17♥

17. Váratlan vendégek...

Pár méter után belefáradtam a püfölésébe.

- Lizi? – állt meg Damon. – Élsz még?

- Tegyél le. – vágtam egy nagyot a hátára. Úgy tűnt ez hatott, mert végre lepakolt. Kicsit szédültem újra szilárd talajra állni, de amint sikerült visszanyernem egyensúlyom bosszúra készültem. Minden erőmet összeszedve egy hatalmasat könyököltem Damon hasfalába. Nem számított rá így ütésem telibe talált. Nyögve előre görnyedt.

- Oké, ez jogos volt... – nyögte végül. – Kegyelem. – vigyorgott mikor felegyenesedett.

Nem hatott meg túlzottan. Hátat fordítottam neki és elindultam. Nem jutottam sokáig, mert elkapta a derekamat és maga felé fordított.

Azt hiszem ott rontottam el, hogy ránéztem. Szinte elvakított a kékség a szemébe, mikor megcsókolt. Megadóan átkaroltam a nyakát.

- Nem igazság. – suttogtam mikor elváltunk. – Haragudnom kellene.

- Szívem, úgyse tudsz ellenállni nekem... – vigyorogta, mire felvontam a szemöldököm.

- Hé! – vágtam karon.

Nevetve átkarolta a vállamat. – Na, induljunk. – vigyorogta. Boldog voltam, hosszú idő óta először. A kérdés már csak az, hogy meddig fog ez tartani...

A házat hátulról közelítettük meg, mert Elena kocsija még a bejáratnál pakolt. Damon egy erős rántással felfeszítette az egyik ablakom.

- Befelé. – intett majd ő is bejött.

- Jössz nekem egy ablakkal. – morgolódtam mire befogta a számat.

- Sssshhh. Csak halkan, lehet, hogy itt vannak az ajtó előtt. - bólintottam mire elengedett. – Majd délután átjövök. – megcsókolt, de mire kinyitottam a szemem már sehol se volt. Tipikus pasi, egy csók és elszelel... Nagy levegőt vettem és az ajtóhoz léptem. Majdnem elnevettem magam, mikor megláttam Bonniet és Elenát amint a tornácomon csicsikáltak. Ezek tényleg nem adták fel.

- Hát ti? – kérdeztem mintha sejtelmem se lenne a történtekről. Sajnáltam őket, de ki gondolta volna, hogy délig itt alszanak? Ráadásul az én házam előtt. – Épp hozzád indultam fordultam Elenához, aki épp egy hatalmas ásítás közben igyekezett kitisztítania tudatát. Bonnienak ez nehezebbe ment. Szegény úgy nézett ki csapzott hajával, mint aki most szállt le a hullámvasútról.

- Hol a francban voltál? – kérdezte végül Elena kicsit már magához térve. – Egész este dörömböltünk az ajtódon. – nézett rám szemrehányóan.

- Bocsi csak zenét hallgattam és belealudtam. Tényleg sajnálom.

- És egyáltalán miért léptél le tegnap? – kelt fel Bonnie is.

- Gyertek be. – intettem. Leültek a kanapéra. – Kértek egy kávét?

- Igen! – felelték kórusban, amitől, megint mosolyognom kellett.

Kimentem a konyhába. Feltettem főni a kávét, majd valami rágcsa után néztem, amivel megkínálhatom őket. Nem nagyon volt itthon semmi. Napok óta Damon reggelije volt az első normális étel, amihez hozzájutottam. Tíz perc keresgélés után végül mégis sikerült néhány darab kekszet előhalászni szegényeknek, ha már egész este az ajtóm előtt kuporogtak.

- Minden rendben? – fogta meg a vállam Elena, amitől majdnem sikítottam.

- Ne ijesztgess. – mondtam.

- Olyan furcsa vagy. Az elmúlt napokban búskomor voltál ma, meg mint akit kicseréltek. – ráncolta a szemöldökét.

- Nem értem miről beszélsz. – kezdtem el pakolni a csészéket egy tálcára. – Egyszerűen csak így keltem.

- Aha. És semmi köze ahhoz, hogy Damon hazajött? – kérdezte. Majdnem elejtettem az egyik csészét, de szerencsére még időben elkaptam.  

- Visszajött? – Mégis honnan veszed?

- Stefan hívott tegnap este...és, hát... – vakarta meg a fejét. – Tulajdonképpen...

- Mondd már! – türelmetlenkedtem, miközben levettem az immár kész kávét a tűzről.

- Stefannak volt egy olyan elmélete, hogy vele vagy. – mondta, mire leforráztam magam. Nem kis erőfeszítésembe került elfojtani az ordítást, a káromkodásról pedig nem is beszélve. Nagy levegő be, még nagyobb ki... Kínomban elnevettem magam.

- Mi dolgom lenne nekem Damonnal? – kérdeztem.

- Volt az a levél amit, hagyott neked, meg mióta elment teljesen magad alatt voltál. – Neked nem lenne különös?

- Na, hogy haladtok? - mentett ki Bonnie aki szintén kijött utánunk. Valamit sürgősen tennem kellett mielőtt még mind a ketten nekem esnek a kérdéseikkel.

- Menjünk be. – intettem a szoba felé.

- Lemaradtam valamiről? – kérdezte Elenát Bonnie míg én bevittem.

- Csak a levélről kérdeztem Lizit, amit Damon hagyott neki.

- Most, hogy mondod, az engem is érdekelne. – meredtek rám most már mindketten. Kezdtem kissé feszélyezve érezni magam. Inkább nem is mondtam semmit csak bemasíroztam a nappaliba erősen imádkozva, hogy történjen valami vagy legalább jusson eszembe egy elfogadható magyarázat. Letettem a tálcát, de nem mertem felnézni a lányokra kik nagy valószínűséggel a vörösödő arcomat bámulták. Zavaromat a csengő hangja oszlatta el. Olyan örömmel indultam az ajtó felé, hogy még Bonnieék is biztosan hallották, ahogy a kő leesik a szívemről. Nagy meglepetésembe leendő főnököm állt az ajtóban.

- Jó napot. – nyögtem ki a kezdeti sokk után. – Jöjjön csak be.

- Tegezz nyugodtan. Szólíts csak Willnek. - mondta miközben besétált. El is felejtettem, hogy milyen magas. Szinte az egész előszobámat betöltötte. – Csak azért zavarlak, hogy megkérdezzem jól vagy-e. Mármint tegnap...

- Már jobban vagyok, köszi. – meredtem a fekete szemekbe. – Épp itt van két barátnőm, de gyere csak be. – intettem a nappali felé.

Elenának és Bonnienak leesett az álla. Legalább Damon levele nem lesz téma egy jó darabig. Míg össze nem szedték magukat megkezdtem a bemutatást.

- Lányok ő itt William Lucas a leendő főnököm.

- Elena Gilbert. – nyújtott kezet Elena. – Mi már beszéltünk egyszer telefonon.

- Igen emlékszem. – fogott vele kezet Will.

- Bonnie Benett. - került sorra Bonnie is.

- Kérsz egy kévét? – fordultam felé.

- Köszi, az jól esne. – mosolygott vissza és leült az egyik fotelba a lányokkal szembe.  

Kimentem a konyhába még egy csészéért. Mindenesetre kedves gesztus volt tőle, hogy idejött. Főleg azért mert holnaptól elvileg már munkába állhatnék.

Mire visszamentem már azt hiszem túl voltak a kezdő körükön. Elen épp arról faggatta, hogy miért jött ide New Yorkból.

- Hát nem is tudom. Azt hiszem elegem lett a nagyvárosból. Meg aztán itt, a volt könyvtáros egy jó barátom apja volt, és mivel nyugdíjba ment, felajánlotta nekem a munkát.

Elenának megcsörrent a telefonja. Már az arca ellágyulásából tudtam, hogy Stefan hívta. Míg telefonált mindenki hallgatott.

- ...itt vagyunk  még Lizinél...Bonnie meg William Lucas. ...Igen ő az... Mikor?... Persze...Én is szeretlek. Szia.

Kérdőn néztünk rá Bonnieval mire csak megvonta a vállát. – Stefan átjön mindjárt. Azt mondja, valami fontos mondandója van.

- Nos, akkor én nem is zavarok tovább. – állt fel Will. – Köszönöm a kávét. – mondta majd intve a lányoknak az előszoba felé indult.

- Mindjárt jövök. – mondtam majd utána mentem.

- Akkor holnap számíthatok rád? – fordult velem szembe.

- Természetesen. Nyolcra bent vagyok. – mosolyogtam.

Megint csengettek az ajtón. Ez úgy tűnik a vendégek napja.

Majdnem elállt a lélegzetem mikor kinyitottam az ajtót és megláttam Damont. Kis híján a nyakába vettettem magam csak az utolsó pillanatba fékeztem, aminek az lett az eredménye, hogy majdnem kiestem az ajtón. Meg se bírtam szólalni csak vigyorogtam. Damon is hasonlóképpen volt, míg meg nem látta a társaságomat.

- Te biztosan Stefan vagy. – nyújtott neki kezet William. – Elena mondta, hogy jössz. - Damon hidegen és kimérten lenézett a kézre majd úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja.

- A nevem Damon Salvatore. Stefan az öcsém. – mondta hidegen végig farkasszemet nézve a másik férfival.

- Damon ő William Lucas. Holnaptól nála fogok dolgozni. – mondtam, remélve, hogy oszlathatom egy kicsit a feszültséget, ami akaratlanul is közénk telepedett.

- Csodálatos. - húzta el a száját, majd engem betolva Willhez fordult. – Nem menni készültél?

Majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Ekkora bunkót.

- Akkor majd holnap. – mosolyogtam bocsánatkérően Will felé, aki közben Damonnak is biccentve elindult a kocsijához...

Amint becsukódott az ajtó szembefordultam Damonnal.

- Ez meg mi a fene volt?