy fogalma sincs a dologról.

- Megnézem odabent jó? Mindjárt jövök. – hadartam visszasietve a házba. Benéztem a szobámba a dolgozóba, de sehol nem találtam. Nem igaz, hogy pont most kellett eltűnnie.

Körbenéztem még utoljára a nappaliban. Csend volt. szokatlanul nagy csend. Mint a vihar előtti, ami feszültséggel telve feszül a légtérbe. Végignéztem az ismerős tárgyakon.

Mind búcsúzott. A régi kandalló, a kopott szőnyegek, a vörös vérfolt a járólapon... Micsoda? Nagyot dobbant a szívem. Követtem a tócsákat a konyha felé. Ha valamit az ember nem akar elfogadni, még akkor sem, ha azt az agya már azt mélyen legbelül feldolgozta nem tud gondolkodni. Én is így voltam. Szinte üresen és céltalanul fordultam be a konyha pult mögé. Egy percre se hunytam le a szemem. Még akkor sem mikor megláttam kutyámat holtan a padlón. Az üresség annyira magával ragadott, hogy hirtelen minden érzés kiveszett belőlem. Csak álltam ott némán. Néztem a vértől csatakos fekete bundáját, kimeredt szemeit... elharapták a torkát ehhez kétség sem fért. Miattam...

Összecsuklott a lábam, mint egy rongybabának. Remegve másztam mellé, simogattam meg. Ráborultam. Igen most már sírva és kétségbe esve. Miattam...

- Lizi jöttök már? – hallottam Damon hangát a bejárat felől. – A többiek már a kocsiban vannak. – kiabálta.

Nem bírtam megszólalni. De hát ilyenkor mit is tudna mondani az ember. Még túl friss volt. Még túlságosan hihetetlen ahhoz, hogy kimondjam.

Hallottam közeledő lépteit. Tudtam, hogy meg fogja érezni a vért.

- Úristen. – ért mellém. Lassan felemelt a földről és maga mellé állított. – Tiszta vér vagy. – suttogta megrendülten. Átöleltem. Nem tudom meddig öleltem így zokogva, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Nem akartam, hogy vége legyen. Féltem elengedni őt. Féltem szembenézni a vesztesség érzésével. Pedig tudtam, hogy többé már semmi nem lesz ugyanolyan... Blacky nélkül semmiképp...

In memory of my dog:

(02.14 - 2011.01.19)

Petra