21♥

21. Hope...

Sírva néztem végig, ahogy Damon megragadta a vállaimat és maga felé fordít.

- Minden rendben lesz érted? – nézett a szemembe. – Ki fogunk jutni innen. Bízol bennem? – kérdezte.

Némán néztem, ahogy tétován bólintok, utána mikor megölel... Sokadjára pörögtek le ezek a filmkockák a szemem előtt. Beszélni akartam, de nem tudtam megszólalni. Legszívesebben ordítottam volna magamnak: „Te bolond soha ne engedd el!”, de egy hang se jött ki a torkomon. És mindig vége lett. Kibontakozott az ölelésemből és elfordult. És, akárhányszor csak végignéztem mindig összetört bennem valami...

Tudtam, hogy álmodom. Ó nagyon is jól tudtam. De nem mertem felébredni. Még sose féltem ennyire attól, hogy szembenézzek a valósággal. Tudtam, hogy ugyanazt a plafont látnám, mint amit akkor, mikor először ébredtem a Salvatore házban. Ijedten, félve, de ugyanakkor minden gondtól mentesen. Akkor még nem gondoltam, hogy az a nap egy olyan lavinát indít majd el, ami engem így maga alá temet... És az egyetlen ok, aki miatt semmi pénzért nem töröltem volna ki mindezt az életemből most olyan távolinak tűnt... Törékenynek és múlandónak... miatta féltem felébredni. Mert mi van akkor ha már nem lesz ott. Ha már nem lehet mellettem. Ha elvesztem az okot. Azt az okot, ami miatt még várnám az ébredést. Mi van, ha elvesztem a reményt?

Lassan halványult a kép. Végignéztem, ahogy szép lassan semmivé lesz és eltűnik az emlékek között. Fáztam... Tudtam, hogy ébren vagyok. Éreztem, hogy egy ágyban fekszem, ami nyilván a lányoknak volt köszönhető. Ülő helyzetbe tornáztam magam és kinyitottam a szemem. Hajnalodott még a behúzott függönyökön keresztül is láttam. Semmi mozgást nem hallottam. Túl nagy volt a csend.  A nyakamhoz nyúltam. A kötés ellenére is éreztem, hogy nem sokat gyógyult tegnap óta. Felültem és az ablakoz mentem, hogy elhúzzam a függönyt. Nagyot dobbant a szívem mikor megláttam, hogy Stefan kocsija is a többi mellet parkolt. Egyedül Damon kocsija lógott ki a sorból, amit én a kerítés segítségével fékeztem le. A vendégszobában is volt fürdő, ahol találtam egy köpenyt és belebújtam. Kiléptem a folyosóra. Sehol senki. Nem mertem benyitni a szobákba inkább lementem a nappaliba. Teljesen üres, volt, ahogy azt gondoltam. Vajon hol lehetnek?

Öntöttem magamnak egy pohár whiskit. Lehajtottam az egészet. Valószínűleg több is rám fért volna, de az idegességtől még inni se bírtam. Mi a fene történik itt?

Csörömpölést hallottam magam mögül. Megpördültem, de semmit nem láttam. Aztán megint hallottam. Mintha valami tompította volna a hangokat. Kétségbe esetten kezdtem kutatni valami magyarázat után. Alig találtam meg az öreg pince lejáratot. Remegve nyitottam ki. Fojtott suttogás hallatszott és mintha egy fém tálba koppant volna valami. Rossz érzés kerített hatalmába, nagyon rossz érzés. Sietve indultam le a meredek lépcsőn követve a vér és a pince dohos illatát.

- ...már mindjárt végzünk. Már csak pár golyó maradt. – hallottam Alaric hangját.

- ...csak halkan a lányok fent alszanak. – mondta Stefan. Lejjebb mentem, hogy láthassam is mit művelnek. Kár volt. Mindent vér borított odalent. Egy normális ember most rögtön sarkon fordult volna és kirohan innen. De hát mióta vagyok én normális? A hangok az egyik lenti szoba felől jöttek. Mezítláb voltam, de most ez sem érdekelt. Meg akartam tudni, hogy m folyik itt. És legfőképpen azt, hogy hol van Damon...

- ...nem ....sietnétek? – hallottam meg végre Damon elgyötört hangját. Rohanni kezdtem. Most már az sem érdekelt, hogy át kellett sétálnom a véres padlón. Csak a döbbenettől fékeztem le mikor befordultam az ajtón.

Damon a falnak dőlve ült a földön. Stefan és Alaric pedig mellette térdelt, és épp, ha jól láttam Damon sebeit tisztogatták a fa golyóktól és szilánkoktól. Mind a hárman rémesen festettek, de Damon különösen. Rengeteg vért veszthetett. Könnyes lett a szemem, mikor megláttam, hogy mennyire gyenge.

Ő vett észre először. Nem szólt egy szót se csak rám mosolygott. Azt hittem dühös lesz rám, hogy csalódott lesz, amiért otthagytam. De nem ezt láttam. Valami olyan volt a szemeiben, amit nem is tudok megnevezni. És nem is tudom mihez hasonlítani... Csak azt tudom, hogy nézett és, hogy én is teljesen elvesztem a szemeiben.

Kellett pár másodperc mire Stefan és Alaric is észrevett.

- Lizi? – döbbent le Stefan. – Te meg mit keresel itt?

Elkaptam a tekintetem Damonról és öccsére néztem. Tulajdonképpen mit is keresek én itt?

- Csak lejöttem a nappaliba és hangokat hallottam...- szabadkoztam. – Aggódtam, mert láttam, a kocsi és...

- Csak nemrég jöttünk vissza, de nem akartuk felmenni, mert már biztos aludtatok. – válaszolt Alaric. – Te jól vagy?

- Azt hiszem... – mondtam zavartan.

Damon megpróbált felállni. Majdnem visszaesett így két oldalról a fiúknak kellett megtartani.

- Tudok valamit segíteni? – kérdeztem óvatosan arrébb lépve.

- Egy hűtőládában a folyosón találsz vért. – mondta Stefan, de meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot már sarkon is fordultam. Nem volt nehéz megtalálni. Felmarkoltam öt tasakot és rohantam vissza. Damon rögtön lecsapott az egyikre. Tétován néztem Stefanra. Nem voltam biztos benne, hogy ő is fog inni belőle. Ha jól emlékszem Elena azt mondta, hogy nem igazán iszik embervért. Nagy meglepetésemre nagyon sokáig szemezett a tasakokkal, míg megrázta a fejét. Ezek szerint kezd egy kicsit elege lenni a diétájából.

Damonba kezdett visszatérni az élet. Már a harmadik tasakon is túl volt, és már koránt sem tűnt olyan esetlennek. Mire minddel végzett már csak a véres és kormos inge és bőre emlékeztetett a történtekre.

Felém lépett. Erősen gondolkoztam rajta, hogy a nyakába ugrok, de azt hiszem, ezt a többiek előtt nem nagyon díjazná.

- Tényleg minden rendben? – kérdezte a vállamra téve a kezét. Épp válaszolni akartam, mikor észrevette a kötést a nyakamon.  Összeszűkült szemekkel söpörte félre a hajamat az útból. – Mi történt? – nézett rám, amitől olyan érzés fogott el, hogy egészen a csontjaimig hatol a pillantása.

- Mikor a kocsihoz mentem. Követett egy nő és hát... – mutattam a nyakamra. – ...úgy döntött én leszek a vacsora. – nevettem.

- Megölted? – kérdezte miközben láttam, hogy Stefanék indulni készülnek.

- Igen azt hiszem. – mondtam, de nem nagyon értettem, hogy miért is érdekli ennyire.

- Akkor indulj vissza az ágyba. – parancsolta. Nem viccelek parancsolta. Legszívesebben az arcába nevettem volna.

- Hogy mi? – döbbentem le.

- Hajnali két óra és pihenned kell.

Poénos. Mondja ezt nekem az, aki az előbb még fel se bírt állni a földről.

- Nem megyek. – Amíg le nem mondjátok, hogy mi történt miután elmentem.

- Majd reggel. – mondta Damon. – Nem indulsz el azonnal a hátamon foglak felvinni. – Tudod, hogy képes vagyok rá. – vigyorogta még hozzá. Már a szeme se állt jól, így vonakodva bár de elindultam. Stefan és Alaric mentek elöl Damon meg mögöttem.

- Hátulról nem is nézel ki olyan rosszul. – suttogta mire megtorpanva hátranéztem.

- Látom, hogy már jobban vagy. – mosolyogtam majd elindultam a többiek után.

Amint felértünk a nappaliba Alaric elköszönt. Kérdő tekintetemet látva magyarázni kezdte.

- Stefan azt mondta, hogy hazavisz. Utána még Jennához is átmegyek, mert biztos nem érti, hogy miért nem vettem fel neki a telefont. – mosolyogta.

- Én csak... – kezdtem. – Meg akarom köszönni.  – mondtam. – Mindhármatoknak. – néztem körbe.

- Nincs mit...- motyogtam valami ilyesmit Stefannal majd kiléptek az ajtón.

Összerezzentem mikor megéreztem Damon karjait magam körül, ahogy hátulról átkarol. Szembefordultam vele. Átöleltem a nyakát és elvesztem a kék örvényben ami a szemeiben kavargott. Végigsimított az arcomon majd finoman megcsókolt. Nem volt szükség arra, hogy közbeszóljak. Tudtam, hogy soha nem fogom elengedni... Soha...